járnak-ó i ) A Mester élénk kontaktusban volt népével, meg-érezte annak m i n d e n lelki megmozdulását. Innét van, hogy beszédei mindig idő-, alkalom- és szükség-szerintiek. Most is látta, mily fogyatékos hallgatói-ban az üdvözítő h i t ; miértis megragadta az alkal-mat, hogy őket a hit lényegét illetőleg eligazítsa.
Hinni akkor, — akarta m o n d a n i — mikor szemünk semmit, értelmünk is csupán a szankcionáló tekin-télyt látja, ez a valódi h i t ! Az a hit kell nektek, mely örökéletet keressen és megnyugodjék a gyermek koporsóján is!1 — Ezt a jó hirt hozza az egyházi szónok ebbe az elszontyorodott világba s m i n d j á r t nagyobb lesz az élet értéke s kevesebb a betörés!
Jézus elmenvén a Galileai-tenger mellett, láta két testvért Simont és Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe s m o n d á n e k i k : «Jöjjetek u t á n a m és emberek halászaivá teszlek!»2 — Mintha m o n d a n á : csak u t á n a m ! Az én misszióm nagy, a tietek sem sokkal kisebb, mert miként engem küldött az Atya, azonképen küldelek titeket is. Nekünk embereket kell fogni, az életjobbulás útjára terelni és az Isten országába juttatni. U t á n a m ! Csak figyeljétek eljárá-somat s tanításomban a módszert — «emberek halá-szaivá teszlek !»
Ezt értenék meg valahára azok, kiknek «érteni adatott az Isten országának titkait»3 és ha érzik4 eddigi eljárásuk sikertelenségeit, legalább próbál-koznának azon módon, mely a Mesternél, s miként látni fogjuk, tanítványainál oly nagyon bevált. Nem kellene akkor ez értelemben szent Péter panaszát ismételni : hogy hiába m i n d e n fáradság, mit sem fogtunk; m e r t ha élőhittel szakszerűen állunk m u n -kába, hasonlatképen m o n d o m : megismétlődik «a csodálatos halfogás». Es lesz is b e n n e köszönet, m e r t
1 Proliászka : Elméik, az Evang. 199. o.
a Márk I. 16.
3 Luk. VIII. 10.
4 Oli, de meg mennyire érzik ; ki sem fogynak a pa-naszból !
10. szám.
R E L I G I O
149 nemcsak hogy fehérhollóként akadnak, deminisz-tériumban, parlamentben, iskolában, közéletben, mint a salamoni templom aranyoszlopai, úgy állanak m a j d az Isten országának rendíthetetlen képviselői, kikről el lehet m a j d m o n d a n i Horáciusz dicséretét
Sí fractus illabitur orbis Impavidos ferient ruinae !
Kiket, lia a világ dől is össze, félelem meg n e m ijeszt és hatalom meg nem vesz a krisztusi igazság becsületes szolgálatától. Vagy akik nem hisznek igaz-ságomban, azok m o n d j á k meg nekem : a magyar katholicizmus annyi vezérszerepre hivatott és
nagy-reményű férfia miért blamál b e n n ü n k e t az ellentábor előtt? Én a főokát csak abban l á t o m : m e r t n e m
volt az m i n d arany, mi náluk fénylett, meg is ette a r o z s d a ; hiányzik az a meggyőződés és jellembeli szilárdság, mely az igazság érdekében áldozatra is kész. Ezt a meggyőződést persze szakszerűen ne-velni kell.
íme, így alapozott a szent kereszténység vég-telenül bölcs Építőmestere, mert jól tudta, hogy a remek épület, melyet mi keresztény tökéletességnek nevezünk, csakis igy nyugszik biztosan a concupis-centia carnis, concupisconcupis-centia oculorum és a superbia vitae bűn-viharai közölt. Tudta a mennyei Magvető, hogyha előbb föl nem töri, vetésre meg nem műveli a lelkek ugarföldjét, úgy elhordja az evangéliumi magot a szél. És csak miután így alapozott, kezdett építeni; miután földjét így megmunkálta, fölment a hegyre és elkezdett vetni: «Boldogok a lelkiszegé-nyek, mert övék a mennyeknek országa ! Boldogok a szelídek, mert ők birják a földet! Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak! Boldogok, akik élvezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők meg-elégíttetnek ! Boldogok az irgalmasok, mert ők irgal-masságot n y e r n e k ! Boldogok a tisztaszivűek, m e r t ők meglátják az Istent ! Boldogok a békeségesek, mert Isten fiainak h i v a t n a k ! Boldogok, kik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék mennyeknek országa λ1
Kihirdette egy ámuló világ előtt újszerű, való-j á b a n isteni erkölcstanának alapszabályait. De ezt is
csupán azért teszi, hogy hittanát kiegészítse eme lényegbevágó klauzulával: «Nem minden, aki m o n d j a Uram, U r a m ! megyen be mennyeknek országába, h a n e m aki Atyám akaratát cselekszi, az megyen be m e n n y e k n e k országába!»2 Ne értsen engem félre senki — akarta m o n d a n i — ; bár ismeretet terjesz-tek és az üdvözítő hitet sürgetem, de ezzel még be nem érhetitek. Mert hit, tudás mit ér, ha az életté n e m v á l i k ? Holt tőke az; a k á r ne is lenne. Élőhit kell nektek ; olyan, mely jócselekedetekbe virág-zik ki.
Azután újra fölveszi a fonalat és szövi tovább, i Máté V. 3 és köv. 2 Máté VII. 21.
úgy, mint kezdte. Gondoljunk csak arra, mit a k a f a r n a u m i százados dicséretére m o n d o t t : «Bizony m o n d o m , ekkora hitet nem találtam egész Izrael-ben . . . » «Legyen hited szerint!»1 Vagy amint a há-borgó tengeren feddi kétségbeesett tanítványait : «Mit féltek, kicsinyhitűek?»2 Vagy amidőn a vérfolyásban szenvedő asszonyt gyógyítja: «Leányom, hited meg-gyógyított téged».8 Gondoljunk örökszép paraboláira, hol földhöz tapadt lelkünk számára remek kilátást nyit az Isten országába. Vagy mikor Jeruzsálem pusztulásával kapcsolatban kinyilatkoztatja az utolsó Ítéletet. Hát még föltámadása u t á n ! ? Mint a meg-dagadt folyam, úgy árad Belőle az igazság szinaranya, hogy az élet és a halál nyomoruságaitól váltsa meg vele az embereket.
Nem részletezem tovább a Mester tanítását.
A fölhozott példákból világos, hogy Ó mint j á r t el missziójában és egyúttal mit kíván az Evangelium hirdetőitől, a m i k o r még mindig m o n d j a : «Amint engem küldött az Atya, azonképen küldelek én is titeket». Ő nem alapít iskolát és nem állit tanszéket, h a n e m oktat ott, hol alkalma nyílik és úgy, amint a körülmények épenséggel megkívánják.
Azért nem is állítom, miszerint 0 az egyházi szónok számára szigorúan véve módszertant adott volna.
De 0 , ki a szivek vizsgálója, jól ismerte az embert ; tudta, hogyha világnézete révén ki a k a r j a alakitani az «Isten emberét», úgy tanításában logice kell haladnia. Nem hiszem, hogy 0 valamikor ilykép tért volna Ö n m a g á b a : nohát most légy okos, hogy lesz az a legjobb? H a n e m állítom, miszerint végtelen bölcseségének természete, ha lehet így mondani, hozta m á r úgy magával, hogy a legjobb módot el-találja és alkalmazza. És amennyiben minden res-trikció nélkül mondotta : «En vagyok az út, igazság és az élet», ki Engem követ, nem j á r az sötétben — világos, hogy az egyházi szónok, kinek különben is speciális feladata a Krisztus követése, a keresztény világnézet kialakításának módozatát illetőleg más után n e m indulhat, mástól tanácsot n e m kérhet, mivel a Mester tanít. Krisztus metódusa pedig ez volt: hitet, igazságot, meggyőződést az embereknek és erkölcsösek lesznek !
Hát az apostolok hogij prédikállak? — Missziós levelük igy szólott: «Euntes in m u n d u m univer-sum» — ime tárva-nyitva előttetek a nagyvilág;
m e n j e t e k Isten nevében s vigyétek meg az elkínzott emberek számára az Isten országának j ó hirét, aki hiszen üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik!4 Hogy megértették-e a Mester szándékát ? Hát kit értettek volna, ha azt nem, kinek ismeretéhez viszo-nyítva veszteségnek tartottak m i n d e n t ? !5 Az 0 képe ott függött, példája ott állott, szava ott zsongott a
1 Máté VIII. 10., 13. 4 Márk XVI. 15.
2 U. o. 26. 5 Fil. III. 8.
s Márk V. 34.
150
R E L I G I O
LXXI. évi. 1912.lelkükben. Csoda-e akkor, hogy a prédikálást illető-leg is egészen n y o m á b a léptek?
Hallgassuk meg az apostolfejedelem «trónbeszé-dét», mellyel megnyitja az első p ü n k ö s d n a p j á n a világraszóló nagy m u n k á t . «Izraeli férfiak, figyeljetek ! A názárethi Jézust, ki csodákkal bizonyította köztetek, hogy Istentől jött, a gonoszok keresztre h u r c o l -ták és megölték».1 Beszél azután Krisztusról oly meggyőződéssel és szónoki erővel, hogy azonrögtön 3000-en h a j o l n a k meg az igazság előtt. Mit is tehet-tek volna egyebet a kiáltó tényekkel s z e m b e n ? ! Mert igaz ugyan, hogy a Krisztus-gyűlölet tajtékzó hullámai még alig simultak el; csak ötvenegynéhány n a p előtt a Golgota az őrült «crucifige»-t verte még vissza, dehát Krisztus isteni m ó d o n cáfolt rá ama vádakra, melyek alapján elitélték — föltámadt.
Péter érzi, hogy eme esemény, «melynek m i n d n y á j a n tanúi»2 a legsúlyosabb a r g u m e n t u m , sőt m a g á n a k a keresztény igazságnak szankciója; tehát ezt állítja hallgatói elé oly begyőzően, hogy az előtt csak meg-hódolni lehet.
Pál apostol Athenben járt. Néhány epikureus és stoikus világbölcs kötött belé. Hát ez a szószátyár mit locsog annyit, m o n d o t t á k ? Ugy látszik új iste-neket hirdet, hogy folyton Jézusról és föltámadásáról beszél.3 Azután elvitték őt az Areopaguszba és így szóltak h o z z á : Nos, tehát h a d d halljuk, mit is akarsz t u l a j d o n k é p ? Pál pedig kilépett középre s így kezdte tanítását : Athéni férfiak ! Ügy látom, hogy meglehe-tős buzgón tisztelitek isteneiteket. Mert, amint körül-j á r t o m b a n bálványaitokat nézegettem, találtam egy oltárt, melyen ez áll : «Ignoto Deo» — A Ismeretlen Istennek! Nos, kit ti nem ismertek, azt hirdetem én nektek. És kifejti egész részletességgel, gazdag szónoki apparátussal a keresztény Isten-tant. — És az e r e d m é n y ? Sokan hozzájacsatlakoztak. Egyesek pedig, kiknek lelkében az igazság hallatára máris megmozdult valami, odanyilatkoztak: Majd meg-lássuk, mit m o n d még ezután.4
Óh, te lánglelkű «Doctor Gentium», hátha el-j ö n n é l m a XIX század után erre a magyar földre s körülnéznél a lelkek világában ; hány, de h á n y pogány templomot, bálványt találnál ; óh de m e n n y i lélekoltáron olvashatnád, hogy «Ignoto Deo ?» Sokan sejtenek róla egyet-mást, de alig ismerik. S lásd, itt oly kevés az okos apostol, ki szakszerűen térítene m o d e r n pogányokat, meggyőzne ezernyiezer szkep-tikust és tanítaná a szegény tudatlanokat, hogy leg-alább az Isten ne lenne r e á j u k nézve «Ignotus!»
Dehát a mi embereinknek, kik pedig utálják az atyáskodást,5 örökösen csak azt h a j t o g a t j á k : Te, így ! -—• Ne úgy ! Akik azonban meggyőződésre kalau-zolnák, hogy jótettúk abból s a r j a d n a s erénnyé
1 Apóst. csel. II. 22., 23. 3 U. o. XVII. 18 és köv.
2 U. o. 32 o. 4 Apóst. csel. XVII. 32., 34.
5 Egy fontos mozzanat, mellyel számolni kell !
fejlődhetnék, az kevés számmal akad. Pedig, pe-d i g . . . !
Egyébként így tett szent Pál Galatában, Efezus-ban, KorinthusEfezus-ban, apostoli vándorlásának egész út-vonalán. Azon m ó d o n prédikált szent Jakab Júdeá-ban, HispániáJúdeá-ban, János ÁzsiáJúdeá-ban, András Scythiá-ban, Bertalan Indiában — úgy, ahogy a Mestertől tanulták. Volt is eredménye. «A híveknek egy szivük és egy lelkük volt» és a m i k o r arra került a sor, milliók mentek meggyőződésből, bátran, szabadon a mártir-halálba.
Hát azután? — Tévedne, ki azt hinné, hogy csak kezdetben volt ez így. Apostoli nyomba léptek-j á r t a k mindazok, kiket a századok folyamán az Isten
Szentlelke hivott meg ama szerepre, hogy az egyház történelméből «eine Apostelgeschichte», a szó leg-igazibb értelmében apostoli történetet csináljanak.
«Seit der ersten Predigt Petri w u r d e das Evangelium hinausgetragen u n t e r die Völker mit einer Hin-gebung, die j e n e r der Apostel nachstrebt, mit einem Erfolge, den die Weltgeschichte bezeugt. Alle diese h u n d e r t u n d h u n d e r t Völkerschaften, die im Laufe der J a h r h u n d e r t e dahingegangen über die Erde, h a b e n hl. Männer in ihrer Mitte gesehen, die zu ihnen k a m e n von irdischer Macht entblösst, aber stark durch den Erweis des Geistes und der Kraft mit dem Glaubensmute eines Petrus, dem F e u e r -eifer eines P a u l u s ; die im Schweisse ihres Angesich-tes die Saat des Glaubens ausgestreut, mit i h r e m Blute sie begossen und befruchtet haben».1 — Ahogy egy Aranyszájú szent János,2 avagy egy náziánzi Gergely3 prédikáltak, az m i n d e n idők egyházi szóno-kainak remek mintául szolgálhat. Ami erénye a magyar nemzetnek ezeréves m n l t j á b a n volt — szent igaz! — hogy ama hitnek magvából fakadt, melyet Adalbert, Asztrik érsek, Gellért püspök vetettek nagy gonddal pogány őseink lelkébe.
Igaz-e? — Sokan e súlyos bizonyítékokra azt m o n d j á k : az isteni Mester és tanítványai és ama apostoli férfiak, kik a századok folyamán a pogány-ságba elszélledt nemzeteket az egyház aklába terel-ték, nemis tehették m á s k é n t ; nekik a keresztény tan szempontjából egészen tudatlan embereket kellett megnyerni az Evangélium számára, tehát ismeretet, tudást, hitet, meggyőződést kellett adni. Holott mi kereszténységben született és nevelkedett e m b e r e k -nek p r é d i k á l u n k ; tehát a helyzet: 1000 és 1.
Kérdem : igaz-e ? Tény az, hogy valamelyes val-lási ismerettel a legműveletlenebb hivőnk is rendel-kezik ; sőt a k a d n a k a világi intelligenciánk sorában, h a b á r nagyon kevés számmal, kiknek alapos
theolo-1 Hettinger: Apologie des Christentums. V. B. 121., 122. S.
2 Homiliae 12 contra Anomoeos de incomprehensibili.
3 Fünf theologische Predigten gegen die Eunomianer., Dr. Scheiwiller : Zwei Leuchten der geistlichen Beredsamkeit in der altchristlichen Kirche.
10. szám.
R E L I G I O
151giai tudásuk van — ez a mi előnyünk. De ez a mi helyzetünk nemhogy kielégítő, h a n e m szégyenletesen szomorú.
Hogy ezt megértsük, tisztába kell j ö n n ü n k a m o d e r n e m b e r lélektanával. Mindenki, aki sikerült e m b e r és n e m kontár, h á r o m irányba fejleszti lelkét:
kifejleszti érzékét a tudás, a művészi szép, n e m k ü -lönben a vallásos, bensőséges élet iránt. Miért is törné le m a g á b a n a természetes törekvést? Ha a tudást tiszteli és a művészi szépért lelkesül, miért vetné meg az élet leghűségesebb irányát, a vallási életet?! Ha ezt megveti, elrúgta lábai alól emberi méltóságának piedesztálját, r o m b a d ö n t ö t t e a lélek világát, mert embernek való világot teremteni n e m lehet.1
Es fájdalom, a mi e m b e r ü n k , a m o d e r n ember, az is, ki palotában lakik, az is, ki földön hál, elkö-vette ezt a végzetes hibát. Ez az e m b e r a haladás jegyében áll: lelke magasabbra tör, érzékei
fino-m a b b a k . Áfino-mde a vallás tekintetében a legtöbbje ott tart, hogy azt a pici tőkét is elprédálta, mit még a katekizmus hagyott reá. Édes Istenem — ki n e m l á t j a ? — h á n y a n vannak, kik elepednek a tudás vágyától és r a j o n g a n a k a külső világ szépségeiért:
örülnek a n a p s u g á r n a k s megcsókolják a virágot;
egy sikerült zeneszámra vörösre tapsolják tenyerüket és egy édes nótáért kiugranak a b ő r ü k b ő l ; de ha el is eped és sír b e n n ü k a lélek, ők a szép világra m u t a t n a k , a lelket pedig magárahagyják. «Das sind Zustände, die zum Himmel schreien.»
És eme helyzettel, vagy m o n d j u k világnézettel, melyről Chamberlein m o n d j a : «das ist die Religion des Blödsinn», ezzel az Evangelium hirnöke meg van elégedve. Nem hallja a kiáltó szükség szavát és nem érzi, hogy elérkezett az idő, mikor emberein-ket hittel, tudással, meggyőződéssel kell fölvértez-nünk, mivel itt mindenki harcba, a világnézetek kemény és meg n e m szűnő harcába indul. Ezt a szent kötelességet és r o p p a n t nagy felelőséget nem érezni — szinte képtelenség.
Es azután, vájjon oly gyorsan felejtjük-e ama szégyenletes állapotokat, melyek iskolai hitoktatá-sunkban még 20—25 év előtt is uralkodtak és me-lyeknek most isszuk a keserű levét? Máig e tekin-tetben m á r jelentősen javult a helyzet. De azért még tengernyi a visszásság, mivel sok esetben nem telik annyi jóakarat, mely képes lenne megtörni a meg-csontosodott rossz gyakorlatot. Ismerek iskolát (elemi), hol a hatévi katechezis s z u m m á j a ez: keresztvetés;
Miatyánk; Üdvözlégy és Hiszekegy. A tízparancso-latot és az anyaszentegyház ötparancsolatát márcsak a «praematurusok» tudják. Tudok hitoktatókat, kik a katekizmus rovására még mindig a bibliát for-szírozzák s azzal argumentálnak, hogy «a történet-kéket a gyermekek j o b b a n szeretik». Akad a k á r h á n y
1 Proliászka : Diadalmas Világnézet.
hittanár, kik az ágozatokon, hogy úgy m o n d j a m , átúsznak, csak leckét a d n a k ; a magyarázat tulajdon-kép csak a parancsolatoknál kezdődik, mert persze
ott lehet moralizálni passzióval. Sajnálatos ügy-buzgóság !
Mármost ki fogja eme nagy hiányokat p ó t o l n i ? Az egyházi szónok, ha nincsenek is cicerói kvalitásai, de megérti missziójának nagy súlyát és hivatásának magaslatára törekszik, csodás eredményeket érhet el.
P. Pohlinger Bekény.