Amikor a lakosságnak az orosz katonai parancsra el kellett hagynia a falut, vol-tak, akik a német belövésektől vagy ellentámadásoktól sem félve, maradni mer-tek. Nem menekült el, nem hagyta el házát az Albán-család sem.
Albán Imre nyugdíjas tisztviselő volt, aktív korában egy Tolna megyei köz-ség, Szakadát főjegyzője. Az 1920-as évek elején történt nyugdíjazása után csa-ládjával Fonyódon, a Templom utcában telepedett le.
A háború idején a házban öten éltek. Albán Imre és felesége, felesége nővé-re, Mihályfy Gizella és a két felnőtt leány, Olga és Gizella. Volt egy fiuk is, ifjabb Imre, de ő ekkor, ezredesi rangban katona volt.
A lakossági kitelepítés után pár napra, 1944. december 20-án aztán nem várt, tragikus esemény történt náluk. Garay Valéria (későbbi Párkányi László-né), aki szomszédjuk volt, az Albán-lányok elbeszélése alapján meséli:
Három óra után volt az idő, amikor a padlásról katatás és lépések zaját hal-lották. Megrémültek. Elgondolni sem tudták, hogy ebben a zűrzavaros helyzet-ben ki lehet ott fönn? És egyáltalán, hogyan kerülhetett oda?
Imre bácsi, hogy e valaki idegentől védje családját, különösen a lányokat, a grádicson fölment a padlásajtóhoz, és azt fogantyújánál alulról fogta, húzta, hogy aki ott fönn van, ne tudjon lejönni. Ekkor géppisztolysorozat ropogott, és Albán Imre holtan csúszott le a kövezetre.
Az történt, hogy egy orosz katona az ő domboldali kertjükből, a partoldalba ásott pince tetejéről Albánék odanyíló ablakán bement a padlásukra. Amikor végigkutatta, le akart menni a lakásba is. Mivel a padlásajtót, amit Imre bácsi erősen húzott, nem tudta fölemelni, sorozatot lőtt a feltételezett alsó zárra.
Ekkor érte Imre bácsit fején a halálos lövés.
80 éves volt.
Halálával négy nő maradt magára. Ketten már idősek voltak, és közülük csak Olga dolgozott. A községházán volt alkalmazott.
A családra nehéz évek következtek.
A menekülő leány
Amikor a front miatt 1944. decemberben Fonyód lakosságának el kellett hagyni a falut, akkor többen, főleg a fiatalok, hogy ne legyenek messze Fonyódtól, a közeli, de az útvonalaktól kieső Pusztaszentgyörgy melletti két tanyán, a Mayer- és a Doma-tanyán bújtak meg.
A Doma-tanyát, ami csak egyetlen hosszú házból állt, ahol egy szoba, istálló és pajta volt, Doma János gazdálkodó, kertész még régen azért alakította ki, hogy az itt lévő 29 hold földjét innen, közelről tudja művelni.
A falu kiürítése után a Doma-család, János bácsi, a felesége, két lányuk, Pi-roska és Magdolna ide költöztek ki abban a reményben, hogy itt talán nem lesznek veszélyben. A család nem volt egyedül. Jött velük János bácsi Szentesen élő testvérének két felnőtt gyereke, István és Erzsébet is, akik a szovjet hadsereg elől Szentesről menekültek ide hozzájuk. De idejött a náluk dolgozó Gréczi Mária és a húga, Erzsébet is,.és napközben sokszor itt tartózkodott még a Ma-yer-tanyán rejtőzöttek közül Schaller István, Háncs János, Bentekovics Erzsébet és testvére, Mária is.
A nehéz napokban így együtt jobb volt. Tettek-vettek, beszélgettek, főztek, kártyáztak, sőt Piri meg Bözsike vezetésével sokszor énekeltek is. Általában Bözsi-ke Bözsi-kezdte egy magával hozott dallal, amit aztán mindenki megtanult:
Vándorolok messze idegenbe, Valami kis gond ül a szívembe, Valami úgy sérti, valami úgy bántja, Látlak-e még édesanyám kicsi háza.
De szeretnék egyszer hazamenni, Kicsi tanyaházban megpihenni.
Otthonomra lelni, anyacsókra kelni, Áldott fejét könny hullatva megölelni.
Szívből énekelték, hiszen mindannyian békés családi otthonra vágytak már.
A játék és a nóta meghozta, amit sem a háború, sem a nélkülözés, sem a fé-lelem nem tudott megölni, hogy Bözsike meg Háncs Jani, aki decemberben sze-rencsésen tért haza a katonaságtól, már szerelmes szemekkel nézett egymásra.
Február végére – ahogy a front Fonyódtól távolodott, a harcok megszűntek –, a szovjet csapatok elvonultak. De hagytak hátra katonákat, akiknek az volt a feladata, hogy frontmunkára szedjenek össze embereket. emiatt állandóan razziázták a környéket.
Így történt február 22-én, csütörtökön is, amikor újra csak két orosz lóháton megjelent mindegyik tanyán, és az ott talált fiatalokat, köztük a Doma-tanyán lévő Schaller Istvánt és Doma. Istvánt is elvitték Balatonmáriára „robotira”, lö-vészárkot ásni.
Mivel a nappali lövöldözések miatt csak éjszaka dolgoztatták őket, nehéz és veszélyes munka volt. Nem is beszélve arról, hogy szállásuk a Nyers-féle kocsma kiürített termében szórt szalma volt, ahol sokan meg is tetvesedtek.
a két fiatal mindezt borzalmasnak, elviselhetetlennek tartotta, és elhatá-rozták, alkalmas pillanatban megszöknek. Így is történt. Mivel jól ismerték a környéket, elkerülve az utakat, erdőkön-mezőkön keresztül még aznap éjszaka hazalopakodtak.
Másnap a Doma-tanyán tartózkodó lányok két orosz katonát láttak lóháton közeledni. Ijedten szaladtak szálláshelyükre, az istállóba. Egyedül Bözsike, a szentesi leány futott messzire hátra, a pajta felé.
Ahogy a katonák leszálltak a lóról, szaladgáltak erre-arra. A pajtába, a farakások közé, az istállóba, a házba. a szökött fiatalokat keresték. az egyik, mivel a szobában nem a fiúkat, csak a betegen fekvő János bácsit találta, dühöngeni kezdett. Fölkapta az asztalon lévő sodrófát, hadonászott, és ami mozdítható volt, mindent lesöpört vele, majd géppisztolyával a mennyezet-be lőtt.
Amikor onnan kiment, kint is folytatta. Csak úgy vaktában. A levegőbe, a pajta végébe, az ott összerakott kukoricaszár-rakásokba. Röpdösött szerteszét a golyótépett fagyos kukoricaszár.
Mindenki remegett a félelemtől. Amikor abbahagyta, odaugrott Doma Piros-kához, ruhájánál megragadta, és a lova elé állítva vitte magával a Mayer-tanyára, keresni tovább a munkából megszökötteket.
A másik katona csöndes volt, de ahogy mentek, egyszer csak suttogva be-szélni kezdett.
– Ne félni! Ne félni! – mondogatta.
Piroskát meglepte a magyar szó. Aztán megtudta tőle, hogy tanító, és azért tud kicsit magyarul, mert ahogy mondta: „papa, mama volt magyar”. Pirinek ez kis reményt adott.
A Mayer-tanyán sokan voltak. Ott volt Jagadics József, Perusza Ferenc és Já-nos, Babits JáJá-nos, meg még 3 gyerek, Jagadics László, Háncs Magdolna és Varga Lajos is. Ott volt a megszökött két Pista is a többi fiatallal együtt, de ők elbújtak a csutarakásokba. A katonák hangoskodására a termetes és erős hangú Jagadics Jóska bácsi – aki tót származása révén tudott az orosz katonákkal beszélni, és tolmácsolni szokott – küldte el őket, hogy itt nincsenek fiatalok, menjetek. De még hangos szóval azt is kérte, engedjék haza azonnal Piroskát.
Az orosz szóra engedett a katona. Megígérte, elengedi a leányt, ha megcsó-kolhatja.
Piri tiltakozott, menekülni próbált. Jóska bácsi ekkor kérte, ne ellenkezzen, lehet, az élete függ tőle. A katona Pirit aztán nem megcsókolta, hanem a szájába harapott, és oly vadul, hogy vére kiserkent. De állta szavát. Elengedte.
Senki sem mert mozdulni, Piri egyedül, vérző ajakkal a sötét, hideg és félel-metes estében elindult vissza, haza, a Doma-tanyára.
És otthon, a tanyán tudta meg, mi történt.
Amikor Pirit a katonák elhajtották, és mindenki előjött, csak Bözsike nem jelent meg. Juliska néni, János bácsi felesége és lánya, Magdi keresni kezdték.
Hiába kiáltozták nevét, sehonnan nem jött válasz. Mindent végignézve végül a pajtavégi csutarakásokhoz mentek – gondolták –, hátha oda bújt el. Szétbon-tották, és ott volt. Szép szemei nyitva, benne halotti hidegség. A fájdalomtól feljajdultak.
Bevitték az istállóba, hálóhelyének szalmájára fektették. Megnézték. a fejé-ből vér szivárgott. Kibontották ruháját, és a mellén három vérző sebet találtak.
Orosz katonát utána többet nem láttak. nem jöttek. elvonultak.
*
Doma Erzsébet, a szép, ébenhajú szentesi lány 1945. február 23-án, pénteken délután, 5 órakor meghalt. halálának oka, ahogy hivatalosan a lengyel-tóti anyakönyvbe írták: „baleset (lövési sérülés)”.
19 éves volt.
Bözsike az életéért menekült ide, és mégis itt lett letört virág téli fagyban. nem térhetett haza tanyahá-zába anyjához, amelyről a dalban oly sokszor énekelt.
Meghalt beteljesedett szerelem nélkül. Anyai és ta-nyai háza helyett nyugvó helye a pusztaszentgyörgyi temető lett.
Azóta 60 év telt el. És a Háncs Jani azóta sem vá-lasztott leányt. Most, a történet felidézésekor csak annyit mond csöndesen:
– Háború volt. És ha rágondolok, hogy mi mindent vett el tőlünk, elfog a szomorúság.
Doma Erzsébet