Az interperszonális megküzdési mechanizmusok óvodáskorban

A korábban bemutatott szociális kompetencia-modellek alapján megállapíthatjuk, hogy ezek a megküzdési mechanizmusoknak kiemelt fontosságot tulajdonítanak. Chang és munkatársai (2004) a konfliktusok szabályozásának a képességéről írnak, Saarni (1999) az érzelmi kompetencia komponenseként emlegeti a „coping” készségeket, Nagy József (2010) az önérvényesítést a kulcskompetenciák közé sorolja. A kognitív, emocionális és az integratív szemléletek mindegyike fontos tényezőként említi az önszabályozás szituációhoz illeszkedő működtetését.

A megküzdés fogalom (angolul „to cope”) tágabb értelmezése a megterhelésekkel való megbirkózást, a stressz- és konfliktushelyzetekkel szembeni helytállást jelenti. Compas és munkatársai (2001, 89) a megküzdés fogalmát így írják körül: „a stresszes eseményekre és körülményekre adott válaszképpen az érzelmek, a kogníció, a viselkedés, a fiziológia és környezet szabályozása tudatos akarati erőfeszítések útján”. Semrud-Clikeman (2007) korábban idézett szociális kompetencia meghatározása rugalmas válaszreakciót feltételez és a társas kihívások kezelésének képességét – a két meghatározás közötti hasonlóság a megküzdési mechanizmusok és a szociális kompetencia szoros kapcsolatát jelzi. A személy és környezete

közötti interakció mindkettőnek feltétele, mindkettő „válasz”, azonban a coping esetén nehezített feltételek mellett történik a moderálás (Lazarus, 1974). Azokat a megküzdési mechanizmusokat, amelyek társas ingerre válaszolnak, a szociális kompetencia egyik összetevőjeként emlegetik a kutatók, mint azon pszichikus komponensek egyikét, amelyek megfelelő működése verbális vagy nem verbális formában lehetővé teszi az adaptív viselkedést (Gresham, Sugai és Horner, 2001). Dolgozatunk tipikusan az óvodai interperszonális frusztrációs helyzetben alkalmazott megküzdési mechanizmusokat vizsgálja, de az alábbiakban figyelembe vesszük a megküzdés fogalomkörének idáig vezető irányvonalát. Az első kutatások felnőtteket vizsgálnak és az érzelmekkel, valamint az életeseményekkel való megküzdést modellezték.

A felnőttkori coping mechanizmusok közismert kutatói, Lazarus és Folkman (1984) két alapvető megküzdési típust különböztetnek meg: a problémamegoldó és az érzelemközpontú stratégiát. Az első esetben az egyén a helyzet megoldását tartja szem előtt és a célra fókuszál, megpróbálja megszüntetni a stressz forrását. A második esetben a negatív érzelmek leküzdése, enyhítése nyer elsődleges szerepet, ezáltal akadályoztatva a tulajdonképpeni megoldást. A két kategórián belül nyolcféle megküzdési stratégiát különítettek el: (1) konfrontáció, (2) elkerülés-menekülés, (3) eltávolodás, (4) érzelmek és viselkedés szabályozása, (5) társas támogatás keresése, (6) felelősség vállalása, (7) problémamegoldás tervezése, (8) pozitív jelentés keresése. A gyermekek megküzdési mechanizmusát kutató szakemberek szerint a felnőttekre használatos modell nem alkalmazható a gyermek reakciók 40%-nak értelmezésére (Ayers és mtsai, 1996). Billings és Moos (1984) két pólusú modellje mely aktív és passzív megküzdéseket határoz meg, szintén nem bizonyult elég hatékonynak (Ayers és mtsai, 1996).

Az utóbbi évtized coping kutatásai többdimenziós modelleket alkalmaznak a gyermekekre. Az általunk ismertetett modellek három, négy vagy öt megküzdési formát tartalmaznak, ezeket a 2. táblázatban foglaljuk össze. A táblázatban megnevezett faktorok rendszerint általános stresszhelyzetekben, krízishelyzetekben, válságban vagy vizsgahelyzetekben mérik a specifikus érzelmeket és a megküzdési mechanizmusokat, nem felelnek meg teljes mértékben a társas szituációban alkalmazott megküzdések alternatíváinak. Ennek ellenére eredményeik útirányt szabnak a megküzdés és szociális kompetencia összefüggésének értelmezésére.

2. táblázat. A gyermekkori megküzdés többdimenziós modelljei Gallegous és mtsai

modellje (2012)

Thorne és mtsai modellje (2013)

Vierhaus és Lohaus modellje (2009)

MEGKÜZDÉ SI FORMÁK aktív, problémamegoldó aktív problémamegoldó

passzív/ elkerülő elkerülő elkerülő

érzelmi vezéreltségű érzelmeket externalizáló segítségkérő támaszkereső

figyelemelterelő palliatív⁵

A sajátosan interperszonális szituációkban vizsgált megküzdési formák közt szintén fellelhető az aktív problémamegoldás, a passzivitás vagy visszahúzódás, az érzelmi reakció és a segítségkérés, de kiegészül más megküzdési formákkal is. Sandstrom (2004) a társak visszautasítására adott válaszokat négy faktorba csoportosította, ezek (1) az aktív megküzdés, (2) az agresszív reakció, (3) a tagadás, amely a fájdalom minimalizálására törekszik és (4) a rossz élményre való repetitív visszatérés gondolatban (ruminative coping). Fabes és Eisenberg (1992) a gyerekek módszeres és hosszú távú megfigyelése alapján hat megküzdési típust különített el társas akadályba ütközés esetén: (1) segítségkérés felnőtt személytől, (2) agresszió kifejezése – fizikai vagy verbális szinten, (3) elkerülés, (4) egyezkedés, (5) ellenállás, (6) érzelmi ventilálás. Zsolnai Anikó és munkatársai (2007, 2008) az óvodásoknál ugyanezt a hat megküzdési készséget vizsgálják, de megneveznek egy hetedik készséget, amely csak azokban a szituációkban feltételezhető, amikor a gyermek társa kerül bajba, ez a (7) segítségnyújtás. Óvónői tapasztalatunk alapján úgy véljük, hogy a Zsolnai Anikó kutatócsoportja (2007, 2008) által vizsgált megküzdési mechanizmusok állnak legközelebb az óvodai interakciókban megfigyelhető viszonyulásformákhoz.

Zsolnai és munkatársai (2008) egy magyar és olasz eredményeket összefoglaló tanulmányban azt igazolják, hogy az óvodai korcsoportok eltérő gyakorisággal használják a társas megküzdés mechanizmusait. Mind a magyar, mind az olasz mintán az életkorral nő az ellenállás és az egyezkedés mértéke. A segítségkérés esetén ellentmondásosak az eredmények, ugyanis a magyar mintán csökken az életkorral a segítségkérés gyakorisága, az olasz gyermekeknél pedig nő. Ez azokban a helyzetekben érvényes, amikor a vizsgált gyerek maga kerül frusztrációs helyzetbe. Azokban a szituációkban, amikor a csoporttárs kerül bajba, mindkét vizsgálati populációban nő a korral a segítségkérés mértéke, azonban csökken a segítségnyújtás gyakorisága. A fizikai agresszió esetében eltérő eredményeket mutattak ki: a

5 A tünetek enyhítésére, de nem a probléma megszűntetésére irányuló megküzdési forma.

magyar gyerekeknél a bántalmazás nő az életkorral, az olaszoknál az agresszivitás a kisebb csoportokban jellemző. A viselkedésre az óvodai csoport is kifejti hatását. Zsolnai és munkatársai (2008) a csoport összetétele függvényében két különbséget mutattak ki: a korosztály szempontjából heterogén csoportokban járó gyerekek átlagai mind a proszocialitásban, mind az agresszív magatartásban magasabbak voltak. Az eredmények azt igazolják, hogy jelentős szerepet játszik az idősebb gyerekek modellnyújtó viselkedése.

Az említett modellek alapján végzett kutatások az aktív a problémamegoldást, az egyezkedő megküzdéseket tartják eredményesnek és az egyénre nézve egészségesnek (Fabes és Eisenberg, 1992). A támaszkeresést illetően megoszlanak a vélemények: egyes kutatók kapcsolatot találtak a segítségkérés és a szorongás között (Vierhaus és Lohaus, 2009), mások gyermekkorban hatékony stresszkezelésnek minősítették (Thorne és mtsai, 2013). A megküzdések és az érzelmek kapcsolatát vizsgáló kutatások az elkerülést a szorongással, a serdülőkori depresszióval találják összefüggés-ben (Aldwin, 2007; Skinner és mtsai, 2003; Eisenberg és mtsai, 1996). A dühödt sírást vagy az agressziót a haraggal társítják a kutatók (Vierhaus és Lohaus, 2009). Mind az internalizáló (elkerülés), mind az externalizáló (dühödt sírás, agresszió) megküzdési formákat maladaptív mechanizmusként emlegeti a szakirodalom és gyakran a szociális kompetencia hiányosságaival társítja (Semrud-Clickeman, 2007). Az elkerülő, visszahúzódó magatartás és az agresszió az inadaptív viselkedés leggyakrabban vizsgált területe. A két szélsőséges manifesztáció között különbséget tesz egyrészt a viselkedés iránya: az egyik kifele irányuló, a másik befele irányuló; másrészt polarizálja a kontrollvesztés jellege: míg az agresszió esetében a kontroll hiányáról beszélünk, addig a szociális félénkség esetében rendszerint túl erősen működik a kontroll. Ranschburg Jenő (2008) arra hívja fel a figyelmet, hogy nem minden agresszió antiszociális, és néha helye van az agresszív katarzisnak a gyermek megnyilvánulásaiban. A gyerekek mozgásterük kiszélesedésével egyre több szabállyal szembesülnek, ezáltal az interperszo-nális kudarcok száma nő, és frusztrációjukat az is fokozza, hogy haragjuk, agressziójuk nem kívánatos viselkedés a felnőttek számára. Az agresszió minden egészséges gyereknél előfordul bizonyos mértékben. Buda Mariann (2015) szerint fontos megkülönböztetni, hogy az agresszív viselkedésnek reaktív vagy proaktív a természete, ugyanis míg a reaktív agresszió válasz egy veszélyesnek észlelt helyzetre, addig a proaktív agressziónak nincs kiváltó oka, nem egy másik személy fenyegető cselekvésére adott reakció.

Dóczi-Vámos és szerzőtársai (2016) hiányolják, és úgy vélik, az eredmények értelmezhetőségének kárára szolgál, hogy a kutatásokban nincs különbség téve az agresszió különböző formái között. Amikor az agresszív viselke-désről, mint társas megküzdésről beszélünk, akkor tulajdonképpen mindig a

reaktív formájával találkozunk, ilyenként nem minősíthető antiszociálisnak, gyakori előfordulása nem feltétlenül vezet a későbbiekben zaklató magatartáshoz. Továbbá az agresszió értelmezéséhez szükséges megérteni a cselekvő mikro-környezetében zajló interakciókat, amelyeket mindig átsző a társadalmi-kulturális rendszerek hatása (Esperage és Swearer, 2003).

A kutatások értelmében azok a gyerekek, akik adaptív módokon reagálnak a stresszfaktorokra, hatékonyabbaknak bizonyulnak tanulmányi eredményeikben, a társakkal való kapcsolataikban, jobb státuszt foglalnak el a kortárs csoportban azoknál, akik nem involválódnak a problémamegoldásba vagy pedig agresszióval, érzelmi reakciókkal próbálnak eredményre jutni (Compas és mtsai, 2001). A következő alfejezetben a szociális kompetencia harmadik dimenzióját, a kortárscsoportban elért közkedveltséget mutatjuk be.

2.3.3. A kortárscsoport szociometriai értékelésének sajátosságai