A megküzdési mechanizmusok közötti kapcsolatok

A gyermekkori társas megküzdési mechanizmusoknak viszonylag szerény a szakirodalma és kevéssé kidolgozott az értelmezési kerete, ezért fontosnak tartottuk szemügyre venni, hogy milyen sajátos dinamika jön létre a megküzdési formák között. Ezáltal elsősorban az általunk feltárt megküzdési formák értelmezhetőségéhez szeretnénk hozzájárulni. A válaszreakciók közötti kapcsolatokat első lépésben Spearman-féle korrelációelemzéssel tártuk fel, a megküzdési mechanizmusok csoportosulását pedig klaszte-relemzéssel foglaltuk modellbe.

A korrelációs értékek alapján pozitív vagy negatív készségpárokat hoztunk létre (lásd 12. táblázat). A korrelációs kapcsolatokat⁵ csak az én-helyzetekre vonatkozóan mutatjuk be, társ-helyzetben ugyanis az ered-mények nehezen értelmezhetőek a válaszlehetőségek alacsony varianciája miatt (0, 1 vagy 2).

12. táblázat. A megküzdési készségpárok a Spearman rho korrelációs együtthatók alapján

A gyermekek értékelése Pedagógus értékelése Pozitív

párok

ellenállás–bántalmazás (0,335**) ellenállás–bántalmazás (0,372**)

n.s. egyezkedés–ellenállás (0,175**)

Negatív párok

segítségkérés–ellenállás (-0,437**) segítség–ellenállás (-0,350**) segítségkérés–elkerülés (-0,313**) segítség–elkerülés (-0,200**) segítségkérés–bántalmazás (0,462**) segítség–bántalmazás (-0,495**) segítségkérés–egyezkedés (-0,244**) n.s.

ellenállás–elkerülés (-0,251**) ellenállás–elkerülés (-0,170**)

n.s. ellenállás–érzelem (-0,319**)

elkerülés–egyezkedés (-0,192**) n.s.

elkerülés–bántalmazás (-0,219**) elkerülés–bántalmazás (-0,295**)

n.s. egyezkedés–bántalmazás (-0,235**)

egyezkedés–érzelem (-0,300**) egyezkedés–érzelem (-0,319**)

n.s. bántalmazás–érzelem (-0,199**)

Megjegyzés: n.s. nem szignifikáns * p<0,05; ** p<0,01.

A változók közötti együttjárást követve két pólusba rendezhetjük a megküzdési mechanizmusokat: egyik oldalon helyezkednek el az egyezkedés, az ellenállás, a fizikai bántalmazás mechanizmusok, amelyeket a frusztrációt kiváltó egyénnel való interakció, konfrontáció jellemez; a másik oldalon található az elkerülés, az érzelmi ventilálás és a segítségkérés, amikor a stresszt okozó személlyel nem lép további interakcióba a gyermek. Sajátos pozícióban helyezkedik el a segítségkérés, amely a szembehelyezkedő

5 A leírásban csak a szignifikáns korrelációkat minősítjük kapcsolatnak, a nem szignifikáns értékeket nem tárgyaljuk.

megküzdési formákon kívül az elkerüléssel is negatívan korrelál. Ha a viselkedés jellemzőiben keressük az ellentétes irányú kapcsolat okát, akkor elmondható, hogy az elkerülés egy passzív magatartást feltételez, míg a segítségkérés során a gyermek aktívan tesz a problémamegoldás érdekében és interakciót kezdeményez a támasznyújtó felnőttel.

A megküzdési formák csoportosulását klaszteranalízissel is megvizsgáltuk mindkét társas szituációban. Hierarchikus klaszteranalízist alkalmaztunk, ezen belül pedig az euklideszi távolságok négyzetét és a Ward-féle eljárást⁶ használtuk a standardizált változókon⁷. Előbb az én-helyzetben elemezzük a klasztereket, majd társ-én-helyzetben is megvizsgáljuk.

Én-helyzetben a dendogramok (11. és 12. ábra) két klasztert különítenek el egymástól, melyek igazolják a korrelációs kapcsolatok alapján kirajzolódni vélt modellt: a társas megküzdési mechanizmusok konfrontatív és non-konfrontatív⁸ kategóriák mentén csoportosulnak. A konfrontatív stratégia ugyanazokat a megküzdéseket öleli fel a gyermekek és a pedagógusok értékelése alapján – az ellenállást, egyezkedést, bántalmazást –, azonban klaszteren belül eltér a csoportosulás a két válaszadó szerint. A non-konfrontatív stratégia klasztere teljesen megegyezik a gyermek és az óvónő válaszai alapján. A konfrontatív mechanizmusok alkalmazásakor a gyermek szembenéz a frusztrációt okozó személlyel, a konfliktusra adott reakciója a vele való interakcióban folytatódik. A non-konfrontatív megküzdések során a gyermek a probléma megoldását, a feszültségoldást az azt kiváltó személlyel való interakción kívül keresi. A csoportosulás a vészhelyzetek két alapmotivációjához vezet vissza, amely a „harcolj vagy menekülj”

neuropszichológiai válaszban gyökerezik (Fabes és Eisenberg, 1992).

6 A Ward-módszer az elemzés minden lépésében figyelembe veszi az összes változót, attól függet-lenül, hogy már csoportosítva volt egy klaszterbe vagy sem, és akkor csatol új változót egy klaszterhez, ha ettől az új klaszter belső heterogenitásának növekedése kisebb, mint minden más lehetséges klaszterstruktúra változás esetében (Székelyi és Barna, 2002).

7 Mértékegység nélküli változó, nulla átlagú, egységnyi szórású érték, másképp: Z-score (Székelyi és Barna, 2002).

8 A konfrontálás kifejezés szembesítést, egybevetést, szembekerülést, összetűzést jelent a Magya-rító szótár értelmezésében (Tótfalusi, 2001), de a szakterületek különböző értelemben hasz-nálják. Thomas és Kilmann konfliktuskezelés elméletében (Trainer, 2010, 3) a konfrontáció az együttműködés eszköze lehet, ahol a problémamegoldás többek között, „konfrontálás és kreatív megoldáskeresés egy személyközi problémára”. A kommunikációelméletben gyakran pejoratív értelemben tűnik fel, az együttműködő stílus ellentéteként (Terestyéni, 2014). Saját értelmezésünkben a konfrontáció kifejezés nem hordoz értékítéletet a visel-kedés pozitív vagy negatív jellegéről, nem kimondottan együttműködő és nem is kizárólag támadó, erőszakos megnyilvánulás, hanem mindkettőt magába foglaló magatartás, a

„szembenéz egy személlyel, helyzettel” (Wikiszótár) értelmezésben használjuk.

A gyermekek értékelése mentén a konfrontatív klaszterben az ellenállás és a bántalmazás egy alcsoportot képez, ezektől elkülönül az egyezkedés (11.

ábra). Az első lépésben csoportosuló két változót impulzivitás és agresszivitás (szóbeli vagy fizikai) jellemzi, a különálló harmadikat asszertivitás. A gyermekkori agresszió kutatói gyakran említik a fizikai bántalmazás mellett a verbális és kapcsolati agressziót is (Centifanti és mtsai, 2015; Radliff és Joseph, 2011; Meichenbaum, 2006; Fiske, 2004), a szóbeli ellenfeszülés és a fizikai bántalmazás közötti szoros kapcsolat tehát egy várható eredményt igazol. Az egyezkedés elkülönülése azzal a különbséggel magyarázható, hogy bár a gyermek szembenéz a feszültség okozójával, nem alkalmaz támadást vagy viszonttámadást, nem indulatra alapoz, hanem kér, javasol, ajánl, együttműködést kezdeményez („Visszakérem a játékom.”,

„Megkérem, hogy álljon félre”).

11. ábra: A megküzdési mechanizmusok csoportosulása hierarchikus klaszteranalízissel én-helyzetben a gyermekek válaszai alapján. Dendogram (jobb

oldalon) és a képzett csoportok, alcsoportok értelmezése (baloldalon).

A pedagógus válaszai alapján a konfrontatív klaszter felépítése kissé eltér az előzőtől: az ellenállás és az egyezkedés tömörül egy alcsoportba, a bántalmazás pedig külön ágazik (12. ábra). Ebben az esetben a szorosabb kapcsolatot alkotó két megküzdés közös jellemzője, hogy a verbális kieszközölés módját képezik, míg a bántalmazás egy fizikális impulzív reakció. A gyermekek verbális képességei – amint azt Bourdieu (2003 a) és Bernstein (1974) elméletei is kifejtik – az intézményesített oktatásban értéket képviselnek. Ezek a megküzdések, mivel a rendszer kifejezésmódját,

„kódját” alkalmazzák, akaratlanul befolyásolják a pedagógus minősítését is.

Úgy véljük, hogy indirekt módon modellünkben is ez a szelekciós szempont érvényesült az óvónők válaszaiban.

12. ábra: A megküzdési mechanizmusok csoportosulása hierarchikus klaszteranalízissel én-helyzetben a pedagógus válaszai alapján. Dendogram (jobb

oldalon) és a képzett csoportok, alcsoportok értelmezése (baloldalon).

A non-konfrontatív megküzdések klaszterében az elkerülés, az érzelmi reakció és a segítségkérés megküzdések csoportosulnak. Az elkerülésnek és érzelmi válasznak szorosabb a kapcsolata, a segítségkérés pedig későbbi lépésben kapcsolódik az ághoz mindkét értékelő válaszai alapján. A klaszter szemléletesen alátámasztja korábbi értelmezésünket, miszerint a segítségkérésben egy problémamegoldásra fókuszáló, aktív megküzdést ismerhetünk fel, míg az elkerülés és érzelmi válasz esetén passzív viszonyulásmódokkal találkozunk. Ez a szerveződés nagyon hasonlít a Warchola (2007) modelljéhez, aki három ismérv mentén csoportosította a gyermekkori megküzdési mechanizmusokat: terület (domain), megközelítés (approach) és a segítségigénylés (level of helpfullnes). A terület lehet probléma- vagy érzelemközpontú, a megközelítés lehet aktív vagy passzív, a segítségigénylés szintje pedig lehet magas vagy alacsony. Ezek alapján a segítségkérést érzelemközpontú, aktív és magas szintű segítségigényléssel jellemezte, a sírást és elkerülést érzelemközpontú megküzdésekként értelmezte, melyekhez alacsony segítségigénylés társul. A gyermekkori coping stratégiákat kutató szakemberek a támaszkereső mechanizmust gyakran különálló kategóriában emlegetik (Thorne és mtsai, 2013; Vierhaus és Lohaus, 2009), és ebben az életszakaszban hatékony megküzdésnek minősítik (Thorne és mtsai, 2013;

Zimmer-Gembeck, Petegem és Skinner, 2016).

A társ-helyzetben alkalmazott megküzdések a gyermek és a pedagógus válaszai alapján is három klaszterbe csoportosultak (13. ábra).

13. ábra: A megküzdési mechanizmusok hierarchikus klaszteranalízissel nyert dendogramja társ-helyzetben önértékelés és a pedagógus válaszai alapján.

A gyermekek értékelése alapján az első klaszterben a bántalmazás, az érzelmi reakció és az elkerülés mechanizmusa kapcsolódott. A segítségkérés is kapcsolódik az előzőkhöz, de mivel nagy távolságra lépik be a klaszterbe, egyedülálló ágazatként értelmezzük. Az egyezkedés és segítségnyújtás párosa képezi a harmadik klasztert. Az első lépésben csoportosuló mechanizmusok emocionális eredetűek, a kontrollvesztés jellemzi őket, és nem szolgálják a csoporttársak javát. A segítségkérés itt is az a megküzdési forma, amely nem teremt kapcsolatot a másik gyermekkel a megoldás érdekében, de aktív cselekvést és verbális kezdeményezést feltételez a felnőtt irányába. A harmadik klaszterben szereplő egyezkedést és a segítségnyújtást társas motívum vezérli, a kortárssal való interakcióra alapoz és problémamegoldásra irányul. Ez a modell Lazarus és Folkman (1984) két dimenziós modelljére emlékeztet, mely szerint a megküzdési típusok érzelemközpontú és problémamegoldó stratégiákba tömörülnek. A segítségkérés a felnőttek esetében sem besorolható egyik vagy másik típusba, mivel erősen helyzetfüggő, kevert típusként emlegetik (Rózsa és mtsai, 2008).

A pedagógus értékelése alapján az egyezkedés és segítségnyújtás közeli kapcsolata szintén érvényre jut, ehhez kapcsolódik több mint 15 egységnyi távolsággal az elkerülés és a bántalmazás együttese, amelyet külön csoportként értelmezünk. A segítségkérés és az érzelmi reakció párosa külön ágazik a többi változótól. Ezt azzal magyarázzuk, hogy társ-helyzetben a pedagógus beavatkozását a leginkább a támasz kérése és a sírás veszi igénybe. A pedagógus értékelése szerinti csoportosulás nem hasonlít általunk ismert más modellekre.

Mind a gyermek, mind a pedagógus szerinti csoportosulásban feltűnő, hogy társ-helyzetben az elkerülés és a bántalmazás egymással szoros kapcsolatot képez, holott én-helyzetekben mindig külön klaszterben szerepeltek. Ennek indoklását a viselkedés eredményében látjuk, hiszen míg én-helyzetben az elkerülés nem ártalmas másra nézve, addig társ-helyzetben a probléma elkerülése negatív következménnyel járhat a bajban levő

gyermekre nézve. Ilyenként társ-helyzetben az elkerülés és az agresszió egyaránt antiszociálisnak minősülhet.

A megküzdési mechanizmusok csoportosításának szakirodalmi keretet Zsolnai Anikónak és munkatársainak (2007) a kutatása nyújtott, akik ugyanezzel a kérdőívvel mérték fel az óvodások szociális készségeit. A szegedi kutatók proszociális és agresszív stratégiákat különítettek el a mozgósított készségek függvényében. A proszociális stratégiába foglalták azokat a készségeket, amelyek a kortárs vagy a felnőtt iránt elfogadó magatartást tanúsítanak, mint egyezkedés, segítségkérés, segítségnyújtás, elkerülés. Ennek ellentétpárja, az agresszív stratégia, olyan készségeket von össze, amelyek az agresszió kimutatásában játszanak szerepet, ezek a bántalmazás, az ellenállás, a sírással kifejezett tiltakozás. Egy másik csoportosítás szerint érzelmi és szociális stratégiákba sorolják a megküzdési készségeket. Az ellenállás, elkerülés és érzelmi ventilálás együtt az érzelmi stratégiát alkotják, míg a segítségkérés, egyezkedés, fizikai bántalmazás és segítségnyújtás a szociális stratégiához tartoznak ezekben a coping mechanizmusokban ugyanis szükséges fenntartani a szociális interakciót. A magyarországi kutatók kategóriái eltérnek az általunk felállított struktúrától, de az osztályozások statisztikai indoklását nem ismerjük, ezért a különbségek értelmezésére nem áll módunkban kitérni.

Felmerül a kérdés, hogy szükséges-e a továbbiakban a megküzdési mechanizmusok változóit összevonni az adatredukció érdekében. A kutatások a standard két pólusú modellnek az árnyalására törekednek a gyermekkori megküzdések több dimenziójának a feltárásával (Fabes és Eisenberg, 1992), ezért valószínűleg nem előnyös szűkítésre törekedni.

Kutatásunk feltáró jellegét sem támogatná, ugyanis rengeteg értékes információt veszítenénk az így csoportosított változókkal. Az óvodáskori megküzdések egymás közti dinamikáját mégis fontosnak tartjuk ismerni, annak reményében, hogy a velük összefüggésben álló változók mentén feltárt eredmények könnyebben megfogalmazhatóak lesznek. Az alfejezetben bemutatott megküzdési klasztereket tehát a következőkben nem a statisztikai elemzések, hanem az eredmények magyarázatában, összegzésében szándékozunk felhasználni.

5.1.1.3. A megküzdési formák előfordulási aránya a kutatási mintán⁹