Funkcionalista megközelítés

A funkcionalista szocializációs megközelítések minden kulturális tényezőnek funkciót tulajdonítanak, a valamivé válás normatív jellegét hangsúlyozzák (Golnhofer és Szabolcs, 2005). A funkcionalisták a társadalmat egymással összefüggő részek rendszerének tekintik, Comte (1979) hagyatékát juttatják érvényre, miszerint a társadalom olyan, mint egy organizmus: az egész elsődleges a részhez képest, a társadalom több, mint az individuumok összessége (Morel, Meleghy, Preglau, Staubmann és Bauer, 2004).

Emile Durkheim (Durkheim, 1978) azt az irányzatot képviseli, miszerint az egyén a szocializációs folyamatok hatására olyanná válik, amilyenre a társadalomnak szüksége van. A társadalmi tények kollektív

hiedelmek és gyakorlatok által, fogalmi és érzelmi rendszerek formájában külső erőt gyakorolnak az egyén személyiségfejlődésére. Kihangsúlyozza a makro-társadalmi jellemzők közvetett hatását, amelyek – mint például a társadalom-politikai szerkezete, a népesség területi eloszlása, a lakóházak típusa – létformákat képeznek és kifejtik hatásukat a szocializációra.

Durkheim (2003) modelljében a társadalom többlete az egyénhez képest a kapcsolatokban konkretizálódik. Elméletében központi szerepet kap a szolidaritás szükséglete, mint a társadalmat irányító hajlam. A kapitalista társadalomban a kohéziót már nem a közös eszmény tartja fenn, hanem szükség van a szerepek elkülönülésére és egymás szerepkörének kölcsönös kiegészítésére, ezért az emberi viszonyokra az organikus szolidaritás jellemző (Morel és mtsai, 2004). A komplex társadalom tehát együttmű-ködésre képes egyéneket feltételez, akik az alkalmazkodás érdekében képesek összehangolni cselekvéseiket. Durkheim nemcsak a gazdasági kapcsolatok interdependenciáját hangsúlyozza, hanem a társadalmi kapcsolatokét is. A gyermek szocializációját tekintve előtérbe kerül a gyermekközösség, a pedagógus-gyermek kapcsolat és az egész iskolai közösség formatív hatása (Fodor, 2009). Azok a gyermekek, akik nem integrálódnak egy közösségbe, nagyobb eséllyel válnak deviánssá, mint a társas kapcsolatokkal rendelkező társaik. Fodor László (2009) a nevelés szempontjából értelmezi Durkheim műveit és kiemeli, hogy a szolidaritást a funkcionalista szociológus a fegyelmezettség által látja megvalósíthatónak.

Ennek érdekében a kontroll képességével szinte automatizmus szintjén kell, hogy rendelkezzen az egyén. Ezért elméletében központi szerepet foglal el az erkölcsi nevelés, mely során a gyermek elsajátítja a közösségi tudattartal-makat, a társadalom fenntartását biztosító szabályokat és normákat. A moralitás másik két jellemzője a fegyelmezettség mellett a csoport érdekei iránt tanúsított konformitás és az akarati autonómia. A gyermek játékigénye háttérbe szorul a közösségi érdekekkel szemben, a nevelés feltétele a gyermek engedelmessége és elsődleges hajlamainak leküzdése.

Ha durkheimi értelemben szeretnénk megfogalmazni a szociálisan kompetens gyermek sajátosságait, így jellemezhetnénk: a jól nevelt gyermek, aki magáévá tette a kollektív értékeket és cselekvésmintákat, ismeri és betartja a közösségi normákat és szabályokat, akaratát ezek alapján szabályozza a cselekvés összehangolása érdekében, illetve képes a játékra való indíttatását fölülírni. Mindezt a szolidaritásra való szükséglete alapján teszi. Ez a leírás azonban azt is feltételezné, hogy a gyermekek csak bizonyos kor után alkalmasak arra, hogy ellássák társadalmi rendeltetésüket, azelőtt ugyanis, „még nem érettek a társadalmi életre” (Durkheim, 1972, 32).

Durkheim nézete a társadalmi determináltság elsődlegessége miatt is

vitatható, ugyanis az egyén kreativitásának, sajátos életútjának kevés teret hagy. A gyermekkori társas fejlődés szempontjából a gyermek passzivitása, feltétel nélküli engedelmessége nem vezet célra: megakadályozza olyan fontos készségek, képességek kialakítását, mint a kezdeményező képesség, önérvényesítés, önvédelem, a másik személy nézőpontjainak figyelembevé-telével történő együttműködés – ezek a mai tudományosság és korszemlélet értelmében a szociális kompetencia fontos elemei.

A funkcionalizmus másik jelentős képviselője, Talcott Parsons (2005) a szocializációt a társadalom egyik fő funkciójaként tartja számon.

Szocializáció értelmezése komplexebb elődjénél, nézetében a kultúra átadása és az egyén intrapszichés jellemzői egyaránt fontos tényezői a szocializá-ciónak. A társadalmi kapcsolat aktorai, az Én, akinek a nézőpontjából történik az értelmezés, és az általános Másik egymás iránt kölcsönös várakozással vannak. A cselekvést az aktorok motivációja, a szituáció értelmezése, a szituáció feltételei, és a helyzetben alkalmazható normatívák befolyásolják – ezek a szociális rendszer lenyomatait is hordozzák (Wallace és Wolf, 1995). A primer szocializáció során a gyermek magáévá teszi a társas normákat, értékeket, az internalizálás által pedig megvalósul a második funkció: az autonóm egyén személyiségformálódása. A családban a gyermek olyan viselkedési mintázatokat sajátít el, amelyek meghatározzák cselekvési döntéseit, de a család feladata a felnőtt személyiség társadalmi stabilizálódásának elősegítése is (Haralambos és Holborn, 2000). Az eltanult mintázatok expresszív és instrumentális típusokban körvonalazódnak, és a családi szocializáció során főleg a nemi szerepek mentén különülnek el (Adams és Sydie, 2001): az anya expresszív, azaz érzelemkifejező, közösségfókuszú feladatokat lát el, az apa instrumentális szerepkörén keresztül üzeneteket közvetít a teljesítményről, a státuszról, az anyagi biztonságról. A család autonóm rendszere az apa foglalkozásán keresztül kapcsolódik a tágabb társadalomhoz. Az apa társadalmi szerepe a családi szocializációt olyan faktorokon keresztül befolyásolja, mint a munka-helyével, státuszával való elégedettsége, a családon kívüli kapcsolatai, valamint az, hogy mennyire egyeztethető társadalmi tevékenysége a családi szerepével. Az anya a családi és baráti kapcsolatokon keresztül kapcsolódik a szélesebb körű társadalomhoz, illetve ő kíséri a gyermek szocializációját.

Parsons (2005) a társadalmi intézmények működését is az expresszív és instrumentális mintázatok szerint jellemzi. A családra, mint rendszerre az expresszív jegyek illenek, de a szekundér szocializációs környezet hatásairól is beszél, amelyet a családon kívüli környezet, az intézmények biztosítanak, kevésbé érzelmi fókuszúak és lehetőséget kínálnak arra, hogy az elsődleges kapcsolatok „függőségeitől” felszabaduljon az egyén.

Meglátásunk szerint Parsons (2005) a családi szocializációs mechaniz-musok kifejtése által több ponton értelmezhetőbbé teszi a szocializációt. Az egyik ilyen szempont, hogy a család az egyetemes értékek átadásán túlmenően tagjait egyénként kezeli. Megközelítésében azonban még erős a struktúra jelentősége, nem számol a gyermek kreativitásával. Munkásságának nagy hozama, hogy előtérbe kerülnek a családon belüli interakciók és szerepek, a szerepeknek a nemek szerinti differenciálása azonban túl merev. A mai társadalom családképe Parsons (2005) számára diszfunkcionálisnak minősülne. Ma sokkal rugalmasabb elrendezésben kezeljük a családi szerepköröket: az érzelem-fókuszt vagy az eszköz-jellegűséget bármelyik felnőtt családtag képviselheti, sőt ugyanazon személy is betöltheti egyidejűleg ezeket a szerepeket. Parsons munkásságának további kritikája (Morgan, 1975), hogy a család működésének leírásában a társadalomnak csak egy bizonyos szeletét érinti: a középosztálybeli és a jó helyzetű munkás réteg családját jellemzi, de nincs tekintettel sem a szegények, sem a magasabb rétegek, sem a különböző szubkultúrák családjára.

A szocializáció mechanizmusát Robert Merton (1980) is szerepek és szerepkészletek átvételében látja megvalósulni, melyek kiválasztásában szempont a vonatkoztatási személy vagy csoport. A gyermek számára az első vonatkoztatási alapot a család és a család tagjai jelentik, ezeket a szerepeket azonban nem köti olyan szigorúan az anya és az apa nemi sajátosságaihoz, mint Parsons (2005). Újat hoz a látens funkciók megnevezése által, mely szerint nemcsak a szándékos szociális hatásnak van szerepe a szocializációban, hanem azoknak a nem tudatos befolyásoknak is, amelyek rejtett működésük ellenére valamilyen értéket, modellt közvetítenek.

Merton (1980) elismeri a hovatartozás, a kultúra szerepét, de az egyén cselekvőképességét is. Az egyén szocioökonómiai státusza ugyan differenciáltan juttatja hozzá az egyéneket a strukturális lehetőségekhez, de ezeken nem lehetetlen felülkerekedni. Adott norma, szokás lehet funkcionális egy csoport számára, és működésképtelen a másik számára, ezért a társadalmi keretekhez a cselekvő viszonyulása változatos. A cél és a megvalósíthatóság közötti szakadék különböző viszonyulásmódokat okozhat. A konformitás csak az egyik lehetőség, ezenkívül a visszautasítás, az újítás, a ritualizálás, a visszavonulás, a lázadás magatartások is megjelenhetnek – fejti ki deviancia elméletében (1974). A felsorolt viszonyulási formák egyénenként is különbözhetnek, de Merton társadalmi osztályok szintjén is észlelni vélte a különbségeket. Adott társadalmi csoportokban a számukra elérhető lehetőségek és a társadalmi siker közötti távolság alapján bizonyos anómiás viszonyulásmódok gyakrabban

előfordulnak, mint másokban. Például az innovációt a szellemi munkát végzőkre, a ritualizációt az alsó középosztályra tartja jellemzőbbnek. A Merton (1980) által kifejtett attitűdöket hasonlónak véljük a pszichológia területén Thomas és Killman (Trainer, 2010) által modellezett konfliktus-kezelési stílusokkal. A szerzőpáros szintén öt konfliktusra adott válaszformát különít el, mely lehet alkalmazkodó (konform)¹, problémamegoldó (innovatív), kompromisszumkereső (ritualisztikus), versengő (lázadó), elkerülő (visszavonuló). Bár Merton a normákhoz való viszonyulásról beszél, a pszichológus kutatók pedig egy személlyel kapcsolatos konfliktushoz való hozzáállásról, mindkettő egy külső ráhatásra adott reakciót jellemez. A hasonlatot azért tartjuk fontosnak, mert ha a réteghelyzet függvényében eltérő társadalmi viszonyulás várható a normákkal szemben, akkor számíthatunk rá, hogy ezek a különbségek a szociális konfliktushelyzetben is érvényesülnek. Bár a két modell kapcsolatának igazolására nem találtunk empirikus bizonyítékot, mégis fontosnak tartjuk felvetni lehetőségét, ugyanis ezek a viszonyulásmódok a családtagokon keresztül látens módon a gyermek szocializációjára is kifejtik hatásukat, és meghatározók lehetnek úgy a szabályokhoz, mint a társaikhoz való attitűdjükben.

Hirschi (1969) a szociális kontroll elméletében azt fogalmazza meg kritikaként Merton elméletéről, hogy inkább az ellenállás formáira fókuszál, a konformitást kevésbé fejti ki. Ennek hiánya a kutatásunk szempontjából annál is inkább jelentős, mivel éppen arról a viszonyulásmódról tudunk meg keveset, amely az óvodások erkölcsiségére a leginkább jellemző életkori sajátosságából adódóan. A kisgyermek konformizmusát Piaget (1970) és Kohlberg (1984) a heteronóm vagy prekonvencionális szakasz sajá-tosságának véli – ekkor a gyermek még „külsőleg megszabott szabályoknak alávetett” (Cole és Cole, 2006, 398). Ez egyben indokolja érzékenységét a közvetlen környezete hatásainak befogadására.

A funkcionalista megközelítés értelmében a család a szocializációs funkcióját a viselkedési minták, szerepek és szerepkészletek átadásával valósítja meg. Durkheim elméletében az együttműködés az egyetlen járható út, melyben erős a „kell”, a konformitásra való igény, különben nem valósul meg a szerepek egymást kiegészítő rendeltetése. Parsons (2005) nagyobb jelentőséget tulajdonít az egyén cselekvőerejének, aki a feltételek függvényében, intrapszichés jellemzői alapján válaszol a struktúrára, de az egyén motivációját, gondolkodásmódját társadalmilag meghatározottnak véli. Parsons (2005) szerepeinek nemi meghatározottsága ma már kissé

1 A zárójelekben a mertoni viszonyulásmódokra utalunk vissza, összehasonlítva azokat a Thomas–Kilmann modell konfliktusmegoldás típusaival.

korszerűtlen, de tipológiája jól használható, az expresszív és az instrumen-tális szerepleírások jól körvonalazzák a családon belüli szocializációs hatásokat. Merton nézete már változatos viszonyulást enged meg a társadalom kínálta szabványokhoz, sőt a társadalom is többféle módon fejtheti ki szocializációs hatását: szándékos neveléssel és látens módon.

Blaskó (2002) Merton gondolatmenetét továbbszőve arra is lehetőséget lát, hogy a szülők a sajátjuknál előnyösebb társadalmi státuszú vonatkozási csoportot válasszanak és annak viselkedéséhez tudatosan igazodjanak, annak értékeihez tudatosan szocializálják a gyermekeiket, ezáltal elősegítve az alkalmazkodásukat.

A funkcionalista elméletek hozadéka, hogy a család mellett előtérbe kerül a gyermekek kortárscsoportja, a családot körülvevő más kapcsolatok, intézmények is – amelyek hozzájárulnak a gyermek többoldalú szociali-zációjához.