A késő modernitás és a posztmodern

A késő modernitás elméletalkotói nem mondanak ellen a modern szociológiai elméleteknek, de úgy tekintik, hogy azok már nem nyújtanak elegendő magyarázatot a társadalmi változásokhoz, a szociológiai értelmezéseket új kihívások érik (Rényi és mtsai, 2014). Az 1980-as évektől a szociológusok fő kritikája a korábbi elméletekről, hogy a gyermeket aszociálisnak, éretlennek minősítették. A késő modernitás elismeri a korábbi szocializációs elméletek tanulságait, miszerint a gyermek megnyilvánulásai hordozzák a struktúra jegyeit, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a gyermek szerepére és a mikroszociális tényezők árnyalására. A gyermeket aktív szociális cselekvőként (agency) értelmezik, aki részt vesz a szociális életben (socially participative). Azzal érvelnek, hogy a kor gyermeke sokkal informáltabb, a felnőttkor és gyermekkor közötti határ elvékonyodik többek között a technológia gyors változásával. Azt is felvetik, hogy a gyermek meg-változott körülményeinek elemzését korszerű módon kell vizsgálni. Az alábbi-akban néhány olyan teoretikus szemléletében mutatjuk be a szocializáció új problémáit és jellegzetességeit, akik a késő modernitás képviselői.

Anthony Giddens (1984) a környezethez való alkalmazkodás helyett a folyamatosan változó igények és lehetőségek kölcsönös egymáshoz igazodásáról beszél. Elveti a struktúra fogalmának a hagyományos használatát, miszerint korlátozza a cselekvők működését. A struktúrát a cselekvés feltételének és egyben eredményének tekinti. A struktúrák csak annyiban tudnak korlátozni, amennyiben mások cselekvései által szembekerül velük az egyén, egyre kevésbé számít a származás, a hagyomány, a cselekvési lehetőségek nyitottak, mindenki maga dönthet arról, hogy milyen életstílust formál – fejti ki egy interjúban Giddens a strukturáció elméletéről (2013). Az ember reflexív beállítódását emeli ki, aki cselekvési potenciállal rendelkezik és interakciós rutinok alapján gyakorlati tudatossággal (practical consciousness) ismeri fel, hogy a különféle

szituációkban melyik a hatékony cselekvés (Giddens, 1982). A hétköznapok szintjén az intim kapcsolatok alkalmasak arra, hogy a normák demokratikus egyeztetése gyakorlásra kerüljön.

A francia „individuumszociológiák” – ahogy Martucelli és de Singly 2004-es tanulmányából kiindulva Takács Erzsébet (2012) nevezi a késő modern szociológusok munkásságát – az angol szakirodalomnál is alaposabban elemezték az egyén működését a megváltozott társadalmi kontextusban³.

Bernard Lahire (2012) és François Dubet (2012) diszpozicionalista megközelítéseik Bourdieu habituselméletét kritizálva megkérdőjelezik az egységes habitusok létezését. Úgy vélik, az egyén a különböző helyzetekben változatos vagy akár ellentmondásos diszpozíciók, szerepek, tudatalatti reakciók, cselekvési logikák szerint nyilvánul meg, önmagát szituáció függvényében újra meg újra megalkotja. Lahire (2012) a késő modernitás sajátosságaként fogalmazza meg, hogy az egyének már gyermekkoruktól kezdve sokrétűen szocializáltak (plurisocialisation). A szocializációs folyamat során az egyéni diszpozíciók komplexszé válnak, az egyén társadalmi viselkedése folyamatosan változik, adott inger ugyanannál a személynél is eltérő válaszokat válthat ki. Az, hogy mennyire változatos diszpozíciókkal rendelkezik az egyén, attól is függ, hogy volt-e lehetősége minél korábban sokféle társadalmi kontextusban részt venni, erősségük pedig annak függvénye, hogy az egyes környezetben tanult szokások, képességek mennyire alkalmazhatók a többi kontextusban. Dubet (2012) a társadalom egységességének felbomlásáról beszél: a célok megsokszorozódnak, a társadalmi igények összekuszálódnak. Mivel a társadalom immár nem biztosít stabil értékeket, normákat, integráló szerepeket, az egyén soha nem szocializálódik teljesen, hanem folyamatosan konstruálódik identitása. Az egyén formálódására két ellentmondásos folyamat jellemző: a szocializáció és az autonómizáció, de a szabadság elve még a szocializációt is átszövi. Az egyén a saját társadalmi tapasztalata alapján kombinálja a regisztereket, miközben a társadalmi, a racionális és az erkölcsi cselekvési módok mind jobban széttartanak, így hatalmas diverzitás keletkezik (1994, in Rényi és mtsai., 2014). Mindkét szociológus megfogalmazza az új társadalmi helyzet és szocializációs törekvés következményeit. Lahire (2012) pozitívumként ítéli meg, hogy az egyén eredetinek és függetlennek érzi magát társas környezetétől, de az ellenpóluson ezzel együtt gyengül a környezethez, társadalmi osztályhoz tartozás érzése, nehezebbé válik a barátokhoz,

3 Mivel egyes szerzők publikációi francia nyelven olvashatóak, elméleteiket magyar nyelvű összefoglaló tanulmányok alapján mutatjuk be.

kortársakhoz való kapcsolódás, ezen kapcsolatok hiányával pedig növekedik a frusztráció és szorongás lehetősége. Dubet pedig felhívja a figyelmet arra, hogy a társadalmi koherenciát biztosító „intézményes program” (2012, 74.), vagyis az általános érvényű konvenciók hanyatlása feszültségeket és bizonyos patológiákat is maga után von, például bizalomvesztést, szerepzavarokat, a társadalmi interakciók nehézségeit.

Lahire differenciáló társadalomképét Danilo Martuccelli szingularista koncepciója követi (1964, in Takács, 2012), miszerint az általános rend és a személyközi viszonyok keretei felbomlottak. Ennek következtében az egyének ún. „személyes helyénvalóság” keresésére törekszenek, a cselekvő önmaga megformálásával próbál hatékonyan alkalmazkodni az újabb szituációkhoz (Rényi és mtsai, 2014, 39). A felelősségét kizárólag a cselekvő alanya viseli – olvashatjuk Szépe Andrásnak (2012) a Martucellivel készült interjújában. Alain Ehrenberg (1991, in Rényi és mtsai, 2014) társadalom-megközelítése hasonló, az egyén érvényesülésének az útja az autonómia. A korábbi normatívákat „az én meghaladásának normája” váltotta fel (Rényi és mtsai, 2014, 41). Az új „követelmény” minden osztályban és rétegben egyetemes érvényt nyer, a kívánt magatartások a cselekvési autonómia, a kockázatvállalás, a fejlődés képessége, rugalmasság, felelősségvállalás. Az autoritás már nem a feltétel nélküli engedelmességen, hanem a kezdeményezőkészségen, a jó kommunikációs és tárgyalókészségen alapul.

Egyre nagyobb az egyén szabadsága az életmód megválasztására, a társadalmi mobilitás megvalósítására. Ehrenberghez hasonlóan François de Singly is „az egyre növekvő autonómiakésztetésben” ismeri fel a késő modernitás jellegzetességét (Rényi és mtsai, 2014, 46). François de Singly az individualizált családot vizsgálja (2010, in Rényi és mtsai, 2014), ahol a család elsődleges szerepe már nem a gazdasági, erkölcsi értékek átörökítése, hanem a családtagok személyes identitásának a felépítése. Ugyanakkor a családtagok változatos szerepekből törekednek egyensúlyt teremteni elvárások és eredetiség között: például az anya egyidejűleg párkapcsolatban élő nő is. A családon belüli autonómiának köszönhetően a szülő autoritása csökken a gyermekkel szemben.

A késő modernitásra az átfogó kényszerítő erejű struktúrák felbomlása jellemző, ezzel szemben nagyobb tér nyílik az individuális cselekvő előtt. Az autonómia, kezdeményezés, eredetiség, sokrétűség, szabadság ígéretével szemben a felelősség, frusztráció, szorongás, bizalomvesztés, a kapcsolatok hiánya sorakozik fel. Ezek ellenfeszülésében fokozottan megnő a szociális kompetenciának – mint az önszabályozó, kapcsolatteremtő és – fenntartó, problémamegoldó készségek, képességek és attitűdök rendszerének a jelentősége.

A posztmodernitás „a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság”

Lyotard (1993, 8) megfogalmazásában. Nem jellemző a nagy elméletek kidolgozása, a megismerés sokszínűségére törekszik, a relatív igazságok érvényesülnek az értelmező szemszögéből, ami azonban nem független annak társadalmi, gazdasági, kulturális, politikai helyzetétől. Donna Harraway (1991) komplexitás elméletében kifejti, hogy a kortárs életmódot sok szempontból kétértelműség jellemzi, ezzel nem férnek össze a korábbi dualisztikus elgondolások, ahol a természeti kizárja a társadalmit, a függés a függetlenséget, a passzív az aktívat, az inkompetencia a kompetenciát, a játék a munkát stb. A posztmodern szociológusok új dichotómiákat java-solnak a gyermek szocializációjának értelmezéséhez (Prout, 2005), a struk-túra-ágencia, egyéni-társas, létező-valamivé váló fogalmakat felszabadítják az egymásnak ellentmondó alkalmazásától. A struktúra - ágencia mentén az új gondolkodásmódban a gyermek a társadalmi struktúra alkotórésze, és cselekvőerőként szerepel. A kutatások témájává válik, hogy a gyermek társas cselekvései hogyan befolyásolják helyzetét, hogyan alkotják meg világukat, és hogy a gyermeki ágencia miként hat a családi munkamegosztásra, a szülők viszonyára stb. (Jensen és McKee, 2003). Az egyéni - társas értelmezésében az új szociológia tudományköziséget javasol. Míg korábban a pszichológia indivi-duumként, a szociológia a társadalom tagjaként értelmezte a gyermekeket, a posztmodern ötvözi a két megközelítést. A létező - valamivé váló kettősségében a szocializált gyermek továbbá nem a társadalmi folyamatok végterméke: a gyermek a jelenben és a valamivé válás állapotában egyszerre él, bár az emberi élet első korszakában van, de a felnőtté válás nem egyedüli cél. Jens Qvortrup (1999) módszertani újítást javasol: statisztikailag is láthatóvá kell tenni a gyermekeket, akik a társadalom integrált része. A gyermekeket is befolyásolják az aktuális kulturális tényezők, gazdasági érdekek, technológiai vívmányok. A gyermekkor kutatása annál is inkább fontossá válik, mivel a gyermekek nem az általuk kiválasztott körülmények között élnek. Ahogy a szociológia kutatja például az osztályokat, az etnikumokat, a nők szerepét, ugyanúgy szükséges kutatni a gyermekekkel kapcsolatos problémákat, mint gyermek-szegénység, a beiskolázás stb. – és ebben fontosnak véli a makro és mikro szintű tényezők vizsgálatát egyaránt. Módszertanilag nélkülözhetetlennek tartja magának a gyermeknek a megkérdezését, amely kivédi, hogy egyedül a szülők státuszfüggő szűrőjén keresztül láttassák őket a kutatások. A felnőtt ugyanis domináns szerepéből vizsgálja a gyermeket, a gyermek szemlélete ennél fogva függ a felnőttnek a „normalitásról” való elképzeléseitől. Ez a nézet akár gyermekek vagy gyermekcsoportok marginalizálódásához vezethet, mivel nem a gyermek szükségletei, hanem a normák, és azok be

nem tartásának elképzelt veszélyei irányítják a felnőtt figyelmét. A mögöttes tartalmak letisztítása érdekében szükséges a dekonstruálás, majd ezt követően a rekonstruálás.

Jenks Chris (2005) kiegészíti az irányzat jegyeit James és Prout tanulmánya nyomán:

‐ a gyermekkor társadalmi képződmény, amely a társadalmak kulturális összetevője, kultúrája nem alacsonyabb, mint a felnőtté;

‐ nem választható el más dimenzióktól, mint nem, etnikum, osztály;

‐ a gyermekek társadalmi kapcsolatait érdemes saját életterükön vizsgálni, a felnőttektől függetlenül is;

‐ módszertanilag fontos a gyermek vizsgálatában a megfigyelés és az etnográfia eszközeinek használata.

A posztmodern gyermekkor sajátosságainak megértésében segíthet az általános társadalmi jellemezők leírása, amelyet Urlich Beck (2003) modellez. Bár nem a gyermeki fejlődés szemszögéből írja le, de társadalmi megfigyelései a gyermeki szocializáció változásának irányait is alátámasztják. Ulrich Beck (2003) kockázati társadalomról beszél, szerinte a korábban osztályokba soroló különbségek – a tőke és a munka, a gazdagság és szegénység mentén –, eltörpülnek, ugyanis mindenki ugyanazoknak a technika által meghatározott kockázatoknak van kitéve. A globalizált világban számos olyan esemény van, ami mindenkit hasonlóan érint, ugyanakkor a társadalmi cselekvés minden területén pluralitás érvényesül.

Az individualizálódási folyamatok megnövelték az egyén mobilitási lehetőségeit, de a felelősségét is. A családi szerepek is pluralizálódtak, a nők és férfiak meg kell találniuk a szerepeiket. A család, mint alapegység elemzése továbbá nem célszerű, ehelyett indokoltabb egy problémát a csalátagokat érintő módozatokról vizsgálni. Adott esemény lehet pozitív az egyik tagnak és negatív a másik tagnak. A partnerkapcsolatok könnyű felbomlása, illetve pluralizálódása ez egyik oldalon szabadságot hoz, a másik oldalon a kötöttségek elvesztésének kockázatát vonja maga után.

Elképzelésének gyengéje, hogy a mai technikailag termelt kockázatok nem egyenlítik ki a jólét és a hatalom eloszlását olyan mértékben, hogy a kockázattársadalomra ne lenne érvényes az osztályrétegződés.

Más szerzők (Fukuyama, 1994; Bugovics, é.n.) a fogyasztás és a termelés megnövekedett szerepét tekintik a posztmodern identitás meghatározójának.

A fogyasztói társadalomnak egyik jellemzője, hogy a gyermekes család speciális fókuszába kerül a piacnak, és a gyermekre fordított minőségi időhöz számos megvásárolható anyagi értéket, játéktárgyat rendel. Ezek Vajda (2010) szerint státusszimbólumként is értelmezhetőek. Az anyagi javak elsődlegessége mellett olyan posztmodern értékek megjelenéséről

beszélhetünk, mint a kommunikáció, kommunikációs technológiák, információ, szabadság, függetlenség, nyitottság (Giddens, 2008; Andorka, 2006). Ennek megfelelően a mai nevelési elvek liberálisak, gyermekközpontúak, a demokratikus szülő-gyermek kapcsolat kialakítására törekednek, serkentik a sokféleséget, a differenciálódást és az individualizálódást is. A pluralitás jegyéhez illeszkedik Jenksnek (2005) az az éles megfigyelése, miszerint a plurális, alternatív kultúrafelfogások, életstílusok olyan elterjedtek, hogy nehéz megmondani, hogy mihez képest alternatívak. Az egyéni szabadság kiteljesedése mellett a fogyasztói kultúra következtében a személyiség egyre inkább kívülről is irányítottá válik a tömegkommunikáció befolyása alatt és a globalizáció folyamatának van kitéve (Riesman, 1983; Price, 1998, in Nagy Romulus, é.n.). A posztmodern szociológia kikerülhetetlen témája a média hatása a gyermeki fejlődésre, informáló jellege hozzájárul mind a gyermek siettetett fejlődéséhez (Buckingham, 2002), mind a szülőknek a nevelési szokásaihoz, elveihez, gyengíti a felnőtt befolyását a gyermek személyiségére (Béres és Korpics, 2011).

A késő modern és a posztmodern szociológusok egyetértenek abban, hogy napjainkban a korábbinál több stresszhelyzet éri a gyermekeket. A stabil struktúrák és kapcsolatok hiánya következtében megnövekedik az egyén bizonytalansága, bizalmatlansága és felelőssége a saját

„helyénvalóságának keresésére”. Ártalomforrásnak tekinthető a már említett siettetése a gyermekkornak (Vajda, 2010) a média és az információáradat nyomására. Az értékek és életformák pluralizálódása a frusztráció növekedését, az önmaga és mások fele irányuló agresszió fokozódását, nehezen kezelhetőséget, pszichoszomatikus tüneteket vonhat maga után. A posztmodern gyermekkort olyan aggódást sejtető kifejezésekkel illetik a társadalomtudományok, mint a gyermekkor halála (Buckinham, 2002), a gyermeklét-felnőttség határvonalának elmosódása (Hoffert, Kinney és Dunn, 2009), a felnőttesedési folyamat elharapódzása (Vajda, 2010). A gyermekszemlélet pesszimisztikus látásmódja mellett ki kell emelnünk az új irányzatok hozadékait. Az egyénnek nagyobb a mobilitási lehetősége, mint valaha, ehhez azonban tájékozódnia és érvényesülnie kell az állandó alkalmazkodást követelő emberi kapcsolatok hálójában – ennek a kulcsa, úgy tűnik, a személyes és társas kompetenciák kialakításában rejlik. A gyermekek maguk is konstruálói a gyermekkornak, szocializációjuknak nemcsak elszenvedői, hanem alakítói is (Buckingham, 2002), már nem a gyermeki inkompetenciától vezet az út a kompetens felnőtt világba, hanem a gyermek is lehet kompetens, illetve a felnőtt is folyamatos változásban van (Preuss-Lausitz, 1997). A kompetencia nem életkorhoz kötött, minden gyermek a saját életkori szintjén rendelkezhet a legjobb képesség- és készségrendszerrel.

A leírtak értelmében a szociális kompetenciának az életkori sajátosságoknak megfelelő fejlettsége már idejekorán befolyásolhatja az egyén hosszú távú boldogulását a társadalmi viszonyok hálójában. A szocializáció kölcsönösségen alapuló modelljének a másik oldalán ott áll a fentiekben részletesen felvázolt szociális kontextus, amely nélkül a gyermek társas fejlődése nehezen értelmezhető.