(1921. augusztus.)
214Az első világháború után, a weimari köztársaság politikai viszonyai között újjá-szerveződő német „keresztény”, illetve jobboldali radikális politikának a katolikus nagygyűlések ugyanúgy fontos demonstrációs fórumai voltak, mint magyarországi
213 Sic! Shylockra ld. 38. sz. dokumentum, 148. sz. jegyz.
214 A közlés alapja: Az igazi szabadság és az igazi demokrácia. Prohászka Ottokár nagy beszéde a frank-furti katholikus nagygyűlésen. In: A Nép, 1921. szeptember 3. 1–2. p. A beszéd másik, rövidebb tartalmi összefoglalója (lényegi eltéréseket nem tartalmaz), viszont a Prohászka-szövegnek éppen a fehérterror tagadásával kapcsolatos részeit hangsúlyozta: Prohászka püspök a fehér terrorról és a liberalizmus pusztításáról. In: Magyarság, 1921. szeptember 3. 4. p. További jobboldali sajtótermé-kekben csak a német katolikus nagygyűléssel kapcsolatos politikai események információi jelentek meg, a beszédek ismertetéséből kihagyták Prohászka szövegének bemutatását: A német katolikus nagygyűlés. In: Nemzeti Újság, 1921. szeptember 3. 4. p.; A bécsi kommunisták rendezték a frankfurti hajszát Huszár és Turi ellen. In: Új Nemzedék, 1921. szeptember 3. 8. p. Más formában (modern for-dításban, ld. alább) újraközölte: Klestenitz, 2015/b. 155–165. p.
megfelelőjének. Éppen ezért a magyar belpolitikát meghaladó jelentősége volt an-nak, hogy Prohászka lett a Frankfurtban tartott német katolikus nagygyűlés egyik szónoka,215 beszédét augusztus 29-én tartotta.
Megkapó jelensége a bibliai szent történeteknek, hogy Júda prófétái, ezek a szó teljes értelmében vett hazafiak különösen két veszélyes szirttől óvták népüket: a csüggedés-től a balsorsban és az elbizakodástól a szerencsében. És mikor a nép nem hallgatott rájuk, elmentek vele a szolgaság országába, osztozkodtak sorsában, de előkészítették azt a jobb jövőre. Európa sorsával összeforrva a szellemek világküzdelmében épp ily elhívója a nemzeteknek a katholikus egyház. Hiszen a nyugat-európai kultúra tulaj-donképp az ő leánya, és Európa harctere minden szellemi küzdelemnek. Erre a nyu-gat-európai kultúrára különös gonddal ügyelt az Egyház, de ez a kultúra a reformáció óta a maga külön útján járt, a felvilágosodás és a francia forradalom útján, végül pedig a liberalizmus, a demokrácia és a kapitalizmus útján, hogy aztán belezuhanjon a világháború örvényébe, annak tömegsírjai és a nyomorékká lettek tömegei közé, hogy beleszédüljön nyugaton Versailles, St. Germain és Neully barbarizmusába,216 keleten pedig a bolsevizmusba.
A világ a zabolátlan szabadságban, a tévedés és a kapzsiság szabadságában, az erő-sebb, a plutokratizmus és imperializmus, a kizsákmányolás szabadságában tönkre-ment. Ha a világ újból fel akar támadni, új korszaknak kell következnie, amelyben az ember újból kötve lesz a tekintélyhez, az igazság szabadságához, az igazságosság gazdagságához, és amelyben minden élet kötve lesz a törvényhez. Egy új világnak kell következnie, amelyben szabadság és tekintély kéz a kézben, egymás mellett haladnak.
215 Ld. erről részletesen: Klestenitz, 2015/b. Az alapos tanulmány bemutatja a német nagygyűlés szerve-ződését, magyarországi kapcsolatait, továbbá a nagygyűlés eredeti emlékkönyvében megjelent, német nyelvű Prohászka-szónoklatot magyar fordításban közli. Ez a szöveg valamivel rövidebb, mint az itt közölt változat, közreadójának feltételezése szerint a szöveg számos elemét a nagygyűlés hivatalos kiad-ványa nem tartalmazta, azért, mert Prohászka azokat nem is mondta. Ennek pontos megállapítása ma már nehéz. Kétségtelen, hogy elsősorban olyan közéleti szempontból fontos szövegrészekről van szó, amelyek a magyarországi aktuálpolitikai állapotokkal, például a fehérterrorral foglalkoznak. E forrás-közlés készítésekor úgy döntöttünk, hogy A Nép (szintén egykorú német sajtóbeszámolók alapján ké-szített) terjedelmes szövegközlésének egészét közreadjuk, s nemcsak azért, mert az esetleges betoldások kiszűrése nehéz feladat volna. Sokkal inkább azért, mert Prohászkának ez a külföldi, de magyar politi-kához is szorosan kapcsolódó közszereplése itthon szinte kizárólag a magyar sajtón, és aligha a hivata-los német emlékkönyv közlésén keresztül gyakorolt hatást. Továbbá azért is, mert Prohászkának ezek a szövegelemei más, itthoni beszédeiben is jórészt megfogalmazódtak. A közszereplés hatásvizsgála-tához a magyar tudósítások interpretációja volt fontosabb, Prohászka nézetei ezen keresztül nyertek teret a magyarországi közéletben. Továbbá nincs arról tudomásunk, hogy a püspök kifogásolta volna a magyar sajtóban megjelenteket, pedig még naplóbejegyzésben is foglalkozott frankfurti élményeivel.
Konkrétan azt jegyezte meg, hogy a német etnikum szerencsésnek tekintheti magát, mert „fajnép”, el-lentétben a „balkáni törmelék” népekkel. Prohászka-napló, 2013. (1921. szeptember 8.)
216 Az első világháborút lezáró, vesztes országokkal aláírt Párizs-környéki békék helyszínei: Versailles (1919. június 28., Németország), Saint Germain (1919. szeptember 10., Ausztria), Neully-sur-Seine (1919. november 27., Bulgária).
Eddig a szabadság bilincseiben és varázsa alatt éltünk, és jelszavunk volt: szabad-ság, szabadság mindenek felett! A francia forradalomban felszabadult néplélek hitt a szabadság lélekemelő erejében. A szabadságban látták a lezüllött, kiélt világ re-generátorát. Minden jó lesz – gondolták az emberek –, ha eljő a szabadság napja.
A politikai liberalizmus a gondolati és lelkiismereti szabadság, a sajtó- és egyesülési szabadság jelszavával vonult az országba, és mindenütt kaput tártak előtte. A libera-lizmus elfoglalta a katedrákat és a szónoki emelvényeket, bevonult az újságok hasáb-jaira, hatalmába kerítette a gazdasági életet, ahol a szabad versenyt követelte; mint egy istenség vonult át az országokon; örömmel és diadallal fogadták mindenütt és úgy látszott, hogy csakugyan új világot alkotott. De a régi doktriner liberalizmusnak még javára, hogy a politikai szabadságokat nem mindenkinek, hanem csak azoknak kívánta biztosítani, akik képesek annak gyakorlására, és ebben a tekintetben az volt az elve, amit egy angol lord így fejezett ki: „Úrrá tettük a tömegeket, de most meg is kell őket erre nevelni.” A tömegeket tehát nevelni kell.
De a szabados gondolkodás árja elborított mindnyájunkat és a demokrácia oly választójogot alkotott, amelyben semmi garancia sincs arra, hogy a választók érettek, a választottak pedig érdemesek legyenek. Parlamenteket állított a világba, amelye-ket nem lehet másnak tekinteni, mint a kormányok végső szükség esetén igénybe vett kisegítő eszközének és azokat zavarukból kisegítő mentő szerveknek, amelyek-nek nívója állandó süllyedést, tehetetlensége pedig állandó emelkedést mutatott.
Azután jött a szabadság legutolsó stádiuma, a szociáldemokrácia legújabb változa-tai: a spartakizmus,217 kommunizmus és a bolsevizmus, amelyek voltaképpen már tagadásai a demokráciának és a szabadság elvének. Így alakult át a szabadság szol-gasággá. Hegel valóban örülhet ennek a fejlődési folyamatnak, amelynek során az állítás tagadásba virult. Mi azonban, akik ezt a fejlődést saját testünkön tapasztaljuk, tulajdonképpen nagy események tanúi vagyunk. Tanúi vagyunk egy kultúrkorszak pusztulásának, tanúi egy nagy ábránd szétfoszlásának, tanúi egy fanatikus hit meg-rendülésének, tanúi egy eszme csődjének, amely a szabadságot fék nélkül, az egyént tekintély nélkül, a gazdaságot a közösség és szervezet mellőzésével akarta az emberi-ség javának szolgálatába állítani.
Ezzel azonban nem mondjuk azt, hogy a szabadságot kárhoztatni akarjuk, vagy le akarunk mondani polgári jogainkról. Nem, mi tudjuk a szabadságot és a polgári vívmányokat értékelni, és tudjuk azt, hogy a történelem folyását nem lehet visszafelé irányítani. De éppen a szabadság nagyrabecsülése vértez fel bennünket a szabadság-gal való visszaélés ellen. Aki azzal visszaél, veszélyezteti azt. Aki nem találja meg
an-217 A kommunista ideológiát valló Spartacus-csoportot Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg hozta lét-re 1918-ban, mely a későbbi Németország Kommunista Pártjának is az egyik bázisát szolgálta. Az 1919. januári berlini szélsőbaloldali fegyveres puccskísérlet is „Spartacus felkelésként” vált ismertté, amelyet a Noske szociáldemokrata miniszter irányítása alatt álló rendőri erők is segítettek leverni, a letartóztatott két forradalmárt a börtönben megölték.
nak helyes mértékét – ez a goethei „isteni mérték titka”218 – az magát a szabadságot veszélyezteti.
Egy új korszak jön most, amelyben a szabadságot nem fogja a féktelenség komp-romittálni.
Martinsbergben219 egy csodaszép képet láttam: ezzel a képpel lehetne ezt a kérdést érthetővé tenni. A képen egy hordó volt festve, amelynek lepattantak az abroncsai, s amelyből patakokban ömlött szét a bor. Alatta a címe: „Libertate periit.” Elveszett a szabadság! Nos, mi nem akarunk ilyen széteső hordót látni, de nem szeretnők a fék-telen, a mérték nélküli szabadságot sem. Ez az egyháznak az álláspontja. Az egyház akar szabadságot, de csak okszerű határok között. Sehol a szabadságnak akkora értéke nincs, sehol sem védik olyan erővel, sehol sem hisznek olyan lángolóan benne, mint a templomainkban és az egyház vezetése alatt. Segur220 azt mondja valahol: Krisztus a jog és szabadság legnagyobb előharcosa, s ezen az úton a Krisztus nyomdokain halad tovább az egyház. Krisztus azért jött, hogy bennünket a bűntől és végromlástól megszabadítson. Megtanított bennünket arra, hogy erős akarattal, ha bírjuk az iste-ni kegyelmet is, egy új világot teremthetünk számunkra. Az ember erős akaratának hatása alatt lesz nagy, szilárdul meg a jelleme és jut el odáig, hogy érdemessé váljon az örök életre. S mert a szabadságnak ilyen magasztos céljai vannak, nagyon kell arra vigyázni, hogy ez a szabadság igaz, ne túlhajtott és igazságos legyen.
Így él a szabadság, ilyen nagyra becsülten, ilyen nemes formában a keresztény hit-ben és így kellene megtartani az állami és polgári élethit-ben is. Ilyen formájában köztár-saságokat, szabad államokat, demokrata kormányformákat és monarchiákat is tudna életre kelteni. Ezek megválasztásában a nemzetek keze szabad, és mi mindnyájan ma-radhatnánk azután is jó katolikusok és jó demokraták.
Ha az egyház így gondolkozik a szabadság felől, és ha a polgári szabadság min-den államforma között megvalósítható, honnan van, hogy a liberalizmussal szemben a katolikus egyház olyan tartózkodóan, olyan idegenül viseltetik? Ami az első kérdést illeti, való, hogy az egyház a liberális mozgalmakat igenis elítélte, hiszen IX. Piusz pápa221 pestisnek nevezte azt. Efelett sokan megbotránkoztak, azt gondolva, hogy az egyház, a kereszténység az összes polgári szabadságoknak ellene van, és a mi
de-218 Ez a Goethe-re való utalás Prohászka egyik gyakori hivatkozása, ld. pl. egy 1916-os cikkében: Pro-hászka Ottokár: „Faragott képet ne csinálj magadnak”. In: POÖM. VIII. 231. p. stb.
219 Martinsberg = Szent Márton hegye, vagyis Pannonhalma német elnevezése, Prohászka beszédében nyilván németül mondta a helység nevét, a beszéd lejegyzője ezt feltehetően nem vette észre.
220 Louis Gaston de Ségur (1820–1881) francia katolikus pap, püspök, az 1881. évi első nemzetközi eu-charisztikus kongresszus megszervezője Lille-ben, karitatív tevékenységéről is ismert.
221 IX. Piusz (Giovanni Maria Mastai-Ferretti, 1792–1878) 1846-tól haláláig volt a katolikus egyház feje.
Bár kezdetben az alkotmányos mozgalmak hívei nagy reményeket fűztek uralkodásához, az 1848-as forradalmak nyomán menekülnie kellett Rómából. 1870-ben az egységes olasz állam létrejöttekor megszűnt az Egyházi Állam, IX. Piusz a „Vatikán foglyának” nevezte magát. A liberalizmust valóban mélyen elítélte, Syllabus c., enciklikához csatolt jegyzékében (1864) felsorolta korának „téves”, vagyis egyházellenes tanait. Az 1870-es években uralkodása alatt bontakozott ki a pápaság és Németország között az egyház világi befolyásával kapcsolatos ún. „kultúrharc”.
mokratikus berendezkedésünket is alapjában rosszallja. Ez nem állhat meg, mert az egyház csak annyiban ítéli el a liberális mozgalmakat, amily mértékben ezek a gon-dolkozást és cselekvést el akarják választani az isteni tekintély mindenhatóságától és az egyház vezetésétől. Az egyház elítéli a szabadságot, amely az embereket saját ma-gukra utalja, belátásukra és értelmükre hivatkozva: azt a liberalizmust, mely minden ember számára autonómiát, vagyis a gondolkozás, akarás és cselekvés teljes függet-lenségét követeli. Ezzel a szabadsággal, amely önző, szubjektív és bizonyos mértékig anarchista, nagyon sok baj szakadt a világra.
Ezzel az individuális önistenítéssel nőtt naggyá a csalárdság, a hitetlenség, az is-tentelenség és a materializmus; másrészt az individualizmussal együtt burjánzott föl az egoisztikus életfölfogás, az elvhajhász testiség bojtorjánja. Végül az individualiz-mus hívta életre soha nem látott mértékben az önzést, a kapzsiságot és aranyéhséget, és a modern emberből egy újfajta ragadozót csinált, a profit-állatot, felruházva azt a gyűlölet és osztályharc minden kegyetlenségével.
Ez volna hát a liberalizmus története! Lehet-e csodálkozni azon, hogy az egyház, amely a szabadságot mindig szerette és nagyrabecsülte, amely az emberiséget az igazi szabadság által a kultúra magaslatán megtartani igyekezett, a liberalizmust, a szabad-ság ellenségét és romlását megveti?!
Voltak olyanok, akik az előző évszázadban az egyháztól elfordultak, mert az egy-ház a szabadság mozgalmaktól távol tartotta magát, és a vezetőemberekkel nem tartott lépést. Kérdezem: mehetett-e az egyház a francia, s a későbbi kisebb forradalmakkal?
Sokat beszéltek a szabadságról, egyenlőségről és testvériségről, de megölték testvérei-ket, sőt, a szentek szobrainak a fejét is letördelték. Tarthatott-e az egyház velük, amikor mindent, ami szent, bepiszkoltak, üldöztek és büntetéssel fenyegettek. Különben is tel-jesen lehetetlen kívánság, amelyet sokan az egyház részéről várnak, hogy vegyen részt a szabadság iránti mozgalmakban, mert ez egy pedagógiai intézmény részéről, mint amilyen az egyház is, teljesen lehetetlen.
Minden forradalomban, minden felszabadulási mozgalomban olyan sok éretlenség, túlhajtottság és homályosság vegyül, hogy azokat elsősorban megvilágítani és rendezni kell, úgyhogy egy pedagógiai hatalomnak nem az a kötelessége, hogy lépést tartson e mozgalmakkal, hanem ellenkezőleg, hogy lefékezze, hogy zabolát rakjon a túlkapá-sokra. Ilyen alkalmakkor olyan sok szenvedély tobzódik, olyan sok gyűlölet lobog, hogy a tüzet nem éleszteni, de inkább oltogatni kell. Mihelyt beállott az az idő, hogy világo-san, tisztán és mérsékelten jön egy ilyen mozgalom, részünkről a fékezést beszüntetjük és meg fogjuk ismerni a keresztényi gondolatot a politikai szabadságban is.
Ez a szabadság azonban valóság legyen és ne frázis. A mai modern demokráci-ában ez nem így van, és nem is lehet csodálkozni, hogy az egyház ezért a demok-ráciáért nem lelkesül. Nem azért, mert demokráciáról van szó, hanem mert nem ez az igazi demokrácia. Ha a demokrácia annyit jelent, mint az elnyomottak miatti való aggódás, mint részvétel a kormányzásban annyira, amennyire a nép arra képes, ha annyit jelent, mint a kormányzás ellenőrzése, az embertársak megbecsülése, ha
annyit jelent, mint gondoskodni az általános emberi jólétről és dolgozni érte, ak-kor mindannyian demokraták vagyunk. Arra demokráciára azonban, amely felett a pénzeszsák uralkodik, amelynek sajtója a világ legkorruptabb intézménye, amelyben ágyúkkal és snapsszal, ópiummal és mesterséges éhséggel milliókat hajtanak uralmuk alá, ahol pénzért és ismét pénzért minden áldozatot meghoznak, ahol a kereszténység és vallásosság csak dekorációk maradnak, ahol az üzleti világban a vezető elv a minél nagyobb nyereség, arra demokráciára – legyen az francia, angol vagy amerikai zászló alatt – azt mondjuk: el tőlünk!
Hogyan viselkedhetett volna az egyház a demokrácia legújabb fejlődési fokával szemben például Magyarországon, ahol a szociáldemokrácia kommunizmusban és bolsevizmusban végződött? Vajon található volt-e ebben a kereszténységnek csak egy szikrája is? Hiszen a bolsevizmus minden szabadság torzalakja és a kultúra sírja, de egyúttal lázadás és felkelés mindazon hazugságok és csalások ellen, amelyeket a sza-badsággal űztek. Hogyan csatlakoztunk volna mi, keresztények a bolsevizmushoz, mikor az megfosztott bennünket minden szabadságtól, felakasztott és kínzott ben-nünket, továbbá az egyház és vallás megszüntetésére törekedett?
Akkor, amikor két évvel ezelőtt Magyarországon minden szabadságot lábbal tipor-tak, és mi borzasztó helyzetben szenvedtünk, akkor a nyugat-európai demokrácia még csak jegyzéket sem vett fel ezekről a borzalmakról! Tudják-e önök, miért volt ez? Mert ezt a híres demokráciát egyedül a zsidó sajtó szolgálta, egyedül ő gyámkodott felette.
Ez a liberálisnak és demokratának nevezett sajtó azonban hallgatott, amikor a keresz-tények szenvedtek és kínlódtak, amikor Kun (Kohn) Béla, a véreb Szamuely, Barabás (azelőtt Brattmann), Korvin-Klein és Kelemen-Klein222 mindannyian magyar nevű zsi-dók, a terroristák és a Lenin-fiúk223 borzalmas tetteiket végrehajtották. Amikor azonban két évvel ezelőtt a bolsevizmus összeomlott, és a nép egyes zsidókat és nem-zsidókat bántalmazott, ekkor a „demokrata” lapok az egész világot telesírták fájdalmaikkal. Ek-kor olvashattunk „fehér terrorról”, de még ma is olvashatunk „Horthy fiúk”-ról és kü-lönböző rémtetteiről a nemzeti hadseregnek. Mindezeket ne higgyék el!
Nálunk nyugalom és rend van! Országunk élén Horthy Miklós kormányzó áll, tetőtől talpig becsületes ember, aki rendre és fegyelemre törekszik, aki hős, és akit lel-kesen követ az egész ország. Most azonban nem robognak teherautók a Duna-hídra, megrakva elfogottakkal, mint azelőtt, amikor agyonlőtték és vízbe lökdösték őket, és nem is nyomják ki hüvelykujjaikkal a szerencsétlenek szemét ezzel a kiáltással: „miért menjenek ezek ép szemmel a másvilágra?” – amint azt a bolsevista galíciai zsidók két
222 Barabás Artúr (1898–1919) először a tiszántúli Püspökladány, majd Győr és környékének parancsno-ka, politikai megbízottja. Korvin Ottó (1879–1919) a Tanácsköztársaság idején több megbízatása is volt, a politikai rendőrség létrehozója és vezetője. Tevékenységéről legutóbb: Varga, 2019. Kelen József (1892–1938) előbbi öccse (a szövegben szereplő „Kelemen” bizonyosan elírás), akinek lakásán 1918 novemberében megalakult a KMP, 1919-ben népbiztos volt, majd börtönbüntetésre ítélték, 1922-ben a Szovjetunióba távozhatott, ahol végül a sztálini tisztogatások áldozata lett.
223 Lenin fiúk: a Tanácsköztársaság kb. 200 fős karhatalmi különítménye, a vörösterror hírhedten kegyet-len alakulata, vezetőjük Cserny József volt.
ukrán tiszttel cselekedték. A „fehér terror” nem szögezte a galíciai zsidók pajeszát az arcukhoz, mint ahogy a gazemberek a papokkal cselekedtek, amikor a papi süveget odaszögezték papjaink fejéhez.
Mostanában senkinek nem húzzák le harapófogóval ujjáról a körmöt és szájából a fogakat, amint ezt a bolsevisták tették. Mindezeket el akartam mondani a német ka-tolikusoknak, részint, hogy a magyar viszonyokról felvilágosítást kapjanak, másrészt abból a célból, hogy ne engedjék magukat félrevezetni a zsidó-liberális demokrácia sajtójától, amely minden hazugságot világgá kürtöl, és ami elhallgat olyasmit, ami Izrael érdekeivel ellenkezik.
Ha Európa nem akar mítosszá lenni, akkor ismét a keresztény kultúra útjára kell térnie.
Ezt a feladatot azonban csak úgy oldhatjuk meg, ha titáni munkát végzünk és a felsőbbség az ő együttműködéséről biztosít bennünket.
A szabadság gondolatát nem lehet kiölni az emberből, hanem az embereket kell arra nevelni, hogy a szabadságot kellőképp fel tudják használni. A szabadság kultú-rájához az értelemnek, az önuralomnak, az engedelmességnek egy magasabb foka szükséges. Ez a munka vár ránk az életnek, a tudománynak és a művészetnek minden terén, a szellemi, a gazdasági és a politikai életben. Mindenütt sokat kell alkotni, de reméljük, hogy a katolikus Németország továbbra is meg fogja valósítani azt a reá nézve megtisztelő feladatot, amelyet ez a közmondás fejez ki: „Germania docet.”224
Meg vagyok róla győződve, hogy a boldog és alkotásvággyal telített szabadság és erős tekintélytisztelet képes megoldani a nagy feladatot: egy új világ megalkotását és a kultúra keresztényesítését. Az Úristen segítségünkre van, érezteti a modern világgal azt a bizonyítási eljárást, amelyet ő a világtörténelemben alkalmazni szokott a „de-ductio ad absurdum”-ot.225 Abszurdum egy világot, akár fizikai, akár szellemi világot Isten nélkül elgondolni, – most került rá a sor, hogy a világ önmagán tapasztalja ezt.