II.
Midőn a r ó m a i császárság k o r á b a n a művészet az ábrázolás teljes készségével rendelkezik, b e v o n j a a természetet is. Már n e m c s a k a tárgyakat és ala-kokat igyekszik megjeleníteni, m i n t m i n d e n primitiv művészet, h a n e m a környezettel vonatkozásba hozza.
Még a magas, de naiv lelkületű görög művészet is csak a tárgyi forma, a letapogatható külső iránt érdeklődik, az objektív igazságot jeleníti meg. Csak m i d ő n az e m b e r észrevevése raffináltabbá válik, veszi számba a tárgy vagy alak környezetét és szub-jektív látását. Addig az e m b e r m i n d i g tapasztalatok a l a p j á n tárgyilagosan tud, később saját magából
1 U. o. III. 629. 1.
2 U. o. II. 269. 1. III. 507-508. 1.
3 U. o. II. 319. 325. 513. 1.
* U. o. II. 528. III. 493. 498. 1.
2. szánt.
R E L I G I O
171 nézi a tárgyakat, a mi lényegesen más. Az első lehettudomány, sőt a szépség formai tökélye; a második a költészet s rendszerint a művészet gazdagabb forrása. Az ábrázolásnak ezen m ó d j a Titus diadal-ivének szobrászati díszében és a negyedik pompeji stílusban épen csak hogy jelentkezik. Már n e m volt ideje kifejlődni. De j ö n a kereszténység és hűséges sáfárja lesz az antik örökségnek. A régi klasszikus művészet plasztikus stiljét kiszorítja egy új megjele-nítési mód, a melyet Dvorak szinilluzionizmusnak nevez s a b b a n áll, hogy a környezet bevonásával, a plasztikai f o r m á k és lokális színek elhanyagolásával csak különböző színes valöröket l á t u n k ; a színeknek különböző erősebb vagy világosabb árnyalatai sávok-b a n és foltoksávok-ban helyeződnek el és keltik fel a szemlélőben a d o m b o r ú s á g n a k , plasztikának érzetét, akárcsak a m o d e r n festészetben. Ezen szinilluzio-nizmusra jeles példa a s. Maria Maggioreban levő mozaikok.
A fejlődés tovább foly; a ss. Cosma e D a m i a n o t r i b u n a m o z a i k j á n egy u j a b b fejlődési stádium m u t a t -kozik. A művész m á s valőrök segítségével sem igyek-szik a plaszticitás illúzióját kelteni a szemlélőben, h a n e m silhouetteszerű sikábrázolásban a d j a alakjait.
A f o r m á k a t n e m oldja föl teljesen k o n t ú r nélkül való színfoltokká, mint a s. Maria Maggiorebeli mozaiko-kon történt, h a n e m körvonalakkal határolja az ala-kokat és árnyékoló vonásokkal élénkíti. Az e m b e r szinte azt hinné, hogy a művész visszatért az antik plasztikus stílushoz, pedig távol áll tőle és u j a b b fázist jelel. A kontúrozás n e m éles, rajzoló v o n a lakból áll, h a n e m széles sávokból, a melyek a m e g -világított vagy árnyékolt részeket övezik és — ez a fontos — e sávok ugyanazon színekből állanak, m i n t a határolt terület, csak valamivel sötétebb tó-nusban. így természetesen ismét bizonyos plasztikus érzetet ébresztenek. A színezés szegény; a művész kevés színnel dolgozik, hogy a n n á l h a t á s o s a b b a n váljon le a háttérről az ábrázolás.
Miután így a szinilluzionizmus elvégezte alap-vető m u n k á j á t az ú j stilus kialakításában, egyelőre háttérbe szorul s a kompozició-illuzionizmus kezdi meg alakító befolyását. Már említettük, hogy az antik művészet n e m sokra vitte az alakok és a környezet közti művészi viszony beállításával. Epen, hogy meg-kezdte és jelezte. A keresztény művészetben — a s . Maria Maggiorebeli mozaikokon — m á r óriási h a l a -dás szemlélhető. A térnek m é g csak j á r u l é k o s jelen-tősége van, de igen gondos kidolgozást nyer. A térbe való bemélyedést nem csupán a tájkép és az inté-rieur által érzékelteti, h a n e m az a l a k o k n a k távlati beállításával a térben. Igaz, hogy kevéssel utóbb ismét bizonyos visszaesés jelentkezik, mert a ss.
Cosma e D a m i a n o b a n a térkompozició teljesen hiányzik. Krisztus és a szentek egy síkban á l l n a k ; az a r a n y háttérről egyenlő távolságban válnak le, egy síkban v a n n a k elhelyezve. E m e visszahanyatlás
n e m kellhet nagyobb csodálkozást, m e r t hiszen az antik örökség még nem volt teljesen fejlett, a ke-resztény pedig még n e m állapodott meg s n e m vált az egyszer elért e r e d m é n y öntudatossá és mintává.
Különösen nehéz feladat a művészre nézve az ala-koknak és a térnek összekapcsolása. A klasszikus térábrázolás úgy fejlődött, hogy az egyes tájképi m o t í v u m o k egy térösszeséggé egyesültek; mivel azon-b a n a klasszikus művészetnek még n e m állott rendel-kezésére a m o d e r n művészet vonal- és légtávlata, a természetes ábrázolásra sem volt képes. Tehát oly megoldást keresett, a mely által a horizontig terjedő mély térrészlet ábrázolásának nehézségeit meg lehetett kerülni, a mi vagy a nézőnek a képhez való nagyon mély elhelyezésével és erős föltekintéssel volt el-érhető, a mi által az aránylag keskeny tájképi részlet a horizontig emelkedett fel, vagy a háttérnek kulissza-szerű elzárásával. A s. Maria Maggioreban meg van m i n d a két megoldási mód, b á r a tájkép az alakok j a v á r a háttérbe szorul.
Ebben az elrendezésben volt azonban bizonyos ellenmondás. Az alakok szubjektív meglátásban voltak ábrázolva, a táj és környezet pedig régi kompozició szerint mesterséges összeállításban, tehát n e m m i n t festői, szubjektív meglátás. Az alakokat úgy festették, a mint azok pillanatnyi, távlati (optikai) megjele-n é s ü k b e megjele-n láthatók voltak, de megjele-n e m festették azt, a mit vele egyidejűleg mint keretet látni lehetett és kellett, h a n e m a keret-tájképet hozzá kompo-nálták. Az első természetes meglátás, a második tehnikai szerkesztés. Az egységes optikai észrevevés hiányzik.
A keresztény művészet tehát az elsőt igyekezett kifejleszteni, mert helyesen megérezte, hogy van fejleszthető magva. A kép a magasban helyeztetett el, a szemlélő részéről tehát igen alacsony nézőpont adódott és az ábrázolás számára erős alulnézet vétetett föl, a mi által a tájképi részlet egy keskeny sávvá zsugorodott össze és az alakok egyenesen a horizontról váltak le. Az alakok tehát a sík legelejére kerültek, n e m lehetett azokat különböző egymás mögötti síkokba helyezni, k ü l ö n b e n eltakarta volna őket az alapsáv, a melyen álltak. Ez n e m a keresz-tény művészet fogyatékosságából származik, mert hisz m i n d j á r t meglátjuk, a másik m ó d d a l is sikeresen birkózik meg, h a n e m a k o r vallásos hangulatából.
E b b e n az időben az istenség s m i n d e n természet-fölötti a magasztosság elvén a l a p u l ; a fönség oly erősen leigázza a népeket, hogy egyrészt kivész az istenséggel azon lealacsonyító, szemérmetlenül b a r á t -kozó felfogás, a mely a késői antik vallási felfogását elrútította, másrészt az a gyermekded, naiv, közvetlen b i z a l o m , a m i k a t a k o m b á k egyházát igéző költészettel vonja be. Az Isten rex regum et d o m i n u s d o m i n a n tium, qui inhabitat lucem inaccessibilem, a ki h i e r a -tikus fönségben trónol a világ felett szentjeinek tár-saságában. Ennek a hieratikus felfogásnak j o b b a n
megfelelt az u j a b b elrendezés. Az alakok megszaba-dulnak minden földi melléklettől, tájképtől, városrészlettől, intérieur környezettől. Mögöttük a r a n y -alap emelkedik, a mélyről fönséggel válnak le a komoly tekintetű és testtartásit szentek. Ilyenek a s.
Marco mozaikjai.
De van a keresztény művészetnek egy másik, talán tetszetősebb és hozzánk közvetlenebbül szóló ábrázolási m ó d j a is, a mi azért is első rangú jelen-tőségű, mert belőle merített utóbb a renaissance Correggio s ennek révén a m o d e r n művészet. Ebből is látható, mennyire n e m hanyatló és sekélyes az ó-kori keresztény művészet. A háttérnek tájképi vagy intérieur kiképzése helyett az alakokat egy egységes, az atmoszferikus környezetet jelző szintónusba en-gedték beleveszni, a melyből most m á r az alakok mint természetfölötti jelenségek lépnek elénk. Cor-reggionál, a kinek művészete műterem-művészet, ez az atmoszferikus alapszin sötét, míg a VI. század pleinairizmusa (ezt is j ó lesz mint keresztény vív-mányt följegyezni!) rendszerint derült, világos. De az alapelv ugyanaz és azon megfigyelésen alapul, hogy alkonyodó félhomályban vagy vakító napvilá-gításban az alak vagy csoportozatok körzetének egyes részleteit nem lehet pontosan megkülönböztetni, h a n e m világos vagy sötét hátteret kapunk, a melyről egyes színesen plasztikus és erősen diíferenciált ala-kok válnak le, m i n t h a ködből lépnének elő. A mint tehát egykoron a test, alakok, tárgyaknál, úgy most a tér ábrázolásánál is az optikus (szubjektív) észre-vevést vették alapul. Természetesen ezen pleinairben az alakok mintegy feloszlanak, erős rajzolásuk el-mosódottá válik; csak széles határvonalakat, fény-és árnyéksorozatot különböztethetünk meg. Ezzel j á r egyúttal, hogy a mozaikok szinhangulatának
összhangja az együttes tónusba, arany vagy ezüstös lazurba olvad össze, a mely hasonló a renaissance velencei mestereinek festményeihez. Nem az előbbi szorosan vett arany alapot, h a n e m a különböző szinek — úgy az alakok, mint az alap színeinek — egy aranyos vagy ezüstös skálára való fektetését értjük. Ezzel a stilizáló művészet elérte legtetejét.
Ide tartoznak Ravenna mozaikjainak javarésze s R ó m á n a k a VI—VIII. századi falékítményei m a j d mind.
Azonban a kereszténységbe ojtott művészi érzék kihalóban volt, minthogy az egyházban m i n d szélesebb rétegeket foglalnak el az újonnan meg-keresztelt b a r b á r nemzetek. Midőn így a művészeti élet hordozói művészeti kérdésekben gyermekek és falusi lelkek lesznek, a széles fény és árny szegé-lyeknek éles k o n t ú r o k k á kell átváltozniok és az illúzión alapuló, optikai (szubjektív) modellirozásnak sikban ellapuló, primitiv ábrázolássá. Illúzió, stili-zálás csak nagyon finomult izlés talaján virágoz-hat. A klasszikus és különösen az ó-kori keresztény művészet tér-stilusából, a mely illuzionisztikus
észre-vevésen alapult, a kezdő középkor vonal és sík-stilusa keletkezik, mihelyt az illúziót n e m értették meg. A s. Agnesebeli mozaik-mestere m á r ezen áramlatból kerül ki. A régi ábrázolások általános sémáira támaszkodik, de n e m fogta fel teljesen a művészi tartalmat, mint a Justinian korbeli m ű vészek. 0 a széles, keretelő vonalsávokat éles k o n -túrokká változtatja s minthogy fény és árnyék equivalensekkel, meg a r u h a plasztikus formáival nem tudott mit kezdeni, illetve a kettőt össze-kapcsolni, lemondott minden modellálásról úgy, hogy alakjai színezett síkrajzoknak látszanak, amelyeknek ürességét a részleteknek, ruhamintázatnak, drága-köveknek, kinos pontosságával akarta elleplezni.
Ezzel elsekélyesedett az alakok szinilluziója. T e r m é -szetesen a tér illúzió veszte szinte nyomon követte.
A b a r b á r o k az egyszínű hátteret vagy levegő-falat tartalmatlan síknak, a hieratikus kompozíciót össze-függéstelen, egymás fölé vagy mellé állított motívu-m o k n a k látták. Semotívu-mmotívu-mit semotívu-m motívu-mondott nekik. Azért előveszik ismét a régi arany alapot, a mely csillog és k á p r á z t a t ; a b a r b á r szem finom hatások befoga-dására alkalmatlan, csak drasztikus benyomásokra reagál. Innét m á r egyenes vonal vezet lefelé úgy a kora-középkori, mint a bizánci művészet síkábrá-zolási, erősen kontúrozó, részletező arany- vagy bíbor-alapú festészethez. Nyugaton utóbb az egyház támo-gatása mellett lett feltámadás és zsendülő élet, mihelyt a népvándorlás viharai elvonultak és a szer-zetesek a törmelékeket eltávolították; Keleten halálos csend állott be a mai napig.
Pedig az új stilus eredetét kétségkívül Keleten kell keresnünk. Róma n e m lehetett bölcsője, ahol aránylag csak későn jelentkezik, m i d ő n Ravennában m á r régen kifejlődött. De Ravennára sem gondolhatunk, mert a VI. században a keletről j ö v ő m ű -vészek m á r hasonló stílusban dolgoznak. így való-színűnek kell tartanunk, hogy a birodalom keleti részében keletkezett, ott a hol az Aja Sophia csodás szerkezetű és merész tervezésű eszméje megszületett.
A festészet sem m a r a d h a t o t t az építészet mögött. De meg a talaj is felette kedvező volt, mert hiszen Keleten zavartalanabbul m a r a d t fenn az antik hagyo-m á n y ; bővebben voltak az anyagiak és nagyobb számban csoportosultak az elsőrendű tehetségek az új főváros szférájában. Ez a magasabb stilus, a melynek emlékei nem m a r a d t a k fenn vagy legalább is m é g nincsenek felfedve és irodalmilag feldolgozva, hatással volt a r ó m a i iskolára, ahol viszont, Nyugatot véve tekintetbe, a leggazdagabb hagyomány s a p á p á k támogatása táplálták a művészetet. Az iskola m i n d e n esetre megőrizte eredetiségét; sőt a végső konzek-venciákat itt vonták le több szinérzékkel, bár keve-sebb formaszépséggel.
Dvorak kutatása folytán tehát új világításban és új fényben ragyognak az ó-kori keresztény mo-zaik művek. Fényük nem megtört, n e m a klasszikus
2. szánt.
R E L I G I O
173 m ű v é s z e t bágyadt visszaverődése. E l l e n k e z ő l e g kéta l a p v e t ő v í v m á n y u k k a l , a szinilluzionizmusszal és p l e i n a i r f e l f o g á s u k k a l ezer évvel m e g e l ő z t é k a r e n a i s -sanceot s m á s f é l l e l a m o d e r n művészetet. Az a l a p e l v ugyanaz, csak m e g j e l e n í t é s i m ó d j u k látszik első t e k i n t e t r e á t h i d a l h a t a t l a n n a k . D v o r a k m é l y r e h a t ó szellem, k i e m e l t e a l a p p a n g ó k a p c s o l a t o t s m a g a s r a e m e l t e a keresztény m o z a i k o k m ű t ö r t é n e t i és eszté-tikai értékét. E l i s m e r é s és h á l a illeti űgv a régészek, m i n t a k e r e s z t é n y k u l t u r a kedvelői részéről.
Fieber Henrik.
P r o t e s t á n s h i t h a g y á s N é m e t o r s z á g b a n . — Évekkel ezelőtt nem kis kárörömet keltett, anyagi és erkölcsi támogatást kapott németországi protestáns kö-rökben az ausztriai «Los von Rom» mozgalom. Most úgy látszik viszont nekik van meg a maguk «Los von Luther»-áramlatuk. A londoni «Public Oponion» február 25-iki számában tudniillik a következőket olvassuk.
Azok száma, a kik legutóbb hivatalosan és törvényesen elszakadtak protestáns egyházaktól Németországban, oly ijesztő a r á n y o k b a n növekedik, hogy egyházi hatóságok, zsinatok, konferenciák tárgyalják az égető kérdést, úgy-m o n d a New-York Independent. Csak úgy-magában Berlin-ben n a p o n k i n t 300 az átlagos száma a hithagyóknak s a kultuszminisztériumban 5 új hivatalnokot kellett fo-gadni csupán az új ügyek ellátására.
Vagy h a r m i n c esztendő óta csekély 1000—2000-re menő volt a hithagyók száma, de 1906-ban egyszerre 12,000-re szökött fel csak Poroszországban, holott 1904ben még 8802, 19051904ben 9158 volt. Főkép a m u n k á s -osztály az, melyet ez az egyházellenes mozgalom magá-val ragadott s magában Berlinben a legutóbbi három esztendő alatt több m i n t 17.000 m u n k á s hagyta el egyházát. Jelenleg legalább 30,000-re megy a protestáns egyházak évi vesztesége.
A szociáldemokrata gyűlölködés csak részben oka a b a j n a k s a Massenaustrittre (tömeges kilépés) való télhivás, melyet a párt a két esztendővel ezelőtt szen-vedett politikai vereség után bocsátott ki, hiábavaló-nak bizonyult. Mindamellett berlini nagy lapjuk, a
«Vorwärts» minden számában közli azon husz hely lisztáját a metropolisban, többnyire ivóhelyek, szivaros-boltok s efféle helyiségekét, hol az egyházat elhagyni szándékozók szükséges utasítást és blankettát k a p h a t -nak. A legtöbb hithagyó azt hozza fel okul, hogy sza-badulni akar az egyházi adó további fizetésétől, mely ilyen nyilatkozat, illetőleg kilépés révén elérhető s ez az egyedüli adó Németországban, melytől egyáltalán lehetséges megszabadulni.
A konzervatív lapok csudálkoznak azon, hogy nem nagyobb azok száma, kik otthagyják egyházukat, mint-hogy a kik megteszik, állítólag csak az egyház «száraz gallyai» voltak s bensőleg rég megszűntek tagjai lenni.
Sokan még haboznak, mielőtt kilépnének, mert utána minden egyházi igényük elveszett a pásztorok szolgála-tára keresztség, esküvő és temetésnél, betegek és hal-doklók látogatására, az úrvacsorában való részvételre.
Minthogy az utóbbi években az egyházi adó fizetése kötelezővé lett sokakra, akik azelőtt jövedelmük
elég-telensége révén föl voltak mentve alóla, azt hiszik, hogy a hithagyók számának hirtelen növekedése ennek az oknak tulajdonítandó.
Vallási és társadalmi viszonyok együtt hozzák létre ezt a mozgalmat. Radikális vallási gondolkozás, mely a Monistenbundban (szégyenlik «Materialistenbundnak»
nevezni !) talál megfelelő kifejezési, a protestáns egy-házak elégtelensége arra, hogy e sociális kérdéssel meg-birkózzék, különösen a m u n k á s o k közölt, egyaránt té-nyezők e mozgalomban.
Némely protestáns folyóirat egészen meg van elé-gedve a hithagyó propagandával, azt állítva, hogy az egyház így megszabadul nem kívánatos (undesirable) tagjaitól, azonban nyilvánvaló, hogy mégis bántja őket e dolog és kérdezik : mi lesz ebből ( W h a t next) ? Eddig még semmiféle szeparációs tervet nem vetett föl ez a mozgalom, sőt egyház és állam szorosabban egyesültek, mint valaha abban a törekvésben, hogy gátat vessenek a hazai protestáns egyházak belső szétbomlására irá-nyuló áramlatnak. Liberális úgy, mint konzervatív theo-logusok hasonlóképen ezen f á r a d n a k .
Némethi] Gijulci dr.
*
P á r i s . Luçon, reimsi bíboros érsek elitélése. Amette, párisi érsek védirata. — Arról a kártérítési pörről van
szó, melyet a francia püspöki k a r iskolás főpásztori körlevelében elitélt iskolai takönyvek szerzői indítottak egyes főpásztorok ellen. Reimsben a törvényszék m á r itélt s azt mondotta ki, hogy alperesnek 500 frank kár-térítést kell fizetnie és a perköltségeket kell viselnie. Ez az ítélet még nem végérvényes. Alaptalan és félszeg.
Alaptalan azért, mert ha esett kár, azt nem alperes okozta, h a n e m maguk a felperesek, kik oly könyvet írtak, melyet kifogásolni kellett a jogos kritikának. Fél-szeg ez az ítélet azért, mert ha csakugyan okozott volna kárt az alperes bibornok, az 500 koronával 10-ed részig sem volna kiegyenlíthető.
Amette, párisi érsek nem várta be a törvényszék ítéletét, h a n e m gondoskodott előzetes felvilágosításáról a közönségnek és bíróságnak. Védőirata az érsek ú r -nak, melyet nemkatholikus lapok maguk is «történeti okmány»-nak neveznek, azon az ismeretes jogelven alap-szik : «qui iure suo utitur, neminem laedit». Bizonyí-tásának élével felpereseknek amaz állítása ellen irányul, hogy nekik a püspökök kárt okoztak. Bebizonyítja Amette érsek, hogy az illető tankönyvírók teljesen rá-szolgáltak a jogos kritikára, a mennyiben aj megsértet-ték a törvényben előírt vallási semlegességet, mert két-ségbe vonták Isten létét s ez által megtámadták a ke-resztény morál alapjait1 ; de nemcsak vallási tekintetben vétettek a tankönyvirók, hanem bj történeti, bölcseleti, társadalmi, söt hazafiúi tekintetben is kihívták maguk ellen a jogos kritikát, mely minden éretteszü francia pol-gárnak elidegeníthetetlen tulajdonjoga. Maguknak tulaj-donítsák felperesek, lia a jogos kritika nyomában a kö-zönség s az iskolák tankönyveiktől elfordulnak s
azok-nak kelendősége fogyatkozást szenved. —y—la.
i Payot, kinek «Az akarat nevelése» c. m u n k á j á t a M. T. Akad.
könyvkiadó bizottsága azzal tisztelte meg, hogy magyarul kiadta, erkölcstani kézikönyvében azt mondja, hogy a túlvilági igazságszol-gáltatás «erkölcstelen» s az egyháznak róla szóló tanítása botrá-nyos tan.
D e r m o d e r n e S o z i a l i s m u s in s e i n e r g e s c h i c h t -l i c h e n E n t w i c k e -l u n g . Irta: dr. Michae-l Tugan-Bara-nowszky. Dresda. Verlag Böhmert. 1908. Ara 3 M. 198 ol.
A szociológusokat igen közelről érdekli a lenti cí-men megjelent munka. Érdekes dolog egy önálló mii-ben olvasni, miként fejlődött ki a modern szocializmus ? Szerzőnk a mű előszavában elmondja, hogy ily irányú munkát még nem talált, azért szánta rá magát, hogy ő azt megírja.
Sombart-Werner «Sozialismus und soziale Bewe-gung» cimű terjedelmes müve, Menger «Neue Staats-lehre», melyek különben a társadalomtudományi könyv-tár kiadásában, illetve magyar fordításban a mult évben megjelentek, Schaeffle «Quintessenz des Sozialismus», Bourgin «Die sozialistischen Systeme» nem elégítik ki a szerzőt.
Baranowszky a szocializmus lényegét és célját igyek-szik a szocialista írók müveiből meghatározni. Megálla-pítja, hogy erre nézve szabatos és világos definíciót sehol sem talált. A szocializmus az ember személyiségéből indul ki (18. ol.), teljes egyenlőséget kiván, nem retten vissza attól, hogy az emberek embertársaik által fosztassanak ki a kollektivizmus megteremtése végett, mert a jelen bajok forrása a rossz társadalmi berendezkedés, a kapi-talizmus uralma, a magántulajdon. A mostani emberi tevékenységet vegye át a társadalom.
Igen helyes a szerző ama nézete, melyet az érték-többletről vall. U. i. Marx tanítása szerint minden érték alapja a munka, tehát a munkást illeti az érték. De mert a munkaadó nem az egész értéket adja, csak egy részét, a többletet pedig önmagának reserválja, a többlet növeli a tőkét, kifosztja a munkást. Ez az Ausbeutung der Arbeit, a Mehrwerttheorie. A szerző Marx tévedését azzal bizonyítja (55), hogy az érték, az árú értéke nem függ pusztán a belefektetett munkától. Az anyag, a tőke, az esély, a piaci konjunktúrák mind annyi befolyásoló
tényezők.
A második fejezetben a marxisták két főtételének, a termékek koncentrációjának és a dolgozó osztályok elszegényedésének valótlanságát bizonyítja. Igaz, mikor Marx «Kapital»-ját írta, akkor a nyomorúságos viszo-nyok képe ilyen volt. Ámde az előző század ötvenes-hatvanas évei alaposan megcáfolták Marx jövendölését.
Az ipar és a kereskedelem a beözönlő aranyérc folytán rohamos fejlődésnek indult. Uj ipartelepek létesültek új tőkékkel. A termelés nem kumulálódott, hanem diffe-renciálódott. A munkabérek növekedtek, a munkaidő maximuma megállapíttatott, a baleset, a rokkantság ellen a munkás biztosíttatott. Szóval épen ellenkezője történt annak, a mit Marx jósolt, a miért a szocializmusból ezt a tételt, mint valótlant, ki kell kapcsolni.
A szerző a szociálista társas berendezkedésnek egy egész részt szentel. (101—156.) A szociálisták között erre nézve sincs meg a kellő egyetértés. A jövő szocialista berendezkedés négy nemét különbözteti meg: a központi szocializmust és kommunizmust, a korporativ, a fede-ralista szocializmust és az anarchizmust. Az első esetben központilag kormányoznak, a másodikban az egyes kor-porációk, szervezetek önállók, a harmadik formában szövetség köti össze a szerveseket, negyedikben teljes szabadság, anarchia dominál. Egyben e rendszerek szer-zőivel foglalkozik behatóan, idézi azok műveit.
A befejező rész felöleli azt a taktikát, melyet a szo-cializmus a múltban (forradalom) és a jelenben (gya-korlati tevékenység) kifejt.
A mű igen tanulságos, habár egyes dolgokra nagy kitéréseket tesz, a mi nyújtja a munkát, az olvasó türel-mét pedig próbára teszi. A mű utolsó része Sombart munkáján át tekintve hézagos és Sombartnak a már említeti munkájával nyert kiegészítést.
Csepela Lajos dr.