„A szerelmi líra vége”

Szabó Lőrincnek talán a legismertebb, ugyanakkor a legtöbb vitát és félre-értést kiváltó verse a Semmiért Egészen. Általában szerelmes versként ol-vassuk, de lehet-e szerelmes vers egy olyan szöveg, amely a Másiktól teljes önfeladást kér? Sőt nemcsak önfeladást, hanem „majdnem-öngyilkosság”-ot. – S akihez a vers szól, Vékesné Korzáti Erzsébet ezt – nemcsak majdnem – meg is tette. Nem bizonyítható, hogy a vers hatására, de ez nem változtat a tragikus tényen. Az ugyanis aligha vitatható, hogy a huszonöt évnyi szen-vedés és szenvedély (a férjes asszony Szabó Lőrinc feleségének barátnője volt) őrölte fel idegrendszerét.

Semmiért Egészen Hogy rettenetes, elhiszem,

de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab volt odakint,

én nem tudok örülni csak a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok;

Kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat és áldozat

örömét és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked,

míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet;

törvényen kívül, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.

(1931)

Vékesné Korzáti Erzsébet, a költő szerelme. A neki

emléket állító, A huszonhatodik év című, 120 szonettből álló ciklust az asszony öngyilkossága (1950) után írta a költő

Íme, egy ismerős könyv tavalyról

130

ii. rész \ portrék \ szabó lrinc

131

Itt most különösen hangsúlyoznunk kell, hogy a lírai én soha nem azonos a szerzővel. Sőt ma már egyértelműen bizonyítható – Korzáti Erzsébet és Szabó Lőrinc levelezéséből –, hogy a költő nagyon is gyengéd és ked-ves volt szerelmével a valóságban. Gondolj arra, hogy a Tiszta szívvelből sem azt olvassuk ki, hogy a szöveg létrehozója embert fog ölni, pedig szó szerint ezt írja! A művészi alkotás mindenekelőtt bonyolult esztétikai képződmény. Még akkor is az, ha egy, úgymond, „egyszerű” Petőﬁ -vers!

S első renden „nincs is köze” szerzőjéhez. Ebben a versben is egy újfajta poétika megszületését ünnepelhetjük, s nem „csak” a szerelmes költő megszólalását. Inkább egy olyan szöveget, amely az emberi lét végletes-ségeit maradéktalanul képes nyelvi eszközökkel megszólaltatni. – A Jó-zsef Attila-fejezet kérdései között is beszéltünk ilyesmiről az esztétikum rút formában (rút témában) való megjelenése kapcsán: Neked mi a véle-ményed mindezekről?

Kulcsár Szabó Ernő már idézett akadémiai székfoglalójában egyenesen [a] „szerelmi” líra végéről beszél előadása címében. (Hogy egy mai akadé-miai székfoglaló e verset választja tárgyául, eme tény is a szöveg jelentő-ségét jelzi!) A tudós olyan rejtjelezést – újfajta versnyelvet – tulajdonít a szövegnek, amely ténylegesen korszaknyitó alkotássá teszi Szabó Lő-rinc alkotását. „…a Semmiért Egészen fölszínre hozhatatlan tudása ab-ban hagy hátra drámai nyomokat, hogy a szöveg matériájáab-ban nem az történik, amit a beszéd értelem-egésze mond. […] A Semmiért Egészen költészettörténeti jelentősége […] onnan származik, hogy ez a mű tud a szerelmi líra nyelvi lehetetlenségéről. […] …olyan beszédmód kezdete is, amely Az Egy álmai, a Sivatagban, az Eszmélet és a »Költőnk és Kora«

horizontjában nyitja meg a magyar líra történetének alighanem leggaz-dagabb fejezetét.”*

Értelmezd az irodalomtudós gondolatait!

A szerelem kimondhatatlanságának a Másikkal való közlésének lehetet-lenségét s eme lehetetlenség-érzés abszurditását Arany János mutatta meg először a magyar költészetben. A „verstesttel való közlés” (Baránszky-Jób László kifejezése) nála hasonlót jelent, mint amiről Kulcsár Szabó Ernő föntebb (és lentebb) beszél. Vagyis hogy „a szöveg matériájában nem az történik, amit a beszéd értelem-egésze mond”. A Tetemre-hívásban pél-dául – emlékszünk rá 10. osztályból – Bárczi Benő csak úgy bizonyíthatja be szerelmének erejét, hogy öngyilkos lesz. Erre pedig a kettejük – ő és Kund Abigél – közötti nyelvi „tehetetlenség”, a megértéshiány kénysze-ríti rá. Nem tudják elmondani egymásnak szerelmüket. – Arany szövege azonban fokozottan építi jelentését a hangtest nélküli jelentéshordozókra (idézőjelek, kurziválások, szórend stb.). Szabó Lőrincé pedig elsősorban a hangtestek szemantikájára alapozza „értelem-egész”-ét.

Neked mi a véleményed e gondolatmenetről? Lehet, hogy nemcsak a posztmoderneknek, hanem a késő moderneknek is Arany János a leg-közelebbi elődjük?

A Mozart hallgatása közben című vershez kapcsolódóan adj választ a kö-vetkező kérdésre! Mi kötheti össze Szabó Lőrincet, Kierkagaard ﬁ lozóﬁ á-ját – az ő legismertebb művét, a Vagy-vagyot – és Mozartot egymással?

(Lapozz vissza ahhoz a szöveghelyhez, ahol már szóba került könyvünk-ben Amadeus!)^☺

* Kulcsár Szabó Ernő, A szerelmi líra vége

Semmiért Egészen Hogy rettenetes, elhiszem,

de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab volt odakint,

én nem tudok örülni csak a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok;

Kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat és áldozat

örömét és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked,

míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet;

törvényen kívül, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.

(1931)

Vékesné Korzáti Erzsébet, a költő szerelme. A neki

emléket állító, A huszonhatodik év című, 120 szonettből álló ciklust az asszony öngyilkossága (1950) után írta a költő

Íme, egy ismerős könyv tavalyról feleleteket adott. Törülközőt, szappant tartott a kezében, és egyenesen hozzájuk lépett, látván, hogy történt valami. | – Mi az?

A Varázsfuvola kottájának első oldala (Lipcse, Edition Peters, 1955) Zeneértő osztálytársaid

segít-ségével „olvassátok el” a Varázs-fuvola első kottalapját! Ugye ez is éppen olyan jelrendszer, mint egy vers vagy akár a sakk?! Aki tud kottát olvasni, az hallja a zenét, aki tud betűket olvasni, az érti a verset, aki tud sakkoz-ni, az érti a Hc3-at…^☺ (Lásd az első rész Ráadásában olvasható verselemzést!)

Illyés Gyulának Bartók, Szabó Lőrincnek Mozart fontos és megverselendő modell: egy-máshoz közeli történelmi pilla-natban. Mit gondolsz, hogyan függ össze zeneszerző-válasz-tásuk költői és emberi törekvé-seikkel?

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz, hogy van, van lelke még

a „nép”-nek, él a „nép”

s hangot ad! Egymásra csikorított vasnak s kőnek szitok-változatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira,

ha így adatik csak vallania a létnek a maga zord igazát,

mert épp e „hangzavar”, e pokolzajt zavaró harci jaj

kiált harmóniát!

(Illyés Gyula: Bartók [1955] – részlet) 6.

Mozart hallgatása közben „…hallgatom Mozartot, s tűnődöm a tavaszon vagy akárcsak a mult nyáron (pedig az is vén volt már, ötvenötödik!):

és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, te, Mindenségé, édes üteme a fájdalomnak, Varázsfuvola, varázsjáték, te, tündér mámora hitnek, reménynek: árnycsík a falon a nagy fényben, s a szívben nyugalom s üvegparázsként égő sugarak az élő lomb tengerzöldje alatt, s bölcsesség, a vidám öregeké, amilyen azé lehetett, azé a napórásé, ki – „Non numero horas nisi serenas!” – drága jó intelmét adja, még most is, tanácsul:

»Csak derűs órát veszek tudomásul!«”

(1956. február – részlet)

„– Hányan vannak maguk?

– Sok ezren az elhagyott utak és sínek mentén. Kívül csavargók, belül könyv-tárak. Eleinte nem volt ebben semmi tervszerűség. Minden embernek volt egy könyve, amelyre emlékezni akart, s emlékezett is. Aztán húsz-egynéhány év alatt, ahogy ide-oda vándoroltunk, találkoztunk egymással; s laza hálózatot lé-tesítettünk, és terveket szőttünk. A legfontosabb az volt – s ezt jól bele kellett vésni a fejünkbe: hogy nem vagyunk nagy emberek, nem vagyunk senkinél ér-tékesebbek. Hiszen nem vagyunk egyebek, mint a könyvek borítólapjai; ezen-kívül nincs is semmi jelentőségünk. Közülünk néhányan kis városokban élnek.

Th oreau Waldenjének első fejezete Green Riverben, a második fejezet a Mai-ne-beli Willow Farmban. Van egy városka Marylandben, amelynek mindössze huszonhét lakosa van, ezt nem fenyegeti a bomba. Ott él egy Bertrand Russell nevű embernek összes tanulmánya. Ha fellapozza a várost, meglátja, milyen sok oldal esik egy személyre. S ha véget ér a háború, eljön az a nap, talán csak évek múlva, amikor újra lehet írni majd a könyveket, csak egymás után be kell hívni az embereket, hogy felmondják, amit tudnak, és újra kinyomtathatjuk az egész tudást mindaddig, amíg el nem jő az újabb középkor, s akkor kezdhetjük elölről az egész istenverte folyamatot. Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fon-tos és érdemes újrakezdenie.” (Ray Bradbury: Fahrenheit 451 – részlet)

Varázsfuvola (Oláh Gusztáv díszletterve)

132