nem a gyakorlati életben a védelemnek teljes negációja, az anyagi igaz- ságnak teljes elhanyagolása, aminek következménye azután az, hogy azok, akik ezekben az ügyekben bűnügyi védelemmel foglalkoznak, mind a legnagyobb elkeseredéssel vannak eltelve (Élénk felkiáltások a balolda- lon: Igaz! Úgy van!) és a bűnvádi eljárás, a büntetőjog eddigi eredmé- nyének elporladását, összeomlását panaszolják. (Igaz! Úgy van! a bal- oldalon.) különösen egy fórum kihagyása miatt és a királyi Kúriának beállítása miatt erre a fórumra, amely csak semmitőszék volt mindenkor és amely nem szokta meg az anyagi igazságnak kutatását, mely az el- fogadott papiros-tényállás alapján szokott ítélni, amiért azután az anyagi igazságot egyáltalában nem találja meg a védelem.
Balogh Jenő igazságügyminiszter: Nem úgy van!
Vázsonyi Vilmos: És nem talál a t. igazságügyminiszter úr egyet- len velszi bárdot sem, egyetlen ügyvédet . . .
Balogh Jenő igazságügy miniszter: Nem lehet a Kúriáról így be- szélni! (Úgy van! a jobboldalon.)
Vázsonyi Vilmos: . . . egyetlen védőügyvédet sem, aki ezen a téren más véleményen volna.
Balogh Jenő igazságügy miniszter: Nem lehet a Kúriára ilyet mon- dani! (Úgy van! jobbfelől. Élénk fölkiáltások a szélsőbaloldalon: Hát a választási visszaélésekkel mit csinált?)
Vázsonyi Vilmos: Ebben a kérdésben a hév engem is elragadott, de mint jogász beszélek jogi kérdésekről. A Kúria tekintélyét meg- ingatni egyáltalán nem szándékom, a kritika joga azonban megillet s azt meg kell állapítani, hogy a Kúrián a gyorsított eljárás következtében szükségszerűleg oda fejlődtek a dolgok, hogy az anyagi igazság szen- ved. A védelem a Kúria előtt megkötött kézzel jelenik meg s a fél érde- kében nem tehet semmit. A háború elején az volt a veszedelem, hogy a bűnösök megmenekülnek. A szenvedélyek hatása alatt ma már ott va- gyunk, hogy nem ettől kell tartani, hanem attól, hogy ártatlanok is szenvednek. A javaslatot nem fogadom el. (Zajos helyeslés a bal- oldalon.)
VIII.
Megvetném magamat, ha a lelkemben parányi hely is volna csalók és uzsorások számára. A háború kezdete óta hirdettem a kemény, következetes és tervszerű harc szükségességét a meggazdagodás orgiái ellen. Hasztalan.
A kormány az aranyfolyó áradását nem gátolta meg. A háború népszerűsége érdekében eleinte örült annak, hogy a társadalom bizonyos rétegei „gazda- ságilag erősödnek”. Hatalmas háborús nyereségek keletkeztek már, mikor az első szerény kísérletek megkezdődtek a fékevesztett haszonlesés visszaszorí- tására. De gyökeres cselekvésre még most sem szánta el magát és ma az agrár és merkantil drágítási versenyben roskadozik az ország nagy fogyasztó közönsége.
Nincs jellemzőbb, mint az „árdrágítók” ellen csinált törvény keletkezé- sének története. Büntetik a kofát és kiskereskedőt, aki „aránytalan” piaci áron árusít. De nem büntetik a konjunktúrák uzsorásait, akik praktikáikkal aránytalan piacot teremtenek. Az „árdrágító” bűnperek, melyekről nap-nap után olvasunk, a nem hivatásos kereskedők formaszerű büntetései. Akiknek hivatása az uzsoráskodás, az nem büntethető. Az árdrágító célzatot a bíró- ság nem is kutatja, nem is kutathatja. Az a kérdés, hogy már a háború előtt is foglalkozott-e valaki valamely áruval? Igen, vagy nem. Ha igen, nem bűn- tetik, ha a legrettenetesebb konjunkturális uzsorát űzi is. Ha nem, megbünte- tik, még ha nem is volt árdrágító. Erre mondottam a Házban: az ilyen tör- vény egérfogó, mely megfogja a szürke egereket, de a ragadozók talpuk egyet- len csapásával összetörik.
Íme a szigorúság látszata valódi gyökeres és szigorú intézkedés helyett.
És ezt mondom a szállítási visszaélések büntető megtorlásáról is. A védelem megnehezítése, az anyagi igazság kutatásának elhanyagolása, a papirosigaz- ságok nagyképű hirdetése, apró és jelentéktelen esetek nagyítása: ez mind nem téveszt meg engem. Ez számíthat a tömegek lélektanára. Megtévesztheti a tapasztalás nélkül valókat. De én tudom, hogyha a haszonlesés hajójából néhány alakot beledobunk a háborgó tengerbe, ez csak a hajót menti meg.
Pedig a hajónak kell elpusztulnia.
A nagytőke orgiái ellen a kormány nem cselekedett. Sőt soha oly nemes harag nem szikrázott a kormányból, mint akkor, midőn a nagytöke háborús nyereségének megadóztatásánál azt kívántuk, hogy a banktöke kedvezésben ne részesüljön. A büntetőtörvény korlátain belül meghízhat és megdagadhat itt minden töke. Igazi védelem nincs. Ezt a tehetetlenséget hiába akarják kendőzni büntetőjogi flotta-demonstrációkkal. És az általános rombolásban hasztalan kínálják nekünk vigaszul, hogy a bűnvádi perrend és büntetőjog minden haladása is romokba dől.
De ezzel a taktikával szemben, mely a valóságos cselekvés hiányát azzal leplezi, hogy ki tűzdeli a várfalakra a bűnösök véres fejét, még egy meg- állapítással tartozunk. Ha a vesztegetésre való hajlam ebben a társadalom- ban olyan megdöbbentően mutatkozott, nincs-e ennek előzménye? A válasz- tási vesztegetések iskolája lett volna talán a „feddhetetlen fehér erkölcs” isko- lája? A sópénzek és a játékbank pénzei ihlették volna meg talán a társadal- mat? Évtizedek munkálták ki azt a korrupciót, mely a háború alatt mutat- kozott. És ezt az alap-korrupciót a rendszer tenyésztette és ezzel szemben a közjogi bíráskodás olyan enyhe volt, mint például a párviadal úri deliktu- mával szemben.
A régi erkölcsnek én magasztalója vagyok. Hiszen boldog emlékű Désy Zoltánban a régi táblabírák erényeit dicsőítettem, szemben a bank-Cincinna- tusokkal, akik bankból jönnek és a harc után az aranyborjú szarvához tér- nek vissza. Az a fanatikus hitem, hogy csak a táblabírák erkölcseinek és a modern kor munkás demokráciájának egybeforrásából születhetik meg az erős és értékes magyar társadalom.
De a régi táblabírói erkölcs nem ismert papíros-igazságokat. Úgy tudom, a Hétszemélyes Tábla régi joggyakorlat szerint sohasem súlyosbíthatott, csak enyhíthetett. Martinovicsék perében engedelmet kért az akkor szervilis Hét- személyes Tábla a felségtől, hogy a régi szokáson túlmehessen. Régi erkölcs az, ha a bíró aktákból méri ki a fegyházakat és börtönöket? Nincs előtte más,
csak a papiros, csak az akta. Nem látja a vádlókat, nem hallott egyetlen ta- nút sem. Nem látja azt a drámát, melyet bűnpernek nevezünk. De azért nyu godtan elítéli azt, akit közvetlen tárgyaláson felmentettek, vagy felemeli büntetését.
Régi erkölcs az, ha azt mondják a védőnek: Te csak azt a tényállást ve- heted alapul, amelyet az alsóbb fórum megállapított?
Ez a tényállás nem igaz? Jól van. Ez nem a te dolgod. Ha az akták ezer- szer igazolják is, hogy a tényállás valótlan, jogilag való. Neked erről beszél- ned nem szabad. Megértenék-e ezt a cifraságot a régi erkölcsű táblabírák?
Új bizonyítékok vannak a kezedben, döntő okiratok. A Kúrián nem ad- hatod át. Nincs rá jogod. Megértenék-e ezt a régi erkölcsű táblabírák, akik csak az igazságot kutatták, nem a formát? Maguk csizmában jártak, de nem járatták a védelmet spanyol csizmában.
És a gyorsított eljárás többi örömét? Hogy a terhelt csak ügyészi enge- déllyel beszélhet védőjével? Hogy a védő a vizsgálat befejezéséig egy szál aktát sem követelhet? Hogy a felmentett vádlott rendületlenül tovább ül a vizsgálati fogságban, ha az ügyész az elsőfokú ítéletet megfelebbezi? Megérti-e ezt a régi erkölcs?
Megérti-e, hogyha tizenegy tábla tárgyal közvetlenül, ez lassú eljárás;
de ha egy Kúria tárgyal az egész országban, de papirosról: ez gyorsaság? Meg- értené-e, hogy a napokig tartó szóbeli főtárgyalás semmi, ha akad egy terhelő jegyzőkönyv, melyet valamely rendőrtisztviselő vett föl csöndes hivatalos szobában?
A régi táblabíró erkölcs nem volt epés, hanem fölényes. Derűs világnéz- letével, egészséges gondolkodásával különböztetett a gonoszság és a botlás között. A kegyetlen szigor nála ultima ráció volt, nem pedig alaptónus. Hiszen a feltételes elítélést és a dorgálást a józan magyar ész régen kitalálta, mielőtt még modern külföldi jogászok mint újdonságot kínálhatták volna nekünk.
Az ördög vigye el a csalókat, uzsorásokat. Bűnhődjenek, ha azok. De semmiféle célszerűség vagy szenvedély nem azonosíthatja a vádat a bűnnel.
Teljes és szabad védelem jár ki mindenkinek. És nem a papiros, hanem az élet igazsága dönt. „Tömegbüntetés”, ezt a fogalmat büntetőjogász nem ismeri.
A büntetőjogban nem lehetnek razziák, ahol mindenkit összefogdosnak. Min- den esetet egyénenként, külön és gondosan kell elbírálni. És azért, mert van- nak csalók és uzsorások, nem tűrhetjük, hogy minden, amit a büntető perrend íerén elértünk, romokba dűljön.
A régi erkölcs: az igazság. A régi erkölcs tudta, hogy a szúnyog nem elefánt. Komoly volt, de sohasem nagyképű. Kegyetlen, ha példátlan gonosz- ságot kellett példásan büntetni. De sohasem szadista. A régi erkölcs nem mért ki gondatlanságért három és hét esztendőket, ha ebből kár nem származott.
A régi erkölcs nem talált virtust a szigorúságban, mert hiszen nincsen köny- nyebb, mint teli kancsóval meríteni a büntető kódex fegyház-, börtön– és fog- házforrásaiból. Ma az a legbölcsebbb, aki a legszigorúbb! Az a legkiválóbb, aki a leggyorsabb! Ez a szellem száguld végig a büntető igazságszolgáltatá- son. Nemcsak a gyorsított ügyekben, mindenfelé.
És ha ez ellen felemeltem gyönge szavamat, a régi erkölcsöt én védel- mezem. A régi táblabírák erkölcsét, akik „halk hangon tanácskoztak” szívük- kel, mielőtt eszük kimondta volna az Ítéletet; akiknek fájt, hogy van gonosz- ság és legszigorúbb ítéletükön is átrezgett ez a fájdalom. És akik sohasem felejtették el, hogy ők is csak véges emberek, akik itt a sors kegyéből azt a hivatást teljesítik, ami csak az Istené lehetne: hogy ítélnek embertársaik fölött. És az ítélet perceiben lelkükben égett ez az ihlet, a büszkeség és a sze- rénység, a szigorúság és a jóság, mert mindez együtt: a jog, a törvény.
A háború „hinterland”-jának küzködéseit, szenvedéseit tükröztetik vissza ezek a beszédek, amelyeket e fejezet együvé foglal. De megjelölte bennük Vázsonyi mindenkor az enyhítés, a segítés módjait, osztály- és pártszempontokon túlemel- kedve, egyedül a szenvedők nagy egyetemességének érdekeit szolgálva, az igazság jegyében.