A kudarcok magyarázata

Nehezebb volt a kudarcról kérdezni az interjúalanyaimat, mert úgy gondoltam, hogy az emberek kevésbé szívesen beszélnek a kudarcélményeikről, mint a sikerekről. A kudarchoz való hozzáállást jól érzékelteti, amit Anna mondott: „Természetesen ez teljesen elfogadott [a kudarc], de nehéz ezt elfogadni.” Egyrészt tudja, hogy természetes velejárója munkájának, másrészt mégis nehéz vele megbirkóznia.

András elmondása szerint nagyon ritkán szembesül kudarccal. Mivel legtöbbször egy-egy diákot tanít, az a kudarc számára, amikor olyan embereket kell tanítania, akiknek nagyon alacsony az önbizalmuk. Szerinte ezeknek az embereknek terápiára van szükségük és nem angolórára, és ez az a pont, ahol ő már nem akar energiát fektetni a munkában.

Kudarcélményként élte meg, hogy cégénél a 90-es években jellemző lett az anyanyelvi tanárok alkalmazása: „Akkor azt nagyon kudarcként éltem meg, amikor megtudtam, hogy titokban elkezdett járni egy anyanyelvi tanárhoz amellett, hogy hozzám járt, vagy átment egy anyanyelvi tanárhoz.” Később azonban a kudarc sikerbe fordult (hasonlót mondott Balázs is, lásd korábban), amikor több korábbi diákja próbált az anyanyelvi tanártól „szabadulni” és visszajönni az ő órájára, amikor rájöttek, hogy az anyanyelvi tanár nem feltétlenül egyenlő a jó tanárral (vö. Medgyes, 2017). Nagyon jellemző, ahogy András befejezi a kudarcélményeiről való gondolkodást: „De igazából nemigen vannak kudarcélményeim. Mindent megteszek érte, hogy ne legyenek. Mindent megteszek. Ha innen [munkahelyéről] kinyomnának, az egy kudarc lenne.” András nem magyarázza a kudarcot, hanem megpróbálja azt elkerülni. Anna, aki szintén a magánszektorban dolgozik és Andráshoz hasonlóan sokszor egyénileg tanítja a diákjait, a kudarc nagyon hasonló, mint András esetében, csak nem anyanyelvi tanárral.

Kudarc, amikor nem találja a hangot egy diákkal és a diák elmegy egy másik tanárhoz. Ezt Anna teljesen természetesnek találja, de azért nehéz elfogadnia. Bár a végén így értékeli a

helyzetet: „Ezen például elgondolkoztam, hogy mit lehetne másképp, de arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehet mindenkivel megtalálni a közös hangot.”

Barbara szerint „mindig benne van a kudarc a pakliban” és ez sokszor az egyetemi csoporton múlik, akiket éppen tanít: „Ha van egy feladat, ahol van egy beszélgetés, vagy egy téma, amiről azt gondolom, hogy jó beszélgetés lehetne, és igazából nem beszélgetnek. Akkor azon szoktam gondolkodni, hogy azok a kérdések, amiket én feltettem, azok jók voltak-e, azokkal mit lehetne csinálni. Néha azért hibáztatom őket, hogy ez egy mulya csoport.” Itt a kudarc okának kettőségét figyelhetjük meg, Barbara gondolkozik azon, hogy mit tehetne jobban, de a diákok nélkül nem lehet sikeres. Azt, hogy van olyan eset, amikor érzi, hogy csinálhatná jobban, egy rossz előadás élményével illusztrálja, amikor a családi életében felmerülő problémák miatt nem tudott a munkájára koncentrálni. Cili, aki szintén egy egyetemen dolgozik, hasonlót mondott az oktató és a csoport együttműködéséről: a kudarc elkerüléséhez kell az oktató és a csoport munkája. Néhány példát mondott Cili a kudarcra:

lehet, hogy ő nem készült eléggé, vagy a csoport nem hajlandó dolgozni; vagy készült eléggé, de mégsem működött a dolog valamiért. A legrosszabb, amikor a kudarc nem egy órára korlátozódik, hanem elhúzódik: „És van olyan, amit nagyon nem szeretek, hogy van olyan, hogy a csoporttal nem jövünk ki valamiért. De azért ilyen szerencsére ritkán van.”

Balázs már a siker említésekor mondta, hogyan függ össze számára a siker és kudarc, amely utóbbi a kevésbé sikeres órákhoz kötődik: „És csomószor azt látom, hogy ha nem is miattam nem volt jó az óra, azért tehettem volna dolgokat, hogy ne úgy alakuljon és mégsem.”.

Ez az idézet jól mutatja azt a jelenséget, hogy a tanári erőfeszítés nem mindig vezet sikerhez, és sokszor a kudarc oka nem is tanár, mégis ő vállalja a felelősséget a kudarcért, mert ahogy Balázs látja: „Mindig meg kell találni a kudarcnak az okát és leggyakrabban bennem van, vagy rajtam is múlik.” Végső esetben, ahogy Balázs mondja: „Akkor vagy az van, hogy bekeményítek, azért bekussoltatni be tudom őket, ha arról van szó, de szerintem az nem

megoldás.” Balázshoz hasonlóan Dalma is saját magában keresi a kudarc okát: „Általában magamban keresem a hibát, hogy mit nem csináltam jól, akkor is, ha mondjuk, egy 60-as IQ-jú valakinek próbálom elmagyarázni a nyelvtant, vagy bármit. Akkor is az van, hogy én nem csináltam jól, én nem találtam meg még az utat, azt az utat, ami neki jó lenne.”

Emese elgondolkozik, amikor a kudarcairól beszél, amiket ő „csalódások”-nak hív.

Sokszor látja, milyen egy ideális óra, tanár, feladat, de a dolgok nem mindig úgy alakulnak:

„Néha egyszerűen emberi dolgokon elcsúszik az egész, és az nagyon szomorú. Az számomra a legszomorúbb”. Ez néha az erőfeszítés hiánya: „Nem készülök fel rendesen, olyan módon arra az órára, amire fel kellene készülni, vagy bár tudom, hogy mit kellene a hallgatóknak, tanulóknak elsajátítani, mégsem vagyok képes azt megvalósítani a munkámmal”. Máskor pedig külső okokkal magyarázható, például amikor ünnepek és hosszúhétvégék miatt túl sok óra elmarad az egyetemen. A kudarcélmény esetében Emese elmondta, hogy a legfontosabb, hogy az ember tudja, hogy mi történik az osztályteremben („tudatosnak maradni”) és reflektálni kell rendszeresen „hogy most a következő félévben jobbnak kell lennem. Most egyszerűen úgy kell magamat újrakonstruálnom, a tanár lényemet, a hozzáállásomat, a megfelelni vágyásomat, hogy tanuljak a hibáimból.”

Fanni szerint a kudarcai is (a sikerhez hasonlóan) a személyiségéhez és a csoport jellemzőihez köthetőek. Ha egyensúly alakul ki a tanár és a diákok között, akkor beszélünk sikerről (lásd fent); ha nem, akkor kudarc következhet be: „Valamennyire logikus az, hogy mivel nagyon dinamikus, energikus vagyok, ezért általában abban vagyok jó, hogy a csöndesebb csoportokat energizálom. És az eleve nagyon hiperaktív csoportokat hajlamos vagyok még jobban felpörgetni, ami nem jó. Volt olyan. Ezt nevezhetem egyenesen kudarcélménynek, mert én szálltam ki a dologból.” Elmeséli egy kudarcélményét, amikor érzése szerinte a csoportnak egy nyugodtabb tanárra volt szüksége: „Nekik egy olyanfajta fegyelemtartás kellett volna, ami a kellőnél nagyobb, mert bizonyos fokú mindig kell. Kellőnél

nagyobb távolságot jelentett volna nekem tőlük. Ezt én csak úgy tudtam volna megcsinálni, hogy nem hozom létre azt a kapcsolatot a gyerekekkel, amit általában létrehozok. Ennél éreztem azt, hogy meg tudtam tartani az órákat, de vért izzadtam minden órán. És nem egyszer úgy éreztem, hogy kicsúszik a kezem közül. Nem volt káosz, nem azt mondom, hogy teljesen.

De nem tudtam olyan tempóban dolgozni velük és nem tudtam olyan eredményesen dolgozni, ahogy egy sokkal nyugodtabb tanár tudott volna.” A félév végén ő maga kérte az igazgatót, hogy leadhassa a csoportot. Az is érdekes, hogy a teljesítményét a csoporttal való kapcsolatán keresztül magyarázza: „Ez a része megy nehezen, ahol vannak olyan csoportok, ahol nem lehet teret engedni a humornak, az oldottságnak, mert csak egy feszes munkatempóban lehet viszonylag komoly arccal végigdolgozni az egészet. Nekem ez nem illik az egyéniségemhez.

Az ilyen csoportoknál nehezen érek el sikert.” (Korábban szó volt a humor motiváló szerepéről, nem szabad azonban elfelejtkezni a lehetséges negatív hatásról sem.) Bár Hajni kevésbé volt részletes, ő is a diákjaival való kapcsolatával magyarázta kudarcait. Gondolatmenete szerint nem jó, ha túl közeli kapcsolat alakul ki tanulóival, de nehéz, hogy miután elnyerte bizalmukat, távolabb tartsa magát tőlük. Grétának a differenciálás a központi része a kudarcnak: ha nem sikerül a differenciálás csoportok és tanulók között, akkor érzi, hogy kudarcot vallott.

A kudarcélmények szerves részei az oktatói munkának, nem lehet minden óra ugyanolyan sikeres, nem lehet minden tanulóval ugyanazt a szintet elérni, de ez a tudás még nem jelenti azt, hogy könnyű az embernek szembesülni a kudarcélménnyel. Fontos a reflexió, a kudarc okának kiderítése, még akkor is, ha a hiba nem a tanárban keresendő. A leggyakoribb okok, amelyek kudarchoz vezethetnek a megkérdezettek szerint, a személyes kapcsolat kialakításának a hiánya egyénekkel és csoportokkal az oktatás során. Amikor egy óra kevésbé sikerült, akkor a tanárok mondták, hogy a befektetett energia nem megfelelő, de a szerencse szerepét is kiemelték. Sokszor nem azok az órák a legjobbak, amelyekre a legtöbbet készült az

ember. Mindegyik csoport különböző, ami működött egy csoporttal, nem biztos, hogy fog egy másikkal is működni.