Korai remeklése a költőnek ez a vers. Kezdet és vég, születés és halál, terem-tődés és elmúlás sosem volt még oly közel egymáshoz, mint az ő versvilágá-ban. A Valse triste (’Szomorú keringő’) az elmúlásról szól, a lélek megbékélé-séről úgy, hogy ennek a léleknek a békéje a természet erejéből táplálkozik.
A költeményben egymásra vetítődnek az őszi képek egy konkrét este vil-lanásaival. Emlékek ködéből sejlenek fel régesrégi hangulatok. Nyarak, piros lázak s vidám-szomorú dallamok zsongítják az elmét s a szívet. Észrevétlen lépteivel azonban a Semmi közelít – már csak a rímek szívdobbanásai fi gyel-meztetnek röppenő álmokra, elfogyó délutánok melegségére.
Külön fi gyelmet érdemelnek Weöres szóleleményei. Az utolsó előtti sor
„megeste” szavának hangulatfestése pazarul zárja a verset. A cserje kontya
„megcsörren”, a záporok „szaladnak”, az este „öreg”, a kolomp „kolompol”
– ez utóbbi mit is tehetne mást? De ilyen feltűnő szóismétlésben?
Weöres szavai, szóképei nemcsak érzékeltetik velünk a nyelv erejét, hanem minden lehetőséget ki is használnak a legvégsőkig. Ezek a szókapcsolatok, szavak még éppen érthetőek, de már túlmutatnak a közvetlen valóságon. Ezért minden elmúlás-kép és borús hangulat ellenére is a mondott megbékélés derűje színezi lebegővé a szöveget.
A költő különös érzékenységgel foglalja szavakba egy fi atal ember lét-összegző gondolatait. Amiként tette ezt hasonlóan fi atalon Berzsenyi Dániel Levéltöredék barátnémhoz című elégiájában („Lefestem szü-retem estvéli óráit,…”; „Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem”; „…az emlékezetnek repdező szárnyai / visszahozzák éltem eltünt örömeit”).
Vagy teszi az irodalomtörténeti időben szinte ugyanekkor Kosztolá-nyi Dezső („Piros levéltől vérző veKosztolá-nyigék. / A sárga csöndbe lázas val-lomások. / Szavak. Kiáltó, lángoló igék” – Októberi táj).
Az ember talán akkor érzi meg először, hogy törékenyebb már a vágy, mint a megvalósító akarat, amikor körültekintve saját múltjában, ekként vélekedik: „Egyik nyár, akár a másik”. Amikor szívébe költözik az egyformaság, amikor nem véd már meg sóhajtástól és elmúlástól „sem emlék, sem varázslat” (Radnóti). Amikor észrevétlenül otthonosan érzi már magát egyedül, mikor már „Mindegy, hogy rég, vagy nemrég…”
Ez a vers erről az első pillanatról szól – ezért kicsit szomorú és kicsit kétségbeesett is. Egyfelől az érett értelem szembesülése az elmúlással, másfelől érzelmekből szőtt válasz az első rettenet csöndjére.
Weöres Sándor úgy volt költő, hogy közben fi lozófus is volt, nyelvész, fordító, csodagyerek és garabonciás diák. Mondottuk, „gyerekversei” ott zsonganak valamennyiünk tudatában, mindig fi gyelmeztetve, hogy remény mégiscsak lehet a legreménytelenebb pillanatban is. Könyvünkben már kétszer is emlegetett szerepjátékában, a Psychében egy múlt század eleji, képzelt költőnő „életművét” írta meg. (Lásd az első részben az 59–60. és a Pilinszky-fejezetben a 145. oldalt!) Három veréb hat szemmel című antoló-giájában a régi magyar költészet furcsaságait, mellőzött értékeit segítette közönséghez, olvasókhoz. A teljesség felé című esszékötete pedig létértel-mező gondolatait osztja meg velünk. Ekként: „...egyetlen ismeret van, a töb-bi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. Vagy emígy:
„Írmagját se tűrd magadban semmiféle társadalomjavító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép; és aki ködben rohangál, előbb-utóbb ele-vent tipor”. S végül: „Egyetlen érzés mindent elhomályosít. Egyetlen hang mindent elsüketít. Egyetlen szó mindent eltakar. Mégis: érzésen, halláson, beszéden át vezet az út.”
Értelmezzétek A teljesség felé című kötetből idézett mondatokat!
– Gryllus Dániel elkészítette e „prózaversek” (egy részének) megzenésí-tett változatát – ha tehetitek, hallgassatok bele a CD-be!
1.
Kenedli István díszítőszobrász szakos diák érettségi vizsgamunkáját lát-hatod a fenti képen (Garas Kálmán fotója). Az emléktábla Szombathe-lyen, a Petőfi Sándor utcának azon a házán található, ahol a költő lakott, és kosztos diák volt a polihisztor-tanár Pável Ágostonéknál. Hogy tetszik Neked ez a vizsgamunka? Hányast adnál rá?
2.
Ugyanezt a Weöres által dedikált diákkori fotográfi át dolgozza fel a legfrissebb róla szóló tanulmánykötet grafi kája is – ezt láthatod az alsó képen. (A könyvborítót Geosits Zsolt tervezte.) Formálj véleményt a bo-rítóról is!
3.
Valse triste Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nemrég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.
(A teremtés dicsérete című kötetben, 1938)
Lőcsei Péter tanár úr hiánypótló, dokumentumokat is tartalmazó Weöres-tanulmánykötete 2007 elején jelent meg
170
ii. rész \ portrék \ weöres sándor171
„A teljesség felé”
Korai remeklése a költőnek ez a vers. Kezdet és vég, születés és halál, terem-tődés és elmúlás sosem volt még oly közel egymáshoz, mint az ő versvilágá-ban. A Valse triste (’Szomorú keringő’) az elmúlásról szól, a lélek megbékélé-séről úgy, hogy ennek a léleknek a békéje a természet erejéből táplálkozik.
A költeményben egymásra vetítődnek az őszi képek egy konkrét este vil-lanásaival. Emlékek ködéből sejlenek fel régesrégi hangulatok. Nyarak, piros lázak s vidám-szomorú dallamok zsongítják az elmét s a szívet. Észrevétlen lépteivel azonban a Semmi közelít – már csak a rímek szívdobbanásai fi gyel-meztetnek röppenő álmokra, elfogyó délutánok melegségére.
Külön fi gyelmet érdemelnek Weöres szóleleményei. Az utolsó előtti sor
„megeste” szavának hangulatfestése pazarul zárja a verset. A cserje kontya
„megcsörren”, a záporok „szaladnak”, az este „öreg”, a kolomp „kolompol”
– ez utóbbi mit is tehetne mást? De ilyen feltűnő szóismétlésben?
Weöres szavai, szóképei nemcsak érzékeltetik velünk a nyelv erejét, hanem minden lehetőséget ki is használnak a legvégsőkig. Ezek a szókapcsolatok, szavak még éppen érthetőek, de már túlmutatnak a közvetlen valóságon. Ezért minden elmúlás-kép és borús hangulat ellenére is a mondott megbékélés derűje színezi lebegővé a szöveget.
A költő különös érzékenységgel foglalja szavakba egy fi atal ember lét-összegző gondolatait. Amiként tette ezt hasonlóan fi atalon Berzsenyi Dániel Levéltöredék barátnémhoz című elégiájában („Lefestem szü-retem estvéli óráit,…”; „Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem”; „…az emlékezetnek repdező szárnyai / visszahozzák éltem eltünt örömeit”).
Vagy teszi az irodalomtörténeti időben szinte ugyanekkor Kosztolá-nyi Dezső („Piros levéltől vérző veKosztolá-nyigék. / A sárga csöndbe lázas val-lomások. / Szavak. Kiáltó, lángoló igék” – Októberi táj).
Az ember talán akkor érzi meg először, hogy törékenyebb már a vágy, mint a megvalósító akarat, amikor körültekintve saját múltjában, ekként vélekedik: „Egyik nyár, akár a másik”. Amikor szívébe költözik az egyformaság, amikor nem véd már meg sóhajtástól és elmúlástól „sem emlék, sem varázslat” (Radnóti). Amikor észrevétlenül otthonosan érzi már magát egyedül, mikor már „Mindegy, hogy rég, vagy nemrég…”
Ez a vers erről az első pillanatról szól – ezért kicsit szomorú és kicsit kétségbeesett is. Egyfelől az érett értelem szembesülése az elmúlással, másfelől érzelmekből szőtt válasz az első rettenet csöndjére.
Weöres Sándor úgy volt költő, hogy közben fi lozófus is volt, nyelvész, fordító, csodagyerek és garabonciás diák. Mondottuk, „gyerekversei” ott zsonganak valamennyiünk tudatában, mindig fi gyelmeztetve, hogy remény mégiscsak lehet a legreménytelenebb pillanatban is. Könyvünkben már kétszer is emlegetett szerepjátékában, a Psychében egy múlt század eleji, képzelt költőnő „életművét” írta meg. (Lásd az első részben az 59–60. és a Pilinszky-fejezetben a 145. oldalt!) Három veréb hat szemmel című antoló-giájában a régi magyar költészet furcsaságait, mellőzött értékeit segítette közönséghez, olvasókhoz. A teljesség felé című esszékötete pedig létértel-mező gondolatait osztja meg velünk. Ekként: „...egyetlen ismeret van, a töb-bi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. Vagy emígy:
„Írmagját se tűrd magadban semmiféle társadalomjavító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép; és aki ködben rohangál, előbb-utóbb ele-vent tipor”. S végül: „Egyetlen érzés mindent elhomályosít. Egyetlen hang mindent elsüketít. Egyetlen szó mindent eltakar. Mégis: érzésen, halláson, beszéden át vezet az út.”
Értelmezzétek A teljesség felé című kötetből idézett mondatokat!
– Gryllus Dániel elkészítette e „prózaversek” (egy részének) megzenésí-tett változatát – ha tehetitek, hallgassatok bele a CD-be!
1.
Kenedli István díszítőszobrász szakos diák érettségi vizsgamunkáját lát-hatod a fenti képen (Garas Kálmán fotója). Az emléktábla Szombathe-lyen, a Petőfi Sándor utcának azon a házán található, ahol a költő lakott, és kosztos diák volt a polihisztor-tanár Pável Ágostonéknál. Hogy tetszik Neked ez a vizsgamunka? Hányast adnál rá?
2.
Ugyanezt a Weöres által dedikált diákkori fotográfi át dolgozza fel a legfrissebb róla szóló tanulmánykötet grafi kája is – ezt láthatod az alsó képen. (A könyvborítót Geosits Zsolt tervezte.) Formálj véleményt a bo-rítóról is!
3.
Valse triste Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nemrég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.
(A teremtés dicsérete című kötetben, 1938)
Lőcsei Péter tanár úr hiánypótló, dokumentumokat is tartalmazó Weöres-tanulmánykötete 2007 elején jelent meg
eloszlatni. Erős hegyi levegő mart jólesően M. arcába; elkalandoztak a gondolatai; elindultak kifelé a hosszú főallén, a százéves
Végezzetek igazi forrásfeltáró munkát! Tegyük fel, hogy az alábbi, hasonmásban (fakszimi-lében) közölt levél szinte isme-retlen a Weöres-szakirodalom-ban, tehát kutatásotok teljesen eredeti lesz még akkor is, ha itt a levélnek csak az első oldalát tudjuk bemutatni. Ajánlott szempontok: évszám, kézírás jellege, a szóban forgó társalgási tárgyak, hangnem stb. – Lát-hatjátok, Weöres épp a Nobel-díjon tréfálkozik, s ez végül is majdnem „bejött” neki…☺ 4.
Weöres Sanyi levele Giga néninek (Weöres Gizellának) 1928-ból, szombathelyi diákévei idejéből, melyet Hanauer Zoltán ajándékozott a Weöres Sándor Társaságnak 2002-ben
egysoros Verstulajdonságokat mu-tató, mindössze egyetlen sorból (olykor egyetlen szóból) álló „költemény”.
A ritmikus rendezettséget, szóképsze-rűséget, a hétköznapi szóhasználattól való eltérést erősnek érezzük benne, ezért fogadjuk el versként – holott lényegében még szövegnek sem te-kinthető. Weöres Sándor esetében a mondatszerű zártság is a versszerűsé-get erősíti.
Az éjszaka csodái (Részlet)
„Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát – aranypor mállik az éj válláról s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő:
»Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő«
a nevetésed is milyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.”
Psychéről, a 19. század elejére WS által teremtett költőnőről könyvünk-ben már több helyütt megemlékeztünk (lapozd fel e szöveghelyeket ismét!☺). Az utókor egyértelműen a költő egyik legjelentékenyebb tel-jesítményének tartja ezt a (posztmodern) szerepjátékot. – Keress még témákat egy leendő dolgozathoz, melyet „Férfi -írók női köntösben a ma-gyar késő modern és posztmodern irodalomban” címmel írnál meg!
5.
Hasonlítsd össze egymással Kosztolányi Haj-nali részegségét és Weörestől Az éjszaka cso-dáit!
6.
Weöres Sándor egysorosokat, sőt egysza-vasokat is írt. Hogy tetszenek Neked például ezek?
VII.
A por siet. A kő ráér.
XI.
Szép távolságoddal itt vagy.
XXIV.
Szélkristály.
XXXIII.
Másodszorra elvész az első.
XXXVIII.
Árnyének.
7.
Légy bátor s vállalkozó szellemű! Légy költő!
Írj Te is hasonló verseket! Mi lehet a titkuk, hogyan fogsz neki a „munká”-nak?
8.
172
ii. rész \ portrék \ weöres sándor173
Végezzetek igazi forrásfeltáró munkát! Tegyük fel, hogy az alábbi, hasonmásban (fakszimi-lében) közölt levél szinte isme-retlen a Weöres-szakirodalom-ban, tehát kutatásotok teljesen eredeti lesz még akkor is, ha itt a levélnek csak az első oldalát tudjuk bemutatni. Ajánlott szempontok: évszám, kézírás jellege, a szóban forgó társalgási tárgyak, hangnem stb. – Lát-hatjátok, Weöres épp a Nobel-díjon tréfálkozik, s ez végül is majdnem „bejött” neki…☺ 4.
Weöres Sanyi levele Giga néninek (Weöres Gizellának) 1928-ból, szombathelyi diákévei idejéből, melyet Hanauer Zoltán ajándékozott a Weöres Sándor Társaságnak 2002-ben
egysoros Verstulajdonságokat mu-tató, mindössze egyetlen sorból (olykor egyetlen szóból) álló „költemény”.
A ritmikus rendezettséget, szóképsze-rűséget, a hétköznapi szóhasználattól való eltérést erősnek érezzük benne, ezért fogadjuk el versként – holott lényegében még szövegnek sem te-kinthető. Weöres Sándor esetében a mondatszerű zártság is a versszerűsé-get erősíti.
Az éjszaka csodái (Részlet)
„Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát – aranypor mállik az éj válláról s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő:
»Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő«
a nevetésed is milyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.”
Psychéről, a 19. század elejére WS által teremtett költőnőről könyvünk-ben már több helyütt megemlékeztünk (lapozd fel e szöveghelyeket ismét!☺). Az utókor egyértelműen a költő egyik legjelentékenyebb tel-jesítményének tartja ezt a (posztmodern) szerepjátékot. – Keress még témákat egy leendő dolgozathoz, melyet „Férfi -írók női köntösben a ma-gyar késő modern és posztmodern irodalomban” címmel írnál meg!
5.
Hasonlítsd össze egymással Kosztolányi Haj-nali részegségét és Weörestől Az éjszaka cso-dáit!
6.
Weöres Sándor egysorosokat, sőt egysza-vasokat is írt. Hogy tetszenek Neked például ezek?
VII.
A por siet. A kő ráér.
XI.
Szép távolságoddal itt vagy.
XXIV.
Szélkristály.
XXXIII.
Másodszorra elvész az első.
XXXVIII.
Árnyének.
7.
Légy bátor s vállalkozó szellemű! Légy költő!
Írj Te is hasonló verseket! Mi lehet a titkuk, hogyan fogsz neki a „munká”-nak?
8.
fák emeletmagas sátra alatt, vissza az úton, amerre reggel befelé jött az anyjával; keresztül a park ölén, ki a főkapun, át a patak
RÁ A D Á S RÁ A D Á S
Dido
Budapest teli van faluval.
Persze ezekben nemigen van jó hozama a földnek, és a marhát is csak ritkán hajtják ki már, de egy-egy pesti negyed, háztömb, tér vagy utca külön, kívülálló vidéki számára ismeretlen, lelkileg zárt világ, önálló hagyomá-nyokkal, mitológiákkal, törvényekkel, szokásokkal.
Egy-egy ilyen kis körben ismerik egymást a népek, ki-ki tudja, ki-ki ki-kicsoda, mit csinál, hol laki-kik, köztudomású, melyik ház miről nevezetes, mindenki tudja, hol a leg-jobb a kenyér, hol váltják vissza az üveget, hol a legol-csóbb a sör, hol és mikor sétáltatják a pitbullokat.
És persze egy-egy ilyen láthatatlan határok között árnyalakok imbolyognak szüntelen, akiket csak az értő, otthoni szem vesz észre, az Óbuda megmaradt pár kockakövén lassan hazafelé imbolygó, már a kikészített két palack borán borongó hatalmas, komor embert, a József körúton, a Mária, a Pál utcákon a sikernek ne-kisétáló magabiztos, elegáns, derűs vagy annak tűnő örökpesti világfi t, a Gát utcában félénken csavargó proligyereket és sorolhatnánk vég nélkül – a város min-den szegmentje szellemekkel van teli.
A Pozsonyi út ez a harmincas években kiépült, jobb napok – igaz rosszabbakat is – látott utca is ilyen.
Aki itt, vagy a környéken él, az előbb-utóbb itt is lesz honos.
A Pozsonyi út messziről fölismeri a Kiskakukk úrnő-jét, tudja, hogy van Pataki bácsi, mi van a gyerekekkel, köszönti a fölszegett fejjel masírozó Bajor Nagyot, tudja, hol laknak-laktak Rezek, Bekék, Vámosok, Kepesek. És persze a Pozsonyi úton is ott legelnek, a vijjogó trolik, az egymás hegyén-hátán parkoló autók között, a szel-lemek.
Az erre lakó az itt sűrűn föllelhető boltok szöve-vényében sem veszhet el. Jól kiismeri magát a jobb-rosszabb, ősibb és újabb keletű üzletek, zöldségesek, kocsmák, éttermek között, ismerik egy-egy egység his-tóriáját, révedve emlegetik a Pozsonyi Sörözőt, vagy azt az időt, amikor a Piccolóban tizenhét volt a sör.
Minden Pozsonyi úti és környékbeli lakos ismeri jól a Wallenberg utca sarkán lévő baromfi boltot is.
Remek üzletnek indult jó tíz éve, naponta friss árutól roskadoztak a hűtőpultok, az obligát csirke mellett min-dig volt kacsa, pulyka, liba, egészben, szelve, ügyesebbek jutottak libahájhoz, pulykasonkához, olcsó pecsenyemáj-hoz, messzi tájakról is zarándokolt ide élelmes vevő.
Aztán pár éve leromlott a bolt hirtelen, választék csökkent, készlet csappant, hús besárgult, és ami a legmarkánsabb jelezte a bajt: büdös lett rémesen oda-benn.
A modern tárcanovella mestere: Bächer Iván
Pár hónapja kipucolták a helyiséget úgy-ahogy, a pla-fonról pedig belógattak néhány szegfűszeggel telinyo-mott citromot.Valami áru is akad még azért.
Akad még vevő is tehát.
Mint az az idősebb kutyás hölgy, aki múlt hét szer-dáján betért ide. Törzsvevő a hölgy, 1935 óta lakik itt a Pozsonyi úton.
A hölgy, mint máskor, kikötötte a kis tacskót a bolt elé.
Ekkor azonban egy baromfi szállító munkás üvöltözni kezdett, hogy oda ne kösse ki a kutyát.
A hölgy tehát nem kötött, mondta a kutyának, hogy várja meg őt a bolt előtt, lassú a kutya, kicsi, öreg, szó-fogadó, ebben a korban már sem ereje, sem kedve, sem lelkesedése, sem ostobasága nincsen ellenkezni ebnek.
De hát szegény kiskutya nagyothall nagyon.
Miközben gazdája a pultnál állt a sorban, óvatlanul betotyogott a boltba.
Ekkor a baromfi s megragadta a kutyát, fölkapta, a feje fölé emelte, és a nyitott ajtón teljes erejéből kiha-jította az utcára.
Az eljárás a bolt dolgozóinak legteljesebb egyetérté-sével történt.
A kutya kórházban van. Még él. Élnie kell.
De a baromfi s bolt is él. Annak pedig nem szabad élnie.
Ennek a boltnak többé nincsen helye a Pozsonyi úton.
Természetesen bárkivel esik a barbárság – ha lenne állatvédelmi törvény –, börtönhónapok járnának érte.
De – mert van súlyosbító körülmény a földön – nem bárkivel történt.
Magával a Pozsonyi úttal. A Pozsonyi út lett meg-sértve, megalázva, arcul köpve a boltban.
A hölgy nélkül nincsen többé Pozsonyi út ugyanis.
A hölgy úgy része a Pozsonyi útnak, mint a Palatinus házak vagy a Szent István park. A Pozsonyi úton persze a kutyát is sokan ismerik, sokan tudják erre azt is, hogy tizenhét éves már a kis, öreg eb, süket, beteg, és egyet-len társa a hölgynek, nevét is tudják sokan a kutyának,
errefelé még akad csodabogár is, akinek mond valamit ez a név: Dido, lakik még erre polgár, ki tudja, hogy Dido a hűség és önfeláldozás mitológiai asszonya, akinek mel-lesleg férjét megölték.
De Dido gazdáját nem csupán a Pozsonyi úton is-merik, hanem mindenütt, ahol még ezen a szomorún magányos nyelven ember beszél, mindenki, aki csak pár évre iskolába tévedt e tájon, ismeri a hölgy arcát, nevét, tudja, hogy a hölgy számára a Pozsonyi út búvó otthoni táj, ismeri a sokszor leírt, gondosan belakott, legendás kicsiny lakást is, ahonnan Fanni és Dido elindultak a boltba azon a szerdai napon, sokan, akik soha nem jár-tak ott, tudják, hogy ha a hölgy az ablakához lép, akkor verssorok szállnak a Pozsonyi út fölött: „Az ablakból egy hegyre látok, / engem nem lát a hegy, / Búvok, tollamból vers szivárog, / bár minden egyre megy.”
Nem élünk oly korban – abba a boltba Pozsonyi úti, pesti, magyar a lábát be nem teheti többé.
Dido, a bűnös
Aki ír – újságba tárcát, cikket, más eff élét –, az megszok-ja hamar, hogy írásának az esetek többségében soha semmilyen következménye nincsen.
Az írás a való világon nyomot nem hagy, tettre nem ösztökél, nem ront és nem javít, agyban szikrát nem csi-hol, szív kapuját nem tárja ki.
Legalábbis ritkán.
Aki ír, az hozzászokik ehhez, előbb-utóbb ki is dolgoz saját használatra valamilyen ideológiát a visszhangtalan-ságot magyarázandó és elviselendő, például, hogy ő
Aki ír, az hozzászokik ehhez, előbb-utóbb ki is dolgoz saját használatra valamilyen ideológiát a visszhangtalan-ságot magyarázandó és elviselendő, például, hogy ő