(A probléma: Nyugat-Magyarország.) (1919. december.)
49Az osztrák jobboldali lapba írt cikkének (ld. 8. sz. dokumentum) második részében Prohászka újra részletezte a zsidókérdéssel kapcsolatos nézeteit. A zsidóellenes szte-reotípiák mellett megfogalmazza a korlátozással kapcsolatos nézeteit, valamint azt is, hogy a magyartól idegen önálló etnikumként tekint a zsidókra, tételesen tagadja az asszimiláció és az integráció lehetőségét, továbbá nem véletlen, hogy már ekkor támogatóan hivatkozott a cionizmusra. Cikkének végén Prohászka foglalkozott Nyugat-Magyarország területének kérdésével is.
A második fatális sajátosság, amely közös Magyarországban és Oroszországban, a zsidóság elhatalmasodása. Azt kell mondanunk, hogy ez a nyavalya Magyarorszá-gon komolyabb, mint Oroszországban, mert a zsidóság itt nem felemelkedőben van, hanem már felül és Magyarország kevésbé tősgyökeres népi erőkkel szállhat szembe ezzel az áradattal, mint Oroszország.
A földkérdés után ez a legégetőbb probléma és egyben egzisztenciális kérdés Magyarország számára, amelyet többé már nem lehet elvitatni el és figyelmen kívül hagyni. Két tény pillant ránk a legújabb fejlemények nyomán borzalmas komolyság-gal: a zsidó elemek túlhatalma – ami nálunk szinte kizárólag a középosztályban je-lentkezett –, illetve a kifejezetten zsidó öntudat és zsidó közösségi érzés megerősödé-se és növekedémegerősödé-se. A forradalom Károlyi-féle periódusában a radikális budapesti zsidó körökben megfogalmazták a követelést, hogy a jövendő magyar – jobban mondva, zsidó – köztársaságban valamennyi állást, így az elnöki állást is a zsidó értelmiség arányszámának megfelelően kell betölteni,50 és egyben azt is kimondták, hogy az in-telligencia Magyarországon már túlnyomóan zsidó.
49 Prohászka, Ottokár: Die Judenfrage in Ungarn. In: Das Neue Reich, 1919. 7. Dezember, 150–152. p.
(Klestenitz Tibor fordítása.) Egykorú (erősen rövidített) magyar fordítása: Prohászka Ottokár a zsidó-kérdésről. In: Gondolat, 1920. január 1. 8. p.
50 A köztársaság korában efféle zsidó összeesküvés feltételezése része volt a korabeli – Prohászka által is osztott – antiszemita sztereotípiáknak. A témáról ld. pl.: Paksy, 2013.
Magyarország megmentését ezeknek a tapasztalatoknak megfelelően kell meg-szervezni. Ha ez így megy tovább, akkor Magyarország néhány évtizeden belül el-veszik: ennek azonban nem szabad megtörténnie és ezért szükséges álláspontunkat kifejteni a zsidóság kapcsán. Indítóokunk a cselekvésre nem a gyűlölet bárkivel, így a zsidókkal szemben, hanem a szeretet, amellyel magunknak tartozunk. Nem pogro-mok és erőszaktevések járnak a fejünkben – ezt meg kell mondanunk az angol urak-nak is –, mert ez mind gonoszság és nem vezetnek jóra; hanem mindig csak jogszerű és a törvényhozás által meghatározott módról kell és lehet szó, hogy hogyan tudjuk megvédeni magunkat az ellen, ami túl sok és olyan, mint a kolonc a nyakunkon. Fel kell emelnünk a nemzeti elemet és fékeznünk kell a zsidót. Ki kell kiáltanunk a világ-ba és nem szavilág-bad titkot csinálnunk abból, hogy Magyarország nem tudja elviselni az idefutott és az itt már megtelepedett zsidók által testvériesen támogatott zsidóságot.
Meg kell szabadulnia tőlük; nem hozzá tartozik. Ez minden jog ellenére csempészte be saját magát és fészkelte be magát ide; távoznia kell!
Magyarország tovább nem viselheti el, hogy az egyetemeit ilyesféle idevándorolt zsidó fiatalemberek árasszák el. A zsidó a gyermekeiben, tehát az első generációban már a középosztályhoz tartozik és elkezdi az értelmiségi pályafutást. Ezt a nyavalyát csak úgy lehet szabályozni, ha numerus clausust állapítanak meg, még ha ez olyan an-tidemokratikusan is hangzik. A mi demokráciánk nem azért van, hogy egy behatoló demokrácia felfalja; ez egyáltalán nem lenne demokratikus. Ha a művelt Nyugatot csábítja egy ilyen demokrácia, akkor először tapasztalja meg a saját testén a felfalatás következményeit. Nem tiltjuk meg neki, de nem hagyjuk, hogy nekünk ilyen receptet írjon elő akár a humanizmus, akár a demokrácia nevében.
Magyarország keresztény-nemzeti ország akar lenni és maradni. Ehhez megvan a maga joga és ezt a jogot egyetlen oldalról sem vitathatják el tőle, beleértve a zsidó-kat is. Vagy meglenne valakinek a bátorsága, hogy ezt a jogot elvitassa tőlünk? Elő az érvekkel! A kormányok eddig bambán végignézték, ahogy a nemzeti keresztény elemen elhatalmasodott a felkapaszkodó és önmagát furfanggal, intrikával, szorga-lommal és hamissággal szórakoztató zsidóság. Voltak olyan hazafiak és miniszte-rek, akik az asszimilációval, vérkeveredéssel és ezáltal egyenesen fajtajavítással vi-gasztalták magukat; de ezek a butaságok is elpárologtak. Világos a számunkra, hogy ameddig a zsidó zsidó marad, ameddig nem fordít hátat a zsidóságnak, mint vallási és törzsi közösségnek, addig az asszimilációról szóló fecsegés hiú locsogás csupán.
Ki kell nyitnunk a szemünket, látnunk kell, meg kell érintenünk a valóságot és nem a levegőbe beszélnünk, vagy a plátói zsidókról. Asszimilált csak akkor lehet a zsi-dóság, ha a magyarságban és a kereszténységben maradéktalanul feloldódik; amíg valakit, bármilyen szempontból is, zsidóként tartanak számon, addig ő nem magyar.
A magyar zsidók magyarországi zsidók, akik magyarul beszélnek.
Erről már sokat beszéltek, sok jóindulatú zsidó megsértődött ezen álláspont miatt, amelyet felekezeti korlátoltsággal és intoleranciával vádoltak. De őket megbüntették a hazugságok. A fejlődés, az események kemény realitása minden hiú szövegelést fe-leslegessé tett és megtanított minket valami jobbra, ami sajnos számunkra keserűbb is.
A fejlődés folyamatos elzsidósodásról is tanúskodik, amely az elmúlt 5-6 évben óriási léptekkel haladt előre. Magyarország félig elvérzett a világháborúban, mialatt a zsidó nép csak a legkisebb áldozatot hozta, mivel minden módon átcsalta és előtérbe tolta saját magát. Aztán átlépett a tömegsírokon, hogy forradalmat csináljon, és hogy a kereszténységet eltiporja a szociáldemokrácia által. Üzleteket csinált a háború előtt, a háborúban és üzleteket akar kötni a háború után; mindig jól alkalmazkodott és Izraelt a háború sem vérben, sem pénzben nem tette szegényebbé. De nekünk ebben a visel-kedésben egy öntudatos gesztust is fel kell fedeznünk: Izrael végre megtalálja a bátorsá-got annak szabad kimondásához, hogy faj, nemzetiség, nem pedig felekezet és igényli magának a jogot a világtól, hogy ezt elismerje. És a nagy falitérkép-szabók Párizsban és Saint Germain-ben szintén erre a belátásra jutnak és ünnepélyesen kinyilvánítják, hogy Izrael nemzet és joggal igényli magának Palesztinát a hazájaként.51
Ez jelentős lépés a zsidókérdés tisztázásában. Bár mi és a zsidók mindig tudtuk, hogy ez így van; ők azonban hallgattak a meggyőződésükről és megtámadtak minket emiatt a napnál is világosabb igazság miatt. Most erről már nem lesz több vita, hanem tárgyalás.
Ennek következtében mi Magyarországon nemzetiségként állunk szemben egy másik, még ha magyarul is beszélő, de a nemzeti alkatot és a saját, zárt közösségét mindenek-fölött nagyra tartó zsidó nemzetiséggel, és azt kérdezzük: „Kié legyen az ország, a miénk vagy az övék?” Ez a helyes kérdésfeltevés, amelyre azonban csak egy válasz van.
Ez a beállítódás jelenleg általános Magyarországon és vezető erővé válik. Lehet, hogy antiszemitizmusnak és reakciónak nevezik: én kereszténységnek és hungariz-musnak hívom. Lehet, hogy az emberek megrémülnek és a liberalizmus nevében tap-solnak a fejük fölött; de mi nem akarunk felesküdni egy megfáradt liberalizmusra, amely megfoszt egy népet minden tulajdonától és kiüldözi a hazájából. Az elvek és az ideálok elvégre mégsem azért vannak, hogy az ember kimúljon és tönkremenjen miattuk. Az nem liberalizmus, hanem rabszolgasorba taszító butaság, ha hagyjuk, hogy Galícia és Lengyelország minden gettója Magyarországon kössön ki és hogy ezek a vérszívó, kártékony rovarok az ártatlan nép testére támadjanak. Liberális nép-boldogítók talán felelősséget vállalnának ezért, mi azonban ilyesmit nem tudunk. Az ilyen liberalizmus bizonyosan hazaárulás, és csak olyan időkben lehetséges, amikor jelszavak uralkodnak, amelyeket nem lehet igazságokkal leküzdeni. Azonban ezeket a borús időket már régen magunk mögött hagytuk, és a hamis rendszerek hatásait szemléljük szomorú állapotunkon. A jelszavakból már csak az ütések maradtak.52
Ennek a két kérdésnek, a földreformnak és a zsidókérdésnek a megoldásától függ Magyarország sorsa. Megismétlem: nem gyűlölet, nem szűkkeblű türelmetlenség veti
51 Utalás az 1917 októberében készült, nyilvánosságra került ún. Balfour-nyilatkozattal előállt helyzetre, melyben a britek támogatták a zsidók letelepedését a háború utáni Palesztina területén létrehozandó
„nemzeti otthonban”. A palesztinai brit mandátumot létrehozó, Törökországgal megkötött békeszer-ződésbe is bekerült.
52 Lefordíthatatlan szójáték: Schlagwörter = jelszavak, Schläge = ütések. (A fordító megjegyzése.)
fel ezeket a kérdéseket, hanem a kemény, kérlelhetetlen valóság. Én semmiféleképpen sem akarok ezáltal elmarasztaló ítéletet mondani a képzett és jóindulatú zsidóink fe-lett. Közöttük sok tiszteletreméltó, rendes férfiú van; de még ha a jó és legjobb zsidók lennének is többségben, az rossz lenne, mert Magyarország megszűnt volna.
És még valami Nyugat-Magyarországról, a mi jó „svábjainkról” és „vízi horvátjainkról”53 a három várban, Ödenburgban, Wieselburgban és Eisenburgban.54
Lehetséges lenne, hogy ez a keresztény nép a szintén elzsidósodott Bécsre vágyik és az ottani farizeus és ezért ájult gazdaságra? Ez megvan nekik Budapesten is és egy második kiadás a számukra bizonyosan nem kívánatos. A mostani Budapestnek ezért megvan az az előnye, hogy már túl van a véres mámoron, és hogy Kun-Kohn őrült ideológiájában és zsarnokában másodjára aligha fog megbízni. Mit kellene keresniük tehát Rennernél, Deutsch-nál55 és a többi hasonló kalibernél, ha tőlünk garantáltan megkapják a teljes autonómiát, az iskoláikat és a német igazgatási nyelvet?
Magyarország egyébként bizonyára nem hajlandó hagyni, hogy a nyugati várme-gyéit elvegyék tőle, és nem jut eszébe, hogy komolyan vegye az antant rábeszéléseit és fenyegetéseit. Az antant elvégre maga sem tudja, hol menjen ki és hol be, és önmaga előtt szégyellnie kell magát az országokkal zajló alkudozás és a nemzetek élő bőré-be és húsába való vagdosás miatt. A középkorban persze az országokat odaadomá-nyozták a házasodó kedvű császári vagy királyi kisasszonyoknak hozományként az emberek megkérdezése nélkül, de ez akkor volt, és az antant azóta a népek felszabadí-tójaként lépett fel, Wilson pedig sikeresen áthozta a tengeren az önrendelkezési jogot az elfajult Európa nemzeteinek.56 Most ez megvan nekünk és használni is akarjuk; ezt megtehetjük mi is és a nyugat-magyarországi svábok is. Az utolsó szót azonban nekik maguknak kell kimondaniuk és nem kell hagyniuk, hogy ide-oda ráncigálják őket és kötekedjenek velük.
Egyébként reméljük, hogy a szétszakított és felháborító tudatlansággal és arcát-lansággal „széttrancsírozott” Magyarország ismét kiismeri magát és egyesül. Mert az
„ars poetica” ismeri ugyan a „disjecta membra poetae”-t,57 de az élet tartósan nem tűri a „disjecta membra nationum”-ot.58
53 Vízi horvát (krobót): a nyugat-magyarországi és ausztriai horvát (főleg szórvány) települések lakóinak elnevezése.
54 Ödenburg: Sopron, Wieselburg: Moson, Eisenburg: Vas megyék német neve.
55 Karl Renner (1870–1950): szociáldemokrata politikus, 1918–1920 között az Osztrák Köztársaság ál-lamkancellárja, az osztrák delegáció vezetője a Saint Germain-i béketárgyalásokon, az osztrák Nem-zeti Tanács tagja, majd elnöke, 1945-től haláláig köztársasági elnök. Julius Deutsch (1884–1968): szo-ciáldemokrata politikus, Renner kormányának hadügyminisztere.
56 A célzás Woodrow Wilsonra (1856–1924) vonatkozik, aki az Egyesült Államok 28. elnökeként (1913–
1921) jelentős szerepet játszott az első világháborúban. 1918 januárjában ismertette 14 pontos béke-tervét, melynek a közép-európai térségben legnagyobb visszhangot kiváltó pontja a népek önrendel-kezési jogára vonatkozott.
57 „A költő szétszórt tagjai”: Horatiusra (Szatírák, 4,62.) visszavezethető szólás.
58 „A nemzet szétszórt tagjai.”
14. Beszéd az Új Nemzedék matinéján. (1919. december.)
59Az Új Nemzedék szerkesztősége nagy szabású kulturális rendezvényt tartott decem-ber 7-én, melynek fővédnöke Horthy Miklós és felesége volt. A Városi Színházban megtartott, zeneszámokat, szavalatokat is magába foglaló rendezvény bevételét az Erdélyben internált Székely Hadosztály katonái részére ajánlották fel. Prohászka előtt Milotay István60 is tartott beszédet. A püspök ugyan kicsit kedvetlenül, beteges-kedve utazott Budapestre, de szónoklatával utólag nagyon elégedett volt.61
Magyarországon irtóztató erdővágás volt. A háború szekercéje ezerszámra és millió-számra döntötte ki a magyar erdőből a sudárfákat és a törzseket, amelyeknek ágain és dombjain mennyi virág és mennyi fészek hullott alá a hervadás és pusztulás avarjára!
De a véres szekerce nem bántotta a gyökeret és a gyökér finom hajtásait, amelyek a pusztító vihar után annál erősebben és szívósabban kapaszkodtak az egyetlen ma-gyar földbe. Míg a föld a mienk, amíg a gyökér az ősi föld rögébe tudott fonódni, a pusztulás nem jelentette az erdő halálát, mert az ősi földből kinőtt volna az új törzs, az új ágak, az új rügyek. De ekkor jött a vörös, szőrös szörnyeteg, aki a gyökér alatt gyeptüzet gyújtott, hogy elperzselje és megeméssze, ami az erdőből megmaradt, s ami ígéret volt és jövő, s ami csak az új tavaszt várta, hogy lombba boruljon. De a földet az sem tudta megsemmisíteni. Nem a szekerce és a gyeptűz, de a titkos belső féreg rágása őrli meg a gyökeret, pusztítja a törzset s ítéli halálra az erdőt.
Ez a belső, titkos, idegen elem, amely magyarul beszélt, de idegenül szólt hozzánk, aki idegen szemmel nézte Kárpátjainkat és Balatonunkat, aki idegen lélekkel olvasta nemzeti történelmünket s értetlenül állott meg a magyar Géniusz megnyilatkozá-sai előtt. Aki, ha Hunyadi és Zrínyi küzdelmeit hallotta, nem a magyarság és a nyu-gati civilizáció hőseit látta bennük, akik vállukat feszítették neki a török áradatnak, hanem feudális oligarcháknak tekintette, akiket kalandos vérük és nagyúri önzésük kergetett határszéli villongásokba és hatalmi marakodásba. Oly idegen volt nekik a magyar föld és a magyar história levegője, mint ahogy idegen a falutól az a bedu-in vagy tarnopoli karaván, amely sátrat rak a faluvégen. Mennyire mások nekem a székesfehérvári tornyok, a pozsonyi vár romjai, a debreceni házak, mint annak, aki a kíváncsi turista idegen szemével tekint ki a gyorsvonat Pullmann-kocsijaiból! Ne-kem a székesfehérvári hársak illata a szent királyok hamvát jelenti, költészetet jelent,
59 Pannonhalma és Debrecen. In: Új Nemzedék, 1919. december 9. 1–2. p.
60 Milotay István (1883–1963) radikális jobboldali újságíró, 1919-ben az Új Nemzedék szerkesztője, de egy évvel később új lapot alapított Magyarság címmel, amelynek szerkesztőjeként rendszerint a Beth-len-kormány szélsőjobboldali kritikájának adott hangot. 1920–22-ben nemzetgyűlési képviselő, ké-sőbb is többször bejutott a parlamentbe. Az 1930-as években is szélsőjobboldali nézeteket képviselt, Új Magyarság címmel újraindította lapját, Gömbös Gyula, majd Imrédy Béla híve is volt, 1939 után a kormánypárt képviselője. Ld.: Gyurgyák, 2012. 169–184. p.
61 Prohászka-napló, 2013. (1919. december 6. és 9.)
de az idegennek mindez csak kamomilla és tea, semmi más. A tölgyfa csak tölgyleve-let hajt, soha hagymaszárat.
Egy nemzet, amelynek karja nincs, tehetetlen. Ez a kar, a nemzeti hadsereg, amelynek erőssége és erkölcsi diszciplínája azt ígéri nekem, hogy Erdély az enyém, hogy sohasem szakíthatják le a Kárpátok koszorúját a magyar fejről, hogy hiába van idegen hódítás és sanyargatás, ez a föld, amelyhez annyi szent nevet egy ezredév csatolt,62 csak a mienk. Pompeius mondta: „Navigare est necesse, sed vivere non est necesse.”63 Hadsereg kell nekem, hogy éljek, s nem az élet kell nekem, hanem hogy harcolni tudjak, hogy kimondjam a nagy magyar igent. El a pacifizmus nyávogásá-val, el a csüggedés sorvasztó szózatányávogásá-val, el a tagadással és kétellyel, merjük mondani a nagy igent! Magyar célt, magyar reményt, magyar erőt, magyar igent, magyar ök-löt akarok, nemzeti politikát, nem olyat, mint a múltban volt, amely csak azt nézte, hogy begyűljön az adó, de nem nézte azt, kik az adózók. Nem olyan politikát, amely a nemzeti vagyon szaporítására gondolt csak, de nem törődött, kinek a kezébe került a vagyon. Ki kell tűznünk a nemzeti zászlót, amelynek azonban Veronika kendőjévé kell lennie,64 hogy a szenvedések könnyeit és a munka verejtékét letörölje. Fel kell építenünk a házat, de ne csak a tulipános ládát rejtsük el benne, hanem ablakokat kell vágnunk a falakon, hogy szabad perspektívánk legyen az Ég végtelen kékje felé. Az a ház, amelynek nincsenek ilyen ablakai, nem otthon, hanem börtön. Lábam a föl-dön áll, de tekintetemet az Égnek szegezem: Ég és Föld azon egyetlen perspektívába olvad, amelyet Szent István ujja mutat nekem, mióta beoltotta a magyarság törzsébe a kereszténységnek magját…
A népek nagy karácsonyára megkapjuk ajándékul a koldustarisznyát, amelyben az a béke van, amit a világ ad nekünk. De mi nem szólunk, nem panaszkodunk, csak állunk a népek országútja szélén, mi szegény koldustarisznyás magyarok, rongyosan és könnyezve és a mi szomorú tekintetünk rámutat a Kárpátokra és Erdélyre, amely a mienk, mint a tölgy-erdő is, ha kivágták a fákat s tarlott kopár, a mi földünk maradt.
Majd jön a télre tavasz s a sírokra feltámadás. A hatalmas tölgy, melynek ágai a Kár-pátoktól az Adriáig értek, megingott a rettentő fejszecsapások alatt, de gyökerét nem tudták a földből kitépni.
Szent László pénze kell a nemzeti hadsereg lovainak patkói alá, hogy a megkí-sértésre és csábításra szánt aranyak kővé váljanak, amerre a gondviselés útja vezeti őket a dicsőség felé. Ne felejtsük, hogy csak egyek vagyunk katolikus és protestáns testvéreim. Szeretném, ha Pannonhalma és Debrecen közt a szeretet szivárványhídja húzódnék, amelyen a megértés angyalai járnának, s ez a híd egy új délkör lenne, egy új magyar meridián.
62 Vörösmarty Mihály Szózat c. versére történt utalás.
63 „Hajózni szükséges, de élni nem szükséges.”
64 A hagyomány szerint a Golgota felé tartó keresztúton Veronika kendőjével törölte le Jézus Krisztus arcát, amely megőrizte a vonásait.