(1920. október.)
161A Katolikus Írók és Hírlapírók Országos Pázmány Egyesülete (melynek egyébként Prohászka volt az elnöke) az ellenreformáció nagy alakja születésének évfordulójára tartott emlékülést, mely a katolikus nagygyűlés rendezvényeihez kapcsolódott, az ünnepi beszédet Prohászka tartotta:
Háromszázötven éve – kezdette beszédet Prohászka –, hogy Pázmány Péter született, 1570. október 4-én. Nem volt trubadúr, hanem inkább nagy harcok harsogtatója és megvívója és szintén egy olyan csonka és olyan sötét Magyarországban élt és küzdött, amelyben mi nyögünk most. Az ember azt kérdezheti, mely sötétség a nagyobb, a mi-enk vagy az övék. Valami nagy lélekrianás szakította szét akkor is a lelkeket, egészen más, de szintén egy nagy rianás szakítja szét most is. Gondolom, hogy e részben a ma-gyarság jövője most jobb, legalább is biztosabb és biztatóbb perspektívát nyújt nekünk, mint akkor. Hanem ami különbség van éjszaka és éjszaka között, az a réginek, a három-százötven év előtti Magyarországnak előnyére billenti a mérleget, mert abban a sötét-ségben látunk egy alakot, amely világosság a sötétsötét-ségben. Ez az alak Pázmány Péter.
Magyarországnak nem volt reneszánsza. Az, amit reneszánsznak mondhatunk, az legfeljebb az a néhány fecske, amely Mátyás király Budavára fölött szállongott, A magyar népnek és a magyar vérnek nem volt ideje és nem volt tehetsége konkvisz-tádorokra, művészekre és klasszikus, felséges, úri akaratú embereknek előteremté-sére. De valami elkésett reneszánsz itt is volt, amely tehetsége és körülményei szerint előteremtett egy ilyen úri akarót, egy ilyen erőteljes egyéniséget, egy ilyen valamikép-pen hősies harcolót és ez Pázmány Péter.
160 Vass József (1877–1930) kalocsai nagyprépost, ekkor az első Teleki-kormányban 1921 áprilisáig köz-élelmezési miniszter, december közepétől emellett a vallás- és közoktatási tárcát is vitte, ez utóbbit folytatta a Bethlen István vezette kabinetben is, 1922 júniusától haláláig népjóléti és munkaügyi mi-niszter, ebben a pozíciójában a konszolidáció meghatározó politikusa.
161 A közlés alapja: Nemzeti Újság, 1920. október 27. 4. p. Korábban más közlés alapján (Új Nemzedék, 1920. október 28. 3. p.) jelentősen rövidebb változatát közöltük újra: Fazekas, 2012/a. 430. p. Említi:
Klestenitz, 2015/a. 134–135. p. A szöveg végi dőlt betűs betoldás az Új Nemzedék tudósításából.
A reneszánsz nem volt nagyon keresztény, inkább pogány-természet volt. De fel-izgatta a tehetségeket a kereszténységben. Soha olyan teológusok nem voltak, mint a trienti zsinat körül és után. Hogyha ilyen reneszánszteológust nézek, azt Pázmány Péterben találom meg. Ennek a nagystílű, ennek a hatalmas szellemnek, ennek a hűséges típusnak kétféle szeretet tüzelte és gyújtotta lelkét, fűtötte a szívét, két kö-telesség, az istenszeretet és a hazaszeretet. Pázmány hite nem frázis, nem teológiai tézis, hanem élő nagy lelki valóság, amelyben erő, hit és szenvedély van. Hite azokban a csodás, sajátos kollégiumokban fejlett, ahol a széles ablakú, mély folyosókban Szent Ignác162 szelleme járt-kelt, az a fundamentális, mondhatni radikális szellem, amelytől az omnia ad majorom Dei gloriam163 elvét mindenből kiolvassuk. Ezzel a lélekkel és szellemmel párosította Pázmány a nehéz fegyverzetet és a kompániának könnyű lovas mozdulatait, hogy alkalmas legyen mindenik a kor szükségleteinek, az akkori mentalitás igényeinek. Védte ezt a katolicizmust körömszakadtáig, felállította azokat az intézményeket, hogy az ember azt se tudja, honnan vette a pénzt hozzá, felállította az egyetemet, sok mindenféle kolostort és templomot épített,
Pázmány Péter a hamisítatlan magyar fajnak a reprezentánsa volt, akárminő öl-tözetben járt, keresztülverődött rajta legtisztább géniusznak acélos fénye és tüze. Ez a Pázmány látta Magyarországot az ő háromféle szétszakadásában, látta a török hó-doltságot, azt a független magyarságot ott Erdélyben, látta itt a felső hegyvidéket és a Dunántúlnak egy részét, amit az osztrák birtokolt. Pázmány se osztrák, se török párton nem volt, Pázmány mindig magyarpárton volt. Pázmány nagyon jól látta, hogy Magyarországot a német, amely keresztény ugyan, de nem magyar, a török, amely se nem keresztény, se nem magyar, mind a kettő veszélyezteti a neki édes és felséges magyar vért és magyar érdekeket. Pázmány sorsa tényleg az volt, hogy két malomkő között látta Magyarországot, de ő nem malomköveknek nézte a malom-köveket, hanem emeltyűknek, az ő kezében ezek hatalmas emeltyűi voltak a magyar szabadságnak és a magyar függetlenségnek.
Pázmány Péter művész is volt. Neki az egész magyar szóáradat csak matéria volt, amelyből harmóniákat tudott előteremteni, ha kell dörgést, ha kell villámlást, ha kell fecskeszárnyalást, ha kell zamatot, édes ízeket. Pázmány tolla kard volt. Pázmány tol-la katol-lapács volt, Pázmány keze, marka kemény volt. Pázmány azért mégis a szeretet apostola volt, de sose szeretett úgy, hogy a magyar föld elsiklana alatta, sosem sze-rette úgy, hogy a magyar otthonba más üljön bele. A mi nyavalygós, a mi gyáva, a mi félkegyelmű modern felfogásunkban ezek az emberek egyetlenek voltak, mert felsé-gesen szerettek. A mi szétfolyó humanizmusunkban nincs semmi erő, semmi izom.
Pázmány Péter keménységére, Pázmány Péter elszántságára van nekünk nélkülöz-hetetlen szükségünk, nem pedig a szeretetnek nem tudom miféle hirdetésére, amely szeretettől mi magunk is tehetetlenebbek, okvetlenül gyávábbak leszünk és amelytől
162 Loyolai (Szent) Ignác (1491–1556) a Jézus Társasága (jezsuita rend) alapítója.
163 „Mindent Isten nagyobb dicsőségére!” A jezsuita rend jelmondata.
a haza, az egyház, a kereszténység, minden eszménk tönkremegy. Ilyen reneszánsz művész, ilyen reneszánsz teológus, ilyen reneszánsz kardinális a mi mai ünnepeltünk.
Én azt gondolom, hogy ami a pszichét és a világnézeti sötétséget illeti, a modern kor sokkal nagyobb sötétséggel küzd, mint a XVII. század, azért kell nekünk világosság, egy ilyen útmutatás, azért kell nekünk egy ilyen irányítás.
41. Beszéd Debrecenben, a Katolikus Népszövetségi Otthon rendezvényén. (1920. november.)
164Prohászka („aki a keresztyénséget és magyarságot nemcsak hirdeti, hanem igaz lé-lekkel éli is”) a Debrecenben működő Népszövetségi Otthon meghívására látogatott a tiszántúli városba, november 21-én. A meghívók különösen azért örültek előadá-sának, mert városukat úgy tartották, mint a nemzetellenes, liberális mozgolódás egyik főfészkét, s az azt mozgató – „szíriai irányzatnak” nevezett – zsidóság elleni harcban a székesfehérvári püspök útmutatására számítottak. Prohászka igyekezett is megfelelni az apostolsággal szembeni elvárásoknak, már érkezésekor, a vasútál-lomáson tiszteletére felvonulók előtt azt mondta, hogy „sötét van, világosságot hoz-tam, hideg van, terjeszteni jöttem a hit melegét”. Kisebb protokolláris programok (árvaház felkeresése) után a Vígszínházban került sor előadására, melyet kultu-rális programok vezettek be. Beszédét a helyi sajtó nagy terjedelemben közölte, de fennmaradt egy másik változata is, ez utóbbit a helyi Ébredő Magyarok Egyesülete 1925-ben újra kiadta, azért, „hogy öt esztendő kárbaveszett ideje után újból felrázza és megtermékenyítse a tespedő magyar lelkeket”.
Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!
Mindenekelőtt köszönetet mondok a Népszövetségi Otthon elnökségének, hogy meg-hívott engem nemcsak az Otthonba, hanem ezekhez a nyílt szívekhez és lelkekhez, akiknél eljárhatok abban a nagy misszióban, melyre ennek a lerongyolt, szegény Ma-gyarországnak leginkább szüksége van: a nagy gondolatok, a nagy érzések felkeltése missziójában, hogy ha már történelmileg letörtünk is, igaz legyen a maradék nemzet lelki egysége.
164 Prohászka Ottokár Debreczenben. In: Új Magyarország, 1920. november 23. 1–2. p. Más lejegyzésben (Puskás Jenő ekkor debreceni, később miskolci újságíró, a Magyar Jövő – ld. 116. sz. dokumentum – szerkesztőjének gyorsírásos feljegyzése alapján) újraközölte A nyugati kultúra címmel: Ébredő Ma-gyarok Almanachja, 1926. Szerk.: Liszt Nándor. Debrecen, 1925. 68–75. p. A dőlt betűs kiegészítések az utóbbiból származnak. (Az 1920-as szövegben a „keresztyén”, utóbbiban „keresztény” szóhasználat szerepel.)
1914-ben165 egy hideg, sötét, áprilisi öreg estén hatalmas óceánjáró hajó szelte a ten-gert Amerika közelében Titanic volt a hajó neve. A technikának és a komfortnak való-ságos ünnepélyes bemutatkozása volt. A hajó csendesen úszott az éjszakában, pezsgős vacsora folyt ott, utána tánc következett és tudjuk, hogy ekkor beleütközött egy lát-hatatlan jéghegybe. Az emberi szellemnek ez az elemeket legyőző hatalmas járóműve a tenger mélyébe süllyedt. Ebből az alkalomból a híres kritikus, Linhardt,166 egy német folyóiratban Wege nach und Weimar címmel felséges eszmefuttatást közölt és azt írta:
„Ha ez a hajó egyszerűen csak hajó és elsüllyedt, az nagy szerencsétlenség, de ha ez a hajó egy szimbólum, akkor ez nem szerencsétlenség, hanem a világ vége.”167
A költő sajátos intuíciójával megérezte, hogy az európai kultúra a világtörténelem tengerén mintha a végét járná, mert hiszen néhány hónap múlva kiütött a világhábo-rú, mely nem tömegsírok és nagy veszteségek háborúja volt, hanem egy világfölfor-dulás rémséges katasztrófája.
Nem arról volt szó, hogy ebben a katasztrófában milliók pusztultak el, nemcsak arról volt szó, hogy az emberiség letévedt a humanizmus útjáról, elhagyta fényes esz-ményeit, hanem arról, hogy végképp kivetkezett emberiességéből, régi eszményei mintha levonultak volna, mintha rémes veres feketén égő csillagzatok emelkedtek volna fel az égre, melyekkel szemben mi mindnyájan idegenek vagyunk.
Nem Mohi, nem Mohács, hanem az egész világ elszakadása Istenétől, történelmi tradícióitól, nemzeti büszkeségétől, lerongyolódása nemzeti önérzetéből. Ez jellemzi ezt a katasztrófát.
Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Legyünk abban a tudatban, hogy mi nyitott sír előtt állunk, hogy mi lejtőre jutottunk, hová fel van írva: Finis culturae!168 És nem finis Poloniae, finis Hungariae, finis Germaniae,169 hanem: finis culturae!
Kultúra! Mi ez? A kultúra a lélek vetülete, egy belső lelki világ, mely magának köröskörül fészket csinál. Egy belső megélés, amely kisugárzik mindenre, ami körü-lötte van, amelynek vannak ráömlései kőre, fára, mindenre, amihez ér. Ilyen kultúra több volt, volt asszír kultúra és indiai, kultúra volt a Nílus partján, volt hellén-görög kultúra a Földközi-tenger mellékén, volt arabs kultúra, volt amerikai kultúra és ma van nyugat-európai kultúra.
Ki csinálta ezeket a kultúrákat? A kultúrát mindig a lélek csinálja. A kultúra lélek.
A kultúra lelke nem a 2 x 2 = 4, nem a matematika, nem mechanika vagy a fizika, hanem a szomnambul-miszticizmus,170 a meglátás, a megérzés, egy magasztos érzelem.
165 Sic! Nyilvánvaló elírás, a Titanic 1912. április 14-ről 15-re virradó éjszaka süllyedt el.
166 Helyesen: Friedrich Lienhard (1865–1929) német író, költő, a német népi („völkisch”) ideológia híve.
167 Utalás arra, hogy a Titanic vízrebocsátásakor azt terjesztették a hajóval kapcsolatosan, hogy elsüly-lyeszthetetlen, így lett a technikai haladásba vetett alaptalan bizalom szimbóluma. Vö. 43. sz. doku-mentum.
168 „A kultúra vége.”
169 „Lengyelország vége, Magyarország vége, Németország vége.”
170 Szomnambul = a hipnózis egy stádiuma, továbbá: holdkóros, alvajáró.
Amint van arabs, van hindu, van hellén érzelem, úgy van nyugat-európai érzelem.
Ez a nyugat-európai érzelem az 1000–1300-ig terjedő időben fejlődött ki. Ami azon túl van, az lefoszlás, ami azelőtt volt, az vajúdás; ez a háromszáz esztendő: szel-lem és erő. A röneszánsz, a reformáció, a revolúció: mind a hegyi beszédnek valami-lyen befolyása a lelkekre.
Nagyon akarom nyomatékozni: a kultúrát nem a márvány, nem az anyag, nem a vas teszi, hanem a szellem és a lélek teszi.
Már mos, mélyen tisztelt közönség, ez a szellem, ez az intuitív nagy hit, ez a misz-tikus, áldozatos, szenterzsébetes, szentferences, assisi és umbriai szellem manapság egy nagy idegen. Az, hogy a kultúra léket kapott a fenekén, az nemcsak egy szim-bólum, az, ami belül történt, nemcsak elöregedés, lerongyolódás, kijózanodás, az a kultúra vége, a kultúra halála.
Akarunk-e mi igazán meghalni? Vége legyen-e igazán ennek a nyugat-európai kultúrának, mely a keresztfáról árad felénk? Vége legyen-e ennek a szellemjárásnak, mely Krisztus testéből vetült reánk?
A kereszténység örök, a missziója végtelen, ennek nincs vége, ennek sohasem le-het vége.
Ha végignézünk a térképen, látjuk, hogy ott van egy csizma alakú föld: Itália, egy négyszög: Hispánia, tovább: az erdős Germánia, a ködös Britannia, Svéd-, Norvégor-szágok stb. Az evangélium ezekhez nincsen kötve. Az evangélium dómokat építhet, de az evangéliumnak sátor is elég. Ledől a dóm, felüti a sátort: nem vagyunk egymás-hoz kötve. A mi érdekünk, hogy az evangélium ki ne pusztuljon, hogy az a krisztusi szekuláris szellem itt ki ne aludjék, el ne pusztuljon.
Magyarországnak ez elsősorban érdeke. Tudják, miért? Mert ennek a nyugat-eu-rópai keresztény kultúrának bástyája ez a Magyarország. Tudják-e, mi van ezeken túl?
Magyarországon túl, kelet felé a szkizma, a bálványok világa van. Itt van a kultúra arkangyala, egy nemzet az ő szekuláris missziójával, hogy védje önfeledten, áldoza-tosan ezt a csodás világot, mely Krisztus evangéliumából kisarjadzott. Azért mi úgy állunk itt, hogy ebből nem engedhetünk. Már éreztük a halál leheletét, fázósan meg-borzongtunk már a halál érintésétől, már belenéztünk a sírba, hallottunk egy rette-netes kinyilatkoztatást, saját magunk végének kinyilatkoztatását. De ez elég nekünk egy új életre, új fanatizmusra, egy új kikezdésre, egy új, felséges, világot elandalító, elbűvölő napfelkelésre.
A magyarságnak fel kell kelnie, a magyarságnak meg kell dobbantania a lábát a sír szélén, és azt kell mondania, ahogy eddig küzdöttünk, úgy küzdünk ezután is, és ebből nem engedünk.
Amit mondtam, azt ismétlem is, ez az én felfogásom kellő megvilágítása. A kul-túra tulajdonképpeni eleme, éltető eleme, dobogó szíve ez a nagy hit. Mi akarunk igazi nemzeti keresztény kultúrát. Miért? Mert a történelem talajából úgy akarunk kinőni, hogy akik voltunk, meg ne szűnjünk lenni, és akik vagyunk, legyünk a
jövő-ben is. Ez reánk nézve a lét vagy nem-lét kérdése. Alea jacta est.171 Nekünk nem kell a vég! Keresztény nemzeti Magyarország akarunk lenni Szent István király kardjának és eszményének szellemében. [Mi akarunk Szent István kardjának és keresztjének őr-zői lenni.] Mi úgy akarunk élni, ahogy dicső apáink éltek. De hogyha úgy akarunk élni, akkor vegyük ezt a kettőt: kereszténység és nemzet – mindig junktimnak kell lenni – és egyiket a másiktól el ne szakasszuk. Mert Magyarországnak kultúrája nyu-gat-európai magyar kultúra. A magyarság belejött a keresztyén, krisztusi kultúrába, a kultúra itt volt, a Turán belelépett a nyugat-európai kultúrába.
Ne a felekezetet vigyük bele a kultúrába, mert a kereszténység nem felekezet, ha-nem vallásos metafizika, melyet Krisztus hozott és hirdetett.
Mi csak azt tudjuk, hogy nem lehet zsidó kultúra, nem lehet szabadkőmíves kul-túra, mert hisz ez utóbbi a keresztyénség nyílt tagadása. A magyarság Turánból Euró-pába jőve, belépett a nyugat-európai kultúrába. A zsidó szabadkőműves kultúra pedig ezzel homlokegyenest ellentétes. Minek felekezetieskedni, amikor kultúráról van szó.
Kereszténység és nemzet, ezt a kettőt úgy tekintsük, mint két elemét egy erőnek, mint két sodrát egy kötélnek. Ha különválasztjuk, elszakad a kötél. Ha egybefonjuk, kitart-ja a lelkeket.
Mivel pedig a nyugat-európai kultúra lelke a kereszténység, nekünk, magyaroknak is ezt a kereszténységet mindenekfelett – nyomatékkal mondom – kell élnünk.
A kereszténység új öntudat. Miféle öntudat? Hogy megszületett az ember értéke.
Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, ha a lelkét elveszti?172 Az evangélium-hirdetés kinyilatkoztatása az ember értékének, hogy minden embernek azzal az öntudattal kell élni, akár miniszterelnök, akár tudós, akár libapásztor, hogy ő több, mint az egész világ, hogy benne egy kincs van, mely az Isten gyöngye, egy or-szág van, mely Isten oror-szága, hogy ő egy valaki: a lélek emancipációja, a legműveltebb teremtmény, a humanum genus.173
A kereszténység új géniusz, új élet, új szenvedés, új stílus.
A kereszténység, ha rongyokban van is, ha szenved is, bűvös-bájos világ: a szentek világa. A keresztyénség a legfölségesebb művészet. A kereszténység az a szérum, mely a Krisztust oltja be az utolsó koldusba is. Csak ez a felséges tudat bír szembeszállani minden mással, ami a kereszténységnek tagadása. Ez az öntudat, mely vértanúkat tud állítani, mely a nemzeti életben tud remekelni, rossz kövezeten isteni lépésekkel tud keresztülhaladni.
De amikor én a kereszténységet így sürgetem a nemzeti kultúra érdekében, éppen úgy sürgetem a nemzeti elemet is. Mert a nemzetköziség egy óriási tévedés, egy óriási téboly. Ahogy van egyed, nő és férfi, ahogy van család, éppúgy van nemzet. Embe-riség, az nem létezik intézményesen, az csak fogalom, hanem létezik japán, francia, magyar, német nemzet.
171 „A kocka el van vetve.” (Julius Caesarnak tulajdonított szállóige.)
172 Bibliai utalás: Máté evangéliuma, 16,25.
173 Humanum genus = emberi faj.
Lehet valaki jó családos ember, és minél jobb családanya vagy családapa valaki, annál inkább a nemzetnek az ereje az illető. S ha valaki jó nemzeti érzésű, jó magyar, akkor talán annak a nagy emberiségnek a kárára van? Nem, ellenkezőleg. A nemzet-köziség olyan, mint a családtalanság.
Az emberiség kategóriákba sorozható: anatómiai, fizikai, fiziológiai, etikai, szoci-ológiai egységekre oszlik. Hagyjátok magatokat emberi kategóriákba osztani, nem-zetiek kell, hogy legyetek, mert másképp a népcsaládokba bele nem illeszkedhettek.
Nemzetnek lenni kell, az az emberiségnek eleme, következménye [követelménye], szükséglete. Ha én francia, német, magyar vagyok, egész lelkemmel, testemmel az aka-rok lenni. Ilyen nemzeti érzéstől átitatott magyaaka-rok akarunk mi lenni.
Mélyen tisztelt Közönség! Ha az ember ezt úgy megérti, hogy ez az emberiség ele-mi követelménye, az emberiség céljának szolgálata, akkor appreciálom,174 ezt is, azt is mondhatom: Intellektuellek akartok lenni? Intelligere annyi, mint megérteni, megér-tők akartok lenni? Hát legyetek azok, de nemzetinek lenni azért éppolyan szükséges, mint családban lenni, mint egyénnek lenni. Nemzetinek lenni erőt jelent. A természet az emberiség körében is éppoly tarkítja, fejleszti ki az ő csodálatos erőtartalékát, mint ahogy a növények világában a rozmaringnak és a liliomnak más alakot ad.
Debrecen város közönségének, apáinak, anyáinak ajánlom, hogy értsék meg ezt, mert mi ezen a sziklaalapon állunk. Azok lesznek az én tanáraim, tanítóim, akik krisztusi és nemzeti alapon fogják a magyar jövőt képezni és nevelni. Ha mi értjük a nemzeti létet a maga elemeiben, ha a nemzeti léttől és krisztusi szeretettől át leszünk hatva, akkor mindentől, ami idegen, úgy elfordulunk, mint ahogy a tavasz elfordul a téltől, a szépség a torzulástól, az élet a haláltól.
Pedig mennyi idegenség van ebben az országban, ebben a szép hazában. Hiszen már a nemzetgyűlésen is mozgolódik ez az átkos, idegen szellem.175 És ez a zsidó liberalizmus következménye.
Az erős organizmus elmeszesíti az infekció fókuszát [az egészséges test elmeszesíti a benne lévő idegen anyagot], éppúgy a magyar társadalomnak is vissza kell taszítania a benne lévő idegen anyagot. Nálunk, bennünk is van ilyen idegen, ellenséges anyag, sőt ellenséges hatalom, szellemi hatalom, sajtó hatalom, mely a kereszténységtől és a nemzeti érzéstől távol van, és büntetlenül naponta gázolja eszményeinket. Ilyen pél-dául az idegen [zsidóliberális] sajtó.
Azt mondják, miért nem nyúl hozzá az ügyész? Nem ott a baj. Hanem ott, hogy a közönség a zsebébe nyúl és fizeti ezeket a zsidó bérenceket. Félre az idegenség hatal-maival, melyek torkon ragadják a magyar Géniuszt, félre ezekkel!
Sajnálom, Hölgyeim és Uraim, hogy ebben a magyar felépítésben, a magyar nem-zet rétegződésében látom az erős ellentétet, mely van úr és paraszt között, rettenetes
174 Appreciál = megbecsül, felbecsül.
175 Iványi Béla szerkesztő ezen a ponton beszúrt egy jegyzetet az Új Magyarország közlésében: „(Hát még nálunk, Debrecenben mennyire mozog ez a szellem. Szerk.)”
nagy baj ez, ez még a régi rendi szellem megnyilatkozása, amelyet mi megsínylünk, régi idegesség, régi idegen éra hatása. Ma, amikor a kultúrahordozó középosztály rokkantan áll az új idők problémája előtt, most látom, hogy ez az osztály is idegen lett a saját hazájában, elcsúszott alóla a föld, körülötte pedig a nagy bankok, a világ kozmopolita hatalmai ütöttek sátort.176
Kedves, édes, szenvedő Középosztály! Érezze meg, vegye észre, hogy idegen lett
Kedves, édes, szenvedő Középosztály! Érezze meg, vegye észre, hogy idegen lett