A megküzdési formák előfordulási aránya a kutatási mintán

milyen megküzdési módok jellemzőek a leginkább, ennek érdekében

9 Az alfejezetben tárgyalt eredmények egy változatát közöltük a Pedacta tudományos folyói-ratban (Albert-Lőrincz és Lazsádi, 2016)

megvizsgáljuk, hogy a megküzdési szituációkra adott válaszok összessé-gének mekkora hányada illeszkedik egyik vagy másik megküzdési formába.

A gyermekek válaszainak 97%-a, a pedagógusok válaszainak 99,5%-a megfelelt valamely előre megadott válaszlehetőségnek, a fennmaradt válaszok az Egyéb kategóriába sorolódtak. Itt olyan válaszok jelentek meg, mint: „Nem tudom.”; „Nem szokott senki mérgesíteni.”; „Az oviban mindig jó vagyok.”; „Leültetem a székre és játszom tovább.”. Az alacsony előfordulás miatt az egyéb kategóriában feltüntetett, a megnevezett megküzdési formák valamelyikéhez nem illeszthető válaszok nem kerülnek statisztikai elemzésre¹⁰.

Azokban a helyzetekben, amikor a vizsgált gyermeket éri társas frusztráció (én-helyzet: 14. ábra balra) a gyermekek értékelése alapján a felnőttől való segítségkérés a leggyakoribb reakció (31%), ezt követi az elkerülés (27%), majd az egyezkedés (17%). A bántalmazást, ellenállást, érzelmi reakciót kevesebb, mint 10%-ban választják a gyermekek. A pedagógus szintén a segítségkérést jelöli meg a legtöbb szituációban, a válaszok közel egyharmadában (27%). Az egyezkedést jelöli a második leggyakoribb viselkedési formának (20%), és a válaszok 17%-ban találja úgy, hogy az óvodás bántalmazást választ. Az elkerülés a pedagógusok válaszai szerint a negyedik helyre kerül 15%-kal, de az érzelmi válasz sem marad sokkal alább 13%-kal. Az ellenállást a válaszok 8%-ban jelölik meg. A pedagógusok válaszai szerint az óvodások megküzdési típusai egyenletesebben oszlanak meg.

Azokban az esetekben, amikor a társ kerül bajba (társ-helyzet: 14. ábra jobbra), a gyermekek legnagyobb arányban a segítségnyújtást választják (40%), másodsorban pedig segítséget kérnének az óvónőtől (36%). A helyzet elkerülését 10%-ban, az egyezkedést 9%-ban jelölik meg. A többi magatartásforma alig néhány százalékot tesz ki. Az óvónők úgy észlelik, hogy a gyermekek a csoporttársuk konfliktusba keveredése esetén a szituációk szinte felében segítséget kérnek tőlük (49%), az alkalmak negyed részében segítségüket ajánlják (25%), illetve 20%-ban fordulhat elő az, hogy elkerülő magatartást tanúsítanak.

10 Felmerül a kérdés, hogy melyek azok a gyermekek, akik a szokványostól eltérő válaszokat adnak, de kutatásunknak nem célja kitérni ennek elemzésére.

14. ábra: A megküzdési mechanizmusok előfordulásának százalékos aránya én-helyzetben és társ-én-helyzetben a két értékelő (gyermek és óvónő) válaszai alapján

Az átlagok és mediánok alacsony értéke (13. táblázat) arról árulkodik, hogy a gyermekek a megküzdési formákat többnyire keverten használják, azaz nem állíthatunk fel gyermektípusokat a megküzdések alapján. Ebben az életkorban a használt kérdőív alapján inkább gyakoriságról, hangsúlyos megküzdési formákról beszélhetünk.

13. táblázat. Átlagosan hányszor fordul elő adott megküzdési forma egy gyermek válaszaiban?

Megküzdési mechanizmusok¹¹

n=459 Ped.

n=360 Önért.

Én-helyzet Társ-helyzet

Gy. ért. Ped. ért. Gy. ért. Ped. ért.

Átlag Medián Átlag Medián Átlag Medián Átlag Medián

Segítségkérés 2,14 2 1,87 1 0,72 1 0,98 1

Elkerülés 1,92 2 1,04 1 0,20 0 0,39 0

Egyezkedés 1,22 1 1,38 1 0,18 0 0,04 0

Bántalmazás 0,64 0 1,20 0 0,04 0 0,07 0

Bántalmazás 0,64 0 1,20 0 0,04 0 0,07 0

Ellenállás 0,58 0 0,60 0 - 0 - 0

Érzelmi válasz 0,35 0 0,88 0 0,02 0 0 0

Segítségnyújtás - - - - 0,81 1 0,51 0

Egyéb 0,15 0 0,03 0 0,1 0 0 0

Megjegyzés: Gy.ért .= Gyermek értékelése Ped.ért.=Pedagógus értékelése

11 Egy megküzdésre adott maximális jelölés 7 lehetett én-helyzetben és 2 társ-helyzetben. A statisztikai elemzésekben csak azokat a kérdőíveket használtuk fel, amelyekben mind a 9 kérdésre válasz érkezett.

Az eredmények alapján elmondható, hogy az óvodai társas interakciók során a legjellemzőbb megküzdési forma a segítségkérés, azaz a gyermek szól az óvónőnek, ha valaki bántja őt vagy a társát. Az érzelmi ventilációt (sírást) és az ellenállást találtuk a legkevésbé sajátosnak, bár pedagógiai gyakorlatunk alapján ezzel ellentétes tapasztalatról számolha-tunk be: megfigyeléseink szerint az óvodások körében gyakori a sírással kifejezett érzelmi megküzdés, ezt támasztja alá a szakirodalom is. Ennek a válaszreakciónak az alacsony előfordulását kutatásunkban annak a mérési eljárásnak tudjuk be, hogy az adatfelvétel során minden kérdésre csak egy választ fogadtunk el – így jó eséllyel azért került ritkán említésre, mert a sírás kevésbé jellemző, mint első válaszreakció, inkább akkor alkalmazza a gyermek, ha előző stratégiákkal próbálkozott már, de nem járt sikerrel.

Feltételezésünket azonban adatokkal csak egy újabb mérés esetén tudnánk igazolni.

Én-helyzetben gyakori válaszreakció az elkerülés, egyezkedés, a fizikai agresszió is. A gyermekek és a pedagógusok különbözőképpen vélekednek az elkerülés gyakoriságáról, de erre az értékelők közötti korreláció számításakor is fény derült. Ezt korábban azzal magyaráztuk, hogy a gyermek visszavonulása egy problémahelyzetben kevésbé szembetűnő az óvónő számára. Az egyezkedés szintén egy gyakori társas megküzdési forma, mindkét értékelő szerint közel egyötödét teszi ki a válaszoknak. A fizikai agressziót a pedagógusok valamivel gyakoribbnak jelölik a gyerekeknél. Holott a két értékelő válaszai korreláltak¹², ennél a viselkedési formánál számítottunk mindkét válaszadó lehetséges torzítására. A kérdéseket felnőttek intézték gyerekekhez, és mivel a gyermekek tudják azt, hogy a felnőtt szemében az agresszió nem egy pozitívan értékelt cselekvés, ezért tagadhatják. Ennek a torzításnak az érvényesüléséhez szükséges azonban a gyermeknek az a képessége, mely által más szempontjából értelmez helyzeteket, ez pedig nagycsoportos kor végére alakul ki (Piaget és Inhelder, 2004; Gerholm, 2007). (2) Továbbá, az óvodás gyermeket emocionális töltetű reakciók és a kontrolltartás nehézségei jellemzik (Saarni, 1999), az agresszív cselekedet pedig többnyire a kontrollvesztés következménye. Az óvodás válasza a szándékára vonatkozik, amellyel nem célja, hogy megüsse a társát, valós helyzetben azonban ez a kontrolltartás nehézségei miatt bekövetkezik.

Annak a folyamatát, ahogy egy gyermek a fizikai agresszióig jut, jól szemlélteti az alábbi párbeszéd egy fiúcskával.¹³

12 Lásd 5.1.1.1. alfejezet

13 A párbeszédet a mérőeszközök kipróbálásának fázisában jegyeztük le.

- Mit teszel, ha valaki elveszi a játékodat?

- Visszakérem.

- És ha nem adja?

- Még egyszer kérem.

- És ha akkor sem adja?

- Ha akkor sem… akkor jön az ütés!

Az óvónő sem a szándékot, sem a tettlegességet megelőző probléma-megoldási kísérleteket nem tudja követni, gyakran csak az agresszív csele-kedet tanúja.

Társ-helyzetben a gyermekek legtöbbször segítenének pajtásuknak.

Az óvónők is gyakorinak ítélik meg a segítségnyújtó magatartást, de ők úgy tapasztalják, hogy a gyermekek elsősorban tőlük kérnek segítséget. A harmadik leggyakrabban előforduló viszonyulási forma az elkerülés a bajba jutott társ láttán. A gyermekek negyedik leggyakoribb választása az egyezkedés a bajkeverő gyermekkel – ezt a megküzdést a pedagógusok érthető módon ritkán választják, hiszen amennyiben a gyerek sikerrel viszi véghez, az interakció nem nyilvánvaló a felnőtt számára.

Összegezve az óvodások és a pedagógusok által választott megküzdési formákat, láthatjuk, hogy én-helyzetben a gyermekek olyan non-konfrontatív reakciókat részesítenek előnyben, mint segítségkérés és az elkerülés. Az egyezkedés – amelyet az aktív problémamegoldás szempont-jából a legelőnyösebb megküzdésnek vélünk a szakirodalom alapján, csak harmadik helyet foglal el a választások között a gyakoriság szempontjából.

Verbális és problémamegoldó készségeik lélektani fejlődését ismerve, ez egyáltalán nem meglepő. Társ-helyzetben a gyermekek proszociális reakciójá-nak túlsúlyát emelnénk ki, anreakciójá-nak igazolására, hogy az ember már kisgyermek korától proszociális hajlamokkal rendelkezik: motivációja a segítés.

5.1.2. A szociális kompetencia fejlettségére vonatkozó eredmények