A kontaktus mint tapasztalat

Másik központinak látszó téma, ami az interjúkból kitűnik azt ’kontaktus mint tapasztalat’-nak neveztem el. Ide tartoznak azok a tapasztalatok, amelyek abból adódtak, hogy a megkérdezett hosszabb időt (néhány hónaptól évekig) tölt angol nyelvű környezetben. Egy megkérdezettet leszámítva mindenki volt célnyelvi országban: valaki rövidebb tanulmányi úton volt, mások családdal éltek éveket külföldön, vagy egyetemi hallgatóként töltött hosszabb időt külföldön, esetleg később már önállóan élt ott. Az interjúk alapján így azt gondolhatjuk, hogy ez tipikus lehet, de ezt reprezentatív vizsgálatnak kellene megerősíteni, amire a jelen keretek között nem volt lehetőség, így felmerül a lehetőség, hogy ez a kvalitatív minta atipikus.

A sikerélménnyel kapcsolatosan már említettem, hogy két résztvevő is hosszabb időt töltött angol nyelvű környezetben – iskoláskorában, a családjával (Balázs és Fanni).

Mindketten azt hangsúlyozták, hogy pár hónapig tartott a csendes időszakuk és utána már részt tudtak venni az iskolai életben, és bár nehéz volt ez az időszak, a későbbi sikerek kárpótolták

őket. Emese hasonló tapasztalatokat szerzett. Ő 27 éves volt, amikor először töltött hosszabb időt Angliában. Ekkor középfokú nyelvvizsgája volt, amely szinttel nem volt elégedett. Így beszélt az Angliában töltött évről: „Mondhatnám azt, hogy egy nyelvelsajátítási dologgal tanultam meg angolul”, azaz úgy érezte, nem tanulta a nyelvet, hanem erőfeszítés nélkül elsajátította, mint az anyanyelvét. Hajni egy évet töltött Angliában egyetemi tanulmányai közben: „Akkor én ott fürödtem abban, hogy tavasszal már nem tudták, volt, aki akkor találkozott velem és nem tudta megmondani, hogy én most külföldi vagyok vagy nem”. Cili, aki angolul és németül tanult itthon, majd mindkét nyelvterületen töltött hosszabb időt hasonlóan nyilatkozott: „Igazából akkor tanultam meg”, bár kicsit később hozzátette az interjúban: „Nem mondom, hogy nem lehet anélkül megtanulni, de biztos, hogy nagyon sokat számít, ha valaki ki tud menni”. Ennek a megjegyzésnek nem szabad, hogy az legyen az üzenete, hogy itthon az iskolában nem lehet megtanulni, így fontos itt Andrást példaként felhozni. András azt mondta, hogy nagyon örül, hogy még itthon tanult meg nagyon jól angolul és nem célnyelvi környezetben, mert így példaként tudja saját magát állítani a nyelvtanulói elé, a saját szavaival: „Ha én meg tudtam tanulni, akkor én el tudom hitetni velük, hogy ők is”.

Korábban említettem már Dalmát, aki a nyelvtanulási sikerei kapcsán mesélt arról a három hónapról, amit az USA-ban töltött, és ami gyökeresen változtatta meg a nyelvtanulásról és saját magáról alkotott képét, nem beszélve a tudásáról, megéri ismételni, amit mondott: „…és én onnantól számolom az én nyelvtanulásomat, hiába telt el előtte tíz év, amíg tanítottak.” Ez a vélemény jól tükrözi a nyelvoktatás alapvető problémáját Magyarországon: nem az osztályteremben és azon kívül használható nyelvtudásra helyezi a hangsúlyt, hanem a nyelvi vizsgákra (Öveges és Csizér, 2018).

A kontaktustapasztalatokkal kapcsolatos érdekes egybeesés, amit András és Emese mondott, hogy az idegen nyelvek mindig is részei voltak életüknek. (Emese: “ez az egész életemnek szerves része”). Ezt nem csak képletesen mondhatták, mert érdekes módon

mindketten határ menti településen nőttek fel, amely tény, hatással volt későbbi életükre és pályaválasztásukra is. Amikor a siker okáról kérdeztem, András a kontaktus korai megtapasztalását hozta fel: “Ezen igazából sokat gondolkodtam, hogy honnan jöhet [i.e. a sikeressége a nyelvtanulásban]. De nem tudom másra vezetni, mint a határ közelsége. Ami nem az angol volt, de ez a nyelv mindig ott volt. Így a tudatomban.”

Két résztvevő említette, hogy igyekszik a kontaktussal kapcsolatos tapasztalatok fontosságát a diákjaival is megértetni. Cili elmesélte, hogy saját tapasztalatából kiindulva mindig biztatja egyetemi hallgatóit, hogy legyenek kalandvágyók és pályázzanak külföldi tanulmányutakra. Gréta pedig elmondta, hogy nagyon gyakran szervez külföldi utakat, csereprogramokat diákjainak, és rendszeresen hív külföldi tanárokat az iskolában, mert ezekkel az eseményekkel nemcsak diákjai, hanem saját nyelvtudását is fejleszteni tudja. Gréta elmesélte egy atipikus kontaktustapasztalatát is, ami Magyarországhoz kapcsolódik. Magyar mint idegen nyelvet tanított külföldieknek és az oktatás nyelve az angol (lingua franca) volt:

„…és nekem ez adott egy nagy löketet és élményt a nyelvtanulásban, mert az egészen más volt.”

Nemcsak maga a kontaktustapasztalat számít a megkérdezetteknek, hanem az is, hogyan látják annak a hatását: a legtöbb résztvevő elmondta, hogy nyelvtudása fejlesztésében volt nagy szerepe a kontaktusnak, de voltak, akik említették a személyiségükre való hatását is a tapasztalatoknak (pl.: Dalma, Fanni). Ahogy Fanni mondja: „…nekem a személyiségemet, hogy a 90 fokosból 180 fokos lett ezzel az élménnyel, hogy én kint voltam. Én egy sokkal zárkózottabb ember voltam.”

Az interjúalanyok beszámolói azért is érdekesek, mert Illés és Csizér (2015) korábbi kutatásából nem következtethetünk arra, hogy ilyen széles körű kontaktusai voltak a tanároknak. Hiszen ebben a vizsgálatunkban a médián keresztül közvetített kontaktusélmények mellett, az összes többi direkt kontaktust mérő ötfokú skálán 3 alatti eredményeket

regisztráltunk (Illés és Csizér, 2015). Egybevág viszont Öveges és Csizér (2018) eredményeivel, amelyek szerint a tanárok szükségesnek tartanák, hogy rendszeresen részt vehessenek célnyelvi környezetben szervezett továbbképzéseken. A célnyelvi környezethez való ragaszkodás kérdéses lehet az angol nyelv esetében, ahol a kommunikáció nagyon sokszor nem anyanyelvi beszélők között zajlik, így az angol esetében a kontaktus is mást jelenthet.