járnak-I.
Egy súlyos vád. Valaki azt kérdezte: Jobbá tette-e az egyház az embereket ? Tizenkilienc század óta áll a világban és prédikál, de vájjon j o b b á lett-e a világ általa?
Én úgy érzem, ez n e m is kérdés, h a n e m súlyos vád, melyben meddőséget vetnek a krisztusi egyház szemére. És úgy látom, hogy m i n d g y a k r a b b a n j e l e n t -keznek szólásra azok, kik egy rosszakaratú frázisért készek feláldozni a történeti igazságot.
Történeti megállapítás. A történeti igazság pedig egy nagy hittudósunk1 szavaival ez: Ha nincs egy-ház, nincs kereszténység. Mert az isteni magot elsö-pörte volna a századok vihara, az evangeliumi gyöngyöt rég' összetörték volna, azt a szelid mécsest, mely az Evangelium olajából táplálkozik, kioltották volna. Ha nincs egyház, nincs Szentírás; — nincs annyi betűje, ahányfelé tépik. Az egyház a szel-lemi sötétség századain vonult keresztül és világí-tott, ahogy csak birt és egyedül világított. Az egyház a népek anyja lett: a népvándorlás m e d v e -népeit ő nevelte, szájukra zabolát kötött, a vad-ságot fékezte, a kegyetlen erőszak v i h a r á b a n ő csi-nált rendet. Nemcsak hitet, de kulturát is adott nekik. Szünet nélkül gyomlálta a lelkek földjén a lealázó szenvedélyek giz-gazát s erényvirágokkal ültette be azt. És ha m u n k á j á n a k más eredménye nem volna, mint hogy a mennyországot azon milliók-kal népesítette be, kikről a kánonizáció révén n e k ü n k is t u d o m á s u n k van, úgy ez is százszor megérte a fáradságot. Tehát nagy kár a történeti igazsággal szemben egy téves frázisnak csinálni propagandát.
De mi a helyzet? Megállapításunk a felhozott váddal kapcsolatban csak úgy lesz teljes, ha ama szomorú tényt is megvilágítjuk, melyet m á r a cím-ben jeleztem, miszerint rossz esztendők j á r n a k az evangeliumi vetésre.
Az egyház apostoli m ó d o n fogta fel isteni misszióját s nagy gondja, miszerint minden időben, m i n d e n néphez menesszen férfiakat, kik egy Péter hitével, egy Pál lángbuzgalmával, egy János szeretetével vessék el a magot, mely az Isten igéje2 s terméke-nyítsék verejtékkel, vagy ha kell: mártir-vérrel. Da-cára annak, hogy rengeteg sokat prédikálunk, aratá-s u n k b a n kevéaratá-s ö r ö m d a l hallik, haaratá-sonlít a felvidékek aratásaihoz, hol m a r o k r a n e m igen szednek, h a n e m a gyenge termést összegereblélik, miközben azon a g g ó d n a k : vájjon telik-e k e n y é r r e ? Mintha az
evan-1 P r o h á s z k a : Diadalmas Világnézet. 2 Luk. VIII. 11.
10. szám.
R E L I G I O
133 geliumi mag legnagyobb részt köves-sziklás talajbaesnék és elfog a kétség : megélnek-e abból a lelkek ? Vagy ha megélnek, n e m válnak-e ösztövér lelkekké ? Itt valahol b a j van, mert az evangeliumi m a g n e m hozza meg a joggal elvárható termést. A «magra»
panasz nem lehet, mert Krisztus az «Eladója» és 0 mondotta, hogy kezeskedik érte, hogy lesz rá gondja, miszerint az Evangelium meg ne romoljék.
Örökösen a «talajt» szidni, nagy következetlenség, mert hisz' az evangeliumi «magnak» ép az a sajátos és elsőrendű tulajdonsága, hogy a lelkek termőföldjét nemhogy kiszíná, h a n e m egyenesen megjavítja és úgy képesíti bőségesebb termésre az örökélet szá-mára. A baj tehát azokban van, kik nagy ősök nyo-m á n annyi önérzettel vallják, hogy «praeco sunyo-m Magni Regis».1
Távol áll tőlem az egyoldalúság és n e m is m o n -dom, hogy az evangeliumi rossz esztendőknek kizáró-lagos és legfőbb okai az Evangelium hivatásos hir-detői, mert hogy mást, mélyebben fekvő okot ne is említsek, m i n d a n n y i a n érezzük, hogy «rossz az idő-járás». De viszont nem tagadhatjuk a tapasztalatot, mely arról győz meg, miszerint a termésre nézve döntő a m ó d : hogyan v e t ü n k ? Már pedig mi rosz-szul vetünk, mert mi azt legkitűnőbb mestereinktől n e m így láttuk. És azután új idők új szükségleteket teremtenek : ami esetleg tegnap még megjárta, m a m á r n e m felel meg. A középkor szelleme feltétlen uralomra segítette az egyházat. Szava nem csupán hangzott, de érvényesült is mint Isten szava.2 Tekin-télye előtt meghajoltak a népek s azt m o n d o t t á k : parancsolj ! És a tanító egyház így szólott : nektek j ó k n a k kell l e n n e t e k ; legyetek igazságosak,
szeresse-tek, tisztán éljeszeresse-tek, szentek legyetek! És a milliók nem kérdezték : miért ? Az egyház szólott, tehát engedelmeskedtek; szavára megindult egy eleven
«Divina Comedia».8 Ha a jelen idők egyházi szónoka el akarja érni azt az eredményt, mit a Tanító Egy-ház4 az akkori viszonyok között moralizálással is elért, úgy neki mintagazdálkodásra van szüksége.
Hol a baj? Eddig túlsókat, úgyszólván kizáróla-gosan, moralizáltunk a szószéken, ez a b a j ; de n e m is értünk ám célt.
Megmondom azt is, m i segít r a j t u n k : a d j u n k hitet a népnek és erkölcsös lesz ! Oka pedig ez : ész nélkül az erkölcs sem nyilatkazik, mert akkor erkölcsnek nem lesz többé n e v e z h e t ő ;5 az erkölcs motívumai pedig a «depositum fidei»-ben hevernek.6 (sic!)
Hogy megértsük a középkori elődök eljárását, egy klisére van szükségünk, mely állandóan figyel-meztessen a m a «idők» lélek-állapotára.
1 Ex officio Impress. Stigm. S. Francisci Assis.
3 Kiss A. : A középkor szelleme 19., 24. o.
3 A vérző sebeket is látom.
4 Értem kizárólagosan a prédikáló Egyházat.
s Kiss A. : A középkor szelleme 39. o.
6 A koncionátorok nem igen bolygatják.
Az egyház ezeréves lett. A népek, melyeket az élet számára szült, nagyrészt eltékozolták az «örök-séget» és az erkölcsi aberració lejtőin jártak. A régi igazság, mely az időnkinti megújulás szükségességét hirdeti, itt is sürgetett; elkelt volna egy Isten lelke szerinti reformátor, ki eme jelszóval indult volna a nagy m u n k á b a : «Omnia restaurare in Christo».
Már említettem, miszerint az egyház gyermekei erkölcsileg lerongyolódva léptek a második évezredbe.
De volt még egy kis m a r a d é k vagyonkájuk, volt h i t ü k ; és bízva a krisztusi igéret szentségében hiszem, hogy a belátás, a j ó a k a r a t ú törekvés és a segítő kegyelem, talpraállította volna őket. Azután jött L u t h e r . De mit csinált? Ahelyett, hogy az eltévelyedett embert reformálta volna, nekiment a hit r o m -latlan letéteményének és addig rostált, míg a «sola fides» is keresztül nem esett : elvetette a népek hitét és hogy a n y o m o r teljes legyen, a «tékozló fiút» az erkölcstelenség sertés-vályújáig juttatta. Nem vádolok, csupán Luther bizonyságára h i v a t k o z o m : «Die Welt geht in Fressen, Saufen, Unkeuschheit u n d allen Lüsten f r e i . . . Die Evangelischen sind siebenmal schlimmer, als zuvor unter dem P a p s t t u m . . . W i r sind zum Spott und zur Schande aller anderen geworden, die uns für schändliche, unlläthige Säue halten, die n u r Tag und Nacht trachten, wie sie voll und toll sein, u n d keine Vernunft, noch Weisheit bei uns sein k a n n . . . Hätte ich diese Ärgernisse vorhergesehen, so hätte ich n i m m e r m e h r angefangen das Evangelium zu lehren!»1
Tehát ez volt az állapot. S vájjon mit tehettek a lélekmentők a pokoli erővel s z e m b e n ? Erővel erőt kellett szembeállítani; a bűn, romlás utálatosságával szemben odaállították az erényt való szépségében, — m i n d e n szószékről moralizáltak.
Azután a középkor embere inkább volt a szív-, mint az ész e m b e r e : mélyen érzett és nagyokat lelkesedett. Természetes tehát, hogy az Evangelium hivatott hirnöke is odatörekedett, hogy inkább a szivéhez, m i n t eszéhez szóljon; ilyen volt a tárgya, ilyen a nyelve, ezt megértették. Innét magyarázom, hogy a középkori egyházi szónokok m a j d n e m kizáró-lagosan a morális és a miszticizmus szolgálatában m u n k á l t á k a lelkek ügyét és hitszónoklatot aránylag véve csak keveset találunk. Mi nyombaléptünk s máig is azt tapossuk, bár a mi e m b e r ü n k lelkülete nagyon elváltozott s bár érezzük, miszerint m u n k á n k nagyrészt kárba vész, szinte felejtjük, hogy nem így volt az kezdettől fogva.
Az örökérvényű erkölcsi törvények úgy ahogy csak érvényesüllek, de a kinyilatkoztatott igazságokra a tudatlanság és kételkedés nehéz felhői borultak.
Az emberiség tapogatódzott, de eligazodni nem bírt ; felnézett az égre, de megnyugvás, bizalom csak nem tért a szivekbe. Mit is tudott az igaz Istenről?
Né-1 Die wahre Kirche. Von R. S. Volksaufklär. No. 44. S. 23.
134
R E L I G I O
LXXI. évi. 1912.zett előre a h o m á l y o s jövőbe s n e m látott egyebet a könyörtelen halálnál. Multat illetőleg pedig még kevésbbé ismerte ki magát. A gyermek, ha kérdezte atyjától: apuska ki csinálta a nagy-nagy világot, a szép virágot, meg a kis m a d á r k á t ? Az apa vállat vont, vagy mesébe kezdett.
Hogy tanít a Mester? A názárethi Jézus meg-értette, hogy mire volt az emberiségnek legnagyobb szüksége, m o n d o t t a is : Az igazság megvált benne-teket ; m i n t h a csak m o n d a n i akarta volna : én isme-r e m lelketek pszichológiáját, tudom, ha egyszeisme-r meg-látjátok az igazságot a maga fényében, megszeretitek és rájöttök, hogy bizony érdemes j ó n a k lenni.
Tanítói pályáját így kezdte a Mester: az egyik szombat n a p o n felment a názárethi zsinagógába. Ott felállt és jelezte, hogy «olvasni» kíván. Eléje tették Izaiás könyvét s 0 a tekercsszerű írást felnyitva, legelsőbe a próféta eme szavai ötlöttek szemébe :
«Az Úr lelke R a j t a m ; azért kent fel Engem és elkül-dött örömhírt vinni a szegényeknek...»1 Azután összehajtotta az irást s átadta a szolgának, Maga pedig leült. A zsinagógában mindenki szeme rajta-függött, érezték, hogy itt meglepetés készül számukra.
Ó pedig imigyen kezdte: «Ma teljesedett be előttetek az í r á s . . . »2 És beszédének világos konzekvenciája ez : és mert beteljesedett és mivel r a j t a m teljesedett be, tehát vegyétek tudomásul e két hittani igazságot:
az írás az igaz Isten kinyilatkoztatott szava és az igért Megváltó meg Én vagyok. Azután számoljatok eme erkölcsi következményekkel : ha Isten oly nagy-lelkű volt a pártos emberrel szemben, hogy b ű n e dacára sem ejtette el, h a n e m revelációi révén éltette b e n n e a Megváltóban való reményt, és ha annyira hű ígéreteinek beváltásában, úgy hálával tartoztok Neki ; és ha semmi kétség, hogy Az, Ki most előttetek áll, csakugyan Maga a Megváltó, úgy Annak meg kell, hogy engedelmes lélekkel adjátok oda maga-tokat, hadd váltson meg benneteket igazsággal, ha kell vérrel!
A szent történet megjegyzi, hogy a Mester hall-gatósága egészen el volt ragadtatva ama okosságtól, mely ajkáról hangzott, érezték a szavak igazságának meggyőző erejét, lökdösték egymást és ilyeneket sugdostak: Te, n e m a József fia ez, az ácsfiú? — Persze, hogy az! — De hát h o n n é t tudja ezeket? — Szegény emberek, elhiszem, hogy csodálkoztok, hisz így még senki sem győzött meg benneteket. Nagy-képűsködő tanítóitok mindig csak azt hajszolták:
jók legyetek; de so'se m o n d t á k m e g : miért is kell t u l a j d o n k é p j ó n a k l e n n i ? Fia kétség támadt lelke-tekben a z i r á n t : vájjon egyáltalán érdemes-e j ó n a k l e n n i ? akkor ahelyett, hogy szomjas lelketek szá-m á r a az igazság élővizforrásaiból szá-merítettek volna, p o h á r - és kézmosást sürgettek, m e r t hát könnyebb dolog kicsinyes külsőségeken rágódni, felszínen
usz-1 Izaiás LXI. 1. 2 Luk. IV. 16. és köv.
kálni, mint tengermélyből igazgyöngyöket h o z n i : örökérdekű kérdéseket feszegetni, mázsás igazságo-kat hordozni és a lelkekbe győzködni. És ha a hiva-tott mesterek csak ily felszínesen töltik be hivatá-sukat, lehet-e csodálni, h a a nép még Messiásokat sem ismer f ö l ?1
Nagy kár, hogy szomorú idők szomorú tapasz-talatai oly gyakran megismétlődnek egyszerűen azért, mivel nem tanuljuk meg leckénket a t ö r t é n e l e m b ő l . . . A kényelemszeretet, melynek főparancsolata : Fogd meg a könnyebb végét! szintén nagyban oka, hogy a moralizálás a szószékről oly általános szokássá lett. Pedig-pedig sekély szántáson hitvány a termés s j ö n n e k az evangeliumi rossz esztendők.
De m e n j ü n k tovább. «Vala a farizeusok között egy Nikodémus nevű. És Jézushoz jöve éjjel és m o n d á N e k i : Rabbi, tudjuk, hogy Istentől j ö t t é l . . . Feleié Jézus : Bizony, bizony m o n d o m neked, hacsak valaki
újra n e m születik vízből és Szentlélekből, n e m látja meg az Isten országát. ..»2 Mintha m o n d a n á : tudod-e a világmindenség legnagyobb és legkisebb m ű v e micsoda nagy igazságot h o r d o z ? A megújulás szük-ségességét. És lásd, ezt kéri a te lelked is. Az előbb mondottad, hogy meggyőződésed szerint én Istentől jöttem. Hát légy is meggyőződve erről, mert m o n d o m :
«Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát odaadta érte . . .» ;3 de meg arról is biztosítlak, hogyha m á r egyszer eljöttem, n e m hiába jöttem, a lelki újjászületést m u n k á l o m ; «üres kézzel» sem jöttem, hoztam erőt, kegyelmet, amennyi csak kell a
keresztség s a többi szentségeim révén. Egy azonban föltétlenül kívánatos az e m b e r részéről, hogy utasí-tásaimat élőhittel fogadja s nagy bizalommal foga-natosítsa, mert aki nem hisz, az m á r meg van ítélve.4
K é r d e m : van-e erő, mely úgy a lélekbe vágód-nék és hatalom, mely ragadna magával, mint az igazság? K é r d e m : kell-e különösebb előképzettség ahhoz, hogy a Mester m ó d j á r a elvetett evangeliumi mag megfogamzzék, gyökeret verjen a lélek talajá-ban s meghozza idején az erkölcsi j o b b u l á s gyümöl-c s é t ? ! Avagy ok h íj j á n még meddig fogunk ürüggyel k e n d ő z k ö d n i : Ez a mi n é p ü n k n e k m a g a s ?
A zsidó Nikodémus megértette a Mestert s b á r a történet n e m m o n d j a , hogy az éjjeli látogatásnak m i lett az eredménye, én hiszem, miszerint a hallott igazságokból levonta a maga számára a konzekven-ciát. És meggyőződéssel vallom, miszerint az e m b e r inkább vállalja ama erkölcsi következményt, melyet a hallott igazságból szükségszerűen, de önállóan vont le, mint azt, melyet m á r készen adnak eléje;
úgy tűnik ez föl nekem — bocsánat a hasonlatért — mint az étel, mit mások rágtak meg számunkra, nem igen válik hasznunkra. Akiknek mi prédikálunk, v a n n a k azok legalább is annyira szellemileg
nagy-1 Ján. I. 11. «Et sui Eum non receperunt».
2 Ján. III. 1. és köv. 3 U. o. 16. o. 4 U. o. 18. o.
10. szám.
R E L I G I O
135 korúak, mint azok, kiknek Krisztus prédikált. És haKrisztus «az út», minek j á r u n k ferde emberi csapá-sokon ?
«Jöve Szamaria városába, mely Szikárnak nevez-t e nevez-t i k . . . Onevez-tnevez-t vala pedig Jákob kúnevez-tja is. Jézus nevez-tehánevez-t elfáradván az utón, odaiile a kút fölé. Egy asszony jöve oda Szamariából vizet meríteni. Mondá neki Jézus: Adj i n n o m ! »1 s beszédbe e l e g y e d t e k . . . «Mondá Neki az asszony: T u d o m , hogy eljő a Messiás . . . Mondá neki Jézus: Én vagyok az, ki veled szólok».2 Nem sokat beszél ; egyetlen igazságot m o n d neki, b e m u -tatkozik : «Én vagyok», kit te és sokan várnak — a Messiás. És az e r e d m é n y ? Az asszony azt sem t u d j a örömében, hová legyen ; örül az igazságnak, a várat-lan fölfedezésnek, szalad a városba s akit ú t b a n talál, a n n a k lelkendezve újságolja: te, itt a Messiás, én találtam meg. Miután az összecsődült nép hal-lotta tanítását, így szóhal-lottak az asszonyhoz : Már n e m a te beszéded miatt hiszünk, h a n e m mert magunk meggyőződtünk, hogy Ez tényleg a Világmegváltó.3
íme, mily kevés szó és m e k k o r a eredmény ! Minek is órás beszédeket m o n d a n i ? Rövid, de ala-pos, m u n k á v a l termelt beszédet alkalmas időben híveink n a p j á b a n akár kettőt is meghallgatnak.
A f ő b e n j á r ó tényező azonban, mely a Mester eseté-ben a kevés szót úgy megtermékenyítette, az volt, hogy az 0 igéje testté lett. Két napig j á r t Szamariá-ban, de úgy, ahogy az egy Messiástól csak tellett.
Aki hitet, igazságot a k a r prédikálni, az álljon meg-győződésében sziklaszilárdan és életében, mint Liba-non cédrusa, kifogástalanul, mert különben az evan-geliumi m a g országútra hull.
A k a f a r n a u m i királyi e m b e r Jézushoz m e n t s kérte, hogy j ö j j ö n és gyógyítsa meg az ő fiát, mert m á r halálán van. Mondá neki Jézus: Hacsak jeleket és csodákat n e m láttok, n e m hisztek! Mondá Neki a királyi e m b e r : Uram, j ö j j be, mielőtt meghal fiam. Feleié Jézus : Menj csak, fiad él. Azon órában j o b b r a fordult a fia úgye. «És hitt ő és egész házinépe.»4
A királyi e m b e r n e k m á r volt egy kis hite, hisz ez vezeti Jézushoz; m u t a t j a neki, kihez m e n j e n , mit gondoljon, m i k o r a természet m á r n e m segített, mit reméljen, m i k o r emberi erő m á r n e m állott szolgá-latára. íme, a hit elborult lelkünknek derengő f é n y e ; jó, erős, édes tudás. Pohlinger Bekény.
A jellem alapja és kiépítése Sz. Tamás szerint.
5i.
1. A jellem materialis alapja az emberi természet.
Szent T a m á s volt az, aki az embert, amint testből és lélekből áll, teljes egészében leírta, testi és
szel-1 Ján. IV. 5. és köv. 3 U. o. 42. o.
3 U. o. 26 o. 4 Ján. IV. 46. és köv.
5 Mausbach : Grundlage und Ausbildung des Charakters nach dem hl. Thomas von Aquin. Freiburg im Br. 1911 — nyomán.
lemi képességeinek helyes és valódi képét megfes-tette. Tanítását bölcseleti alapra fektette, úgy hogy ez, mint szilárd alapra épített ház, az idők és körül-mények fejlődése közt létrejött ú j a b b t u d o m á n y á g a k és ezek meglepő felfedezései közt is szilárdan meg-állta a helyét. A lélek a központ, amely nemcsak kapocs és a dynamicus mozgás közvetítője az anyagi és szellemi világ közt, h a n e m a tökéletes egység megszilárdítója és fentartója is, amely ily m ó d o n alapja m i n d e n jellembe vágó érzés, gondolat és aka-rat megnyilvánulásának.
A két világot összekötő kapocs által az e m b e r egy kis világ lesz (minor mundus. S. Th. 1. qu. 91.
a. 6.) A szellemi élet — vita intellectualis — magába foglalja az egész anyagi világot, amelytől minden tevékenységében független ugyan, de m i d ő n az aka-rat által az anyagi világgal érintkezni akar, eszközül a test képességeit használja.
Az érintkezés a két világ között kétféle m ó d o n történik, ennek megfelelően kétféle elemet k ü l ö n -böztetünk m e g : érzelmit és értelmit. Az előbbi — ab extra ad intra — az anyagi világ hatása az emberi lélekre, az utóbbi — ab intra ad extra — az akarat megnyilvánulása a külvilágra. Az előbbi az értelem (intellectus) m u n k á j a , tárgya az ismeret; az utóbbi az akaraté, tárgya a jó. Az ismeret, igazság és a j ó mint értelmünk és a k a r a t u n k szülöttei ítélet útján j ö n n e k létre. ítéletet tehát kétfélét különböztetünk
m e g : értelmit és érzelmit.
Az anyagi világ érzékeink ú t j á n hat az emberi lélekre, e hatás mozgásba hozza a képzelőtehetséget, amely a hatást felfogva az értelem elé állítja, e felett ítéletet m o n d az intellectus ágens s az ítélet ered-ménye az intellectus possibilis hatáskörébe kerül.
A t u d o m á n y anyagát a külvilág szolgáltatja, amelyet az emberi értelem átvesz az intellectus ágens Ítélete folytán, mert : per lumen intellectus agentis praecipue intellectus noster cognoscit p r i m a principia o m n i u m illorum, quae naturaliter cognoscuntur. (2, 2. qu.
171. a. 2.) Az érzelmi Ítélőképesség — ratio particu-laris, vis cogitativa — amely a m a g a s a b b r e n d ű álla-toknál mint vis aestimativa található fel. Ezen Ítélet alapja n e m az értelem, h a n e m maga a természet, az ítélet indító okai a természet hatása alatt állanak.
Kitűnő példa erre az érzéki elem heves működése a nemi élet terén.
Mielőtt a tárgyalást tovább folytatnánk, vonjuk meg a különbséget egyén és személy közt, amidőn az is világossá lesz, hogy ki lehet erkölcsi személy?
Az egyén valósággal létező, ö n m a g á b a n megoszthatatlan, másoktól különböző, másra át n e m r u h á z ható önálló lény. A személy, n a t u r a e rationalis i n d i -vidua substantia (Boëtius), a természet legtökélete-sebb alkotása. Specialiori et perfectiori m o d o inveni-tur particulare et — individuum — in substantiis rationalibus, quae habent dominium sui juris et non solum aguntur, sicut alia, sed per se agunt. (S. Th.
136
R E L I G I O
LXXI. évi. 1912.1. qu. 29. a. 1.) Az ember szabadon cselekedhetik, ura m i n d e n tevékenységének, ennek megfelelően m i n d e n tettéért felelős s így kizárólag az e m b e r lehet erkölcsi személy. Mint animal rationale m á r nemcsak vak eszköz bizonyos cél elérésére, h a n e m : das geistige Wesen ist u m seiner selbst willen ins Universum gesetzt, alles a n d e r e aber seinetwegen.
Az e m b e r mint eszes, értelmes, szabad akarattal biró lény a végcél felé Istenhez törekszik, ide irányítja az egész anyagi világot oly módon, hogy aj a világ energiáját saját céljaira használja fel (per progres-s u m materialem), bj értelmével m i n d e n t felfog (per progressum philosophicum), és c j szeretetével m i n -dent felkarol (per progressum amoris).
2. A jellem formális alapja az erkölcsi élet. Isten felé irányul az e m b e r tekintete. De miért, h o g y a n ? Sz. T a m á s felel e kérdesre a következő módon.1 Isten végtelen eszméjében eszmeileg öröktől fogva megvolt nemcsak az egész világ m i n d e n teremt-ményével együtt, h a n e m mindaz, ami ezek lényegére, mozgására vonatkozott (lex aeterna). Az örök tör-vénynek van alávetve m i n d e n teremtmény kivétel nélkül, amennyiben rend és fokozat szerint m i n d e n egyes természetébe van oltva az, hogy mozgását vég-elemzésben a végcél felé irányítsa. Ezt igazolva lát-j u k a természetben. Az e m b e r azonban nemcsak a
természettől belé oltott ösztön szerint irányítja moz-gását, cselekedetét ; h a n e m mint eszes, értelmes lény az örök törvényt felismerve cselekszik, azaz az örök törvény, mint természeti törvévy (lex naturalis) él az emberi természetben. Lex naturalis nihil aliud est, q u a m participatio legis aeternae in rationali crea-tura. (1. 2. qu. 91. a. 2.)
A természeti törvény pedig nem más, mint az erkölcsi főbb alapelvek összessége. Ennek megisme-rése, vagy felismerése az ész megvilágosodásával lépést tart. U. i. Isten a természeti törvényt az ember elméjébe beléoltotta, ügy, hogy azt (lex naturalis) m i n d e n k i felismerheti elméjében. A megismerés a lelkiismeret (synderesis, conscientia) segítségével történik. Synderesis dicitur lex inlellectus nostri, i n q u a n turn est habitus continens praecepta legis n a t u r a -lis, quae sunt p r i m a principia o p e r u m h u m a n o r u m . (Qu. 94. a. 1. ad 2.) Lelkiismeret m o n d j a meg, mit kell tenni. Legfőbb alapelve: tedd a jót és kerüld a rosszat. Mi a j ó ( b o n u m ) ? A j ó törekvéseink, csele-kedeteink célja. Omne ágens, agit propter finem . . . qui rationem finis importât . . ., qui habet rationem boni. (1. 2. qu. 94. a. 2.) A j ó kiválasztásában az ész és az akarat j ő számításba. R e g u l a . . . et m e n s u r a h u m a n o r u m actuum est ratio; . . . q u a e est p r i m u m princípium in agendis. (1. 2. qu. 90. a. 1.) Még pedig amily mértékben tartoznak a bizonyítás alapelvei a t u d o m á n y o s ész hatáskörébe, oly mértékben v a n n a k
1 E kérdés bővebb kifejtését illetőleg hivatkozhatom a
«Religio»-ban — 1911. 27. 28. — megjelent ismertetésemre.
a természeti erkölcstörvény legfőbb parancsai a gya-korlati ész alá rendelve. Vagyis az e m b e r lelkébe írt törvény azt kívánja, hogy m i n d e n e m b e r ész-szerűen é l j e n ; m i n d e n k i b e n u. i. természeti
a természeti erkölcstörvény legfőbb parancsai a gya-korlati ész alá rendelve. Vagyis az e m b e r lelkébe írt törvény azt kívánja, hogy m i n d e n e m b e r ész-szerűen é l j e n ; m i n d e n k i b e n u. i. természeti