Harmadik évében volt már a háború; mindenfelé szerte a világon a demo- kratikus gondolat érvényesült; a demokrácia eszméit hirdették künn; s minél több áldozatot hozott az ország és minél többen állottak hadvonalban, annál jobban érezhető volt, hogy akik majdan a háborúból visszatérnek, részt is követelnek az alkotmányos jogokból. Az ellenzék küzdelme most már mindinkább a választó- jog kérdésében csúcsosodott ki. Az a harc, amelyet Vázsonyi kezdett, az egész ellenzéki politika küzdelmének jelszava lett. I. Ferencz József király meghalt és IV. Károly király megkoronázása után a politikai gondolkodást már az a két cél irányította, hogy egyfelől békét kell teremteni, másfelől pedig a népjogok kiterjesz- tésével kell megerősíteni az állami egység épületét. Tisza István gróf az általános választójog kérdésében továbbra is megmaradt merev álláspontján, a kormányzás, mindkevésbé tudta megoldani a háború nagy gazdasági problémáit és az ország többsége ilyenformán mindinkább rendszerváltozást kezdett követelni.
I.
Ha majd egyszer mindenki ide visszatér ...
– 1917 január 20. –
A háború alatt Vázsonyi a parlamentben és a főváros közgyűlésein szólalt meg, bizottságokban tevékenykedett, a demokrata párt körében azonban ritkán mondott nagyobb beszédet. A demokrata kör tagjainak nagy része is a harctéren volt, de a kör azért nem vesztette el régi mozgalmasságát. A háború alatt 1917 január 20-án mondott először nagyobb beszédet Vázsonyi Vilmos a központi de- mokrata körben. Ez alkalommal nemcsak a jövendő politika irányelveit fejtette ki és nemcsak a választójog megoldását tűzte ki legelső feladatul, de képét raj- zolta a háborús viszonyoknak is és szinte látnoki szemmel festette meg a balsorsú jövendőt. Beszéde így hangzott:
Vázsonyi Vilmos: Nem tartozom azon nyugodt szónokok sorába, akik fantázia nélkül szűkölködnek, akik elképzelni nem tudnak vala- mit; nem azon nyugodt szónokok sorába, akik zavartalanul tudnak be- szélni, miközben a halál hörgése, tomboló ágyuk rettenetes pokoli hangja hallik; nem azon fantázia nélkül való emberek közé, akik, ha,
nincsenek is jelen ott, ahol a halál tartja rettenetes aratását, mégis be- széd közben ezen borzalmakat könnyen tudják elviselni. Megvallom, engem mindenkor zavar a gyász érzése és a szenvedés, amelyet én fan- táziával magam előtt látok és zavar maga a nyomorúság, amelyet ide- haza látok és a sántáknak mind többször és jobban hallható kopogó lé- pése. Én ezért nem engedem meg magamnak, hogy mind e külön gon- dot elmellőzve, megfeledkezzem arról, amit én hirdetek, hogy ma a po- litika nemcsak az életé, ma a politika a halálé is.
Ilyen körülmények közt nyomasztólag nehezedik az ember agy- velejére, gondolkodására és mindig bánatosan érzi, hogy aminek meg kellene lenni a háború korszaka alatt, az nincs meg. Meg kellene lenni a lelkek egységének, nem színpadi pózzal külön előkészítve, nem előre összebeszélt összjáték alapján, amelyet a nemzetközi élet komédiásai gyanánt játszanak le az ellenség és a világ előtt, de meg kellene lenni a lelkek egységének előzmények alapján, meg kellene lenni a lelkek egy- ségének a valóságban, a háború tanulságai következtében, azon rázkód- tatások miatt, amelyeken kellett, hogy átessünk és amelyeknek minket lelkünkben, egyéniségünkben, felfogásunkban más emberekké kellett volna átgyúrni és átváltoztatni. Ebben a vérfürdőben, ahol mások ont- ják a vérüket, nekünk, akik itthon maradtunk, mindannyiunknak meg kellett volna tisztulnunk a mások ontotta vértől. (Taps.)
De – fájdalom – nem tapasztaltam, hogy ez a háború valami nagy átalakító hatással lett volna azokra, akik itthon maradtak. Nem tapasztaltam ezt benn a parlamentben, nem tapasztaltam künn a társada- lomban. Nem tapasztaltam, hogy odabenn megváltoztak volna a régi já- tékosok, amikor a halál játssza a maga nagy, véres kockajátékát, amely ben folyton, egyre tűnnek a mi fiaink és a kocka sohasem fordul úgy, hogy a régi politikai játékot és játszókat új váltaná fel. Magában a társadalomban nem tapasztaltam, hogy a társadalom megihletődött volna és dacára a sok szép cikknek, mondásnak és alkalmi darabnak, hogy itt az emberek jobbak, tisztultabbak, nemesebbek lettek volna, jobban szeretnék egymást, mint a háború előtt, megtisztultak volna a salaktól, embertársaiknak jogait, a boldogsághoz való jogukat többre tartanák, mint a háború előtt. Pedig a nagy események, azt mondják, az egyéniségre rázkódtató hatással vannak. Nagy katasztrófák hatása alatt fiatalokból öregek váltak; azt mondják, hogy a borzalmak egy éj- szakája egyszerre ősszé változtatja a szőke hajfürtöt. Én, fájdalom, a katasztrófáknak ezt a hatását társadalmi és politikai életünkben sehol nem láttam.
A társadalom bizonyos köreiben ellenben láttam a mohó kapzsi- ságot; láttam a háború eredményeinek, gyümölcseinek letiprását; lát- tam a gazdagodások orgiáit; láttam a szeretetlenséget; láttam a jog- élet terén a jogeszme teljes elhalványulását és helyébe a tiszta célsze- rűség és üldözés proklamálását, (Élénk taps.)
Egyszóval annak a szükségszerű rombolásnak, amelyet a harcté- ren végeznek, idebenn csak azt a másik képét láttam, hogy itt is sza- kadatlanul folyik a rombolás, idehaza is csatakép tárul szemeink elé, a véres csatakép pandantja, a vértelen csatázás. A társadalom nem lett jobb és azokat, akik harcolnak értünk, akik már meghaltak, vagy szem- benéznek a halállal, nem becsüljük meg azzal, hogy számukra idehaza csöndben a szebb és becsületesebb, igazabb, több jogot, több kenye- ret, több tisztességet adó jövendőt készítenők elő.
Hiszen a jó családtag, aki hazavárja az ő távollevőjét, ha nincs
is az a harctéren, feldíszíti házát, hogy mikor hazatér, akinek kedves arcát oly rég látta, akkor szebb és vidámabb legyen tűzhelye. Hát lát- juk-e mi, tisztelt uraim, látjuk-e a mi politikai életünkben és látjuk-e társadalmunkban, hogy a politikai közélet és a társadalom felkészülne arra, hogy mire visszatér ez a nagy család, mire visszajön a dolgozó Magyarország családi tűzhelyéhez az a mi sok családtagunk, akkor mi feldíszítjük számukra házukat, hogy kedvesebb, szebb otthont találja- nak, mint amilyent elhagytak? Látjuk-e ezt akkor, amikor a harcosok választójogát szeretetlen indokolással a háború kellős közepén vissza- utasítja a kormány, amikor ezt a szerény kis girlandot, zöld lombbal való ékességet itthon megtagadják? (Zajos taps.)
Mert mi a választójog valójában? Semmi más, csak szimbólum.
Még nem ad boldogságot, csak a látszata annak, hogy mindenkinek egyforma joga van a boldogságra, a társadalom, az állam ügyeinek in- tézésére, de maga még nem teremt egyformaságot, egyforma jogot és uem ad boldogságot. Mert itt van még az élet a maga rideg valóságá- val; a képességben s az anyagiakban való nagy különbség, amely fenn- marad továbbra is. Mi tehát a választói jog? Az, aminek mondottam:
egy szerény kis girland, a reménynek zöldje csupán. Ezt a reménysé- get, ezt a szimbólumot is megtagadják attól a társadalomtól, amely itthon dolgozik és attól a másiktól, amely künn a csatatereken vérzik.
(Zajos tetszés.)
És látjuk azt a pontot, ahol meg kellett volna az igazi egységet teremteni a lelkekben es ahol még ezen egy pillanat alatt is minden csak látszat, színpadi szcenéria volt, mert a régi gyűlöletek, a régi előítéle- tek megmaradtak, a régi kiváltságok egy pillanatra meg nem inogtak és a demokrácia csak arra volt jó, hogy megadatott neki az a jog és az a kötelesség, hogy katona lehessen és védhesse a hazát. A demokráciá- nak megadatott a jog, hogy tégla legyen, buta tégla, amelyet összerak- nak. (Taps.)
Ebben a korban valódi egységet nem látunk, csak képmutatást, színpadi szcenériát. És ennek körébe tartozik az a látszólag rendkívül pietozus törvényjavaslat is, amelyet a kormány most terjesztett be a Házban, s amely kötelességgé teszi, hogy az elesett hősök emlékét már- ványtáblákkal örökítsék meg. A halottaknak íme megadatik a választói jog, mert a márványtábla azt jelenti, azt hirdeti, hogy a halottnak joga van. A halottól nem kérdezték meg, amikor élő korában csatába hivatott, miféle jogcíme, képessége van, mennyi a vagyona, mit tanult, hány iskolát járt. Mert meghalt: megadatik neki az a jog, hogy elisme- rik, hogy ennek a hazának tényezője volt és márványtáblán hirdetik az ő dicsőségét a jelenkor és az utódok számára. És akik életben ma- radtak, s akik haza fognak térni, ezeknek ugyan mi adatik? Azoknak márványtáblát, mert már meghaltak, ezeknek ridegséget, szeretetlen- séget, kegyetlenséget, visszaszoríttatást a jogokból, a szimbólumnak megtagadását is, mert szembenéztek a halállal és életben maradtak.
(Zajos taps.)
Hát van-e ennél nagyobb képmutatás? Beszélünk mindig arról, ha majd egyszer ide mindenki visszatér . . . Én nem tudom, mert pró- féciákkal nem foglalkozom, hogy azok, akik háborúban vannak és ide vissza fognak térni, mit fognak érezni és mire lesznek képesek. Csak a fáradtság és keserűség érzése lesz-e bennük – s ezzel a reakció szá- mítása beteljesül – vagy pedig, akik szemben álltak a halállal, akik megértek, akik más emberekké váltak, akik a legnagyobb kockázatot
viselték, hogy kockára dobták életüket: ők meg lesznek edzve a nagy harcra, aminthogy úgy látszik, hogy akik itthon maradtunk és nem lettünk jobbak a háború korszaka alatt, nem vagyunk még megedzve.
Ők, akik az életükkel való nagy kockajátékot merték vállalni, majd me- rik vállalni azt a másikat, hogy idehaza véget vessenek a kiváltságok- nak és a márványkövek mellett majd meg fog indulni más kövek gör- getegszerű zuhataga, a sziklaerős akaratok földindulása és hegyomlása, amely nagy robajjal rá fog zúdulni a nevetséges előjogokra és kivált- ságokra, amelyeknek papiros-sáncával van körülvéve a társadalom ide- benn. Mert a papiros-sánc védelmet nem ad, ha nem az az élő sövény adta meg hozzá a védelmet, amely a harcos férfiakból áll, s amely ezen nemzet nagy és széles rétegéből került ki. (Zajos taps.)
Nekem mindig az volt a meggyőződésem, hogy a háború után nem folytatódhatnak ott a dolgok, ahol abbahagytuk a játszmát a háború előtt. Mindenkor az volt a meggyőződésem, hogy ez a nemzet nem érdemli meg, hogy a világon legyen, ha ezeknek a rettenetes nagy ta- nulságoknak következményeit levonni nem tudná. Csodálatos, hogy úri emberek nem szoktak átjátszott kártyákkal játszani, a politikában pedig oly kártyajáték folyik nálunk, mintha komfortáblikocsisok folytatnának játékot. Mindig a régi pakli, sőt a régi, jelzett, piszkos kártya. Mindig ugyanazok a nevek, mindig ugyanaz a konstelláció, mindig ugyanaz a társadalmi réteg, mindig ugyanazok a személyek. Már mindenki tudja, hogy melyik a zöld felső és melyik a tök filkó, de a paklit nem dobják el, s még mindig ugyanaz az uralom, ugyanaz a szisztéma, ugyanaz a felváltása a személyeknek. (Zajos tetszés.) Hát bocsánatot kérek, mintha valami kis változás ment volna végbe a világon! Néhány millió emberrel kevesebb lett Európában. Talán okozott egy kis válto- zást, hogy fél Európa csatatér, hogy egyes népek területei ellenség által vannak megszállva, s még nem tudni mi lesz a békekötés után, talán oko- zott egy kis változást, hogy egész világok állanak ellenségekként egymás- sal szemben. Lehetséges, hogy ezután az óriási földrengés után ez a mi kis világunk, magyar glóbusunk minden változás nélkül maradj on 1 Ez annyira a maradiságnak, a marazmusnak, elfogultságnak, a gondolkodási lomhaságnak, gondolkodási képtelenségnek a glóbusa volna, hogy mint- egy nagy megrepeszthetetlen, mint egy nagy, meg nem ingatható szik- lája a korlátoltságnak és ostobaságnak a nagy világfelforgatásban és világföldrengésben se tudna megmozdulni és átalakulni? Hát ez nem az áldott magyar televény? Ez a butaságnak és a korlátoltságnak szik- lája! (Hosszantartó taps.)
Én azt hiszem, hogy ez a magyar glóbus sem tudja a változásokat és átalakulásokat elkerülni. És ebben a magyar glóbusban is, amely nem szik, hanem televény, új vetésnek kell elvettetni és új kalászoknak kell kihajtani és új aratásnak kell következni, ahol nem az lesz a munkameg- osztás, hogy az egyik szánt és a másik arat, hanem azé lesz a politikai aratás, a politikai hatalom és befolyás, aki egyúttal szánt és vet: a dol- gozó magyar népé. (Lelkes éljenzés és taps.) Én azt hiszem, hogy ennek a mi magyar glóbusunknak e nagy világföldrengés után át kell azon a vál- tozáson mennie, hogy végre a magyar nép és a magyar állam megtalálják egymást. Mert ha ebből a földrengésből és földindulásból sem történhetik meg a magyar népnek és a magyar államnak egybeforrása, ha itt végre nem lesz meg azaz egység, amelyet csak az igazi egyenlőség, igazság és jog uralma teremthet meg, akkor az Isten és a sors ebben a felforgatás-
ban megvédelmezett bennünket, de mi viszont megmutattuk, hogy nem vagyunk méltók Istennek és a sorsnak erre a megmentésére, (Úgy van!
Úgy van!)
Az a kis epizód, hogy mostanában mennyire szórják idehaza a ki- tüntetéseket, csak egy szempontból érdemel figyelmet, mert hiszen végre is oly mindegy, hogy a háborúban hány ember ékesíti fel magát címek- kel, rendjelekkel, sőt oly komikus a háborúban minden ceremónia és minden szertartás, mert semmi másnak nincs joga ma figyelemre, mint annak a problémának, hogy a békét helyre kell állítani. (Zajos taps.) Amikor látjuk, mint szedik össze a nemzet virágját, azokat, kik még nem is éltek, azokat, akik az iskola padjaiból kerülnek ki, akiket istentelenség szembeállítani a halállal; amikor az embernek a szíve fáj, amint látja nap-nap mellett elvonulni őket; amikor látja nap-nap után azokat a borzalmas eljegyzéseket a halállal, ahol azt kell kívánni, hogy ebből az eljegyzésből soha frigy ne legyen, akkor minden epizód, minden detail és minden hivalkodás vakmerőség és önhittség.
Ilyen körülmények közt bennünket a kitüntetések dolga igen ke- véssé érdekelhet. Én, mint demokrata, mindig valami örömet érzek, ha fájó gomblyukat veszek észre, ha egy embert látok, akinek fáj, hogy rája a kitüntetések szempontjából nem gondoltak. Ezek megmaradnak minekünk. Mert mindig, ha polgár kitüntetést kap, körülbelül biztos, hogy a polgári erények, a polgári önérzet számára az illető teljesen elveszett, gondolkodásában teljesen megváltozik, sajátszerű mixtum vom- positummá válik, teljesen félszeg emberré, akinél az ember Lessing me- séjére gondol a lúdról és a hattyúról, az arisztokratikus hattyúról és a plebejus lúdról, mely rövid nyakát nyújtogatta, hogy arisztokratikus hattyúnyaka legyen, s nevetséges lúddá lett, a nélkül, hogy hattyú lett volna.
Én ezekről a kitüntetésekről és címekről mindig azon a nézeten vol- tam, mint egy szellemes német író, akinek nevére – hálátlanság – nem emlékszem, s akinek ösmerem azt a mondását, hogy „Edelsteine sind Grabsteine der Tugend”, a gyémánt, a drágakő sírköve az erénynek.
Vannak erényes nők, akik becsületes úton jutnak a gyémánthoz, de van- nak olyanok is, akiknél a drágakő sírköve az erénynek. Körülbelül ez az a drágakő, amelyet a kitüntetéseknél és címeknél alkalmaznak. A drá- gakő, amelyet állítólag a polgári erények jutalmául adnak, itt is sírköve a polgári erényeknek és a demokrata érzéseknek.
Mégis, igen tisztelt uraim, ezekben a kitüntetésekben van valami olyan is, ami érdemes a mi figyelmünkre. Én végigolvastam az úgy- nevezett valóságos belső titkos tanácsosok lajstromát és csak azért szólok erről, mert konklúzióimmal egyezik. Láttam egész csomó mágnást, akinek valóságban bensőleg és titokban lehetnek csak kiváló képességei, mert eddig róluk senki se tudott semmit. Méltóztassék arra gondolni, hogy egy plebejusnak, vagy egy köznemesi sarjnak Magyarországon mi az álma, ha van talentuma, vagy zseni, ha valami lesz belőle ebben az országban, vagy ha kormányzó férfiul És mi a teteje a kitüntetéseknek, mi a koro- nája annak a dísznek, amelyet valaha elérhet? Mi lesz a vége pályafutá- sának? Az, hogy valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot kap, amit a miniszterek csakis kiváló jó magaviselet mellett, egészséges elbocsátta- tás után kapnak. Ami egy politikai közéleti pályának csúcsa és ragyogó befejezése, azt most ad vocem koronázás, megkapja, nem tudom hány tucat mágnás. Az egyik, azt hallom, azon az alapon, hogy ő tervezte a
koronázást, szép díszleteket csinált és ezért belső titkos tanácsokat fog ezentúl osztogatni őfelségének.
Tisztelt uraim! Nem azt jelenti-e ez a mulatságos rokokó, hogy még nyakig benne vagyunk a középkorban, hogy még nyakig benne vagyunk a rendiségben! Nem inzultus-e ez nemcsak az egész magyar polgári társadalom ellen, hanem az egész magyarság ellen, mindenki ellen, aki nem tartozik az arisztokráciának egy bizonyos udvarképes, az udvar, vagy a kormány által kegyelt részéhezi (Zajos taps.) Nem arcégető-e, hogy a polgári pályának, az államférfiúi működésnek legnagyobb ékes- sége és koronája játékszerré lesz lealacsonyítva gyermekek kezében, disz és móka, csecsebecse, cafrang, játék, hiúság és hivalkodást (Taps.)
Hát mit jelent ez!! És ezeket a rúgásokat, ökölcsapásokat ez az ostoba, korlátolt társadalma Magyarországnak még mindig nem akarja észrevenni! (Zajos taps.)
És olvasom a kedves megkülönböztetést, hogy a rokokó udvarmes- ter, vagy az, aki tervezte ezeket a dolgokat, nem tudom micsoda felelős férfiú, a miniszterelnök-e, vagy más. az a bájos rokokó férfiú megkülön- böztetést tesz, vajjon őfelsége személyesen fejezi-e ki elismerését, vagy megengedi, hogy elismerését kifejezésre juttassák. Én, ha a borbélyom megberetvál, személyesen mondom meg, meg vagyok-e elégedve és iga- zán nem a szobalányom által adom tudtára. Kezet fogni személyesen szoktam, és nem bízok meg helyettesítésemmel senkit, hogy fogjon helyettem kezet, „per procura”. A „per procura” való meleg kézszorítás:
ez ismét csak a rokokó korszaknak, a ceremóniás világnak, ennek a régi, ktünt, maradi, parókás korszaknak a maradványa. Viseljen mindenki parókát, akinek jól esik, de nem szeretem, ha a szemébe vágják, mert a látásomnak, az egészségemnek árt. (Élénk tetszés.)
Nagyon természetes, hogy azt kell erre mondanom és meg is felel a valóságnak, hogy ez nem a királynak személyes ténye, hanem azé a társaságé, amely a királyokat körülveszi, amely kiváltságokat csinál magának abból, hogy csak testén keresztül lehet eljutni a királyhoz. Ez a társaság neveli fel a királyt arra, hogy ne merjen emberileg gondol- kodni és beszélni.
Ez a tisztelt környezet él ebben a korlátoltságban és él abból, hogy mint élő sövény és akadály közbetolja magát a király és nép közé, holott a monarchiának más alapja nem lehet, mint a nép. (Taps.) Mert, tisz- telt koronázok, odafenn a várban védték volna meg Magyarországot belső titkos tanácsosaikkal, parókáikkal, díszhintóikkal, összes dísz- magyarjaikkal, kócsagjaikkal és díszmentéikkel egyetemben! Próbál- nák és próbálták volna meg ők ennek az országnak megvédelmezését!
Vak komédia! Helyes. Én szeretem, ha jól megy a dolguk és komédiáz- nak. Megértem ezt. De amikor a harctéren ott leselkedik a halál, amikor vértől piros az ég, akkor ne vicceljenek és ne játszanak magyar népet azok, akik csak bizonyos számú díszmentét és bokrétát, néhány diszlovat képviselnek és semmi egyebet. (Zajos éljenzés és taps.)
Tisztelt uraim, ismétlem, amivel kezdtem. A háború alatt, ha gyak- ran hallgatok, ne vegyék annak, mintha nem volna mondanivalóm. Ha a háború alatt nem veszek részt bizonyos politikai akciókban, ne vegyék úgy, mintha elvesztettem volna harci kedvem. Csak arra veszítettem el harci kedvemet, hogy idegen célokért harcoljak. Semmi kedvem ehhez nincsen. Csak erre vesztettem el harci kedvemet. Én várom azt, hogy a háború után megtörténjék az utolsó próba és kísérlet, hogy a magyar
városi polgárság helyzetében bekövetkezzék a nagy átalakulás, változás és szervezkedés.
Mert ez a polgárság, ha össze nem áll, ha azután a sok arcul- csapás után, amely a háborúban osztályrészéül jutott, föl nem éb- red és nem szervezkedik, úgy számomra a politikai létnek semmi célja nincs, mert egy ilyen mameluk réteget tovább ébresztgetni és szolgálni tökéletesen céltalan volna. Ha a magyar polgárság, amelytől a háború- ban megtagadták azt a tiszteletet, amely az ország minden más rétegé- nek osztályul jutott, a magyar polgárság, amelyet kitöröltek a harcosok sorából, mintha a városoknak egyetlen katonája se esett volna el a harc- téren, mintha jóformán mindegyik tisztjét nem a város adta volna a had- seregnek, ha ez a városi polgárság ezután is elszenvedi, hogy megszé- gyenítsék fiai, meglett magyar írók, istenáldotta bájos magyar írók, akik mindig úgy írnak a háborúról, mintha egyetlen városi ember sem harcolna, vérezne, szenvedne, hogy amikor harcról van szó, sohasem em- iitik a polgárságot, csak ha csalóról van szó, csak ha uzsorásokról van szó, amikor íme becsületvesztetté is akarták tenni ezt a magyar pol- gárságot, hát ha ez a magyar polgárság a háború után sem találja meg önmagát, akkor sorsát megérdemli. (Lelkes éljenzés és taps.)
Én annak a célnak kívánom szentelni minden tudásomat és műkö- désemet, hogy végre a magyar városi polgárság megtalálja önmagát, hogy végre érdekeit ebben az országban megvédelmezze, nem osztály- politika alapján, hanem azért, mert csak ez lehet a liberalizmus és de- mokrácia útja. Csak a városok útján tudjuk mi a demokráciát Magyar- országon kivívni és hiába írnak a tisztelt magyar írók bármit, más nép- rétegek nem fogják Magyarországot felvilágosodottá, szabaddá és de- mokratává tenni soha, csak a magyar városok. (Lelkes éljenzés és taps.)
És én azt mondom ezeknek a jó uraknak, akiket Bécsben egy napig nem tűrnének, ha úgy merészelnének írni Bécsről, mint ahogy merészel- nek Budapestről, azt mondom nekik, hogy miért nem mennek a falvakba lakni, ha ott oly magasztos és szép az élet. Miért élnek itt köztünk, be- csületvesztett, másodrangú hazafiak, rossz harcosok, uzsorások és csalók közti Miért itt, ha nem itt van a kultúra, európai életi Miért nem men- nek a trágyához? Miért? Én kívánom, hogy menjenek oda, ahová kíván- koznak és maradjanak is ott örökre. (Zajos tetszés.)
Tisztelt uraim! Elfojtva magamban érzelmeimet és gondolataimat, hirdetem itt csöndben ezeket a nézeteket. Nem is akarok a háború alatt erről nagyobb körben beszélni. Itt is csak azért szóltam most, nehogy félremagyarázzák hallgatásomat és azt higyjék, hogy a háború alatt nem lenne mondanivalóm. Csak több fájdalom, csak több keserűség, csak több tapasztalat van bennem és egytől-egyig mind a polgárság javára kívánom majdan érvényesíteni, ha elérkezett a tisztességes harcok ideje.
(Lelkes éljenzés.)
Erre készüljünk mindannyian, ha ma még magunkba fojtva, csak itt, családi körben, adunk kifejezést érzelmeinknek. Készüljünk szünet nélkül azon további harcokra, amelyeket meg kell vívnunk, ha a békéhez a világ elérkezik.
Azokra emelem poharamat, akik ennek a békés harcnak lesz- nek részesei. (Hosszantartó lelkes éljenzés és taps.)
II.