Sipos András azon a szép nyári napon boldog felszabadultságot érzett. Befeje-ződött a tanév. Miután szabad volt, az Ibolya utcából, ahol laktak, boldogan fu-tott le délután a megszokott földes úton a Gatyás Csárdához, barátjához, Teklics (Király) Janikához játszani. Ő is szabad volt, nem kellett már tanulni.
1947. június 25-dike, szerda volt.
A már csupaszra koptatott teniszlabdával játszott fejelőverseny jelentette számukra a legjobb játékot, a legszebb órákat. ezen a délutánon is összejött a két csapatra való gárda. Teklics Janika a Visnyei Jóskával, Sipos Bandi pedig a Pilgermayer Kálmánnal volt.
Az utcán folyt a játék, az volt a pálya.
Egyszer, ki tudja, hányadik alkalommal megint taccsra, vagyis az árokba került a labda. Onnan Kálmán dobta játékba a párjához, Sipos Bandi fejére.
Ugyanakkor Bandi ellenfele, Janika is ugrott érte, és ekkor, ugrás közben véletlenül összefejeltek. Ettől mindketten megszédültek, és beestek az árok-ba. De egy-kettőre felkeltek. Gyorsan megnézték, történt-e valami bajuk.
Különösebbet nem vettek észre. Janika fejbőre kicsit felszakadt ugyan, vér-zett, de ilyen máskor is előfordult. Bandin nem látszott semmi sérülés, csak szótlanul leült az árokpartra. Az esetnek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.
Mivel ezt a játékot nem tudták folytatni, úgy döntöttek, elmennek Janikáék kocsmájának udvarába kuglizni. Hívták Bandit is.
– Még ülök egy kicsit, aztán megyek utánatok – mondta erőtlen hangon.
De nem ment, hanem elindult haza, mert egyre rosszabbul érezte magát.
Nem ért el hazáig. A fele úton összeesett.
Ezt Janika nagypapája észrevette, és odaszaladt segíteni. Pálinkás ruhát tett az orra alá, szívét dörzsölte. Közben összefutottak a környékbeliek. Mivel Bandi nem tért magához, ölben vitték haza.
Szülei azonnal hívták a Szalay doktort, aki a vizsgálat után annyit mondott:
– Várjanak vele! Ne vigyék sehová!
Bandi apja ebbe nem tudott belenyugodni, átfutott szomszédjukhoz, Schneidler Józsefhez, akinek lovai voltak, mert fuvarozott, és kérte, vigyék azonnal a lengyeltóti kórházba.
Józsi gyorsan befogott, és már nyargaltak is. Amikor azonban a Kupavezér utcához értek volna, a pásztorháznál már fordultak is vissza, mert Bandi útköz-ben meghalt. A nap ekkor nyugodott le.
13 éves volt.
Az orvosi jelentés szerint halálának oka agyzúzódás.
A szemle után az orvos csak annyi vigasztalót tudott mondani a szülőknek:
próbáljanak belenyugodni, mert ha életben maradt volna, épeszű gyerek már soha nem lett volna belőle.
Sipos Gyula napszámosnak öt gyermeke volt. Köztük Bandi volt a legkisebb.
És a legkisebb halála különösen mély gyászt hozott, mert visszaidézte a család régi fájdalmait, hiszen már háromszor kellett pici, fehér koporsót vinniük a temetőbe.
Bandi halálakor azonban a Temető utcai temetőt már hivatalosan lezárták.
Ide már nem lehetett temetkezni. Bandit – édesapja kívánságára – mégis idetet-ték kis testvérei mellé.
hirtelen halála a gyerekekben, a volt játszótársakban is örök nyomott ha-gyott. Király jános, aki már nyugalmazott tanító, ma is könnyes szemmel beszél a történtekről.
– Utána még sokáig álmodtam Bandi haláláról, és álmomban mindig azt kérdeztem tőle: Bandi, úgy-e nem haragszol?
a részesaratás
A 20. század első felében a Zichy gróf birtokán, de az utód birtokosnál, Mayer Bélánál az aratásra aratóbandák alakultak. Jóllehet a paraszti munkában ez a legnehezebb, mégsem okozott gondot megszervezésük, mert rövid idő alatt, általában a 4-5 heti munkáért jó fizetséget – attól függően, hogy milyen munkát végeztek –, tizedet vagy tizenkettedet kaptak.
Ilyen bandában dolgozott 1946-tól Takács László is. Először a Nagyszakácsi melletti Tibola-pusztán lett 17 évesen summáslegény, és a bandában kévekötő.
Hamar kiderült, hogy nehéz munkát választott. Nemcsak a tikkasztó meleget vagy a hirtelen esőt kellett elviselni, hanem az általa ismert és megszokott pa-raszti családi élet rendezettsége után egy másik, a summás nők és férfiak közös életének, az istállói szállásnak, a szegényes étkezésnek, meg a tisztálkodási le-hetőségnek testet-lelket emésztő körülményeit is.
Mivel a nehézségek ellenére is ez a munka jó-nak bizonyult, a következő évben is ilyen munkát vállalt. Csak most közelebb is volt erre lehetőség.
Így lett Laci a lengyeltóti Fábos Horváth Imre gazda mamócsi birtokán az 5 kaszás csapatban kötőként újra részesarató.
hagyomány volt az ország több vidékén, hogy az aratás befejezésekor a szerződött aratómun-kások az aratás befejezését rövid, szinte csak pár soros – de vidékenként eltérő –, Istennek hálát mondó verses köszöntővel jelentették be a gazdá-nak, hogy erőben, egészségben megérték a gazdag termést, és befejezték a szent aratást. Ezt a búza kalászából font koszorú átadásával erősítették meg.
Ez a hagyomány Fonyódon is élt. A köszöntő után itt is adtak a földesúrnak búzaszálakból font koszorút. Mégpedig nagyon szépet, mert: néhány
asszony, de a férfiak közül is néhányan, különösen a Kupavezér utca mögött lakó Gyulai Nagy Ferenc változatos, szép csigaszerű, sőt korona alakú formákat tudott készíteni.
1947-ben Mamócson is, amikorra befejezték az aratást, meghívták a gazdát.
a munkások tiszta ruhába öltözve felsorakoztak, és Perusza jános, az arató-gazda botosan megjelent előtte egy kezében búzakalászból font koszorút tartó marokszedő leánnyal, és így köszöntött:
Takács László 19 évesen, és abban a ruhában, amit az aratási keresetéből vettek
(1948)
Behoztuk a földnek termését, Termésének a legszebb gyümölcsét.
Aki az eget s a földet alkotta,
S az emberiséget táplálja.
Az Úr neve legyen áldott, Mert ilyen szép termést adott.
Ekkor az aratógazda a koszorút átadta a gazdának, aki ezt megköszönte, és a munkásokat meghívta magához aznap estére ételre, italra.
Különös vonása volt Fonyódon e ceremóniának, hogy a koszorú átadása után valamelyik férfimunkás mindig elmondta a basa fogságába esett huszár történetét.
Most a bandából a kévekötő Takács László mondta el a basa fogságába esett huszár történetét.
Perusza János (a kép szélén jobbról) feleségével (1964)
Kedves, jó gazduram!
Hogy a fonyódi aratóköszöntő és a török basa fogságába esett, hazájára „át-kot mondó” huszár népi mondája honnan származik, nem lehet tudni. Takács László is úgy tanulta azoktól, akik rendszeres részesaratók voltak. De lehetséges az is, hogy a fonyódi aratómunkások úgy vették át másoktól, talán éppen a még régebbi időkben a grófhoz szerződött zalai aratómunkásoktól.
Hogy miért éppen ilyenkor mondták el? Csak találgatni lehet: talán a föld, a szentgyörgyi határ szeretete és tisztelete miatt, ami a furfangos „átokban” ki-fejeződik.
Takács László aztán 1949-ben a paraszti munkát elhagyva végleges hivatásá-nak a vasutat választotta, és a MÁV-tól 1989-ben, mint főintéző ment nyugdíjba.
Takács László, a fúvószenekar legidősebb, 74 éves tagja Miseta István polgármester-től átveszi a tűzoltózenekar részére adományozott Fonyód Polgáraiért Díjat (2003) Mivel a Takács családban minden fiú muzikális volt, és zenekarban játszott, Laci is már fiatalon, 13 évesen tagja lett a levente zenekarnak, melynek utódjá-ban, a tűzoltó zenekarban 77 évesen is játszott.