Aligha vannak kietlenebb verseink, mint a Pilinszky János által fogalmazot-tak. Aligha vannak szomorúbbak, kilátástalanabbak, mosolyokkal sem biz-tatók. Aligha vannak még költők, kik a csendet s a szorongó kiszolgáltatott-ságot ilyen világos szavakba öntenék.
Áttetsző tünékenység egyfelől, megmásíthatatlan, reménytelen egyedülva-lóság átka másfelől. Ebből van az ember, ebből építkezhet hát csak a vers is.
Akkor mivégre hát? – kérdezhetnénk megint –, ha ennyire „nincsen re-mény” (Vörösmarty)? Talán éppen az Apokrifben megfogalmazott néhány szóért; azért, mert menni kell mégis.
Nemcsak az életösztön ereje támaszt fel Krisztust és embert, hanem a tudatosan vállalt, szabadságban fogant szembefordulás, „törvényszegés” is.
Elleneszegülés mindannak, ami nem emberi, s a remény megfogalmazása arról, hogy a következő lépés már egy másik, egy szabad világba vezethet.
Apokrif 1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint fi gyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
és tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra – Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tüzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
Ennek az akaratnak a kimondásához pedig egyetlen szó is elég. A többi szó, a többi vers ennek az egyetlennek a körülírása, csendjének oldása, nagy-levegőjű létezésének, vagyis kimondhatóságának bizonyítéka.
Az „apokrif” szöveg olyan vallási irat, melyet valamely tételes vallás nem fogad(ott) el hitelesnek. Az Apokrif című Pilinszky-vers arról szól, hogy mindannyiunk élete Krisztus életének, vívódásainak, döntéshelyzeteinek, létének, gondolatainak, mártíromságának, csalódásának, sőt akár csodatet-teinek megismétlése. Arról szól, hogy ezeket a lehetőségeket mindannyian magunkban hordjuk: dönteni azonban nekünk, magunknak kell – s lehet.
Szabadon s méltón.
Az első nyolc-tíz sor apokaliptikus képe visszafelé ismétli meg a te-remtést, majd egy kérdéssorozat lassan koppanó tagmondataival az emberi lét lelkiismeret-furdalását teszi elfelejthetetlenné. A második és harmadik szövegegység váltása után a Krisztus-kép egyre erőtel-jesebben vetítődik rá az ember-fi gurára. Közben közismert motívu-mok felidézésével gazdagszik a vers: Paradicsom, Jézus, a tékozló fi ú története. Majd két József Attila-allúzióval: „Visszafogad az ősi rend.
/ Kikönyöklök a szeles csillagokra –”. Aztán a világ két önállóan, ma-gában létező egységének egymást-keresése következik; s itt már nem is érdekes, hogy emberről és Istenről vagy férfi ról és nőről van-e szó.
A világ kettősségekben való létezésének a megszüntetése, az erre irányuló vágy és akarat a fontos. Annak tudatában, hogy a cél eleve reménytelen. „Az ágy közös. / A párna nem” – írja a költő egy másik versében (Életfogytiglan).
A harmadik rész aztán visszatér a költemény elejének archaikus Biblia-idézéséhez, de már időtlenül, elveszetten: ám a szenvedéstör-ténet, a kegyelem megélésére való képesség a megszólaló embernek már belső lényegévé vált.
Pilinszky János a nyelvi jelek sűrítésének talán legvégső szintjén művelte a költészetet. Az ő verseiben már ne keressünk pontos megfelelést a szavak és a valóság között. Itt a szavak már nemcsak azt jelentik, amit mondanak, hanem sokkal többet annál, s akár „egészen mást”. S újképpen jön létre a műegész jelentésegyüttese is: mint egyidejűségében érvényes kitárulkozása szónak, léleknek. Ezért válik e szövegekben különösen fontossá a szerkesz-tés, az újfajta beszéd. Pilinszky költészete a posztmodern ízléseszmény és alkotásmód előtti utolsó pillanat a magyar irodalom történetében.
„Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan.”
„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet…” (Radnóti)
140
ii. rész \ portrék \ pilinszky jános141 Pilinszky János
(1921–1981)
„Szemközt a pusztulással”
Aligha vannak kietlenebb verseink, mint a Pilinszky János által fogalmazot-tak. Aligha vannak szomorúbbak, kilátástalanabbak, mosolyokkal sem biz-tatók. Aligha vannak még költők, kik a csendet s a szorongó kiszolgáltatott-ságot ilyen világos szavakba öntenék.
Áttetsző tünékenység egyfelől, megmásíthatatlan, reménytelen egyedülva-lóság átka másfelől. Ebből van az ember, ebből építkezhet hát csak a vers is.
Akkor mivégre hát? – kérdezhetnénk megint –, ha ennyire „nincsen re-mény” (Vörösmarty)? Talán éppen az Apokrifben megfogalmazott néhány szóért; azért, mert menni kell mégis.
Nemcsak az életösztön ereje támaszt fel Krisztust és embert, hanem a tudatosan vállalt, szabadságban fogant szembefordulás, „törvényszegés” is.
Elleneszegülés mindannak, ami nem emberi, s a remény megfogalmazása arról, hogy a következő lépés már egy másik, egy szabad világba vezethet.
Apokrif 1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint fi gyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
és tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra – Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tüzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
Ennek az akaratnak a kimondásához pedig egyetlen szó is elég. A többi szó, a többi vers ennek az egyetlennek a körülírása, csendjének oldása, nagy-levegőjű létezésének, vagyis kimondhatóságának bizonyítéka.
Az „apokrif” szöveg olyan vallási irat, melyet valamely tételes vallás nem fogad(ott) el hitelesnek. Az Apokrif című Pilinszky-vers arról szól, hogy mindannyiunk élete Krisztus életének, vívódásainak, döntéshelyzeteinek, létének, gondolatainak, mártíromságának, csalódásának, sőt akár csodatet-teinek megismétlése. Arról szól, hogy ezeket a lehetőségeket mindannyian magunkban hordjuk: dönteni azonban nekünk, magunknak kell – s lehet.
Szabadon s méltón.
Az első nyolc-tíz sor apokaliptikus képe visszafelé ismétli meg a te-remtést, majd egy kérdéssorozat lassan koppanó tagmondataival az emberi lét lelkiismeret-furdalását teszi elfelejthetetlenné. A második és harmadik szövegegység váltása után a Krisztus-kép egyre erőtel-jesebben vetítődik rá az ember-fi gurára. Közben közismert motívu-mok felidézésével gazdagszik a vers: Paradicsom, Jézus, a tékozló fi ú története. Majd két József Attila-allúzióval: „Visszafogad az ősi rend.
/ Kikönyöklök a szeles csillagokra –”. Aztán a világ két önállóan, ma-gában létező egységének egymást-keresése következik; s itt már nem is érdekes, hogy emberről és Istenről vagy férfi ról és nőről van-e szó.
A világ kettősségekben való létezésének a megszüntetése, az erre irányuló vágy és akarat a fontos. Annak tudatában, hogy a cél eleve reménytelen. „Az ágy közös. / A párna nem” – írja a költő egy másik versében (Életfogytiglan).
A harmadik rész aztán visszatér a költemény elejének archaikus Biblia-idézéséhez, de már időtlenül, elveszetten: ám a szenvedéstör-ténet, a kegyelem megélésére való képesség a megszólaló embernek már belső lényegévé vált.
Pilinszky János a nyelvi jelek sűrítésének talán legvégső szintjén művelte a költészetet. Az ő verseiben már ne keressünk pontos megfelelést a szavak és a valóság között. Itt a szavak már nemcsak azt jelentik, amit mondanak, hanem sokkal többet annál, s akár „egészen mást”. S újképpen jön létre a műegész jelentésegyüttese is: mint egyidejűségében érvényes kitárulkozása szónak, léleknek. Ezért válik e szövegekben különösen fontossá a szerkesz-tés, az újfajta beszéd. Pilinszky költészete a posztmodern ízléseszmény és alkotásmód előtti utolsó pillanat a magyar irodalom történetében.
„Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan.”
„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet…” (Radnóti)
mosdófelszerelését, s úgy, ahogy volt, meztelen felsőtesttel odalépett az én szomszédomhoz is. A szeplős, puha fi ú
kiegyene-A hiány lírája
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Talán a legismertebb Pilinszky-szöveg. Fülöp László „gyökvers”-nek ne-vezi az ilyen keményen záródó formát, amely a végsőkig egyszerűsíti a közlést, s a legmagasabbra srófolja a gondolati feszültséget. A négy mondat között alig találunk jelentéstani összefüggést, mégis úgy érez-zük: a vers megbonthatatlan egész. Pedig talán csak a nappal hiánya fedezhető fel benne, mint a szövegen végighúzódó értelemszál. Az első három sorban egyértelműen megtalálható ez a motívum, s a negyedik sor mögé is könnyen odaérthető. (Vannak értelmezők, akik szerint a
„szeg”, „vér” stb. motívumok nagycsütörtök éjszakáját idézik.)
Az első sor szürreális, a második József Attila óta érthető. Baná-lis kijelentés a harmadik. S annak ellenére, hogy nincs metaforikus vagy szimbolikus megfelelés a sorok között, és nincs ok-okozati öszszefüggés sem, mégis elviselhetetlenre erősödik a feszültség. Végül
„A szanszkrit irodalom egyik legkedveltebb műfaja a rövid, négysoros versek költészete.
A négysorosok műfaja a magyar népköltészetben is otthonos:
népdalaink leggyakoribb formája a négy sorból álló vers… […]
Európában a magyar népkölté-szet kivételével sehol sem tar-tozik az általánosan elterjedt formák közé a négysoros mint önálló, lezárt költemény. […]
Még kevésbé él vele az európai
»magas« irodalom. […]
Keleten azonban […] a rövid, 2-5 soros miniatűr költemények művészete nem korlátozódik a népdalok területére: a legmaga-sabb irodalom szintjén is vezető szerephez jutott.” […]
Kínai költészetben szintén gyak-ran találkozunk négysorosokkal.
A tibeti buddhista irodalomnak úgyszólván egyetlen verses mű-faja lett a négysoros bölcsmon-dás […], indiai szanszkrit minták nyomán.”*
* Vekerdi József, Utószó = www.terebess.
hu/keletkultinfo/vagyzuhatag2.html [2007. 03. 18.]
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.
pedig nem következhet más, mint valamilyen végérvényes pusztulás.
Mindössze három szó jelzi ezt: „Ma ontják véremet”.
Ez a vers is a posztmodernség előfutára. A tárgyias költészet Ne-mes Nagy Ágnes melletti legnagyobb alakja, Pilinszky János már túl van azokon a gondolatokon, melyek az embert a hétköznapok által rögzítik a világ minden szegletéhez. Ebben a pár sorban arra képes, hogy a legegyszerűbb szavakkal fejezzen ki mély érzelmi tartalmat s magasrendű gondolatot. Hogy elmondja az elkerülhetetlent, és egy kopár képsorban megragadja a pusztító erő szenvtelenségét. S teszi mindezt a késő modernség ama poétikai törvényei jegyében, melyek-ről József Attilánál s főképpen Szabó Lőrincnél emlékeztünk meg.
A részek közötti összefüggések hiánya itt is arra utal: a szöveg más-ról szól, mint amit annak értelem-egésze „állít”. De Pilinszky többet mond, illetve másképpen beszél, mint Szabó Lőrinc. Az emberi lét szétesettségét és kegyelem nélküliségét pusztán a megszokott szóje-lentések „megszüntetésé”-vel képes jelezni. Eltávolítja egymástól a szó hagyományos és versbeli értelmét, miáltal egy ismeretlen nyelvi tar-tományban rendezi újra a világ összefüggéseit. Fájóan éles fénycsóvát dob minden pillanatra és minden négyzetméterre. – Ezért véljük őt a magyar lírai posztmodernség közvetlen elődjének.
Mutasd meg az Apokrifben a posztmodern jellegzetessége-ket! Keress olyan költeménye-ket a magyar irodalom múlt-jában, melyekkel valamilyen oknál fogva össze tudod kötni e Pilinszky-verset (például terje-delem, zárlat)!
1.
Keressétek meg a Négysoros műfordításait; lehetőleg annyifélét, ahány nyelvet beszéltek az osztályban. Vitassátok meg a fordítások minőségét!
2.
Ha valamilyen, általatok beszélt nyelven nem találtok Négysorost, akkor fordítsátok le Ti a verset!
3.
Készítsetek illusztrációkat a Négysoroshoz – de ne csak rajzokat, hanem fotókat, kisfi lmeket is! Esetleg kiállítást is rendezhettek a művekből, vagy alkothattok egy projektoros bemutatót!
4.
A vers átiratait megtalálod ezen a webcímen: http://magyar-irodalom.
elte.hu/ezredveg/0308-9/0308-93.html – Írj Te is Négysoros-változatokat!
5.
Alkossátok meg közösen a „négysoros” műfajfogalmát Vekerdi Józsefnek a lapszélen idézett gondolatai segítségével!
6.
Forrás: www.scheff erj.ps.hu [2008. 02. 24.]
2008 áprilisában Szombathelyen Jordán Tamás és Melis László vezényletével 1300 középiskolás mondta el az Apokrif első részét.
Nézd meg az erről szóló kisfi l-met: www.rtlhirek.hu/dock/
videogallery/15:6699 7.
142
ii. rész \ portrék \ pilinszky jános143
A hiány lírája
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Talán a legismertebb Pilinszky-szöveg. Fülöp László „gyökvers”-nek ne-vezi az ilyen keményen záródó formát, amely a végsőkig egyszerűsíti a közlést, s a legmagasabbra srófolja a gondolati feszültséget. A négy mondat között alig találunk jelentéstani összefüggést, mégis úgy érez-zük: a vers megbonthatatlan egész. Pedig talán csak a nappal hiánya fedezhető fel benne, mint a szövegen végighúzódó értelemszál. Az első három sorban egyértelműen megtalálható ez a motívum, s a negyedik sor mögé is könnyen odaérthető. (Vannak értelmezők, akik szerint a
„szeg”, „vér” stb. motívumok nagycsütörtök éjszakáját idézik.)
Az első sor szürreális, a második József Attila óta érthető. Baná-lis kijelentés a harmadik. S annak ellenére, hogy nincs metaforikus vagy szimbolikus megfelelés a sorok között, és nincs ok-okozati öszszefüggés sem, mégis elviselhetetlenre erősödik a feszültség. Végül
„A szanszkrit irodalom egyik legkedveltebb műfaja a rövid, négysoros versek költészete.
A négysorosok műfaja a magyar népköltészetben is otthonos:
népdalaink leggyakoribb formája a négy sorból álló vers… […]
Európában a magyar népkölté-szet kivételével sehol sem tar-tozik az általánosan elterjedt formák közé a négysoros mint önálló, lezárt költemény. […]
Még kevésbé él vele az európai
»magas« irodalom. […]
Keleten azonban […] a rövid, 2-5 soros miniatűr költemények művészete nem korlátozódik a népdalok területére: a legmaga-sabb irodalom szintjén is vezető szerephez jutott.” […]
Kínai költészetben szintén gyak-ran találkozunk négysorosokkal.
A tibeti buddhista irodalomnak úgyszólván egyetlen verses mű-faja lett a négysoros bölcsmon-dás […], indiai szanszkrit minták nyomán.”*
* Vekerdi József, Utószó = www.terebess.
hu/keletkultinfo/vagyzuhatag2.html [2007. 03. 18.]
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.
pedig nem következhet más, mint valamilyen végérvényes pusztulás.
Mindössze három szó jelzi ezt: „Ma ontják véremet”.
Ez a vers is a posztmodernség előfutára. A tárgyias költészet Ne-mes Nagy Ágnes melletti legnagyobb alakja, Pilinszky János már túl van azokon a gondolatokon, melyek az embert a hétköznapok által rögzítik a világ minden szegletéhez. Ebben a pár sorban arra képes, hogy a legegyszerűbb szavakkal fejezzen ki mély érzelmi tartalmat s magasrendű gondolatot. Hogy elmondja az elkerülhetetlent, és egy kopár képsorban megragadja a pusztító erő szenvtelenségét. S teszi mindezt a késő modernség ama poétikai törvényei jegyében, melyek-ről József Attilánál s főképpen Szabó Lőrincnél emlékeztünk meg.
A részek közötti összefüggések hiánya itt is arra utal: a szöveg más-ról szól, mint amit annak értelem-egésze „állít”. De Pilinszky többet mond, illetve másképpen beszél, mint Szabó Lőrinc. Az emberi lét szétesettségét és kegyelem nélküliségét pusztán a megszokott szóje-lentések „megszüntetésé”-vel képes jelezni. Eltávolítja egymástól a szó hagyományos és versbeli értelmét, miáltal egy ismeretlen nyelvi tar-tományban rendezi újra a világ összefüggéseit. Fájóan éles fénycsóvát dob minden pillanatra és minden négyzetméterre. – Ezért véljük őt a magyar lírai posztmodernség közvetlen elődjének.
Mutasd meg az Apokrifben a posztmodern jellegzetessége-ket! Keress olyan költeménye-ket a magyar irodalom múlt-jában, melyekkel valamilyen oknál fogva össze tudod kötni e Pilinszky-verset (például terje-delem, zárlat)!
1.
Keressétek meg a Négysoros műfordításait; lehetőleg annyifélét, ahány nyelvet beszéltek az osztályban. Vitassátok meg a fordítások minőségét!
2.
Ha valamilyen, általatok beszélt nyelven nem találtok Négysorost, akkor fordítsátok le Ti a verset!
3.
Készítsetek illusztrációkat a Négysoroshoz – de ne csak rajzokat, hanem fotókat, kisfi lmeket is! Esetleg kiállítást is rendezhettek a művekből, vagy alkothattok egy projektoros bemutatót!
4.
A vers átiratait megtalálod ezen a webcímen: http://magyar-irodalom.
elte.hu/ezredveg/0308-9/0308-93.html – Írj Te is Négysoros-változatokat!
5.
Alkossátok meg közösen a „négysoros” műfajfogalmát Vekerdi Józsefnek a lapszélen idézett gondolatai segítségével!
6.
sedett, ugyanis időközben megint előhúzta útitáskáját az ágy alól, kiszedte belőle a keménypapír dobozt, kivett egy újabb
Forrás: www.scheff erj.ps.hu [2008. 02. 24.]
2008 áprilisában Szombathelyen Jordán Tamás és Melis László vezényletével 1300 középiskolás mondta el az Apokrif első részét.
Nézd meg az erről szóló kisfi l-met: www.rtlhirek.hu/dock/
videogallery/15:6699 7.
* Th urzó Gábor (1912–1979): Író, szerkesztő, dramaturg. A vallásos irodalom jelen-tékeny alakja. Legjobb regénye A szent. Elsőként ismerte fel a fi atal Pilinszky eredeti tehetségét.
** Th eodor W. Adorno (1903–1969): német művészetfi lozófus, esztéta, szociológus.
Auschwitzcal kapcsolatos, szimbolikus mondata az 1. feladat tárgya.
*** Jelenits István, Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán = www.versmondo.
hu/archiv/archiv01/jelenits.doc [2007. 03. 18.]
Kányádi Sándor Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal
egyszer már majdnem sikerült egyik verssorod csuhakötelén mint az artistáknak a trapézig
egyszer már majdnem sikerült egyik verssorod csuhakötelén mint az artistáknak a trapézig