A b ű n b o c s á n a t útja n á l u n k k a t h o l i k u s o k n á l a gyónás, vagy m i n t egyetemlegesen n e v e z z ü k : a p e n i t e n c i a t a r t á s szentsége. Magunkba szállva, föl-keressük a gyóntatószéket s a lelkiatyával végezzük el lelkiügyünket. A m i b ű n v a l l o m á s u n k és az ő — Isten nevében gyakorolt — föloldozása m i n d e n b ű n t ő l való tisztulás útja, melyen egyúttal b ű n ö s b ő l m e g -igazultak, vagyis ismét Istennek fogadott gyermekei leszünk. S ezt a m ó d o t és utat követjük m i n d a n n y i -szor, ahányszor csak szükségét érezzük.
Tehát gyónó és g y ó n t a t ó ; illetőleg a m a n n a k részéről a bánat, gyónás és elégtétel, e m e n n e k részéről pedig a b ű n b o c s á t ó hatalom, vagy m i n t az evangélium n y o m á n (Máté 16, 19.) nevezni szokás: a kulcsok hatalma, azok a k o n s t r u k t i v elemek, melyekkel ma, a trienti állásponton, n a p o n k i n t találkozunk az egy-házi életben, m i d ő n b ű n m e g b o c s á t á s r ó l v a n szó.
Azonban n e m ilyen egyszerű és világos a helyzet, ha a dogmatörténet területére l é p ü n k s h a a b ű n -bocsánat végbemenésének m ó d j á t tisztán történeti szempontból a régi keresztények életében, szóval az ősegyházban keressük. Szinte m e g d ö b b e n t a felelet, a mit e kérdésre a legdivatosabb dogmatörténetirók, Harnack,' Seeberg,2 L o o f s3 a d n a k . Ezek szerint a
1 Harnack, arról beszélvén, hogy az őskereszténységben, az akkori fölfogás szerint, a súlyosabb bűnösök egész a III. század elejéig csak az Istennél, a túlvilágon, nyerhettek bocsánatot, ezt írja : «Die Regel entsprach doch der uralten Auffassung, dass die Christenheit eine Gemeinde der Heiligen sei, dass es keine, die Taufe in allen Fallen wieder ersetzende, ihr also gleichwertige Handlung gebe, und dass Gott allein Sünden vergeben könne. Im Ganzen muss die Praxis dieser Regel entsprochen haben : aber es bürgerte sich im Laufe der zweiten Hälfte des II. Jahrhunderts die Gewohnheit ein, f ü r die meisten, ja vielleicht für alle Sünden eine einmalige Busze nach öffentlicher Exliomologesis zu gewähren». Lehrb. der Dogmengeschichte. 1894. 1. 403—4. 1. Tehát hogy a mai peniten-ciatartás szentsége akkor még teljesen ismeretlen volt.
2 Seeberg a 140 körül irt Hermas <• Pastor»-áról mondja
«Hier treten uns zuerst die Umrisse einer kirchlichen Busz-sakramentes entgegen : Sünden, die an sich unvergebbar sind, können durch besondere göttliche, resp. kirchliche Erklärungen vergeben werden». Lehrb. der Dogmengeschiclite. 1908.1 127.1.
Ez már az egyszeri bocsánatra való korlátozást nem ismeri.
3 Loofs : «Die Kirche galt als die Gemeinde des sicheren
f ö n n m a r a d t II. századbeli iratok arról t a n ú s k o d n a k , hogy az a kor m é g semmiféle a l a k j á b a n sem ismerte a m a i értelemben vett gyónást, h a n e m a hivek szemében m a g a az Isten volt a b ű n m e g b o c s á t ó , a kihez b ű n t u d a t u k b a n közvetetlenül f o r d u l t a k bocsánatért.
Azt m o n d j á k ezek az irók, hogy az egyház e n e m ű köz-vetítésével, vagyis a kulcsok h a t a l m á v a l , először csak a III. században (Kálixt p á p a később megbeszé-lendő e d i c t u m á b a n ) találkozunk, a mely h a t a l o m n a k az egyházi elöljárók részéről történt igénybevételével hogy egyúttal az egyháznak addigi fogalma is m e g -változott, a m e n n y i b e n az egyenlők, a «szentek társa-ságából» üdvintézménnyé, m á s szóval h i e r a r c h i k u s társasággá alakult át.
Annyit jelent ez természetesen, m i n t hogy a b ű n -b o c s á n a t n a k az egyház közvetítésével történő m a i m ó d j a (a p a p n a k történő gyónás) egy későbbi h a t a l m i alakulás, m e l y n e k gyökerei n e m az első keresztény talajból, n e m Krisztus intézkedéséből t á p -lálkoznak.1
B ű n b o c s á n a t tekintetében ebben állna a k ü l ö n b -ség a m a és a h a j d a n között.
Egy m á s a l k a l o m m a l2 m á r b e m u t a t t a m ezeket az i m é n t megszólaltatott dogmatörténeti r ó k á t s o n n a n úgy i s m e r j ü k őket, m i n t a kik kifejezetten a L u t h e r -féle vallási r e n d s z e r igazolását tűzték ki k u t a t á s u k föladatául. Tehát n e m a történeti, h a n e m a felekezeti érdek vezeti őket kutató m u n k á j u k b a n . Azért az ős-keresztény b ű n b o c s á n a t m ó d j á r ó l kialakult e m e Heiles, in der, damit dem Urteil Gottes nicht scheinbar vorgegriffen werde, offenbare Sünder nicht geduldet werden konnten. Die Möglichkeit, dass Gott solchen Sündern, wenn sie Busze täten, dennoch vielleicht verzeihen werde, w a r damit nicht negiert. Doch ist diese strenge Praxis früh (Ilermas) durchbrochen». Leitfaden zum Studium der Dog-mengeschichte. 1906. 205. 1.
1 Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy ennek ép az ellenkezőjét állította a trienti zsinat a XVI. században a reformátorok hasonló fölfogásával szemben. «Si quis nega-verit, confessionem sacramentalem vei institutam vei ad salutem necessarian! esse iure divino ; aut dixerit, modum secrete confitendi soli sacerdoti, quem Ecclesia ab initio semper observavit et observât, alienum esse ab institutione et mandato Christi, et inventum esse humánum, a. s». (Sessio XIV. c. 6 ) . Denzinger: Enchir. Symbolorum. 1908. 305 1.
2 Beligio. 1909. 673. 1.
n é z e t ü k b e se n y u g o d h a t u n k bele, h a n e m azt t u d o -m á n y o s revízió alá fogjuk, a -mit úgy hisze-m leg-tárgyilagosabban úgy végezhetünk el, h a egyenesen m a g u k h o z az ősi forrásokhoz, a II. századbeli ira-tokhoz f o r d u l u n k s m a g u n k t a n u l m á n y o z z u k ott a kérdést. Vájjon csakugyan olyan radikálise a k ü l ö n b -ség a m u l t és a jelen k ö z ö t t ?
Azonban m i d ő n n e k i l á t u n k e n n e k az érdekes kutató m u n k á n a k , n e m h a g y h a t j u k figyelmen kívül m a g u k a katholikus tudósok között egyn é h á egyn y éve (1897 óta) ugyaegyncsak az ősegyházi b ű egyn -bocsánat k ö r ü l folyó, m a is még befejezetlen s a f ö n n e b b említett protestáns dogma történetírók nézetét részben, nevezetesen a források méltatása tekintetében, érintő vitát, mely m a két p á r t r a osztja a teológu-sokat s a r r ó l szól, hogy az egyik párt szerint az egy-ház az első két században h á r o m ú. n. halálos b ű n t (házasságtörést, bálványozást és gyilkosságot) p e d a -gógiai okokból meg n e m bocsátott, elkövetőiket m i n d e n k o r r a kizárta az egyházból s m i n d e n penitencia d a c á r a bocsánatért az Istenhez, az életutánra utalta.
A katholikus vitázok eme nézete az említett protestáns d o g m a t ö r t é n e t i r ó k á l l á s p o n t j á t ó l elvileg különbözik. A d o g m a t ö r t é n e t i r ó k szerint ugyanis az ősegyház a keresztségen kívül egyáltalán n e m gyako-rolta a b ű n b o c s á n a t o t ; m e r t mint a «szentek sága», a minek magát vallotta s m i n t egyenlők társa-sága, k ü l ö n papságot n e m ismert és a keresztség u t á n elkövetett összes b ű n ö k b o c s á n a t á t Istenhez tartozónak vallotta. Ennélfogva szerintük a kulcsok h a t a l m á n a k az egyház, illetőleg az egyház elöljárói által később, a III. században, történt kézbevétele az egyház k o n s t i t u c i ó j á b a n lényeges változást jelentett jelentette az ősi fölfogás elhagyását s nevezetesen az
egyház f o g a l m á n a k átalakítását, az ősi tiszta keresz-ténységből a h i e r a r c h i á r a , a katholicizmusra való átmenetet vonta m a g a után. Az ősegyház r o m l á s á n a k is nevezik.
A csupán a «peccata capitalia» meg n e m bocsá-tását vitató katholikus tudósok ellenben úgy fogják föl a dolgot, hogy a «kulcsok h a t a l m a » kezdettől fogva megvolt az egyházban, gyakorolta is az egyház, azaz megbocsátotta a b ű n ö k e t , mint m a teszi s csupán csak a h á r o m m a l szemben, pusztán az akkori időviszonyokra való tekintetből, tanúsított tartózkodó magatartást.
Ez m i n d e n e s e t r e egészen m á s álláspont s mégis ezek a katholikus t u d ó s o k e m e tételük bebizonyí-tásánál, t. i. az ősrégi iratok méltabebizonyí-tásánál, mint látni fogjuk, egyszernél többször veszedelmesen találkoznak a másik állásponttal, úgy hogy bizonyítékaik taglalásánál alig hogy t u d u n k köztúk és a d o g m a t ö r t é n e t -irók között különbséget tenni. Ep azért úgy i r á n y í t j u k
1 Harnack : «Die volle Durchführung der bischöflichen Kirchenverfassung fiel mit der Einführung des unbeschränkten Rechtes, Sünden zu vergeben, zusammen.» DG. I. 406. 1.
jelen kutató m u n k á n k a t , hogy, mint b e n n ü n k e t közelebbről érdeklőkkel, első s o r b a n ezekkel a b á r o m b ű n föntartását vitató k a t h o l i k u s t u d ó s o k k a l foglal-k o z u n foglal-k ; eme foglal-k u t a t á s u n foglal-k eredményei, a foglal-két foglal-kérdés sokszoros kapcsolatánál fogva, m a j d egyúttal világos-ságot derítenek H a r n a c k é k ú. n. történeti álláspont-j á r a , nevezetesen a b ű n b o c s á n a t n a k az ősegyházban
közvetetlenül Isten elé való tartozására is.
1. A d o g m a t ö r t é n e t i r ó k n a k erős támasztékul, az említett katholikus t u d ó s o k n a k pedig a h á r o m halálos b ű n n e k az ősegyház részéről történt föntartásáról szóló nézetük fölállításánál egyenesen kiindulási pontul szolgál T e r t u l l i á n n a k «De pudicitia» cimű, m o n t a n i s t a k o r á b a n (220 körül) írt műve, illetőleg Kálixt p á p á n a k (217—23-ig) a m ű elején említett s végig az egész m ű v ö n át hevesen t á m a d o t t «edictuma».1 Csak n é h á n y sor m a r a d t f ö n n ebből az edic-tumból. Montanus megtért hive, a még n e m rég katholikus Tertullián, a testilelki tisztaságot, a p u d i -citiát, a m a g a túlszigorú á l l á s p o n t j á r ó l magasztalván, a szerinte e n n e k r o m l á s á r a i r á n y u l ó p á p a i edic-t u m b ó l ennyiedic-t emlíedic-t : «Audio eedic-tiam edicedic-tum esse p r o p o s i t u m et q u i d e m p e r e m p t o i i u m ; pontifex scilicet maximus, q u o d est episcopus e p i s c o p o r u m , edicit :
«Ego et m o e c h i a e et fornicationis delicta paenitentia functis dimitto». A p ü s p ö k ö k püspöke, mint hallja, k i m o n d t a : én a házasságtörés és a fajtalanság bűneit a b ű n b á n ó k n a k megbocsátom.
Műve további f o l y a m á n sorra veszi aztán ellen-feleinek, m i n t a katliolikusokat gúnyolódva nevezi : a pszichikusoknak s közben bizonyára a p á p á n a k is az e d i c t u m b a n foglalt érveit s hallgatag ellen-kezésbe j ő v é n a saját, előbb írt és a katholikus álláspontot visszatükröző «De paenitentia» cimű müvével, érveiket prókátori fogásokkal m e g d ö n t e n i iparkodik, de az edictumból magából, a tényállás közelebbi megismerésének k á r á r a , többet n e m idéz.
Még a p á p á t sem nevezi meg nevén, jóllehet h á r o m -szor is e m l í t i : episcopus e p i s c o p o r u m , benedictus papa, apostolice; azért a régiek, sőt az u j a b b a k is, mint Döllinger és mások, Z e p h y r i n p á p á r a gondoltak ; a z o n b a n Hippolyt «Philosophuniena»-ival való össze-hasonlítás a l a p j á n m a általános a nézet, hogy az e d i c t u m b a n Kálixt p á p á v a l van dolgunk.2
A mi az edictumból vett ezt a rövid idézetet illeti, tény, hogy az őskeresztény i r o d a l m i termékek sorában, a m e n n y i r e a m a i napig i s m e r j ü k , a «De pudicitia» irat az első, m e l y b e n a kötő és oldó hatalom s hozzá még a p á p a ajakán, ily velős rövidséggel és határozottsággal kifejezve először j e l e n t -kezik. Más régibb i r a t b a n n e m találjuk így kifejezve.
S épen ez a jellege a pápai nyilatkozatnak, k a p c s o l a t b a n T e r t u l l i á n n a k ellenkező állásfoglalásával
1 Migne: Patr. Lat. II. 1031. 1.
2 Funk : Kirchengesch. Abhandl. und Untersuchungen.
1897. I. 156. 1.
2. szánt.
R E L I G I O
99s érvelésével, az ősegyházi, a f ö n n m a r a d t többi irolt emlékekből fölismerhető fejlődési folyamatba be-állítva, a katholikus k ö r ö k b e n m á r j ó ideje két ellen-kező nézet keletkezésére szolgáltatott alkalmat. Az egyik Petavius jezsuitáé (1583—1652),1 a másik Morinus o r a t o r i a n u s atyáé (1591—1659).2
Petavius készpénznek fogadta el Tertullián t á m a -dását s m i n t előadásából következtetni lehet, Kálixt-b a n (illetőleg ZephyrinKálixt-ben) valóKálixt-ban újítót látott, a ki elsőnek szakított az addigi szigorú egyházi eljárással s a koráig m e g b o c s á t h a t a t l a n h á r o m b ű n közül az elsőt: a fajtalanságot megbocsátotta, a másik két b ű n t m é g nem, ezek bocsánata hogy csak később utána következett be.
Petavius e nézetét u t ó b b visszavonta,3 illetőleg Morinus fölfogásához képest megmásította. Morinus tudniillik, fölismerve Tertullián ferdítéseit, Kálixt (ő is Zephyrint emlegeti) e l j á r á s á b a n n e m látott egyebet, mint hogy a f ő b b e g y h á z a k b a n addig is divott eljárást, mely szerint a kellő b ű n b á n a t esetén
1 Petavius : De poenitentiae vetere in ecclesia ratione diatriba (Migne : Patr. Graeca XLII. 1017. 1.) ezt i r j a : «Nullum esse delicti flagitiique genus, quod non eadem illa, quae ligare et retinere potest, solvere ac remittere possit Ecclesiae potestas, neque p r o b a n d u m hoc loco e s t . . . H u j u s vero potes-tatis usum, cum in ejusdem Ecclesiae arbitrio positus sit, varie temperatum ac administratum esse non dubium est et ad continendam faciendamque disciplinam severioribus interdum legibus et institutis astrictum. Quocirca sut) ipsum Christianae religionis exordium, tlagrante paraeque studio pietatis et improbitatis odio, multo et graviores in delicta poenae et diuturniores constitutae sunt. Quae res eo usque progressumhabuit, ut atrocioribus quibusdam sceleribus venia indulgentiaque funditus denegata fuerit, nunquam ut cum Ecclesia reconciliari possent. Quod ut ab liodiernis m o r i b u s et institutis abhorrens, ne quis incredibile forsitan arbitre-tur, auctorem habeo Tertullianum, qui in libro «De pudicitia»
clare id et diserte t e s t a t u r . . . Ut enim ex eo, quod in libro
«De jejunio contra Psychicos» Catholicos reprehendit, quod unico Quadragesimae jejunio contenti cetera a Montanistis inventa repudiarent, quadragesimalis jejunii vetustas hoc ipso Tertulliani testimonio contra haereticos hodiernos asse-r i t u asse-r : itapasse-rofecto duobus illis saltem, vel tasse-ribus (idololatasse-riae, homicidio et adulterio) initio peccatis pacem nullam ab Ecclesia concessam, ex ejusdem auctoritate et raciocinatione concludi non immerito potest».
2 Morinus : Commentarius historicus de disciplina in administratione Sacramenti poenitentiae. Venetiis. 1702. 459.1.
ezt i r j a : «Hanc sententiam (a három bűn fönntartásáról) de nonnulis Ecclesiis veram esse, difflteri, ut opinor, nemo pote-rit, qui antiquorum testimonia de liac re tantisper animo versaverit. Sed Ecclesias praecipuas, aliasque fréquentes, hune morem esse amplexas, manifestissimae veritati mihi videtur plane adversum . . . Zephyrino Pontiflce haeresis Montanistarum exorta est, quae inter cetera ferialis doctrinae capita docuit, Moechis non secus ac Idololatris et Homicidis peccata non esse remittenda, eo quod ejusmodi peccatoruni remittendorum penes Ecclesiam nulla esset potestas. Nonnulli Episcopi, ut jam didicimus, idem observabant disciplinae causa, non ut Haeretici liane potestatem Ecclesiae adimen-tes. Disciplinam istam correxit Zephyrinus (Callixtus), decreto-que cavit, ne amplius observaretur».
3 E s s e r : Der Katholik. 1908. 97. 1.
senkitől, a házasságtörőktől sem tagadták meg a fel-oldozást, a fölmerült vita folytán szüksége forogván fönn, saját tekintélyével megerősítette. Tehát Kálixt Morinus szerint n e m újító, ellenkezőleg a régi fegye-lemnek a f ö n n t a r t ó j a , m i u t á n az egyház s o h a s e m ismert alfélé b ű n f ö n n t a r t á s t s az tisztára a m o n t a n i s t á k találmánya volt.
A két nézet között az ellentét u j a b b a n igen kiélesedett, m i d ő n F u n k , tübingeni egyetemi egyház-történettanár, «Zur altchristlichen Buszdisciplin» c i m ű értekezésével Petavius nézetét fölujította.1 Vele szem-ben 1905-szem-ben Esser, b o n n i dogmatikus, nagy tudo-m á n y o s készlettel, Morinus nézetét istudo-mételte tudo-meg,2
hangsúlyozván, hogy a köpönyegforgató Tertullián állítása hitelt n e m érdemel s n e m számolva a történet-b ú v á r o k érzékenységével, hozzátette, hogy az ősegyház a pecc. capitaliak-kal szemben m á r csak azért sem szüneteltethette a kulcsok hatalmát, mivel a h h o z t u l a j d o n k é p e n j o g a sem volt.
Esser ez utóbbi kijelentésével a történeti kérdést a dogmatikai térre vitte át s ezzel olajat öntött a tűzre. A historikus tudniillik, ragaszkodván a saját módszeréhez, m i n d e n kort önmagából, az egykorú iratokból igyekszik megismerni, azért az Esser-féle érvelésben a d o g m a t i k u s n a k a történeti térre való illetéktelen beavatkozását látja. Midőn pedig Stufler, i n n s b r u c k i dogmatikus, egyenesen a trienti zsinat h a t á r o z a t a i r a hivatkozva, megismételte Esser argumen-t á c i ó j á argumen-t3: a kérdés egyszerűen a hangulati térre tere-lődött át. Szenvedélyek csaptak föl n y o m á b a n .
C s a k h a m a r jelentkeznek ennek nyomai. F u n k , Essernek felelve, Stuflernek egyebekben értékes, de dogmatikai intelmeket m a g á b a n foglaló fejtegetésére csak annyit jegyez meg : vor solchen «Gelehrten»
geziemt es sich schweigend das Haupt zu senken.4 S a m i n t Pohle, a breslaui dogmatikus is hozzájárult F u n k fölfogásához : Nichts w ä r e verkehrter, als die Vergangenheit mit d e m Maszstabe d e r Gegenwart zu messen,5 sejteni lehetett, hogy az egyháztörténetirók s o r b a n F ű n k h ö z csatlakoznak.
Úgy is történt. F u n k mellett egész hévvel nyilat-koztak Batiflol,6 Bauschen,7 Koch,8 P o h l e0 s mások.
Esser mellett D'Alès 10 és számos beható értekezéssel 1 Funk : Kirchengescli. Abhandl. 1897. I. 155—181. 1.
2 Esser : Die Buszschriften Tertullians De poenitentia und De pudicitia und das Indulgenzedikt des Papstes Kal-listus. Bonn. 1905.
3 Stufler Pohle Dogmatikájának (a III. kötetnek) bírála-tában. Zeitschrift f. kath. Theol. 1906. 322. 1. Majd u. ott 1907. 435-7. 1.
4 F u n k : Das Indulgenzedikt des Papstes Kallistus. Theol.
Quartalschrift. 1906. 568. I.
s P o h l e : Lehrbuch der Dogmatik. 1908. III. 404. 1.
s Batiffol : Bulletin de litter. ecclés. 1906. 399. 1.
7 Rauschen : Eucharistie und Buszsakrament. 1908. 105. 1.
8 Koch : Zeitschrift f. d. neutest. Wissenschaft. 1908. 35. 1.
9 P o h l e : i. müvében.
i» D'Alès: Revue du clergé français. 1907. 337. 1.
Stufler.1 Loofs sem t a r t j a Kálixtot újítónak,2 Seeberg igen.3
Pohle így ír a vitáról : «So stehen sich bis zur S t u n d e zwei entgegengesetzte A n s c h a u u n g e n ü b e r die B e d e u t u n g u n d Tragweite der altkirchlichen Busz-disziplin u n v e r s ö h n t gegenüber, u n d es ist nicht abzusehen, ob u n d wie ein wissenschaftlicher Aus-gleich in der Z u k u n f t erhofft w e r d e n darf».4 Stufler szerint is: «Der Streit tobt u m die Geschichte der altkirchlichen Disziplin auch in unseren Tagen n o c h in seiner alten Heftigkeit fort».6
A kérdés szerintem n e m a tárgyban, h a n e m a h a n g u l a t o k b a n mérgesedett e l ; ép azért a két nézetet kiegyenlíthetetlennek, illetőleg a kérdést megoldhatat-l a n n a k n e m tartom, csak vissza kemegoldhatat-lmegoldhatat-l ámegoldhatat-lmegoldhatat-lítani oda, a hova tartozik, a történeti térre. Ahogy én l á t o m a helyzetet, a vitatott k é r d é s m á r m a is sokkal vilá-gosabban áll előttünk, m i n t 1897-ben, m i k o r F u n k a
vitát megindította. Dudek.