éven alul jutnának választójoghoz, a katonák választói jogcímein összesen 2,184.000 írni-olvasni tudó férfi állampolgárnak volna igénye a választójogra.
Ezek mind milliókra menő számok.
Így igazolódik be, hogy javaslatunk általános választójogot ad, mert főbb jogcímei az állampolgárok egész tömegeire terjednek ki. Minden választó bizonyára azon a jogcímen fogja választójogát igényelni, amelynek igazolása reá nézve a legkönnyebb.
A választóknak a javaslat alapján várható számát és a választók megosz- lását még részletesen fogjuk tárgyalni. De már itt közöljük az összefoglaló eredményeket:
Az írni-olvasni tudó 24 éven felül levő férfiak közül a javaslat alapján választó lehet 2,982.000.
A régi jogon választó analfabéták száma 170.000.
Ez összesen 3,152.000.
A vitézségi érem tulajdona vagy a Károly-csapatkereszt elnyerése alap- ján 24 éven alul levő választók száma 443.000.
Ez összesen 3,595.000.
A választóknak legutóbb említett csoportja azonban csak átmeneti, mert ezeknek a korosztályoknak utánpótlása nincs.
A férfiválasztók száma tehát javaslatunk alapján átmenetileg 3,595.000,, állandóan pedig 3,152.000 lenne.
A női választók száma számításaink szerint 260.033.
Az összes választók száma tehát: átmenetileg 3,855.033, állandóan pedig 3,412.033.
Javaslatunk választói jogcímeinek kiválasztásánál nem önkényes, hanem azt a gondolatot akarja megvalósítani, hogy az állampolgári kötelességeknek jogok s a jogoknak kötelességek felelnek meg. A tankötelezettség teljesítésének következménye az elemi iskola négy osztályának sikeres elvégzéséhez fűzött választójog. Az adózási kötelezettségnek felel meg a 10 koronás állami adó- cenzus választói jogcíme. A védkötelezettségből származik a katonai szolgálat teljesítésének elismerése a választójog megállapításánál. Végül az állandóan teljesített hasznos társadalmi munka méltánylása az állandó foglalkozás alap- ján gyakorolható választójog.
Javaslatunk így a jogok és kötelességek harmóniáján épül fel, mert minden polgárt, aki kötelességeit teljesítve, a nemzeti társadalom munkájának részese, az alkotmány részesévé akar tenni.
V.
Az 1848 előtti magyar országgyűléseken ugyanis a távollevő főpapok, fő- urak, valamint az elhalt főurak hátrahagyott özvegyei magukat megbízottak- kal képviseltették (távollevők követei, ablegáti absentium: 1625:62., 1655:61., 1723:7. t.-c.). Az 1681 évi 51. törvénycikk következőleg rendelkezik a mágnás urak és özvegyek követeinek az országgyűlésre küldéséről: „És mivel a karok és rendek észrevették, hogy a mágnás uraknak és azok özvegyeinek némely követei öt-hat-hét személy követségét is magukra szokták vállalni, ami elég helytelenül történt, ennélfogva végezték, hogy ezentúl jövőre egy követ, bármi rendű légyen is, csak két szegényebb mágnásnak vagy ezek özvegyeinek he- lyettesítője lehessen a követségekben”. A távollevők követei az alsótáblán fog- laltak helyet, a többi követektől korláttal elválasztva külön ültek és szavazat- tal nem, csak szólási joggal bírtak.
Madocsányi előterjesztésének hatásáról csak annyit jegyez fel a képvi- selőház naplója, hogy „derültség”-gel fogadták. Ámde ha a törvényhatósági és az országgyűlési női választójog kérdésében ez jelzi is az uralkodó hangulatot, a községi választójog rendezésénél mégis már 1871-ben, bizonyos formák mel- lett és bizonyos korlátozásokkal törvénybe iktatták a nők választójogát. A köz- ségek rendezéséről szóló 1871. évi XVIII. t.-c. 38. §-a, midőn megállapítja a községi választójog kellékeit, ezt a kitételt használja: „minden 20 éves községi lakos”; a kizáró okokat felsoroló 39 § nem említi a nőket, a 40 § pedig: ki- fejezetten kimondja, hogy a nőket meghatalmazott képviseli a választásnál.
Ezt a rendelkezést fentartotta a községekről szóló 1886 évi XXII. t.-c. is.
A nők országgyűlési választójogát, Madocsányi kezdeményezésétől el- térően, már általánosabb formában követeli Zenta város országgyűlési kép- viselője, Majoros István, aki 1871 november 20-án „a nőknek a férfiakkal egyenjogúsításáról” törvényjavaslatot terjesztett elő és azt 1872 január 13-án tartott beszédében külön meg is indokolta. A javaslat 1. §-a szerint „a nőnem- hez tartozók, kik e hazában születtek, vagy honosíttattak, kivétel nélkül min- den politikai jogélvezetben a férfiakkal egyenjogúsíttatnak”, a 2 § szerint pe- dig „mindazon eddig fennállott törvények, melyek a nőnemet a polgári és po- litikai jogok gyakorlásától eltiltották, ezennel hatályon kívül tétetnek”.
Az 1872 évi választójogi törvényjavaslat tárgyalásánál az 1872 február 23-iki ülésen Kállay Ödön, anélkül, hogy határozott indítványt tett volna, a régi magyar hagyományokra hivatkozva, követeli a nők országgyűlési válasz- tójogát: „Olyasmit indítványozok, amit az 1848 előtti arisztokratikus világ sem tagadott meg az özvegyektől.” Illogikusnak tartja a nők kizárását: „Mi jogo- sítja fel a férfivilágot arra, hogy a szavazást a nőktől megtagadja, midőn egy- negyed telekkel bíró nem iskolázottnak szavazási jogot ad, s a nőktől, bármily műveltek is, bármennyi vagyonnal, bármily jövedelemmel bírnak is, megta- gadja a szavazási jogot?”
Az 1874 évi XXXIII. t.-c. tárgyalásánál 1874 július 8-án ismét Majoros István hangoztatja a nők kizárásának igazságtalanságát; indítványozza, hogy a javaslat 1. §-ába vegyék fel azt a rendelkezést, hogy „a választói jog az állam- polgárokat nemi különbség nélkül illeti meg”. A tárgyalás további során pe- dig azt kívánja, hogy választójogot kapjanak azok a nők, akik „bármely szak- tudományban nyilvános vizsgán képesítési oklevelet nyertek”. Ezt az indít- ványt támogatja Stanescu Imre is, aki ezenkívül választójogot követel azok- nak a nőknek is, „kik váltótörvénykönyvünk szerint bejegyzett céggel bírnak és így kereskedők”, továbbá „az okleveles tanárnőknek, távírásznőknek, posta- tisztnőknek, bábáknak stb.” A Ház ezeket a módosításokat elvetette, mert a nők választójogának akkor még csak szórványosan voltak a képviselők között hívei. Ezért mondja Majoros István: „Nem egyedül vagyok itt. Kevesek ugyan, de mégis vannak a Házban, hála az égnek, néhány barátaim, kikre számít- hatok, kik velem a polgári jogoknak a nőkre való kiterjesztésére nézve egyet- értenek”.
A társadalom gazdasági és kulturális viszonyainak átalakulásával a kilencvenes évek folyamán megváltozott a nők gazdasági és kulturális hely- zete is. Ennek az átalakulásnak mértföldjelzője Wlassics Gyula vallás- és
közoktatásügyi miniszternek 1895 évi december hó 19-én kelt leirata, melyet a budapesti és a kolozsvári egyetem tanácsához intézett. Ez a leirat a nők számára megnyitja a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi pályákat.
A változott viszonyok hatása alatt mindinkább szembeszökő lesz az ellentét a nők teljes magánjogi cselekvőképessége és közjogi cselekvőképes- ségük fogyatékossága között. A nők választójogát sürgető mozgalom terjedni kezd, de a nők választójoga még most sem lesz a választójogi reformjavasla- tok kiegészítő része.
1907 május 8-án a Nőtisztviselők Országos Egyesülete és a Feministák Egyesülete kérvénnyel fordul a képviselőházhoz, hogy a választójog készülő kiterjesztésénél a nőket is figyelembe vegyék. De gróf Andrássy Gyulának 1908 november 11-én benyújtott javaslata a választójogot még szintén a fér- fiakra korlátozza, kimondván, hogy „gyakorlati célszerűségi szempontok a tör- vényhozások túlnyomó többségét idáig a nőknek a politikai jogok gyakor- lásából kizárására indították”. Az 1913 évi XIV. törvénycikk ugyancsak ki- zárja a nőket a választójogból. A miniszteri indokolás ezt azzal támogatja, hogy a választójog kiterjesztésével új választóközönség lép a politikai jogok gyakorlásába és ezért „nem volna időszerű az átmenet megrázkódtatásait azzal fokozni, hogy a politikai küzdelembe éppen most bevonjuk a nőt is”.
A törvényjavaslat képviselőházi tárgyalásának során Lukács György tizen- hét képviselő aláírásával támogatott indítványt adott be, amely azt kívánta, hogy a választójog általános kellékeinek megállapításánál töröltessék „a férfi- nemhez tartozás” feltétele. Első lépésként csak a felsőbb iskolát vagy közép- iskolát végzett nők számára követelt aktív és passzív választójogot.
Az eddigiekből világos, hogy a nők választójogának kérdése a magyar parlamentben eddig nem vetett nagyobb hullámokat; de ezen nem csodálkoz- hatunk, ha meggondoljuk, hogy a külföldi európai államokban is jóformán csak az utolsó évtizedben jelentkezett nagyobb erővel és csak a világháború- ban lett igazán megérett kérdéssé.
Amidőn az 1908. évi Andrássy-féle törvényjavaslat indokolása megjelent, a nőknek csak az Északamerikai Egyesült-Államok négy államában (Wyoming, Colorado, Idaho, Utah), az ausztráliai államszövetségben és Finnországban volt általános választójoguk, míg a kis Man-szigeten és Nor- végiában a férfiak választójogánál korlátozottab mértékben részesültek or- szággyűlési választójogban. 1908 óta azonban választójoggal ruházta fel a nő- ket az Északamerikai Egyesült-Államoknak újabb tizennégy állama, Canadá- nak hat provinciája, Dánia és Izland, és általános választójogot adott a nők- nek is Norvégia. Hollandia új választójogi törvényében eltörölte azt a ren- delkezést, amely a választhatósághoz férfinemet kívánt meg, és alkotmányát módosítva, lehetővé tette, hogy olyan törvény keletkezhessek, amely a nők- nek aktív választójogot is adhat. A jogkiterjesztö reformok legnagyobb része a világháború idejére esik, így az Északamerikaí Egyesült-Államok hét álla- mának (1914-17.), Canada hat provinciájának (1916-17.), Dániának és Izland- nak (1915.), Norvégiának (1915.) és Hollandiának (1917.) reformjai.
A világháború korszakában azonban a nők választójoga terén a leg- nagyobb esemény az angol választójogi reformjavaslat, amelynek a nők választójogára vonatkozó részét az alsóház 1917 június 19-én 385 szavazattal 55 ellen már bizottsági tárgyaláson is elfogadta. A nők választójogának par- lamenti tárgyalásaiból kiderül, hogy a háború tapasztalatai hódították meg az elméket a nők választójoga részére. Asquith, aki azelőtt határozott ellen- sége volt a nők választójogának, beszédében mintegy ünnepélyesen vissza- vonja minden érvét, amit azelőtt a nők választójoga ellen felhozott: „Én az igazságot és a célszerűséget egyaránt sértő képtelenségnek tartom, hogy ami- dőn az újjászervezkedés korszakában a női munkára és általában a női tevé- kenységre vonatkozó kérdések szükségképen felmerülnek, e kérdések eldönté- sében megtagadjuk a nőktől azt a jogot, hogy szavukat közvetlenül is hal- lassák”.
Összefoglalva az eddigieket, az a jelenség bontakozik ki előttünk, hogy a nők választójoga elsősorban a skandináv és az angol-szász népeket hódította
meg, míg a latin népeknél alig mutathat fel sikereket. Bár a női választójog klasszikus tudományos harcosai között az angol John Stuart Mill mellett ott találjuk a francia Edouard Laboulaye-t is, a franciák máig is megmaradtak a nagy forradalom álláspontján, midőn Condorcet pártolása dacára vissza- utasították a francia nőknek választójogot sürgető kérvényét. A skandináv és angolszász társadalmak állásfoglalása kétségtelenül összefügg a nőről vallott erkölcsi világnézletükkel, és éppen azért, mert a magyar társadalom hagyo- mánya már a gazdasági átalakulások előtt is a nő megbecsülése és külön jogi védelme volt, teljes összhangban vagyunk a magyar felfogással, midőn mi is, levonva a világháború tanulságait, értékesítve tapasztalatait, megszüntetjük a logikailag nem indokolható különbséget a nők teljes magánjogi cselekvő- képessége és közjogi cselekvőképességük hiányossága között.
Joggal hivatkozott 1915 évi december hó 9-én Giesswein Sándor, midőn a ,,nemi cenzus” eltörlését követelte, a világháború következtében beállott változásokra.
A harctéren küzdő férfiakat idehaza nálunk is a nők helyettesítik. El- végzik a férfiak munkáját a termelés minden ágazatában. De helyt állnak a férfiakért a közhivatalokban, a kereskedelem, ipar és hitel hivatalnoki mun- kájában is. A háborús közjótékonyság terén a legelsők. Munkájuk és áldozat- készségük egyik tényezője annak a nemzeti erőnek, amelynek a háborúban fenmaradásunkat köszönhetjük. Amíg az utolsó évtizedekben a gond, a tisz- tességes megélhetés vágya, az élettel való küzdelem súlyosbodása kényszeríti a nőket a kenyérkereső pályákra, addig a háború korszakában a női munka kilép az egyének és osztályok érdekeinek és érvényesülésének köréből és közérdekké válik. Lehetetlen tehát, hogy midőn a férfiak választójogát szé- les rétegekre terjesztjük ki, továbbra is teljesen kizárjuk a választójogból a nőket, bármily értéket képviseljenek is a társadalom munkájában. Ha hozzá- szokhattunk ahhoz, hogy a nők közhivatalt viseljenek, tehát közvetlenül csele- kedhessenek az állam jogán, elvileg nem tagadhatjuk meg többé a kevesebbet:
a közvetett befolyást az állam ügyeire, a választójog gyakorlása útján. Ha nyu- godtan reábízzuk a tanítónőkre a jövendő választóinak oktatását és nevelését, ezt az értelmi erőt nem utasíthatjuk vissza a közjogok gyakorlásánál.
Javaslatunk a választójog általános kellékeinek megállapításánál nem tesz különbséget nők és férfiak között. Tehát országgyűlési képviselőválasztói joga van minden nőnek, aki életének huszonnegyedik évét betöltötte, magyar állampolgár, írni és olvasni tud és ezenfelül a felsorolt különös kellékek valamelyikének megfelel.
A választhatóság feltételei is ugyanazok a nőknél, mint a férfiaknál.
Nem állapítottunk meg a nőknél magasabb korhatárt, miként az angolok, mert ennek a megkülönböztetésnek, amint már említettük, Angliában az volt az oka, hogy enélkül az új női választók száma esetleg túlhaladta volna a férfiakét. Minthogy a női választójog elvének törvénybeiktatásánál nem megyünk el addig a határig, mint az angol javaslat, és csak első kezdemé- nyezésről van szó, nálunk ilyen szempont nem érvényesülhet.
A választójog különös kellékeinek megállapításánál akadályként tornyo- sult elénk, hogy az 1910 évi népszámlálásnak a nőkre vonatkozólag nincse- nek a választójog szempontjából megbízható adatai. Azt megállapíthatjuk, hogy a nők között az írni-olvasni tudók arányszáma kedvezőtlenebb, mint a férfiaknál, ami a női iskolázás hátramar adottságának következménye. A 24 éven felül levő nők közül 1910-ben csak 66 százalék tud írni-olvasni. Ellen- ben nincsen adatunk arról, hogy hányan végezték el a 24 éven felül levő nők közül az elemi népiskola negyedik vagy hatodik osztályát, és nincsen ada- tunk arról sem, hányan vannak és milyen összegű egyenes állami adóval megróva.
Az 1910 évi statisztika korra való tekintet nélkül a kereső és a ház- tartásban foglalatoskodó nők között különböztet és a kereső nőket foglalkozási ágak szerint csoportosítja, a választójog különös kellékeinek szempontjából használható részletes adatokat azonban itt sem tartalmaz. A kereső és nem kereső nő megkülönböztetését különben sem tartjuk jogosnak. Ez a megkülön-
böztetés szociális szempontból nem indokolt, és a háború után következő kor- szakban különösen nem kívánatos. A nők ilyen kiválasztásában a feleség és anya hivatásának és munkájának lebecsülése mutatkoznék.
Ilyen körülmények között javaslatunk alapelvét tartva szem előtt, a nők választójogának megállapításánál is az értelmiségi cenzust kellett alapul felvennünk, még pedig addig a határig, ameddig megbízható és részletes statisztika áll rendelkezésünkre. A nők választójogának főjogcíme a polgári iskola negyedik osztályának sikeres elvégzése. Bár ez magasabb értelmiségi cenzusnak látszik, mégsem teremt osztályválasztójogot, sőt demokratikus ha- tású. A nők iskolázásának fokozatos terjedése mellett szerényebb sorsú pol- gárcsaládok, sőt munkáscsaládok gyermekei is sűrűn keresik fel a polgári iskolát, hogy kenyérkereső pályára lépve, megszerezzék a szükséges képzett- séget, így nemcsak orvosnők, gyógyszerésznők, tanárnők, tanítónők és kisded- óvónők, hanem a vasút, posta, távíró, telefon, az összes állami és önkormány- zati hivatalok, a kereskedelem, ipar és hitel női alkalmazottai is választójog- hoz jutnak. De választók lesznek e mindinkább terjedő képzettség mellett azok a nők is, akik nem mennek kenyérkereső pályára, hanem családi kör- ben teljesítik hivatásukat. A négy polgári vagy négy középiskola nem a vagyo- nos társadalom exkluzív iskolája; sőt e jogcímet véve alapul, számolni kel- lett azzal, hogy éppen a vagyonosabb társadalmi rétegben régebben nem volt szokás a leánygyermekeknek nyilvános iskolába való járatása, hanem a leány- gyermekek otthon nyertek a négy polgári osztály képzettségével felérő vagy azt túlhaladó műveltséget. Éppen ezért – miként a férfiak választójogánál állandó bizottságok szervezésével gondoskodtunk arról, hogy bárki be- igazolhassa, hogy az elemi népiskola negyedik osztályának megfelelő kép- zettsége van – javaslatunk hasonló módon gondoskodik arról is, hogy iskolai bizonyítvány hiányában a nők is igazolhassák a polgári iskola negyedik osz- tályának megfelelő képzettségüket.
Már kimutattuk, hogy 1910 óta körülbelül negyvenezerrel szaporodott azoknak a nőknek a száma, akik ezen a jogcímen választókká lesznek. Ez a szám évről-évre szaporodni fog. Az értelmiségi cenzushoz kötött választó- jognak ugyanis megvan az a nagy előnye, hogy fejlődésképes és a kultúra növekedésével párhuzamosan szaporítja a választók számát. Minthogy a nők művelődése éppen a legújabb időkben lendült fel, és a társadalom szakit azzal a helytelen nézettel, mintha a nők nem szorulnának reá az intenzívebb isko- láztatásra, vagy mintha ennek a megszerzése ellenkeznék női hivatásukkal, – kétségtelen, hogy a négy középiskola jogcímén évről-évre növekvő szám- mal jutnak a nők választójoghoz.
Habár a női választójog főjogcíme – miként kimutattuk – demokra- tikus, a társadalmi igazság szempontjából mégis gondoskodnunk kellett más jogcímről is. Kétségtelen ugyanis, hogy a kisgazdák és iparosok társadalmá- hoz, valamint a mezőgazdasági és ipari alkalmazottak osztályához tartozó nők a női választójog főjogcímén aránylag kisebb mértékben részesülnének választójogban. Amidőn ez aránytalanság kiegyenlítését keressük, abban az eszmekörben találjuk meg a segítséget, amely a férfiak választójogának meg- állapításánál a harcosok választójogának elismerésére vezetett. Így jutunk el a családfentartó hadiözvegyek választójogához. Ez a választójog az elhunyt hősök megbecsülése. Az ő helyükbe lépnek a családfentartó özvegyek. Örök- ségük nemcsak a kötelesség, hogy gyermekeikről a harctéren elesett család- fentartók helyett gondoskodjanak, hanem örökükbe lépnek a közjogok gya- korlásában is. Komoly és tiszteletreméltó rétege lesz ez a választóknak, amely- től csekélyebb műveltségi fok mellett is a közügyeknek érett és megfontolt el- bírálása várható.
A nők harmadik választói jogcímének alig van számokban mutatkozó jelentősége. Amidőn a javaslat választójogot kíván adni annak a nőnek, aki két év óta működő tudományos, irodalmi vagy művészeti egyesületnek vagy társulatnak a tudomány, irodalom vagy művészet terén működő tagja, tulaj- donképen csak azt a fonákságot óhajtja elkerülni, hogy az értelmiségi cen- zuson alapuló választójogból, iskolai bizonyítvány vagy állandó bizottság
előtt történő igazolás hiányában, a tudomány, irodalom vagy művészet terén tényleg működő nők kimaradjanak.
Magunk is tudjuk, hogy a női választójognak így tervezett rendszere csak töredékes. De fogyatékosságának okára rámutatunk. A rendelkezésünkre álló adatok alapján nem alkothattunk teljesebb művet. Az első lépésnél azon- ban gondosan ügyeltünk arra, hogy azok a női választók, akik először jelen- nek majd meg választásainkon, a maguk komolyságával igazolják be a nők választójogának jogosultságát és üdvös hatását. Ha kezdeményezésünk, mi- ként bizton reméljük, megállja az élet próbáját, kellő adatok birtokában a törvényhozás a jogok kiterjesztésében e téren is tovább haladhat. Mindazok- ban a külföldi államokban, ahol a nőket országgyűlési választójoggal ruház- ták fel, a női választók sehol sem csoportosultak külön női érdekek szerint külön párttá, hanem mindenütt a meglévő politikai pártok kereteibe bele- illeszkedve, a közjó érdekében érvényesítették politikai befolyásukat. És a nők választójogának törvénybeiktatását mindenütt nyomon kísérte a szociális értékű törvényalkotások sorozata. Az a meggyőződésünk, hogy a nők választó- jogának nálunk is ez lesz az eredménye, és a választóknak a női társadalom komoly és értékes tagjaival való gyarapodása üdvös hatással lesz hazánk egész közéletére.
VI.