Cinkotai Zoltán postai alkalmazott, majd későbbi hivatalvezető fiatal házasként 1960-ban jött Dombóvárról Fonyódra. Jó emberi és közösségi kapcsolatokat tu-dott teremteni. Szerette a társaságot, a vidám hangulatot, melynek valamilyen formában sokszor részese volt.
Cinkotai Zoltán átveszi a postahivatal vezetését Biacs Jánostól (1982)
Versenyfutás május elsején
Május elseje 1950 után 1990-ig, négy évtizeden át, akárcsak az egész ország-ban, népünnrpély volt Fonyódon. Az iskolák tanulói, az üzemek, a vállalatok, a szövetkezetek és az intézmények dolgozói a sándortelepi központban – a Blaha Lujza, az Ady Endre, Szent István és a Hunyadi János utca érintésével – látvá-nyos ünnepi felvonulással köszöntötték a munka ünnepét.
A délelőtti felvonulás és kulturális műsorok után, délután vidám, játékos rendezvények voltak a sportpályán.
Hagyományos és mulatságos délutáni program volt a Kövérek–Soványak futballmérkőzése, amelyen mindegy volt, ki a jobb, mert az összecsapást min-dig győztes és vesztes közös, vidám sörözése követte. A gyerekek kedvelt szóra-kozása volt a lepényevés és a zsákban futás.
Az egyik ilyen május elsejei délutánon, a rendezvények közötti szünetben Cinkotai Zoltán futóversenyre hívta ki Járfás Jánost, a Petőfi Sportkör szállójá-nak és éttermének vezetőjét.
Már felvetése is humoros volt, hiszen Zoli idő-sebb és kövér volt, Jancsi pedig fiatal, és mint volt futballista, edzett is.
– Zoli, te viccelsz, ugye? Akkor hagylak ott futás-ban, amikor akarom – válaszolt Jancsi nevetve.
– Nem olyan biztos az! – évődött Zoli. – De fogad-junk! Egy liter borban.
Megállapodtak, de Zoli még emelte a tétet.
– Jancsikám, tegyünk hozzá még egy láda sört, és én adok neked még tíz méter fórt is – javasolta.
Jancsi ezen csak tovább nevetett, de kezet adott rá.
Velük volt Bogdán János, aki vállalta az indítói és egyben a célbírói szerepet is.
Amíg János átment a futballpálya másik végébe, elhelyezkedtek a verseny-zők. Zoli az öt és felesnél, Jancsi meg – a fogadás szerint – tíz méterrel előbbre, a tizenhatoson.
Bogdán János fej fölötti tapssal indított.
Mindketten rajtoltak. Jancsi pár méter után hátranézett, fut-e utána Zoli.
Amikor látta, hogy Zoli nagy tempóban szedi lábait, ő is jobban rákapcsolt.
Futott, futott, mintha egy mérges kutya nadrágját nézte volna ki célpontnak, és már hátra sem nézett. Pedig jó lett volna, mert Zoli, amikor odaért a tizenhatos-ra, leült, és nevetve nézte, hogy Bogdán János hangos biztatására hogyan futja végig Jancsi teljes erőbedobással a futballpályát.
Amikor megfordult, meglepődve látta, hogy Zoli még a pálya másik végén van, s akkor kezd felállni. Odakiáltotta:
– Megnyertem a versenyt!
Zoli meg vissza:
– Nana! Várjál csak! Mindjárt megyek!
– Fizeted a bort meg a láda sört! – monda Jancsi, amikor Zoli odaért.
– Jó, jó! Elismerem, a futást megnyerted. Fizetem a liter bort. De a láda sört te fizeted, mert azt meg én nyertem meg – mondta Zoli nevetve.
Jancsi értetlenül állt e rejtvény előtt.
Zoli látva értetlenségét, kezdte felvilágosítani:
– Mire fogadtuk az egy láda sört? Azt mondtam: egy láda sörért adok neked tíz méter fórt. És én ezt megadtam. Nem? Tehát, ki nyerte meg a sört?
Jancsi elismerte, sikerült az átejtés. Aztán ki-ki fizette a maga bukását, de az öröm meg az ivás közös volt.
*
Járfás János
Az általános iskola felső tagozata.
Jobb szélen tanárként e könyv szerzője (1955)
A vízi úttörők (1968) A sándortelepi kisiskolások.
Bal oldalon Kenedi Zoltán igazgató (1955) Képek a május elsejei felvonulásokról:
Lélekgyógyítás
Még a régi, a Szent István utcai posta (ma ügyvédi iroda) dolgozói közül, mint összetartó jó munkatársak, Cinkotai Zoltán, Pintér István, Reichert János, időnként, amikor a munka megengedte és a hangulatuk is úgy kívánta, át-át mentek egy-két, vagy már ki tudja, hány decire a közelben lakó Háncsékhoz, mert kitűnő badacsonyi boruk volt.
Amikor valamelyikük kezdeményezni akarta az indulást, akkor mondani kezdte az erre a célra alkalmasnak talált és maguk által sajátosan átalakított ismert bibliai részletet:
– „Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj, csak egy szóval mondd, hogy menjek át háromszor három deci borra, és meggyógyul az én lelkem.”
Erre szó nélkül indultak.
Egy délután, amikor úgy érezte Zoltán, „gyógyítani kellene a lelket”, citálni kezdte a hívómondatot:
– „Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj, csak egy szóval mondd,,,. aztán itt hirtelen abbahagyta, mert döbbenten vette észre, hogy kint, a váróban, az újságos állvány mellett várakozik Szabó Lajos református lelkész.
Az óvatosság okos dolognak bizonyult. A tiszteletes úr ugyanis mindent hal-lott, mert rögtön reagált rá.
– Igazán jó hallani egy hivatalban, hogy idéznek a Bibliából – mondta dicsé-rően.
Zoli erre hirtelen felvett mosollyal csak bólintott, mert a sajátosan megvál-toztatott idézetet úgysem merte volna elmondani.
Lopva egymásra néztek, de végezték dolgukat tovább, hiszen nem hangzott el a lélek gyógyítására a felhívás.
Az úriember
A fonyódi posta négy dolgozója, Cinkotai Zoltán, Pintér István hivatali alkal-mazottak, Jancsikics János és Schmidt-Kovács András kézbesítők egy nehéz nap végén bementek egy kis beszélgetésre a Delta-bisztróba.
Előkerültek a családi és munkahelyi gondok, Bandi bácsi meg mesélte élete nagy drámájának eseményeit, a Don-ka-nyar és a hadifogság pokoli történeteit.
Hogy a kellemes együttlét közben mi-lyen gyorsan és észrevétlenül múlt az idő, csak akkor vették észre, amikor véletlenül ránéztek az órára. Megállapították: bizony ideje volna hazaindulni, mert majd zsörtö-lődnek az asszonyok.
– akkor biztosan valóra válik Bandi bá-csi jókívánsága. Ő köszön úgy mindig: Ad-jon Isten erőt, egészséget, jó pörülő felesé-get! Nem? – szólt közbe Cinkotai Zoli.
– hát azt régen mondtam. ezen már módosítok. Mostanában úgy mondom: Ad-jon Isten erőt, egészséget, sok pénzt költő feleséget! Vagy azt is megadta? – kér-dezte Bandi bácsi nevetve.
– Amikor az asszonyok pörölnek, azt kellene csinálni, amit Horváth Pali bá-csi – kapcsolódott be Janbá-csikics János.
– Miért? Mit csinált Pali bácsi? – kérdezték szinte egyszerre, mert Pali bácsit jól ismerték vidám természetéről és különös humoráról.
Jancsikics János, aki – akárcsak Pali bácsi – sokat szerepelt színdarabokban, és sok lakodalomban volt első vőfély, jó színészi előadókészségét e kérdésre most újra megcsillogtatva mesélt.
– Pali bácsinak egyszer egy ilyen kimaradását nem állta meg szó nélkül fele-sége. Ezen aztán összezördültek. Ahogy szó szót követett, Mariska néni hirtelen haragjában megfenyegette. Azt mondta neki: Itt hagylak, Pali! Elmegyek!
Pali bácsi, ismeritek, sosem szokott megijedni, minden helyzetben feltalálja magát, és szóért sem kell neki a szomszédba menni, erre azt mondta: hátha
Bal szélen Schmidt Kovács And-rás, Cinkotai Zoltán. Jobb szélen
Jancsikics János
el akarsz menni, csak eredj! Csak azt mondd meg, angyalom, azt a kirelájszom hétszentségét, hogy merre mész. Hogy tisztára söpörjem előtted az utat, ne-hogy akár egy szalmaszálba is megbotolj, és visszagyere!
a társaságban nagy nevetés tört ki.
– Na de, mi lett aztán? – kérdezte valamelyikük nevetés közben.
jános folytatta.
– Nagy bolond vagy, te, Pali! – mondta neki Mariska néni, miközben ők is, mint ti most, jót nevettek – fejezte be a történetet jános.
– Óriási volt Pali bácsi alakítása, de amondó vagyok, ezt mi ne próbáljuk eljátszani! Inkább induljunk! – javasolta Zoli.
Miközben még utoljára koccintottak, s amint a Szent János-áldást itták, Ban-di bácsi megállapította:
– Kellemes volt ez a kis beszélgetés. az biztos, jó munkatársak vagyunk, de kérdés, van-e köztünk úriember?
– Van, van! – mondta rá gyorsan Jancsikics János. – Itt vagyok én!
– Akkor fizesd ki a cechet! – mondta Bandi bácsi huncut nevetéssel.
Mit tehetett János, ha bedőlt. Bizonyította, hogy valóban úri ember.