Elvárások és értékek

Az egyik legfontosabb motivációs elmélet az értékekhez és elvárásokhoz kapcsolódik (lásd irodalmi áttekintés fent, 2.1.1 fejezet; Graham, 1999; Weiner, 1984, 1992), ezért megkérdeztem az interjúalanyaimat, hogy milyen kezdeti elvárásokkal vágtak bele munkájukba. Voltak olyan megkérdezettek, akiknek egyáltalán nem voltak elvárásaik. András:

„Igazából én elsős voltam [egyetemen], amikor elkezdtem tanítani. Ez így teljesen parallel történt. Vicces módon elsősként az XXX-ben tanítottam [azonosíthatóság miatt törölve a cég neve]. Aztán jól ott ragadtam. Igazából nem volt elképzelésem, hogy milyen lesz majd egyszer, mert ahogy elkezdtem, rögtön csináltam. Rögtön csináltam is.” András elmondása szerint párhuzamosan végezte az egyetemet és dolgozott angoltanárként a privát szektorban, ahol nem volt elvárás a diploma. Ezért aztán András egyetemi tanulmányai hosszúra is nyúltak és csak évekkel később diplomázott. A mai napig is annál a cégnél dolgozik egyébként, ahol először elkezdett tanítani. Barbara azt is mondta, hogy neki sosem voltak elvárásai a tanári pályával kapcsolatosan, mert ő sosem akart tanár lenni, de a gyakorlótanítás alatt tapasztaltak a tanári pályára vezették. „Én sohasem gondoltam, hogy én egy született tehetséges, nagy tanáregyéniség vagyok, akinek isszák minden szavát. Lehet, hogy ez is egy kicsit, tanítani és mindig bemenni egy új csoporthoz, az mindig egy kicsit szorongó érzés nekem.” Hasonlót mondott Anna is: „És örültem, hogy bejutottam [az egyetemre], és ezzel el is voltam, és csak később kezdtem gondolkozni, hogy akkor mi lesz. Akkor már egy karnyújtásnyival közelebb került ez a szakma hozzám.”

Balázs több mindent említett az elvárásaival kapcsolatosan: azt az érzést, hogy ne úgy tanítson, ahogy őt tanították, illetve hogy a tökéletes óratervet akarta megalkotni. „Az egyik dolog az az, hogy én azt gondoltam, hogy a pedagógus egyfajta pszichológus is. Nekem az embert kell tanítani, éppen ezért sokkal vehemensebben vetettem be magamat. Szerintem sok kezdő pedagógus elköveti ezt a hibát, vagy nem tudom, ezt a tévedést”. Második a saját emlékeiből kiindulva: „A másik, amit gondoltam, hogy nem úgy fogok tanítani, ahogy engem tanítottak. Ez be is jött. És ez működött is.” A harmadik téma a saját maximalizmusához kötődik: „Minden óra minden percének tökéletesnek kell lennie és addig terveztem, addig csináltam, ameddig az nem lett az. És én azt nagyon nehezen dolgoztam fel az elején, hogy én tökéletes órát terveztem és mégsem volt tökéletes. És egy ilyen fejlődési folyamat volt, ameddig eljutottam odáig, hogy ez nem azért nem tökéletes, mert az emberek tökéletlenek, hanem azért, mert a tökéletes óra fogalma nem egy folyamatos katarzis, hanem vannak katartikus pontjai ennek a szakmának és valahogy én folyamatosan ezt kerestem, és egy erősen idealizált tanárkép volt bennem. Utólag visszatekintve egy kicsit mulatságos, de szerintem sokan így indulnak és így is maradnak.” Hajni is a tökéletes órát kereste. „És nekem mindig az egy ilyen mozgatórugóm volt, hogy én mindig elszakadni akarok a tananyagtól, a könyvben leírttól […]. És ez például úgy bennem volt, hogy ezt én nem is tudnám másképpen csinálni.

Tehát én ezt a haladjunk feladatról feladatra – néha kell –, de valahogy akkor tudom, akkor nagyon friss voltam még, és nagyon ezen járt az eszem, egy csomót készültem éjszakákba nyúlóan meg minden, hogy egy ilyen izgalmas esemény legyen a gyerekeknek az óra.”

Fanni saját magával kapcsolatosan fogalmazott meg elvárást. Nagyon jó akart lenni választott szakmájában: „Amikor tanítani kezdtem, sokkal kevésbé tudtam odafigyelni másokra, ezt egész biztosan tudom. Arra nagyon odafigyeltem, hogy én egy rohadt frappáns órát tartsak, nyilván iszonyúan felépítettem, meg vagdostam a centiket, de azt hiszem, hogy ez egy tipikus pályakezdő dolog, hogy a szaktantárgyra fókuszálunk nagyon nagy ambícióval,

ami szintén nagyon szép dolog, de kevésbé hallottam meg, ami a teremben történik.” Emese is valami hasonlót fogalmazott meg: „Elég világosan emlékszem erre az időre azért, mert amikor annak idején orosz szakos voltam, volt az a részképzés, amikor kimész 6 hétre, vagy fél évre, vagy valamennyire az adott országba. Én kint voltam ezen a részképzésen az oroszoknál abban a félévben, amikor a csoporttársaim már elkezdték a tanítási gyakorlatot. Amikor visszajöttem, már hátrányban voltam velük szemben. Kicsit izgultam, hogy nekem most be kell hoznom őket.

Milyen elképzeléseim voltak magamról? Nagyon jó akartam lenni. Belső igény, hogy megfelelni, maximálisan megfelelni. Nem a legjobbnak lenni, de valami ilyesmi, ahogy visszaemlékszem valami hasonlóra. Annak idején még nem nagyon volt technológia, és kiválasztottak egyetlen egy órát, vagy egyetlen egy hallgatót az egész évfolyamról, akinek az óráját felvették, mint valami mintaórát, és akkor mire visszaértem Oroszországból, már ki volt választva ez az ember. És amikor letanítottam az első órámat, a gyakorló tanár azt mondta, jaj, hogy én nem tudtam, hogy te vagy. És akkor úgy éreztem, hogy jaj, de jó, engem is felvettek volna, vagy hogy ez jó lett volna. Úgy gondolom, ahogy így visszagondolok, ez olyan mély élmény volt bennem, hogy igen, én azt szerettem volna, hogy egy kiváló tanár legyek.”

Cili a szorongást emelte ki mint olyan emléket, ami leírja, milyen elvárásai voltak:

„Nagyon féltem, azt tudom. Most már nem emlékszem, hogy pont melyik volt az első. De azt hiszem, hogy egy csoportos, céges óra volt, és rettegtem, hogy mit fogok csinálni, meg mi hogy lesz. Akkor nem tudtam elképzelni, hogy ez valamikor jó lesz, hogy ezt én fogom tudni csinálni, hogy ne úgy menjek be az órára, hogy izgulok, hogy hogy lesz. Az is benne volt, hogy meglátom, hogy hogy megy.” Dalma helyzetét is a kezdeti szorongás jellemezte, mert nem nyelvtanárként kezdett el speciális nevelési igényű diákoknak angolt tanítani iskolájában, ráadásul úgy, hogy augusztus elején tudta meg, hogy szeptemberben ő lesz az adott osztály angoltanára. Nem volt más módja a szorongása legyőzésének, minthogy belevágjon a munkába.

Azt is megkérdeztem az interjúk során, hogy milyen értékeket kapcsolnak nyelvtanárként a munkájukhoz. Fanni ezt monda: „A lista végtelen, tényleg végtelen”. Az értékek egyik csoportja minden válaszban benne volt és ez a társas értékek (az emberi kapcsolatok, az interakció fontossága). András saját maga számára tartja fontosnak, hogy olyan szakmája van, amelyben az emberi interakciók fontosak. Balázs, aki középiskolai diákokat tanít, azt tartja fontosnak, hogy társas készségeket tud tanítani diákjainak, amiből ő is rengeteget profitál.

Emese: „Hihetetlen fontos a tanárnak, hogy kapcsolatot tudjon teremteni a másikkal”. Emese még azt is hozzátette, hogy a társas készségek fontosabbak, mint a tudás: „Az különösen rosszul esik, amikor azt látom a kollégákon, hogy az ő tudásuk az fontosabb, mint a tanítványaikba vetett hitük.” Anna számára fontos, hogy különböző emberekkel tud dolgozni:

„Nekem az a fantasztikus élmény, főleg hogy így egyre öregszem, és így egyre nyitottabb vagyok, hogy az emberek mennyire különbözőek, és minden emberrel egy más módszert kell használni”. Barbara is a társas megismerés komplex folyamatát emelte ki: „Szorongató és félelmetes, hogy emberekkel kell [dolgozni], de ugyanakkor meg vonzó is, mert szeretek emberekkel lenni. Megismerni új embereket. Végül is az is egy jó érzés, hogy hatással vagy valakinek az életére.” Cili, Dalma és Gréta is kiemelte, hogy mennyire fontos a folyamat, hogy a diákjaikat megismerjék „beszélgetősebben, akár egymást sokkal jobban és mélyebben megismerni” (Dalma). Ez vezet ahhoz a folyamathoz, amit Gréta az általános iskola felső tagozatos tanulóival átél, hogy tanárként részese lehet a fejlődésüknek. Önmagában is fontos érték látni, hogyan formálja a tudás a tanuló személyiségét főleg, hogy az angol nyelv tudásáról van szó, ami önmagában is értéknek tekinthető a 21. században, amikor ez a nyelv tölti be a globális lingua franca szerepét (Illés, 2011; Widdowson, 2012).

A fejlődés mint érték felmerült nemcsak a tanulók, hanem a tanár szintjén is. András és Emese is azt mondta, hogy állandó fejlődés adja értékét a munkájuknak: „Olyanok vagyunk mi tanárok, mint a cápák a vízben, hogy állandóan mozognunk kell, egy pillanatra sem tudunk

megállni, mert abban a pillanatban, hogy az ember megállna, az ember meghalna, mint tanár vagy tanárlény”. A fejlődést a társas kapcsolathoz köti Fanni, „hogy vannak nagyon nagy tudású gyerekek, akik inspirálnak”.

Az elvárásokkal kapcsolatosan voltak, akik nem tudtak beszámolni semmiféle elvárásról, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen többen mondták, hogy a véletlennek köszönhetik, hogy angoltanárok lettek. Akiknek voltak elvárásaik, azokat más tanárokhoz, illetve saját magukhoz kötötték. Az elvárások a tanítás minőségéhez kapcsolódtak: nem úgy tanítani, mint a sikertelennek ítélt tanárok, a tökéletességre való törekvés, illetve a saját szorongásukkal való megküzdés merült fel témaként. Az értékekkel kapcsolatosan nagy volt az egyetértés: a kapcsolatok és a fejlődés jelentősége emelkedtek ki mint fontos értékek.