Beszéd az egyetemi és főiskolai hallgatók emlékünnepén

(1922. október.)

²⁸⁰

Október 6-án, az aradi vértanúk napján a Vigadóban tartották az egyetemista szervezetek emlékünnepélyüket, melyet szinte teljes egészében az irredenta gondo-lat jegyében szerveztek. Tompa Kálmán, az ún. egyetemi kör elnöke arról beszélt, hogy nem szabad megfeledkezni az elszakított területek sorsáról, a szavalatok (Kiss Menyhért: Magyar Hiszekegy 1921-ben c. verse²⁸¹) is ehhez kapcsolódtak. A Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége (MEFHOSz) már korábban is jó kapcsolatban volt Prohászkával, az egyetemi zsidóellenességben, a numerus clau-sus törvény kialakításában kölcsönösen támogatták egymást. A MEFHOSz elnöke, Nagy Iván az ünnepségen arról is beszélt, hogy „ebben az országban tulajdonképpen semmi sem a magyarságé” és „idegenek” kezében van az irodalom, a tudomány, a gazdaság – mindez szintén közel állt Prohászka meghatározó politikai felfogásá-hoz. A püspök nagy beszédet tartott a fiataloknak:

Az aradi vértanúk napja stílszerű magyar ünnep. Lengyelország felosztása után mon-dotta egy nagy európai államférfi, hogy Európának három vértanú nemzete van, az egyik Írország, a másik Lengyelország, a harmadik pedig Magyarország. Ez a vértanúi ünnep belemarkol a magyar ifjúság szívébe, mert hiszen ez a mindhalálig való hűség,

280 A közlés alapja: Erre a hanyatló mai nemzedékre ne számítsatok! In: A Nép, 1922. október 7. 1–2. p.

Hasonló szövegű, hosszabb ismertetés: Szózat, 1922. október 7. 2. p. Rövidebb közlések még: Nemzeti Újság, 1922. október 7. 3. p.; Új Nemzedék, 1922. október 7. 2. p. ill. október 8. 4. p.; Az Est, 1922. októ-ber 7. 3. p.; Magyarság, 1922. októoktó-ber 7. 3. p.; Magyarország, 1922. októoktó-ber 7. 5. p. Egyes kiegészítések dőlt betűvel szedve, szövegváltozatok zárójelben.

281 Kiss Menyhért (1880–1934): elsősorban nacionalista és irredenta témákkal foglalkozó költő, író, az Ébredő Magyarok Egyesületének és a fajvédő pártnak is tagja.

rendületlenség és kitartás az erkölcsi győzelem diadalának szimbóluma. [E vértanúi ünnep a mindhalálig való hűség, rendületlenség és az erkölcsi győzelem diadalának szimbóluma.] Ezt, ha valaki, úgy az ifjúság tudja átérteni.

E fölött a vértanú nemzet fölött lobog a háromszínű nemzeti zászló. Nem tudom, hogy került erre a zászlóra e három szín? A pirosat azt értem, de a másik két szín je-lentőségével nem vagyok egészen tisztában. Nemzetünk történetében sűrűn szereplő szerencsétlenségek, ennek a nemzetnek kilátástalan gyenge reménye mintegy nagy feketeséggel ráült arra a fehér színre. Rákóczi színei volnának az igazi magyar színek:

a fekete és a piros. Piros mint a kiontott sok drága vér, fekete a magyar sors.

Sokminden történt az aradi vértanúk mártírhalála óta. Volt itt egy lázadás, egy barbár lázadás, volt itt vörös lázadás, és akkor a piros szín valamiképpen még jobban kiviláglott. De nem a világháború vérétől, hanem attól a szégyentől, amely ezt a ma-gyar nemzetet érte.

Azután jött a feltámadás és a magyar életerők viharában lemostuk arcunkról a szégyent. Három év múlt el azóta, a kommunizmus véres korszaka óta. Csak három év, és hova lohadt az a nagy lelkesedés? Három év és visszatért az egész magyar nem-törődömség és nembánomság.

Három év és meglazultak azok a sziklaszilárd alapkövek, amelyeken akkor állot-tunk.

Én sem vagyok mai nemzedék, de azt mondom nektek, ebben a mai hanyatló nemzedékben ne bízzatok! Tiszteljétek, de a liberális szellem mérgétől megméte-lyezett, azt mondanám, hogy veszésre agyonmart, az ifjúságnak, mely a hit alapján, a munka alapján, a nemzeti ellenállás alapján áll, nem szabad bízni.

Azt mondom nektek: Talpra magyar! Talpra az öntudat, a nagy eszményiségek, a nagy hitelvek alapján állva. Új nemzedék kell!

Álljatok először a keresztény eszményiségnek, a hitnek az alapjára. Ezt az egyete-meken azelőtt a liberális korszakban nem lehetett hirdetni és nem lehetett terjeszteni.

Manapság ezt meg lehet valósítani. Tisztelet, becsület annak a liberalizmusnak, amely az egyenlő jogok elvéta tehetségek érvényesülésének a jogát hirdeti. De a liberalizmus miatt ránk kalóz lobogó alatt más rettenetes veszélyek zúdultak. És mint ahogy brit lobogó alatt vonultak Kínába a bálványok és az ópium, és ahogy a szabad Amerika lobogója alatt vonultak fel a pálinkáshordók a szegény indiánusok kiirtására, úgy a liberalizmus ürügye és rosszul magyarázott lobogója alatt jött ide a hitközöny, a hi-tetlenség, a szabadkőművesség. Bejött az a szektárius szellem, amely Magyarországot alapjaiban megrendítette.

Nekünk sziklaszilárd alap kell, és ez az alap a keresztény hit. Nekünk kultúra kell, olyan kultúra, amelyből kinőjön a magyar ifjúság gerince. Minden ifjú dolgozzék magán, minden ifjú végezze el a felsőbb etikai és pedagógiai folyamatot, amelyet ön-tudatos embernek meg kell indítania és végeznie kell önmagán. Minden ifjú legyen tiszta, legyen harcos, legyen tükrözése azoknak a felséges, hatalmas elveknek, amelye-ket a kereszténység sugároz bele a világba. [Ha a magyar ifjúság újjá akarja építeni ezt

a gyászbaborult országot, akkor vissza kell térnie először a hithez, másodszor a hazához s harmadszor az összetartás alapjára. Minden ifjú végezze el önmagában azt az erkölcsi reformot, hogy legyen tiszta és bátor katonája annak az érzésnek, amely a keresztény gondolatból sarjad.]

Egy nagy elvet nem akarunk feladni. Tiszteljük a tudományt, de nem akarjuk, hogy tudományhitetlenség legyen.

Tiszteljük a szabadságot, de nem akarjuk, hogy a szabadság szabadosság legyen.

Szeretjük a kultúrát, de értsük meg, hogy a nyugati kultúra lelke a szent keresztény-ség. Mi akarjuk a szent népszabadságot és haladást, de akarunk alája alapot, gyöke-ret, mert a nagy filozófusok, Kanttal egyetemben letörték a kereszténység talajáról a tiszta erkölcsnek a rózsáját, és a nagy filozófusokban, mint egy vizespohárban még feslett az autonóm erkölcs, de végül is arra a sorsra jutott, mint minden hervadt virág, a szemétre került. Nekünk az erkölcsöt a szent kereszténység adja.

De ezt a keresztény erkölcsben magát kiművelt ifjúságot a hazai föld alapjára akar-juk állítani, és azt akarakar-juk, hogy ez a Magyarország a mienk legyen, és ezt a magyar földet ne csak politikai uralommal, ne csak ideológiákban bírjuk, hanem ez a Ma-gyarország a maga gazdaságos voltában a keresztény magyarságé legyen. (Zúgó taps és éljenzés.)

A liberalizmus minket valamiképpen a nagy valóságok, a realitások felett elveze-tett, elbódított, és azt mondta, hogy ő a magyar népnek és a magyar fajnak lesz poli-tikai hatalma. A polipoli-tikai hatalom semmit sem ér, ha annak lába alatt nincs gazdasági uralom. Azért nekünk, az új Magyarország megalapítóinak ezeken az ideológiákon túl azt kell mondanunk, hogy dolgozom, mert a haza mindenek felett munka. A haza szülőföld, a haza vérközösség, testvériség, a haza lélekrezgés, de a haza egyszersmind verejték is, amelyet belegyúrunk a földbe, amelyet belekovácsolunk az ekevasba.

Ezt a verejtéket a magyarság eddig nem gyúrta eléggé bele a hazai földbe, azért van a mostani gazdasági végveszedelem.

Megint beszélünk és csak beszélünk. A szónoklatokból már elég volt. Mi nem akarjuk szónoklatokkal magunkat és másokat ámítani, mi a hazai földet a magunk számára akarjuk lefoglalni. Ha ezt lefoglaljuk, akkor megszűnik az a rettenetes és borzalmas válság, amelyben a középosztály, az egész magyar értelmiség ma vajúdik.

Ha a magyar ifjúság erre fordítja munkáját, ha ez belegyökerezik a lelkekbe, akkor lesz ez a haza a mienk, és a magyar ifjúság megoldotta akkor a legszükségesebb és legégetőbb feladatot.

Ha az ifjúság így gondolkozik, akkor felesleges azt buzdítani a nemzeti ellen-állásra. Ez a Magyarország valamiképpen nem a miénk. Ebben a Magyarország-ban éppen a kultúrtényezők, a kultúrahordozók rétege érzi, hogy itt van az a nagy feladat, amelyet éppen gazdasági megerősödésünk által fogunk megoldani. Ehhez azonban az kell, hogy a mi nagy ellentmondásunk minden ellen, ami nem nemzeti, igazán egy kiáltó, egy felséges program legyen, és a programot minden téren meg is valósítsuk.

Magyarországot nem bízhatjuk másra, mint magyarokra. Figyelmeztetem az if-júságot: Mi nem gyűlölünk senkit. Mi vagyunk olyan keresztények, hogy a gyűlölet az idegen nekünk. [Mi nem gyűlölünk senkit, vagyunk olyan keresztények, hogy nem gyűlölünk, de nem is szeretünk senkit különösebben.] De mi szeretünk, nagyon sze-retünk. Szeretjük magunkat jobban, mint az idegent, és szeretjük azért jobban, mert az evangélium is azt mondja: szeresd felebarátodat, tehát az idegent is, de úgy, mint magadat. Vagyis magadat jobban, mert a te szereteted az önmaga-szeretet a zsinór-mértéke minden más szeretetnek. Semmiféle olyan elvet nem vállalhatunk, amely azt eredményezi, hogy az ember tönkremenjen rajta.

Senkit sem gyűlölünk! Magyar ifjúság, szeresd magadat, szeresd jövődet, szeresd hazádat, és szeresd a magyar nemzetet nagyon, de nagyon szeresd! Úgy, mint azt, aki áldozatot tud hozni, és szeresd úgy, mint aki azt a szerepét, a diáknyomorúságot is el bírja viselni. Azt mondják, hogy már a diákság is kezd görbülni, mert túlságos súly-lyal nehezednek reá a terhek. Azt mondom neked, magyar ifjúság, ma csak kettőben bízunk: Bízunk az Istenben és a magyar ifjúságban. Ne hagyjatok mindent elveszni.

Igazatok mellett tartsatok ki.

Ezt a nagy akaratot vigyétek ki az életbe is. Azt mondom, igenis azé a föld, aki dolgozik, de megnézzük, hogy ki az, aki dolgozik. Akarjuk, hogy a földön boldogul-jon mindenki, de hogy minket kistájgeroljanak, erre se törvény, se isteni rendelkezés nincsen. Az is igaz, hogy a tehetségek érvényesüljenek, hogy az egyetem, mint a li-berális körök mondják, azé, aki tanul, de mi megnézzük, hogy ki az, aki tanul. [Mi azt akarjuk, hogy a tehetség érvényesüljön, arra való az egyetem.] Azt akarjuk, hogy a magyar ifjúság tanuljon. Azt akarjuk, hogy érvényesüljön eszével, munkájával, de nyomorultak, élhetetlenek volnánk, ha ilyen általános absztrakt elveken ránk jönne a végzetes nemzeti veszedelem. Elismerjük a jogot, hogy tanuljanak, de megnézzük, hogy kik tanulnak és azt látjuk, hogy tanulnak, de az idegenek tanulnak. Tanulnak azok, akik a nemzeti érdek tekintetében olyan könnyen aposztáziára hajlandók. Ta-nulnak azok, akik nagy városokat építenek, amelyek nem a mienk, taTa-nulnak azok, akik csak annyiban magyarok, hogy Magyarországon adót fizetnek.

Wekerle azt mondta, hogy mindegy, hogy ki fizeti az adót, akár magyar, akár zsi-dó. Ez is csak bizonyítéka annak, hogy a nagy férfiak milyen nagyokat hibázhatnak.

Hát nekünk nem mindegy. Az ilyen nemzet, amely ilyen elveket hirdet, és ezeknek az elveknek a gyakorlatba való átvitelével elpusztul, nem méltó a létre, és ami nem méltó a létre, az okvetlenül elpusztul. Milyen szégyen az, ha valaki olyan darwinista, hogy azt mondja, egye meg az erős a gyengét. Hát itt most a szíriai egye meg a turánit, egye meg a szíriai a magyart? A magyar a gyengébb, a szíriai az erősebb, de a magyar nem-zet nem engedi magát felfalatni. (Zúgó taps és éljenzés.) [Magyar földön a magyar fizessen adót és nem tűrhetjük, hogy a szíriai felfalja a turánit.]

A magyar lélek és a magyar akarat rácáfol az ilyen tudományos tételekre. Nekünk küzdenünk kell fönnmaradásunkért, ha kell, nagy remények nélkül, de becsülettel, tisztességgel és végtelen kitartással. [Meg fogjuk mutatni, hogy az emberiség nemcsak

atomok lepergésével, hanem a hazaszeretet lángjával is előrehalad. Kegyetek az eleven szirt, melyben én bízom.]

Mikor Clemenceau a háború befejezése után, mint győztes tigris Strasbourgban beszédet mondott, a gyűlés elnöke azt mondotta: Megértettük önt, mert franciául beszélt. Remélem, önök is megértettek, mert magyarul beszéltem.

71. Interjú aktuális politikai kérdésekről. (1922. október.)

²⁸²

„Prohászka Ottokárban a nemzeti politikus és a kultúrvezér szorosan hozzátartozik a lelkészhez és a tudóshoz” – vélekedett cikkének bevezetőjében a szélsőjobbolda-li radikászélsőjobbolda-lis lap újságírója. Úgy vélte, Prohászka épp ezeket az összetett adottsá-gait használja a magyarság javára, és sajnálattal állapította meg, hogy a püspök a közéletben kevesebbet hallatja szavát a parlamenti mandátumról való leköszönése óta. Így valódi „közszükséglet kielégítésének” érezte, hogy felkeresse Prohászkát és interjút kérjen tőle. A riportban a püspök részletesebben foglalta össze a keresztény politikai mozgalmakkal, a zsidósággal szembeni nézeteivel, az olasz fasizmussal stb.

kapcsolatos felfogását.

Az egyházfejedelemtől mindenekelőtt aziránt érdeklődtünk, hogy Petőfi és Madách most következő jubilálása mennyiben volna belekapcsolható a magyarságnak nem-zetközi értelemben való megítélésébe, és hogy általában mi a kötelességünk ezzel a két szellemóriással szemben. Ezt a feleletet kaptuk:

– Nagy reménnyel voltam – úgymond Prohászka Ottokár – a Petőfi-centenárium-mal kapcsolatosan megindítandó igazán magyar kulturális mozgalomPetőfi-centenárium-mal szemben, főleg a Petőfi-társaság nagystílű márciusi ünnepi közgyűlése után.²⁸³ Most is azt vá-rom, hogy azok az óriási nemzeti értékek, amelyek Petőfi műveiben a mi számunkra le vannak téve, a megbotlott és kisreményű magyar közéletnek a fellendítésére hasz-náltatnak fel.

– Ezt a jubilálást úgy gondolom, a magyar társadalom lelkébe még most is kellő erővel állíthatnánk belé. A magyar nép szabadságszeretete, amelyet a vörös forrada-lom szélsőségekre akart sodorni, a Petőfi-kultusz által a kellő ellensúlyt találná meg, és a szabadság eszméjét a túlzásoktól megóvhatnánk. Nekünk szükségünk van arra, hogy a valóban demokratikus és a nép rétegeit csakugyan emelő irányzat a magyar alkotmány és a magyar történelem keretein belül érvényesüljön. Petőfi e részben

tel-282 A keresztény koncentráció: keresztény népfelkelés Magyarországon. In: A Nép, 1922. október 15. 1–2.

p. (Farkas Sándor riportja.)

283 Petőfi születésének 100. évfordulójának megünnepléséből Prohászka alaposan kivette a részét. Ld.

erről pl. 76. sz. dokumentum.

jesen haladó és ugyanakkor egészen nemzeti, konzervatív szellem.²⁸⁴ Elve: szeretné a szabadságot, a haladást, a fejlődést, de mindezt nemzeti alapon, az öröklött hagyo-mányok és a hazaszeretet géniuszának sugallatai szerint. Valóságos áldás éppen a mi hazafiasan aggódó lelkünknek, hogy van egy ilyen tüzes szellemünk, aki a demokra-tikus szabadságért lángolni és ugyanakkor a hazáért meghalni tudott. Ezeket a nagy jellembeli és szellemi értékeket kell a mostani petyhüdtségbe vagy legalábbis nagyon lehangolt közszellembe beleállítani. Nem is gondolom, hogy azt az eddigi kétségtelen mulasztást, vagy talántán inkább azt lehetne mondani, hogy érthetetlen tartózkodást, amit a Petőfi-jubileummal szemben való kötelességteljesítés terén mutattunk, egyéb-nek lehetne tulajdonítani, mint az anyagi eszközök hiányának.

– A Petőfi-centenárium eruptív jelentőségű ünnepségeit nem annyira a fővárosban, mint inkább a vidéken, a falukon kell megcsinálni. A falusi közérzet manapság teljesen anyagias, ez igaz, de másrészt, ha valaki a falu lelkéhez megfelelő eszközökkel és kitartó-an férkőzik, akkor a falu ideálisabbkitartó-an nemzeti a városnál. Látjuk ezt azokból az ünnep-ségekből, amelyeket egyes buzgó lelkészek és tanítók a leganyagiasabban érző falvakban rendezni tudnak, és ahol az ifjúság révén a szülők is valamennyien belékerülnek az igazán lelkes, keresztény nemzeti érzésnek áramlásába. Én ezt nem frázisképpen han-goztatom, s a tényt sem hitetlenül konstatálom, hanem állítom, mégpedig a legőszin-tébben és a legreményteljesebben. Hogy manapság mekkora szükség van erre, éppen az aranyláz és a pénzhajhászás szenvedélyének ellensúlyozására, s hogy az ilyen program valóságos szociális, pedagógiai és etikai erővel érvényesül, azt kétséget nem szenvedhet.

– A külföld felé, azt hiszem, a legalkalmasabb propagatív módszer, ha Petőfi ver-seinek valamennyi művészi becsű fordítását a kultúrnemzetek fiainak kezébe adjuk, ha a Petőfi-társaság felkéri a nagy külföldi színházakat – éspedig mentől többet ezek közül –, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel ők maguk is rendezzenek Pető-fi-matinékat, – Madáchcsal kapcsolatban pedig az „Ember tragédiájából” ünnepi előadásokat,²⁸⁵ a külföldi magyar társaságokat föl lehetne szólítani, hogy minden ere-jükkel hassanak oda, hogy az idegen nemzetek figyelmét erre a két nagy magyarra ráirányítsák. Rómában, Párizsban, Londonban és Berlinben, de a többi világvárosok-ban is olyan erőteljes magyar egyesületek vannak, amelyek játszva tudják belekap-csolni a legszélesebb néprétegeket a centenárium hullámzásába.

– Jelenünknek egy fájdalmas problémájára térünk most: a magyar irodalom eljudai-zálódásának kérdésére. Mi volna itt e pillanatban a teendő? – kérdeztük.

284 Megjegyzés: az évforduló kapcsán Petőfi életművét valóban megpróbálták a „keresztény-nemzeti”

ideológia szolgálatába állítani, amelyet jelentős történetpolitikai viták követtek a különböző irányzatú sajtótermékekben.

285 Madách kapcsán fontos megemlíteni, hogy Prohászka részletesen foglalkozott Az ember tragédiájá-val, részletesen kifejtett téziseit, miszerint pesszimistának, a keresztény világnézettel szemben kriti-kusnak tartotta a művet, később sokan elemezték. Ld.: Prohászka Ottokár: „Az ember tragédiája” és a pesszimizmus. In: Katholikus Szemle, 1923. 4. sz. 193–201. p. = POÖM. XII. 304–347. p.

– Mindig azt kell szem előtt tartani – hangzott a válasz –, hogy amikor szellemi al-kotásokról van szó, akkor csupán az igazi értékek előtt hajoljunk meg. A tendenciával odakevert idegenséget, mint a pelyvát szórjuk ki a való értékek búzájából. Arra volna elsősorban szükség, hogy ennek az elvnek a vezetése alatt a magyar írók, a magyar kultúrtényezők tisztító munkát végezzenek, és az idegen szellemtől mételyezett mű-vekre soha se habozzanak, szégyelljenek, restelkedjenek rámutatni. Kell, hogy erős el-lenakció induljon az irodalmi bomlasztás ellen. Meg kell éreztetni és ki kell seprűzni a beszürönközött idegenséget a tisztító magyar érzés javára.

– Mindenekelőtt pedig nem szabad optimizmusunkat elveszítenünk a judaizáló iránnyal szemben, hiszen úgyszólván a szellemi életnek minden terén látok kitűnő keresztény, nemzeti kritikai kiindulásokat, tiszta ítéleteket, erős és biztos állásfogla-lásokat. Nagyon kívánatosnak tartanám ezekből következőleg, hogy magyar íróink mentől közelebb lépjenek egymáshoz, és a személyek közötti zavarkeltés uszításaitól eltekintve egészséges tisztító irányzatnak vessék meg alapját. Sietek hozzátenni, hogy nem valamely újabb irodalmi társaság alapítására gondolok, hanem olyan kooperáci-óra, amelynek keretei között formák mellőzésével, barátian, zavartalan vonzalommal ápolhassák a kibontakozást. Érzem és vallom – mondta Prohászka Ottokár –, hogy a kulturális konszolidáció igenis lehetséges.

– Mi a véleménye Excellenciádnak a keresztény koncentráció mostani helyzetéről és jövőjéről? – vetettük fel a következő kérdést. A kegyelmes úr ezeket tartja szükséges-nek megjegyezni:

– Bár a keresztény koncentrációt, érzésem szerint, nagyon hamar kipattintották, és ilyen formán ez kissé rögtönzötten volt beállítva és bizonyos személyes féltékenykedé-sek a dolgok helyes kiérését késleltették, nem hinném, hogy a keresztény erők egye-sítésének csodálatosan nagy eszméjét háttérbe lehessen szorítani. Ismétlen: kár, hogy megint egyének voltak előtérbe állítva, akikre nagyon hamar ráfoghatták, hogy hatalmi érdekeik ösztönzik őket, de meggyőződésem, hogy ezt a magyar nemzeti és keresztény népfölkelést, szellemi fölkelést a sok aknamunka között sem kell majd sorsa hovafordu-lása tekintetében féltenünk. Mindenesetre kettős szükségét érezzük annak, hogy a kon-centráció a pártok szétrobbanása nélkül, ami megint újabb veszedelmeket jelentene, a szellemi egységet és a nagy kérdésekben való összetartást teremtse meg.

– A fasizmusnak okvetlenül társadalmi szervezetnek kell lennie, hangzott tudakozó-dásunkra az újabb megállapítás, amely szervezet a különböző pártok egyedeit egységes organizációba foglalja, amely ezt az erősen nemzeti irányvételt a mindenütt jelentkező ellenséges próbálkozásokkal szemben is konkrét gyakorlati érvényesülésbe állítja bele.

Nem késem kijelenteni – úgymond az egyházfő –, hogy a mi ébredő mozgalmunknak is éppen az okozza sorvadását, hogy a tettek mezején nem érvényesül. Megfigyeltem, és talán más is megfigyelhette, hogy mihelyt a vidéken egyik-másik veszélyeztetett nem-zeti érdek körül az ébredő magyarság akciója konkrétumokban nyilvánul, nyomában mindenütt fellángol a csatlakozás, a helyeslés, a támogatás. Tehát a parázs kétségtelenül

itt van a romok között, csupán a nemzeti fölháborodásnak fuvallata vagy éppen viharja szükséges hozzá, hogy az lángra lobbanjon. Mindenütt tehát, ahol a zsidó előnyomulás jelentkezik, ott ennek a társadalmi értelemben vett fasizmusnak kell ellene frontot ké-peznie, és az idegen próbálkozást csírájába fojtania.

– Úgy gondolom: a legszükségesebb, hogy a keresztény felekezetek között a félté-kenykedést és a félreértések vagy temperamentumos megnyilvánulások tragikus kom-mentálását valamiképpen elvből kerüljük. Mindazokon a pontokon, ahol a sérelmeket említő panasz, felekezeti aggodalom megszólal, ott ezeket a panaszokat önmagunk

In document Válogatás Prohászka Ottokár közszerepléseiből, 1919–1927.(Cikkek, interjúk, beszédek) (Pldal 191-199)