71 modernizmus történeti módszere. (I)

A m o d e r n i z m u s a legfelsőbb helyről elitélt theo-logiai tan.

A tanító-egyház, mint a kinyilatkoztatott hitle-tétemény egyedül illetékes őrzője és birtoklója kö-telességet teljesített az elitélés tényével ; kökö-telességet, melyet minden komolyan kutató tudósnak és ko-molyan gondolkodó hívőnek méltányolnia kell. Az elsőnek azért, m e r t ezzel az eljárásával a józan ész örökérvényű törvényeit védelmébe vette; a másik-nak pedig azért, mert a legszentebb értékeket pro-fanáim n e m engedte. Az elitélés megtörtént, de a m o d e r n i z m u s még vibrál sokak lelkületében. Vájjon azért van-e ez, m e r t az Ítélet talán túlszigorú volt;

vagy pedig, mivel az egyház abszolúte nem méltatta a modernisták egy törekvését s e m ? N e m ; hanem azért van ez, mert a tévelyektől tarkálló m o d e r n i z

-m u s ékes zo-máncot hordoz, -mely, -mint a csalfa fény»

megtévesztőleg h a t ; aztán pedig azért, mert a «mo-dernség»-gel azonosított m o d e r n i z m u s alatt az in-telligens világ a haladó kultura csodálatraméltó vív-mányait értette, melyek m i n d e n őszinte és az em-beriség boldogulását célzó egyénnek tiszteletét hívják ki. Azért sokan, hallva a m o d e r n i z m u s elitélését, meghökkentek, mivel a legértékesebb kulturtényezők megtámadását vélték látni úgy az 1907 július 3-án kiadott r ó m a i Dekretumban, mint az 1907 szept.

8-án keltezett «Pascendi» enciklikában.

Hogy a z o m á n c alatt tévely lappang és hogy sokak félelme alaptalan volt, az kétségtelen. Hogy ennek dacára a m o d e r n i z m u s mégis tovább vibrál a szellemekben : az nem az igazság örök szférájából merített életerőnek a következménye ; az csak a lát-szólagos élet erőltetett kifejezése. Máskép leend. Mivel bízunk a kereszténységet megteremtő, a krisztusi egyház fölött állandóan őrködő örök isteni erő ha-tásaiban s mivel r e m é l ü n k a kinyilatkoztatott és a természetes igazság d i a d a l á b a n : azért sziklaszilárd b e n n ü n k a meggyőződés, hogy megjön az az idő, m i k o r a m o d e r n i z m u s a szellemi világ látóhatárán teljesen leáldozik és a téves eszmék lomtárába kerül, ahová a katholikus tanokat juttatni akarta. Addig is azonban ezen rendszerrel foglalkozni érdemes ; n e m azért, m i n t h a tévedései felderítve nem volnának, h a n e m azért, hogy az e m b e r n e k minél többször al-kalma legyen a katholikus egyház színarany igaz-ságait s m i n d e n időre és helyre szóló érvényét minél alaposabban megismerni.

A következőkben röviden r á m u t a t u n k a m o d e r -nizmus szerepére a történelem terén. Először körül-vonalozzuk történeti módszerét; másodszor pedig m i n d e n egyoldalúság és animozitás kizárásával Íté-letet m o n d u n k róla.

1. A modernizmus történeti módszere. A m o d e r -nizmus felfogása szerint csak azon események bírhatnak reális léttel, melyek a látható természet h a -tárait át n e m lépik és pedig akár a létesítő ok, a k á r a jelentés, a k á r pedig eredmények tekintetében.

Mivel a természeti világ egyedül létezik, épen azért egyedül az létesíthet s egyedül az szolgálhat a léte-sítendő események színteréül. Isten a természeti vi-lágba csakis természetes módon játszik bele; tehát ezen beleavatkozása n e m bír semmiféle természetfölötti jelleggel. A természettermészetfölötti események, a m i -nőkről a kereszténység írott okmányai és élő hagyo-mányai beszélnek, n e m bírnak a lét valóságával.

Mivel az emberiségben bennrejlik a vallási ösztön, mely Istennek lelkünkben élő eszméjén alapszik:

ezen eszme és ösztön az evolúció világtörvénye ér-telmében, mint magból a palánta, fejlődésnek indult s ez a fejlődés bizonyos személyi, helyi vagy időbeli körülmények szerencsés közrejátszása folytán sokszor oly messzeható volt, hogy benne a természeti világ keretein kívül álló, természetfölötti tényezők

fellé-1. szám.

R E L I G I O

37 pését vélték látni. Ezen messzeható fejlődés gyorsabb

menete különösen a b e n n ü n k élő és a megérthetet-len titokzatosságok felé törekvő érzelem — úgy m o n d j á k — a hit impulsiója révén következik be.

Ezen ösztökélés természetes ténye a hivő emberi léleknek, ép azért csakis természeti létesítő okkal bírhat. S ezen ösztökélés természetes ténye a vallási ösztön, mely a megérthetetlen és elérhetetlen s a titokzatosság fátyolával lefödött jelenségek után só-hajtoz. A jelenségeket az «isteni»-nek köntösébe öltözteti. Ezt «transflguratio»-nak nevezik. Csakhogy ezen hatása az e m b e r vallási ösztönének, m o n d j á k tovább, visszahatást szül ; a lélekben, az öntudat-alattiból fel-feltörő hit világában transfigurált esemé-nyek «defiguratió»-t szenvednek a történelem terén, mivel olyasmit vettek fel m a g o k r a a hitbeli felfogás révén, ami őket a történelem reális teréről a hit szimbolikus világába tereli. Épen azért ezen esemé-nyek — szerintök — két elemnek az összetételéből állanak, t. i. a hitbeli elemből, mely isteninek is m o n d h a t ó és történelmiből, melyet emberinek ne-veznek.

I n n e n van az, hogy a modernisták szerint két-féle történelem létezik: reális és szimbolikus vagy benső történelem. Az első a természetes, a valóban megtörtént események t a n a ; másik ellenben a hit sejtelmeinek, a hit által kitalált vagy pedig meg-változtatott eseményeknek az elbeszélése. Az első igaz, megtörtént eseményekkel foglalkozik, amelyek tehát a létezés reális világában bírnak alappal ; a másik ellenben olyanokkal foglalkozik, amelyek a hit által elgondolt, titokzatos világban léteznek s ha eredésüket is o n n a n veszik, akkor tisztára a vallási ösztönnek mélységes ugyan, de mégis csak m e r ő sej-telmei; ha pedig csupán a jellegüket kölcsönözték belőle, eredetüket azonban a természetes történések sorából veszik: akkor a reális és a szimbolikus (phenomenalis) világ ölelkeznek b e n n ü k . Ha ez így van, folytatják tovább, akkor ami a hit világában igaz, az a történelem terén nem szükségképen az és megfordítva; vagyis a tények r e n d j é b e n kettős igazság létezik: hitbeli és történeti. Ez a m o d e r n i z m u s történeti felfogása, melyet kritikainak n e -veznek.

Ezek után önkéntelenül azon kérdés m e r ü l fel : h o n n a n jöttek rá ezen m ó d s z e r r e ? Talán a hosszú századokon keresztül dolgozó elmék mély kutatá-sainak leszürődése ez? Nem. Ők magok vallják ezt igy s nagyra v a n n a k vele, hogy új utakon j á r n a k . Tényleg új utakon haladnak, amelyeken Eusebius, Baronius, Natalis Alex., Fleury, Döllinger, Hefele, F r a k n ó i sok m á s hires történésszel egyetemben nem j á r t a k és nem j á r n a k . Avagy talán az emberi

elmé-nek általános önkiigazítása-e ezen módszer, a helyesebb és megfelelőbb érdekében ? Nem, mert a m o d e r -nizmus és a racionalizmus elszigetelten m a g o k b a n állanak vele. Ez a racionalizmus találmánya, mely

Kant és Hegel megismerési elveit alkalmazza a kereszténységre. Reimarus,Hessing,2Nicolai,8Eichorn,4

Semler,⁵ Paulus,⁶ Strauss,⁷ Baur⁸ és iskolája tanainak leszűrödése a modernisták történet-kritikai módszere.

Az ember Hammerstein,⁹ Pesch Chr.,¹⁰ Reinhold,^{1 1} Dudek,1 2 Székely,13 Zubriczky1 4 és mások müveiből a racionalizmusnak a kereszténységre vonatkozó tanát behatóan ismerheti meg. És hogy a m o d e r n i z m u s milyen utat tapos : azt a Pascendi enciklika irta le s nálunk Dudek,^{1 5} Rott,¹⁶ Szeghy,¹⁷ külföldön p e d i g : Mercier,19 Heiner,18 Michelitsch20 és mások bebizonyí-tották.

Ezen történeti-kritikai módszert azért találták ki, hogy a kereszténységet isteni jellegétől megfosztva, a többi természetes vallások sorába helyezzék. Ki n e m venné észre ezen törekvést pl. Strauss D. művei-b e n ? S ki n e m venné észre ugyanezt a tendenciát Loisy müveiben,^{2 1} aki, mint Dudek dr.²² megjegyzi, túltesz H a r n a c k o n is, aki Dogmengeschichte és Wesen des Christentums című műveiben ugyancsak megnyir-bálja a kereszténységet?

Talán n e m túlzok, ha azt m o n d o m , hogy a raci-onalizmus és a n y o m á b a n haladó m o d e r n i z m u s kezében a kereszténység hasonló sorsra jutott, m i n t az ember, akiről az evangéliumban olvasunk, aki Jeruzsálemből Jerichóba menve rablók közé esett és nagy sebektől elborítva, kifosztva, felismerhetetlen állapotban az útszélen feküdt.

Szóval a modernisták történeti módszere szerint a Krisztussal és az evangéliummal j á r ó események n e m a reális történelemhez, h a n e m ahhoz a másik-hoz, a hitbelihez, a vallási ösztön által költötthöz tartoznak.

Mlinarovits Kelemen.

1 Scliutzschrift f ü r die vernünftigen Verehrer Gottes.

3 Reimar hátramaradt iratainak : Fragmente eines unbekannten, kiadásával; nemkülönben a «Beiträge zur Geschichte und Literatur» közrebocsátásával ö a «Wolfenbütteli töredékek»

befejezője. 3 Az általános német könyvtár kiadója. 4 Reper-tórium f ü r biblische und morgenländische Literatur. 5 Kü-lönösen De daemoniacis c. müve. 6 Commentar über das N.

T. ; Das Leben Jesu. 7 Das Leben Jesu ; Die christliche Glaubenslehre; Leben Jesu f ü r das deutsche Volk. 8 Die Symbolik und Mythologie; Der Gegensatz des Petrus und Paulus. 9 Begründung des Glaubens, B. K. 10 Theologische Zeitfragen. 11 Der alte und der neue Glaube. 12 A keresztény-ség apologiája, II. r. 440—525. 13 A szentírás apolog. és Her-meneutica Bibi. 275—322. 14 A kereszténység lényege és Pár-huzamok. c. müveiben. 15 Modernizmus és katholicizmus;

16 Kath. Szemle, 1907. decemberi füzetében ; 17 Kath. Szemle, 1908. jan. füz. 18 Der Modernismus, (1. Hirtenbrief und Auszug aus einer Rede). 19 Der neue Syllabus Pius X., oder Dekret; Die Massregeln Pius X. gegen den Modernismus;

20 Der biblischdogmatische «Syllabus» Pius X. 21 Autour d'un petit livre és L'Evangile et L'Eglise cimű munkáiban.

«Wie gesagt, w a r es hauptsächlich A. L o i s y . . . der das Er-scheinen des neuen Syllabus veranlassete.» Michelitsch, Der neue Syllabus, p. S. Hermann (Inst. Dogm. v. I.) megjegyzi, hogy a 65 kárhoztatott tétel közül Loisy-é 56 22 Modernizmus és katholicizmus, p. 22.

42 R E L I G I O

LXXI. évf. 1912.

J{abbia dantesca." (i.>

(VIII. Bonifác pápa szerepe a Divina Commediában.) Mikor Domenico Palmieri, a nemrég elhunyt nagy nevű theologus tollat fogott a kezébe, hogy

«Eccelenza del Poema» címen méltassa a halhatat-lan Dante halhatathalhatat-lan művét, a Divina Commediát, pillanatig tanácstalanul állott íróasztala előtt. írnia kellett a Divina Commedia fenséges voltáról («eccel-lenza»), páratlan szépségeiről ! De hogyan tegye ezt épen az a Palmieri, kinek elve szerint kárbaveszett vállalkozásba fog az, aki komolyan be akarja bizo-nyítani valamiről, hogy ez a valami szép. «A szép-séget látni s érezni kell, de nem érvekkel bizonyí-tani»,— m o n d j a .1 I n k á b b azt szoktuk bizonyítani, ami valamiképen bizonyításra szorul, nem pedig Dante fő m ű v é n e k b á m u l a t r a ragadó kiválóságait. A Divina Commediát Palmieri is szerfölött szereti és becsüli, s ennél — saját bevallása szerint — a világirodalom egyetlen m á s klasszikus költői művét sem bámulja lelkesebben.²

De nem is csak a Divina Commediáról, h a n e m magáról a nagy költő ideális alakjáról is sokszor a hódoló b á m u l a t és elragadtatás h a n g j á n emlékezik meg. Sőt arra is kéri Istent, teljesítse forró vágyát : láthassa meg egy n a p az ő Dantéját a boldog és örök Paradicsomban.3 Ily tiszteletre méltó ( m a j d azt m o n d t a m «szent») a költő személye is Palmieri előtt.

1. E n é h á n y előre bocsátott szó szolgáljon most arra, hogy m a j d a nagy ellentétek láttára annál j o b b a n mérlegelni t u d j u k Palmieri azon kemény

szavainak súlyát, melyekben az «altissimo Poéta»

személyét illeti keserves szemrehányásokkal, súlyos de talán jogos vádakkal.

Mert ugyanaz a Palmieri, aki magát a Divina Commedia lelkes b á m u l ó j á n a k («caldo ammiratore») vallja, ugyanaz beszél a méltatlankodás komoly, elkese-redett h a n g j á n Dante féktelen haragjáról («l'ira sua sregolata») ;⁴ beszél gibellin haragról («l'ira gliibel-lina»),⁵ gibellin dühről («il suo f u r o r ghibellino»)/' s elnevezi Dante némely eljárását őrjöngésnek («frenesie»).7 Van egy szó az olasz nyelvben, melyet a kutyákra szoktak alkalmazni, m i k o r r a j t u k kitör a veszettség d ü h e : «rabbia» ; s van egy kifejezés

1 «La bellezza non si dimostra con argomenti, — si vede e si sente.» Domenico Palmieri S. J. Commento alla Divina Commedia di Dante Alighieri. Vol. I. Prato. 1898. 46. 1.

2 Máskép nem mondaná magáról : «Jo amo e stimo assai la Divina Commedia, e ne s o n o . . . caldo ammiratore, e la stimo non inferiore a qualsiasi poema classico». U. o.

3 «II beato ed eterno vivere in P a r a d i s o . . . dove Iddio ci faccia la grazia di rivederlo (t. i. Dantét) un giorno.»

U. o. 154. 1.

* Ü. o. 13. L

s U. o. 11. 1. vagy Vol. II. 144. 1.

a U. o. Vol. I. 77. 1. Hasonló kitétellel találkozunk más helyeken is, pl. 382. 1.

7 U. o. 99. 1.

Palmieri szókincsében, mellyel Dantét szokta jelle-mezni, m i k o r ez utóbbi a p á p á k r ó l szenvedéllyel tárgyal : «rabbia dantesca»,1 «dantei dúhösség», «dantei veszettség».

Helyén valónak tartok m i n d j á r t itt egy megjegy-zést kockáztatni : aki tisztábban van azzal, mit nevez Palmieri dantei dühnek, annak éreznie kell, hogy Palmieri n e m is vétett annyira az igazság, mint i n k á b b csak a nagy költő emlékét méltán megillető kegyelet ellen. Nem a vád és szemrehányás igazságtalan, h a n e m a szó szerencsétlen. Mennyivel sikerültebb, mennyivel kegyeletesebb hangon t u d j a jellemezni Baumgartner2 Danténak n é h á n y p á p a iránt tanúsított nem épen méltányos érzületét: «Diese tiefe, g r a n -diose Leidenschaft, in erschütterndem Leiden begrün-det.» Itt nincsen szó veszettségről, dühről, h a n e m határtalan mélységes szenvedélyről, melyet a h a z á j á -ból száműzött hazaszerető lélek gyötrelmei s meg-ragadó f á j d a l m a némiképen indokolttá tesznek.

2. Mert Danténak is meg kellett egyszer Ízlel-nie a számkivetés m i n d e n keserűségét. Firenze a politikai pártvillongások hevében száműzte legna-gyobb liât, igaz : csak két évre ; de a száműzetésben is nagy Dante később sem tért vissza, h a n e m bele-nyugodott abba, hogy ne a szép Firenze derült ege alatt, h a n e m idegen földön «boruljon r á j a a halál homálya».³ A száműzetésben csak izzóbb lánggal lobogó hazaszeretet sugallhatta a «Popule meus quid feci tibi» kezdetű levelét is, melyet Firenze népéhez írt. Mert «minél több oka volt neheztelni hálátlan hazájára, annál j o b b a n szerette azt; s harag-jában, mellyel nagy bűneit ostorozta, szemrehányá-saiban, melyekre hálátlansága miatt fakad, az a mély fajdalom és aggódás hangzik szüntelen, melyet csak a szeretet táplálhat oly erősen s melytől a gyűlölet s a közönyös elhidegülés egyaránt távol van».⁴

Ahogy fogytak évei, úgy fogyott velők reménye is, hogy valaha viszontlássa szülőhazáját, Firenzét.

Pedig úgy szeretett volna ott halni meg, ahol keresz-telték. De kegyetlenül kizárták őt abból a szép akol-ból, melyben boldog gyermekkorában, «mint kis b á r á n y k a alhatott» :

« . . . la crudeltà f u o r mi serra

Del bello ovile, ov'io dormii agnello.»5

1 U. o. 11. 1. — «Rabbia» annyi m. a német «Hundswut» ; a 473. lapon : « è nel Poéta una vera mania.»

2 Geschichte der Weltliteratur v. Alex. Baumgartner. VI.

Herder. 1911. 106. 1.

3 A visszatérhetés engedélye ugyanis oly föltételekhez volt kötve, hogy ezeket Danténak lealázó voltuknál fogva vissza kellett utasítania. Többek között: hogy a visszatérő száműzöttek egyideig önként börtönre szánják magukat, ker.

Sz. János napján a szégyen fövegével (hegyes sipkával) a fejükön, égő gyertyával kezükben nyilvános körmeneten kövessék Sz. János taligáját, stb. (V. ö. Dr. Angyal János : Alighieri Dante élete, főműve, hite. Temesvár. 1904. 10. 1.)

4 A Pokol. Fordította, bevezette s jegyzetekkel kisérte Szász Károly. Budapest. 1888. 30. 1.

5 Paradiso 25, 5.

1. szám.

R E L I G I O

39 3. A Divina Commedia a száműzetés éveinek

m u n k á j a . Nem is nagyon csodálható tehát, ha a mélyen szenvedő Dante eme capolavoro-ján dol-gozva, nem tudta feledni politikai ellenfeleit, kikről tudta, vagy legalább hitte, hogy száműzetésének okai voltak. S a szenvedésekben megtört Dante sokkal gyöngébbnek bizonyult, semhogy azokról, kik őt bol-dogtalan földönfutóvá tették, szemernyi j ó t gondol-hatott, vagy csak egyetlenegy elismerő szót is Írha-tott volna..

S mivel VIII. Bonifác pápa a guelfek és gibelli-nek között folyt politikai h a r c o k b a n n e m mutatkoz-hatott mindkét párttal szemben egyaránt közönbös-nek ; s mivel a két párt közül épen Dante pártfelei, a gibellinek voltak azok, kik a császárságnak oly azt meg n e m illető jogokat követeltek, melyek egye-nesen Itália és a Szent Szék függetlenségét veszé-lyeztették volna, — Bonifác politikai ellenfele lett a gibellin tábornak. A pápa beleszólott Firenze ügyeibe, a signoria megbukott s Dante száműzött lett. VIII.

Bonifác személyét pedig, ha m á r előbb nem, e perc-től kezdve gyűlölte, sötét gyűlölettel, mint halálos ellenségét Dante.

Pedig ezek után is kérdés marad, vájjon Bonifác volt-e oka Dante száműzetésének.

Szász Károlynak, a dunamelléki ref. püspöknek, nem áll érdekében menteni a pápát, könnyen m o n d -hatja tehát, hogy «Dante méltán tulajdonította ez eredményt Bonifácnak, aki ellen gyűlöletét csak nö-velhette az, hogy szülővárosát sohasem látta viszont.»¹

Dante maga is oly szavakat ad a Paradiso XVII. énekében Cacciaguida ajkaira, melyek értel-mében Daniénak azért kell távoznia Firenzéből («di Fiorenza partir ti conviene»), mert így a k a r j a ezt («questo si vuole») és ebben dolgozik («e questo giá si cerca») s ezt n e m s o k á r a keresztül is viszi («e tosto verra fatto») az a Bonifác, akit e kérdés ko-molyan foglalkoztat («chi ciö pensa») ott Rómában, ahol n a p n a p után űzik a szimóniát («là dove Cristo tutto di si merca»).2

Ha tehát a költőnek hiszünk, tényleg azt kell tartanunk, hogy Dante száműzetése Bonifác p á p a műve volt, De ismét közbelép Palmieri s figyelmeztet arra, hogy a költő — épen mert a pápával szemben nagyon is ellenséges indulatú — e kérdésben ille-tékes tekintély nem lehet.³ Firenze ügyeibe

beleavat-1 I. m. 275. beleavat-1.

2 Jó fordítását adja e kemény szavakat tartalmazó dantei soroknak Szász K á r o l y :

«Mint Hyppolit Athénből megfutamlott, . . . Úgy kell Florencet néked is elhagynod.

Ezt így akarják s ürügy is akad.

Sikerül is annak s ott, hol eladják A Krisztust minden isten-áldott nap.»

(A Paradicsom. Irta Dante A. Ford. s jegyz. és magy. kisérte Szász K. Bpest. 1899. 202. 1.)

3 «La sola asserzione del poéta, nemico p u r t r o p p o di-chiarato del papa, non basta davvero a fareene sicuri.»

kőzni, mint ezt Bonifác tette s Dante száműzetését akarni, m o n d j a Palmieri, e keltő n e m jelent egyet.

É p e n ezért, míg a történelem ellenkezőt n e m m u t a t föl neki, egyáltalán n e m hiszi, hogy Bonifác p á p a

Dante sorsára befolyással lett v o l n a ; sokkal való-színűbb előtte, hogy a pápa Dantét n e m is ismerte.¹ Helyesen jegyzi meg, hogy ez természetesen csak az esetben lehetséges, ha az az állítás, mely szerint Dante valamikor Bonifác pápához követségbe ment volna, nem felel meg a történelmi valóságnak. Bár, hogy a p á p a Dantét esetleg személyesen n e m ismerte, ezzel hathatósan érvelni — úgy hiszem — még n e m lehet.

Ha ugyanis igaz volna (ami körülbelül n e m igaz), hogy mikor a p á p a 1301-ben Matteo d'Acquasparta bíborost Firenzébe küldte, egyúttal azzal is megbízta, hogy a viszálykodókat száműzze, ezért még nem kellett a p á p á n a k okvetlenül személyesen ismernie a száműzendőkel.

De b á r m i n t álljon a dolog, annyi tagadhatatlan marad, hogy Dante a pápát — nem azért, mert pápa, h a n e m inert Bonifác volt — gyűlölte, határt nem ismerő, vak gyűlölettel; gyűlölettel, mely kegyeletet n e m ismer, h a n e m boszút szomjazik.² így esett meg, hogy a Divina Commediának, e par excellence ka-tholikus költeménynek nem is egy, n e m is két helyén, nemcsak a Pokolban, h a n e m a P a r a d i c s o m b a n is annyiszor kell találkoznunk Bonifác p á p á n a k szé-gyenletes emlékével. Szészé-gyenletesnek m o n d o m , mert ilyennek festi előttünk a költő.

4. Mindjárt az első súlyos vád a Pokolban hang-zik el Bonifácról. E szerint Bonifác csellel szerezte volna meg m a g á n a k a szép nőt, az Egyházat, hogy azután meggyalázza :

«Se' tu si tosto di quell' aver sazio, Per lo quai non temesti torre a inganno La bella donna, e poi f a m e strazio ?3

A pokol azon helyén vagyunk, ahol a simoniát űzők b ű n h ő d n e k s ahol m á r várnak Bonifácra.4

(Ism. m. Vol. III. II Paradiso. 277. 1.) — Vájjon mit szólna Palmieri, ha valakinek kedve volna e szavaira ilyen ellen-vetéssel felelni : Danténak az az ellenséges érzülete, mellyel Bonifác személyét illeti, talán nemcsak nem leszi valószínűt-lenné, hogy a pápa volt oka a költő számkivetésének, hanem inkább maga is érvet szolgáltat e tény valószínűsége mellett.

Nem azért valószínűtlen, hogy a pápa száműzte Dantét, mivel ezt Dante állítja, aki rá haragszik, hanem talán inkább épen azért haragszik rá Dante, mert tudja, hogy Bonifác volt, aki őt száműzte ! ?

1 U. o. 278. 1.

2 «Uno sfogo di privata vendetta», amit Palmieri «aljas eljárásnak» nevez («che "i? al tutto ignobil cosa»). U. o. Vol.

I. 13. 1.

3 Inf. 19, 55—7. — Itt is hűen fordít Szász Károly :

«Hát ily h a m a r beleunnál a jóba, Melyért nem féltél csellel megkeritni A szép arát, hogy oszt' hurcold sártóba ?»

De e mondat : «hogy oszt' hurcold sártóba», — már nem oly sikerült (tartalmi hűség szempontjából sem), mint Angyal I, fordítása : «hogy aztán meggyalázzad.»

« Inf. 19, 77. — V. ö. Párad. 30,148 is.

R E L I G I O

LXXI. évf. 1912.

A p á p á r a haragvó Dante könnyen hisz a n n a k a tra-díciónak, mely szerint Bonifác csalással jutott volna a pápai trónra. Mikor (e hagyomány értelmében) szent életű elődje, V. Coelestin p á p a cellájának m a -gányába vonulva imádkozni szokott, Caietani biboros egy a falba alkalmazott picike nyíláson keresztül e szavakat sugdosla Coelestinnek titokzatos h a n g o n :

«Celestino, rinuncia! Celestino, rinuncia!» («Mondj le, Coelestin, m o n d j le!») A p á p a azt hitte: égi szó-zatot hall s lemondott Caietani biboros (VIII. Boni-fác) j a v á r a ; előzőleg azonban egy definitiót adott közzé, melyben k i m o n d j a , hogy a p á p á n a k joga van e legfőbb méltóságról lemondani. így lett volna «la bella donna» Bonifác jegyese, m á s szóval: így jutott Bonifác a pápai trónra.

Ha Coelestin le n e m m o n d a trónról, Bonifác talán sohse lett volna pápa ! E gondolat nem ok nélkül gyötörhette Dantét, aki m i n d e n szenvedéseért Bonifácot okozta. Ezt a «nagy lemondását» («il gran rifiuto») épen ezért nem tudná feledni Coelestin pápának. így j u t aztán Coelestin is ugyancsak a P o -kolba. A pokol előrészében találkozik vele a költő s azonnal r á i s m e r :

«Vidi e conobbi t'ombra di colui, Che fece per viltate it gran rifiuto.»1

1 Szó szerint: «oda nézék s fölismerém annak az ár-nyékát, ki gyávaságból lemondott a nagyságról (szolgailag fordítva : a nagy lemondást tette).» Inf. 3, 59—60. — Kaposi József Dante Magyarországon c. munkájában (247. 1.) hibáz-tatja Szász Károlyt, amiért e soroknak kétféle fordítását is adja («a bevezetés egészen más fordítást ad, mint a szöveg);

de különösen elitéli azt, hogy egyszer a «ránéztem», másszor a

«fölismerém» kifejezést használja, pedig «a magyarázat szem-pontjából óriási különbség van — m o n d j a — a «ránéztem»

és «fölismerém» között.» Nem hiszem, hogy Szász Károly e vádra rászolgált. Igaz ugyan, hogy a «ránéztem» és «föl-ismerém» kifejezések értelme nem azonos, de azért mind a kettő s akármelyik helyén való, mivel Dante mindakettőt használja («vidi» e «conobbi»). Tartalmilag egyébkent is visszaadják Szász K. fordításai mind a kél értelmet. Külön-ben több jel arra mutat, hogy Szász K. neves Dante-fordi-tónkkal szemben a kritika néha nem is csak szőrszálhasogató, hanem egyenesen túlzó, sőt igazságtalan. Igaz, hogy mint Kaposi megjegyzi (u. 0.253. 1.), Szász K. a Purgatórium jegy-zeteiben a hit kérdését nem tárgyalja mindig «oly dicséretes objektivitással», mint a Pokol-fordításhoz csatolt magyará-zatokban, de ő itt nem azt mondja : ez volt Dante hite, hanem egyszerűen saját protestáns theológiájának elvei sze-rint értekezik. IIa azt mondja Szász Károly: Dante katho-likus volt, én protestáns vagyok, — ezt csak nem tudjuk be neki hibául. — Nagyon igaz az is, hogy Szász K. egyszer

In document Religio, 1912. (Pldal 40-44)