– 1918 március 16. -
A választójog általános vitájának végén, 1918 március 16-án, a választójogi bizottság ülésén négyórás beszédben szállt szembe Vázsonyi Vilmos a munka- párt érveivel. Vázsonyi részletesen és alaposan verte vissza a rohamot, amelyet javaslata ellen intéztek. Nyíltan kifejtette, hogy a választójog lényegéből nem hajlandó engedni, ellenben hajlandó garanciával ellátni az írni-olvasni tudás jog- címét, hajlandó megbeszélni az állandó lakóhely kérdését és hajlandó megváltoz- tatni a női választójog jogcímét is. Ezeken kívül azonban Vázsonyi ragaszkodott javaslatának lényegéhez: a demokrácia elveinek érvényesítéséhez. Beszéde, amely a választójogi javaslat védelmét foglalja össze, így hangzott:
Vázsonyi Vilmos igazságügy miniszter: Tisztelt bizottság! Az volt eredeti szándékom, hogy a vita folyamán több ízben felszólalva, fogok válaszolni az egyes igen tisztelt bizottsági tag urak beszédeire. Sajnos, ebben nem tőlem függő körülmények megakadályoztak és most, a vita befejezése előtt már teljesen lehetetlen az, hogy minden egyes szónoknak felszólalásával külön-külön foglalkozzam, bár mindegyik itt elhangzott beszéd foglal magában olyan értéket, amely méltó volna arra, hogy külön is megbeszélés tárgyává tegyem.
Méltóztassék tehát megengedni, hogy válaszom azon rendszer sze- rint épüljön fel, hogy az egyes elhangzott kifogásokat nem a szónokok szerint, hanem a kifogások természete szerint csoportosítsam. Méltóz- tassék megengedni, hogy kijelentsem, hogy ez nem azért történik, mintha én ezen felszólalások értékét kellő módon nem mérlegelném, hanem tech- nikai okból, mert teljesen lehetetlenné válnék terjengősség nélkül most már minden egyes felszólalásra válaszolni.
Első megjegyzésem az, hogy az itt tárgyalt igen fontos kérdés feletti vitában zárjuk ki azokat az érveket, amelyeknek tulajdonkénen a kérdés lényegére nézve semmiféle értékük nincs. Ezek közé az érvek közé tartozik az, hogy külföldön levő barátaink vagy még inkább ellen- ségeink milyen véleményben vannak a mi választójogi problémánkról.
(Úgy van! Úgy van!) Ez, azt hiszem, a kérdések lényegét egyáltalában nem érinti.
Tisza István gróf igen tisztelt képviselő úr azzal vezette be beszé- dét, hogy hivatkozott Schäefflére és felállította azt a tételt, hogy külföl- dön levő ellenségeink mind az általános választói jogot kívánják szá- munkra. Hát ha én ezen érvelésnek kapcsán ugyancsak külföldi vélemé- nyekre hivatkoznám, nagyon egyszerű volna a dolgom és javaslatomnak nemzeti irányát külföldi véleményekre való hivatkozással nyomban fényesen beigazolnám. Nem kellene egyebet tennem, csak fel kellene olvasnom az „Arbeiter Zeitung” kritikáját, amely azzal vádol, hogy ez a javaslat nem egyéb, mint mesterkedés annak a problémának megoldá- sára, miként lehet a magyar kisebbségből majoritást csinálni. Csak fel kellene olvasnom a „Reichspost” cikkét, amely ugyanazt a gyanúsítást fe- jezi ki. Fel kellene olvasnom az ,,Agramer Zeitung” cikkét, amely kije- lenti, hogy elnyomjuk a javaslat által a szlávokat; el kellene mondanom, hogy a „Neue Züricher Zeitung”-ban az amerikai csehek hôgy érdeklőd- nek választójogi javaslatunk iránt és a szláv sajtóbizottságnak titkára mi- ként fejti ki azt, hogy ez egy „nemzetiséggyilkos” – nem nemzetgyilkos – javaslat (Mozgás.) és elhozhatnám és ismertethetném a „Gazette Lau- sanne” legfrissebb számát, amely csodálatos tájékozottsággal ismerteti a vitáinkat és rólam ezen dicsérő szavakat irta: „Megtalálta annak a mód- ját, hogy még csökkentse a nem magyar választók számát, midőn előírta, hogy azok, akik katonai törvényszék által hűtlenség miatt elítéltettek, meg lesznek fosztva szavazati joguktól.” Kijelenti, hogy az egész álnok komédia, amit a demokratikus választójog körül lefolytatunk, hogy az én javaslatom szórói-szóra még reakcionáriusabb, mint a maradi Tisza gróf régi javaslata. (Élénk derültség.)
Az, hogy a külföld mit ír rólunk, ebben a kérdésben engem nem érdekel, de általában politikai berendezkedéseink megalkotásánál a leg- kevésbé sem érdekel és azt hiszem, hogy csak a reciprocitás álláspontján vagyok, mert a külföldet viszont aligha érdekli a mi véleményünk arra nézve, hogy ők a maguk politikai berendezkedéseiket miként csinálják meg. Nem hiszem, hogy az angol választójogi reformnál az angolok kí- váncsiak lettek volna arra, hogy mi nekünk a véleményünk, annál is inkább, mert hosszú időn át nem is tudtuk, hogy reformálják a választói jogukat. Amennyire nem voltak ők kíváncsiak a mi véleményünkre, épp oly kevéssé lehetünk mi kíváncsiak a külföld véleményére.
Különben is ezek a külföldi vélemények csak látszólag azok, azok legtöbbször azon kriptogram belföldi vélemények, s az, hogy mi van valamely külföldi lapban, legtöbbször azt jelenti, hogy van Magyar- országon ember, vagy vannak emberek, akiknek az az érdekük, hogy valamely hírt a külföldön elhelyezzenek. Például, ha a külföldön meg- jelenj valamely lapban az, hogy én zseniális férfiú vagyok, ez csak azt jelenti, hogy van ott egy ember, aki fel akarja ültetni a külföldi lapokat;
és ha egy olyan közlemény jelenik meg külföldi lapban, hogy én a leg- utolsó embere vagyok a világnak, ez azt jelenti, hogy van egy ember, akinek az az érdeke, hogy ezt az ellenséges hírt helyezze el.
A külföldi vélemények értéke tehát egyáltalában semmi, mert azok a legtöbbször álarcos belföldi vélemények; de ha a legjobb esetben kül- földi vélemények volnának is, akkor sincsen semmi értékük, mert a kül- földi ember saját érdeke szerint ítéli meg Magyarország eseményeit és intézményeit; tehát tőlem az angol azt várja, hogy Magyarországon jó angol, a francia azt várja, hogy Magyarországon jó francia legyek, ezen várakozásnak pedig mindaddig nem felelhetek meg, amíg az illető Ang- liában és Franciaországban nem lesz jó magyar. Mindezeket az érveket tehát, azt hiszem, ezen kérdés taglalásából teljesen kirekeszthetjük.
A másik tévedés, amire rá akarok mutatni, az, hogy az egész vá- lasztójogi kérdést a javaslatnak ellenzői olyképen kezelték tel- jesen egyértelműen azokkal, akik a választójogban találják a világ minden bajának orvosságát, hogy a maguk részéről is tuloztaK a választói jog jelentőségét s a választói jogtól, annak mikéntjétől vár- ják ők is minden égető nemzeti probléma megoldását. A túlzás tehát mind a két oldalon megvan. Egyfelől a választói jogot olyan üdvnek tekintik, amely minden orvosságot meghoz, ha ölbe tett kézzel nézik is az eseményeket, másfelől pedig nemzeti katasztrófának tekintik a válasz- tói jog azon demokratikus mértékét, amelyet tartalmaz s azt hiszik, hogy ha mi egy szűkkörű választójogot csinálunk, ez önmagában véve nagy nemzeti védelem, amely az egység s nemzeti politikának összes követel- ményeit teljesíti. (Ellentmondások.)
Egyszerűen élére állítom ezen kérdést és úgy állítom fel a tételt, hogy tegyük fel, hogy egyáltalában nem reformáljuk a választói jogot, sem abban a mértékben, amelyben mi kívánjuk, még abban a mértékben sem, amiként azt a munkapárt tagjai most felszólalásaikban koncedál- ják, marad a választói jog változatlanul úgy, amint ma van. Azt mél- tóztatik gondolni, hogy akkor mindazok a problémák, amelyek megoldan- dók, meg vannak oldva?
Azt méltóztatik gondolni, hogy akkor a nemzetiségi kérdés a maga erejében nem áll fenn! Azt méltóztatik gondolni, hogy akkor a szociális kérdés a maga erejében nem áll fenn? Azt hiszem, hogy általában túloz- zák a választói jognak ebből a szempontból való jelentőségét, nagyon jelentékeny mértékben túlozzák, mert ismét azt a kérdést kell felvetnem, vajjon a parlamentben nem képviselt szociáldemokrata párt nem bír-e annyi jelentőséggel, mint mondjuk, egy parlamenti frakció, amelynek - hogy ne mondjak olyan számot, amely által bárki találva érezze magát – 30 vagy 40 tagja van? Nincs-e a magyar politikai életben a parlament- ből ma még kizárt szociáldemokrata pártnak olyan jelentősége, mint egy ekkora számmal a parlamentben képviselt frakciónak 1 Azt hiszem, hogy erre a kérdésre senki sem fog úgy válaszolni, hogy nincs. És ha a nemzetiségek a parlamentben nagyszámú képviselők által nincsenek is képviselve, vajjon a nemzetiségek nem képviselik-e akkor is a fennálló erőt s vajjon a nemzetiségeket és a nemzetiségekben lévő helytelen irány- zatot is megsemmisítettük az által, hogy ha a parlamentben ez az irány- zat képviselve nincs? Azt hiszem, hogy ez egyszerűen csak rózsákkal vagy szőnyegekkel való elbontása a kellemetlenségeknek, ami azonban a kellemetlenségeket magukat el nem enyészteti. Ha tehát mi ezen problé- mához közelebb akarunk férkőzni, ezeket meg akarjuk oldani, akkor nem szabad kényelemszeretettel a választói jogra bízni azt, hogy a választói jog szűk terjedelme dolgozzék helyettünk (Igaz! Úgy van!), hanem nekünk magunknak kell dolgoznunk s tényleges nemzeti és demokratikus
politikát csinálnunk, amellyel azokat az égető problémákat meg tudjuk oldani. (Helyeslés.)
Hogy ez a tételem helyes, s hogy ha változatlanul maradna is tel- jesen a választójog, nincs sehol biztosíték arra nézve, hogy akkor mind- azok a veszedelmek, melyeket itt a t. bizottsági tag urak felhoztak, elma- radnának, erre nézve a legklasszikusabb bizonyíték volt Vadász Lipót t. barátom felszólalása. Ő tudniillik arról beszélt, hogy milyen veszedel- mes irányzatok kerülhetnek felszínre a háború folyamán elrendelt vá- lasztás idején. Én sohasem tudtam, hogy az 1913: XIV. t.-c. olyan vesze- delmes rétegeket . . .
Vadász Lipót: A háború alatt!
Vázsonyi Vilmos igazságügyminiszter: . . . visz be a választók sorába, hogy már ebből a választójogból is olyan rettenetes viharok támadhatnak, amilyeneket Vadász Lipót t. barátom itt jósolt.
Vadász Lipót: Hja háborúban választunk! (Mozgás.)
Vázsonyi Vilmos igazságügyminiszter: Meg lesz velem elégedve a t. képviselőtársam, mert a háborúra is rátérek. Én azt mondom, hogy itt két álláspontot hallottam, amely nem változtat semmit azon a tételen, amelyről beszéltem. Először is a háború alatt történő választásról azt hallottam, hogy a nemzet nincs itthon, vagyis a kifogás ezen választás ellen az, hogy az itthon levő választók száma nagyon csekély. A kifogás tehát nem az, hogy egy haragvó tengerrel állunk szemben, hanem, hogy egy pohár vízzel állunk szemben a választóközönség szempontjából. Egy pohár vizén jósolni nagy és veszedelmes tengeri viharokat csodálato- sabb, mintha ezt a tengeren jósolnák meg. Az, hogy háború van és kevés választó van s mindazok a kísérő körülmények, amelyeket felhoztak, hogy a választások szabadsága kevéssé biztosítható, azok ellene szólnak az igen tisztelt bizottsági tag uraknak a nagy veszedelmek szempontjá- ból. Mert ha ezen csekély számú választóközönségnél nem kellően bizto- sított választási szabadság mellett a háború alatt a választási szabadság teljes mértékben, úgy, amint egyéb normális választásoknál történik, alig biztosítható s máris ilyen nagy viharokat jósolnak az 1913: XIV. t.-c.
alapján megejtett választások révén, ez igenis igazolja azon tételemet, hogy sehol sincs annak asszekurációja, hogy a jelenlegi választói jog mel- lett, ott, ahol a nemzetiségek ma is többségben vannak, ha a nemzetiségi kérdés tényleg abban az irányban élesednék ki, amiként azt a tisztelt bizottsági tag urak jósolják, mindezek a nemzetiségi bajok éppúgy nem állanak be, mint a kiterjesztett választói jog mellett.
Áttérve most már a kifogások további taglalására, rá kell mutatnom arra a sajátszerűségre, hogy amikor megjelent a kormány javaslata, előbb azzal a gúnyos megjegyzéssel kellett találkoznunk, hogy nem is igazi általános választójog. Csakhamar pedig és most is, úgy beszélnek a választójogi javaslatról, mintha az a teljes, tiszta, általános választó- jog volna. A t. szónok urak okoskodása az, hogy a javaslat tulajdon- képen nem egyéb, mint az írni-olvasni tudásra alapított választójog, nincs semmi különbség a között, ha az mondatott volna, hogy minden 24 éves állampolgár, aki írni-olvasni tud, választó, vagy pedig, hogy ez a javaslat terjesztetett be. Igenis, bevallja az indokolás egész nyíltan azt, hogy lépésről-lépésre akarja megközelíteni az általános választójogot.
Igenis, az az álláspontunk, hogy a javaslatnak az a legfőbb előnye, hogy fejlődésképes választójogot teremt. Az 1874: XXXIV. t.-cikknek az volt a legnagyobb fogyatékossága, amely miatt szenvedünk most tulajdonkép
választójogi problémában és szenvedtünk évek hosszú során keresztül, hogy nem volt fejlődésképes és a választók számát korszakonként lénye- gében nem emelte. Fejlődésképes választójog az ismétlődő választójogi mozgalmak megakadályozása, fejlődésképtelen választójog pedig a pro- blémát mindig újra és újra előtérbe hozza, már pedig én a választójog kérdését zavaró problémának tekintem, mert egy rendezett társadalom- ban és rendezett országban primitív kérdés az, hogy megteremtessék az a plattform, amelyen politizáljunk, annak készen kell lennie. A demokra- tikus választójog az csak egy alap, amelyen politikát csinálunk, nem maga a politika. Ezzel még nem teremtettünk meg semmit, csak lehetővé tettük az erők szabad mérkőzését. Ha maga az alap nincs meg, az, hogy az alap megteremtessék, okozza össze nem tartozó elemek szövetkezését, akik mind mást és mást keresnek a demokratikus választójogban és az az egyesülés, mihelyt megvan a választójog, felbomlik, mert mindegyik- nek más és más a célja.
Ha azon a felfogáson vagyunk, hogy egy reform megáll és a mi reformunk nem fejlődésképes, a kormány reformja pedig fejlődésképes, akkor Vadász t. barátom a bibliából helytelen adatra hivatkozott, mert akkor nem Mózesre, hanem Józsuára kellett volna hivatkoznia, aki azt hitte, – a bibliában különben tényként van beállítva, – hogy ő meg- állította a napot.
Vadász Lipót: De mi nem akarjuk megállítani. Csak a mértékéről van szó.
Vázsonyi Vilmos igazságügyminiszter: A taktika ebben az érvelés- ben, amely a kormány javaslatát úgy tünteti fel, mintha az a nyomban bekövetkező teljes általános választójog volna, az, hogy a t. szónok urak a kormány javaslatát már előre leszámítolják előzékeny harminc esztendőre és már most likvidálják, mint teljes általános választójogot, vagyis azt a fejlődést, hogy miként fog a mi javaslatunk a kultúra emelkedésével, az írni-olvasni tudók számának szaporodásával valamikor közeledni az általános választójoghoz, azt nyomban, teljes egészében, minden enged- mény nélkül leszámítolják, ellenben saját javaslatukat nyugvó stádium- ban bírálják el. A mi javaslatunk előre mozog már 30 esztendőre, – ez a bírálatnak mértéke, – saját javaslatukat pedig nyugvó stádiumban bírálják el. Azt mondják, hogy az írás-olvasás, e javaslat általános kel- léke ingatag alap, elporlad, vagy pedig erősebb, szóval, mely nem is por- ladást jelent, hanem gyorsabb összeomlást, kártyavár, amely össze- omlik. Azt hiszem, ez volt Tisza István gróf igen t. képviselő úrnak szava.
Tisztelt bizottság! Az írás-olvasás, mint általános kellék ellen fel- hozott kifogásoknál sajátszerű ellentmondásokkal találkozunk. Az egyik t. bizottsági tag úr, mikor az analfabéták választójogát kell indokolnia, felhozza érvül azt, hogy az öreg földművesember már elfelejtette az írás-olvasást és fiával irat. Ő maga nem tud írni, nehéz a keze járása.
A másik bizottsági tag úr pedig azt állítja, hogy néhány nap alatt meg lehet tanulni írni és olvasni. Hát kérem, a Gábel-féle hat órát ismerem és elismerem, hogy meg lehet tanulni, de hat óra alatt el is lehet felejteni.
Hegedűs Kálmán: De már akkor megszerezte a választójogot.
Vázsonyi Vilmos igazságügyminiszter: Nem szerezte meg, mert sohasem tud írni és olvasni az, aki hat óra alatt tanul meg. (Zaj.)
Elnök: Csendet kérek!
Vázsonyi Vilmos igazságügy miniszter: Az írás-olvasás követelésé-
nek komolysága egy részletekre tartozó kérdés. Ebben a kérdésben na- gyon szívesen tárgyalok. (Helyeslés.)
A javaslat tárgyalását nagy mértékben uralta a nemzetiségi kér- dés. Egyes bizottsági tag urak oly sötét képet festettek a nemzet álla- potáról, mely valósággal elborítaná a jövendő horizontját. Nem vették figyelembe azt, hogy a múltba való visszapillantás egyáltalán nem teszi jogosulttá, hogy ily sötéten és reménytelenül nézzük a jövőt (Úgy van!)
A nemzetiségi kérdés szempontjából hivatkoztam már azokra az adatokra, amelyek azt bizonyítják, hogyne téren mennyire elhanyagoltuk a magyar kultúra terjesztése körül való kötelességünket. Azt hiszem, hogy a helyett, hogy a választójog kérdésében keresnők a nemzetiségi kérdés megoldását, talán inkább arra kellene súlyt helyeznünk, amit itt a vitában egyes szónok urak hangoztattak, hogy haladéktalanul államivá kell tenni a tanítóképzést (Általános, élénk helyeslés.), államivá kell tenni minden kivétel nélkül és semmiféle felekezeti érzékenység figye- lembevételével. (Helyeslés.) Az állami közoktatás terén pedig addig, amíg az állami közoktatást egész rendszeresen végre nem hajthatjuk, mindenekelőtt egy felhatalmazási szakasszal jogot kell adni a magyar kormánynak arra, hogy bármely és bármily fokú iskolát minden indoko- lás nélkül állami iskolává tehessen. (Helyeslés.) Azt hiszem, hogy ha e téren érvényesítjük nemzeti érzésünket, ha ezekre a kérdésekre fordít- juk figyelmünket, sokkal többet teszünk a magyar állam nemzeti jellegé- ért és nemzeti egységéért, mintha egy szűkebb körű választójog birtoká- ban ismét a biztonság érzetébe ringattatjuk magunkat és azt mondjuk, cselekedjék helyettünk az alkotmányos védelem, mi pedig továbbra is a csendes szemlélődés álláspontjára fogunk helyezkedni.
A kerületi beosztás tekintetében elsősorban meg kell jegyeznem, hogy nem annyira arról van szó, hogy a nemzetiségekkel szemben legyünk igazságtalanok, hanem arról, hogy a magyarság ellen elkövetett régi igazságtalanságokat megszüntessük. (Élénk helyeslés.) Arra nézve, hogy mennyire kedvezményeztük eddig a magyarságot, érdekes adatokat fogunk találni.
Még a francia forradalom sem állt azon az állásponton, amikor az első forradalmi alkotmányt megcsinálta, hogy a választókerületek be- osztását tisztán geográfiai alapon, vagy a népesség alapján eszközölje.
Az alkotmányozó gyűlés történetének lefolyásából tudjuk, hogy a kerü- letek beosztásánál három, szempontot vettek figyelembe: az első a terü- let kérdése, ami természetes feltétel szintén, mert egy sűrűn lakott terü- leten más számot kell alkalmaznunk, mint egy szórványosan lakott nagy területen; a másik a népesség kérdése, a harmadik a fizetett adók meny- nyisége. A francia forradalmi alkotmány megszervezésénél is ezen há- rom szempont szerint történt a kerületek beosztása s ők számításokat végeztek, hogy az első alapon adnak ennyi kerületet, a másodikon eny- nyit, a harmadikon ennyit, megállapítottak egy törtszámot és így hozták ki a tényleges kerületi beosztást. Nincs is a világnak oly demokráciája, ahol_ a kerületi beosztás egyszerűen aritmetikai vagy geometriai módon történik. Nem kockákra osztanak be egy országot geometriailag, sem pedig egyszerűen kiszámítva, hogy mennyi a népesség és aztán mindenütt egyformán mérik ki a választójogot. Nincs sehol a világon ez. Ha itt Ausztriát vágják fejünkhöz, méltóztassék az osztrák kerületi beosztást megnézni. Ott a legrettenetesebb ellentétek vannak, mert 1500 választóból álló kerülettel szemben Galíciában 52.000 választós és 40.000 választós
kerületek vannak. Nem ily differenciákról van szó, hanem egyszerűen arról, hogy mi a magyarságnak mérjünk egyenlő mértékben, másfelől a közigazgatási reformmal kapcsolatban a történelmi hagyományoknak respektálásáért mi ne nyögjünk az alatt az átok alatt, hogy egyes vár- megyék kikerekítése számunkra veszedelmet jelent, hanem legyen meg az a bátorságunk, hogy a vármegyék helyes beosztásával e téren is javít- sunk és magyarságunkat erősítsük. (Helyeslés és taps.) Különben a múlt nem respektálta a történelmet, maga a történelem nem respektálta.
Mert vajjon a Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyék hogyan keletkeztek volna, ha olyan szentségtörés lett volna a megyék határához hozzányúlni1? És nem tudom, hogy Zaránd megye és Kővárvidék hol vannak1? Amit a múlt tehetett, azt a jelen is megteheti, hogy a jövendőt biztosítsa. (Élénk he- lyeslés.) Végül pedig a kerületi beosztásra nézve biztosíthatom a t. bizott- ságot, hogy ez semmi körülmények közt nem fog kedvezőtlenebb ered- ményre vezetni a magyarság szempontjából, mint az 1914 évi kerületi beosztás, semmi körülmények között sem.
Vadász tisztelt barátom Döblinget említette, hogy a felelősség sú- lyára emlékeztessen minket. Azt hiszem, hogy ha nem is ejtette volna ki ezt a szót, mindenki, aki a választójog előterjesztésének kérdésében fele- lősséget visel, a legnagyobb mértékben érzi ennek az igen nagy felelős- ségnek súlyát. Senki sem volna méltó arra, hogy része legyen Magyar- országon a választójog előkészítésében, aki ne érezné át ennek a felelős- ségnek súlyát, aki ne tudná azt, hogy a választójog előkészítése mit jelent az ország jelenének és jövendőjének szempontjából.
Azt hiszem, hogy tisztelt bizottsági tagtársaimat meggyőzhette az a magatartás, amelyet az analfabéta Károly-keresztesek ügyében tanú- sítottam, mikor azokkal szemben, kik hozzám közelállnak, a legnagyobb erővel védtem a magam külön álláspontját, mely különben nézetem sze- rint a megállapodásnak is megfelel, hogy én nagyon is éreztem annak a felelősségnek súlyát és teljesen meggyőződésem alapján jártam el és készítettem el ezt a javaslatot.
Igenis, mi mindnyájan ragaszkodunk – éppúgy, mint azok, kik ve- lünk szemben állnak – a nemzeti államnak és a nemzeti egységnek gon- dolatához és ez a gondolat lebegett az én szemeim előtt teljes erővel, mikor a javaslatot megszerkesztettem. És ha nem volnék magyar érzésű azért, mert itt születtem és itt nevelkedtem és nem tudok máskép érezni és gondolkozni, mint magyarul, akkor magyar érzésűnek kellene lennem, ha összehasonlítom a magyar fajt szabadelvűség és demokrácia szempont- jából minden sértő szándék nélkül az országban lakó többi fajjal, mert akkor a szabadelvűség és demokrácia szempontjából kellene, hogy ma- gyar érzés legyen bennem. És ha én ebből a szempontból is tárgyalom le a magyarságnak szerepét és jelentőségét, akkor demokratikus érzésemnél fogva abban a meggyőződésben vagyok, hogy amilyen mértékben erősí- tem ebben az országban a magyarság pozícióját, oly mértékben biztosítom ezen ország szabadelvű és demokratikus fejlődését. (Helyeslés.)
Ami a garanciákat illeti, a kerületi beosztásról már szóltunk. Itt azzal az érvvel találkoztunk, hogy ehhez ne nyúljunk, ez nem garancia, holott ez a legfőbb garanciája a világnak a választójog kérdésében, a második pedig az, hogy hiába beszélünk mi arról, hogy a törvényhatósági választójognak nem kell azonosnak lennie az országgyűlési választójog- gal, mert bizony, a javaslat ellen felszólalók erősködnek, hogy azonosnak kell lennie és hogy rövid idő múlva azonos lesz. Sajátszerűnek tartom,
hogy most nekem kell a konzervatív felfogással szemben tiltakoznom az ellen, hogy ne méltóztassék a mi közönségünket felbujtani arra, hogy ne elégedjék meg másféle törvényhatósági választójoggal, csak azzal, mely az országgyűlési választójoggal egyenlő.
Itt van például a domicílium kérdése. Erre én az országos választó- jogban semmi súlyt nem helyezek, mert akárhol van egy magyar állam- polgár, aki rendes lakással bír és nem csavargó, annak szóhoz kell jutnia az országgyűlési választásoknál de hogy én az én községem dolgaiban befolyást adjak annak, aki ma itt van, holnap pedig Debrecenben vagy Vajdahunyadon, akinek nem érdeke, hogy az ő szavazatával miféle bajt vagy romlást okoz, ez teljesen lehetetlen és kizárt dolog.
Már a domicílium kérdésénél is eldől tehát, hogy a helyi választó- jognak egész más jelentősége és jellege van, mint az országos választó- jognak. Az egyiknél a domicílium teljesen jelentéktelen, a másiknál vég- telen fontosságú. Ha tehát mi azt mondjuk, hogy a törvényhatósági vá- lasztójognál bizonyos aggodalmakat honorálhatunk, a törvényhatósági választójognál megelégszünk a haladás kisebb mértékével, – bár ott is jelentékeny lépést akarunk előre tenni, – akkor ne méltóztassék meg- fogni a kezünket és azt mondani, hogy ez a garancia nem kell és ne mél- tóztassék a közönséget felizgatni azzal, hogy ne fogadja el azt, hogy a törvényhatósági választójog terén mérsékeltebben haladunk, hanem mél- tóztassék beérni azzal, hogy mi viseljük a felelősséget azért, hogy a tör- vényhatósági választójog terén nem tesszük meg nyomban azt a lépést, amelyet az országgyűlési választói jog terén megteszünk.
Különben új előttem, hogy az országgyűlési választójog és a községi választójog azonos. Mint pesti embernek a törvényhatósági választójogra nézve is új nekem, mert a budapesti törvényhatósági választói jog addig, míg a legutóbbi novella nem változtatott a helyzeten, szűkebb körű volt, mint az országgyűlési választói jog, mert kétévi helybenlakáshoz és írás- olvasáshoz volt kötve. A kis– és nagyközségek községi választójoga pedig mindig tágabb volt, mint az országgyűlési választójog, mert hiszen meg- marad a húszéves életkor ma is az önjogúakra és bárki, aki állami adót fizet, választó és ezenfelül a női választójog ellenzőinek figyelmébe aján- lom, hogy a nők per procura virilisek is lehetnek és per procura le is adhatják szavazatukat. Ilyen jelentékeny differencia van a községi és az országgyűlési választójog között, hogy a mi községi választójogunk a női választójogot is ismeri képviselet útján, tehát Erdélyben, ahol a füstök melletti szavazás fennáll, közvetve tulajdonképen az országgyűlési képvi- selőválasztásokra is befolyást gyakorolhatnak a nők.
A kötelező szavazást nem vettem fel a javaslatba, ami ismét nem jelenti azt, hogy ez a kérdés ne volna megdiskutálható. Én a kötelező szavazás gondolatától nem vagyok nagyon elragadtatva és a kötelező szavazás intézményének keletkezését és elterjedését kutatva, azt látom, hogy az elsősorban Ausztriában van meg fakultatív, nem kötelező tör- vény alakjában, a tartomány gyűlések határozata alapján, melyeknek a kötelező szavazást joguk van kimondani tartományi törvénnyel, vagy azt eltörölni. Megvan a kötelező szavazás Alsó-Ausztriában, Vorarlbergben, Salzburgban, Morvaországban, ezenkívül Belgiumban, Spanyolországban, újabban statuálva van a legújabb Holland választójogi törvényben és Svájc néhány kantonjában.
A kötelező szavazás egyenesen ellenkezik a nyílt szavazás intézmé- nyével. A nyílt szavazás és a jelölés intézménye együttesen kizárja a köte-