Grundlehren der Religio – Über Erziehung für Erzieher – Handbuch der chr

Moral

Sailer ezen munkája szoros értelemben véve a korszellemhez igazodik, valójában Sailer alapvető teológiáját (theologia fundamentalis) tartalmazza. Landshutban folyatatta a korábban megkezdett gyakorlatot, hogy az összes fakultás diákjainak, professzorainak szabad előadásokat tartott azzal a célkitűzéssel, hogy gyarapítsa a hallgatóság hitbeli ismereteit és a katolikus vallásról elmélyültebb látásmódot alakítson ki. A felvilágosodás térhódításnak köszönhetően a XVII-XVIII században uralkodó kérdéssé vált a teológiában az emberi értelem és a kinyilatkoztatás viszonya.⁵⁹³ Ebben az időszakban új alakot öltött a

„természetes vallás” és „természetes teológia”, mely már nem a pozitív és történelmi kinyilatkoztatásra épül, hanem az emberi értelem természetes fényénél a természet és törvényszerűségeinek megfigyeléséből, a létértelmezésből és az emberi egzisztencia értelmezéséből nyert istenismeretre. Landshuti előadásainak alapját ez a kortörténeti háttér, valamint az az egyházi hagyomány jelentette, mely már jóval korábban összekapcsolta a természetes ismeretet a kinyilatkoztatásra épülő hitből nyert ismerettel. A keresztény hagyomány a természetes ismeretet a kinyilatkoztatás alapjaként és előudvaraként pozícionálta és azt a kinyilatkoztatáshoz, mint szükséges alépítményt a természetfeletti felépítményhez kötötte. A felvilágosodás kritikai korszaka a természetes teológiát és vallást kizárólagosan az autonóm ember megismerési képességeinek kereteire szabta át, és egyre inkább a természet- és értelemfelettivel szemben foglalt állást, megkérdőjelezve ezzel a kinyilatkoztatás reális lehetőségét és a keresztény dogmák érvényességét. Ennek a gondolatkörnek jelentős mérföldköve Immanuel Kant Religion innerhalb der bloßen Vernunft című, nagy visszhangot kiváltott műve, melyet követői elnagyolt értelmezésben és nemegyszer félremagyarázva igyekeztek még populárisabbá tenni. A felvilágosodás korában a kereszténység lényegét, mint puszta emberi eszmét, leválasztva a történelemről, közelítették meg, a keresztény hit krisztus- és egyházmentessé desztillálódott. A kialakult helyzetről Eduard von Schenk a következő jellemző megfogalmazást adja: „Emmanuel Kant színtiszta ezüstje az őt szajkózói kezében rézzé, csak ezüstözött váltópénzre cserélődött, melyet egy nagy rakás képzett ember a bölcsesség tiszta aranyaként fogadott el és adott tovább.”⁵⁹⁴

593 Az alábbiakban G. Schwaiger leírását követem. vö. Kirchenvater, 92.

594 uo. Az idézett részt ld. Eduard von Schenk visszaemlékezésében, aki Landshutban 1806-tól Savigny tanítványa volt és Sailer is nagy hatással volt rá. in SchielI., 328-332.

A három részre tagolható mű elsősorban a hitről szóló tanítást fogja át és értelmezi, az erkölcsi tanítás bemutatása és a boldogságról szóló rész pedig a háttérbe szorul. Sailer a hitben megingó, szkeptikus, a keresztény hitet a fejlődés hitére váltó egyetemista ifjúságnak akart utat mutatni. Sailer, Kant nézetével szemben elsősorban a személyességre teszi hangsúlyt és a vallás lényegét antropológiai alapokra helyezi. Míg Kant a deus-homo és a homo-deus viszonyt személytelen karakterben gondolja el, addig Sailer az ember három alapszükségletét megállapítva épít hidat az embertől az értelmen át az Istenhez. Az emberi élet kibontakozásához alapvetően szükséges az igazság, a szentség és a boldogság.

Ez három elem a maga teljességében az isteni lényegben fedezhető fel, Őmaga azonos az ős-igazsággal, az ős-szentséggel és az ős-boldogsággal. A vallás nem más, mint az, ami az embert Istennel összekapcsolja, az értelem útján a felismert hamisítatlan és önálló igazsággal (tiszta igazsággal), az akarat útján az önálló és hiba nélküli szenttel (jósággal) és boldogságra irányuló ösztön által az önálló és hiány nélküli boldogsággal. Egy háromosztatú tanításban bontakozik ki a vallásról szóló tanítás: a hitről, az erkölcsről és a boldogságról; ezek formális tárgya a teológiai erények, a hit, a remény és a szeretet. Sailer a szeretet tárgyalását az erkölcshöz rendelte, míg a reményt a boldogságról szóló tanításhoz kapcsolta.⁵⁹⁵

Sailer a Glückseligkeitslehre traktatusban megkezdett erkölcsteológiai alapok kifejtését itt Friedrich Heinrich Jacobi vallásfilozófiájának felhasználásával viszi tovább.⁵⁹⁶ A lelkiismeretben tapasztalt törvényhozó, döntési folyamat az emberben isteni törvénykezésként tudatosodik, a jó és a rossz közti különbségtétel képessége egy transzcendens személy előzetes megtapasztalására utal, aki abszolút szent és abszolút jó.

Minden istenismeret feltételezi a lelkiismeretben adott ismeretet, mert az értelem is csak lelkiismeret kötelező erejében képes és kész Isten megismerésére. Ennek bemutatására veszi kölcsön Jacobi gottvernehmende Vernunft terminusát, az erkölcsi vonatkozásban maga a lelkiismeret az istentbefogadó értelem az emberben. Ezért a lelkiismeretesség a keresztények megalapozott reményének feltétele, így a lelkiismeret jelentős üdvösségtörténeti szerepet kapott az ember természetfeletti üdvösségének tematikájában.

Sailer megszünteti és túllépi egykori tanárának Stattlernek a kétféle megismerés tanához rendelt „tisztán filozófiai lelkiismeret” fogalmát, mely nem tud jóról és rosszról, pusztán

595 Jendrosch, 129-152, különösen 130.

596 Friedrich Heinrich Jacobi hatása megelőzi és megalapozza Pestalozzi adoptációját. Jacobi hatása kimutatható Sailer morálfilozófiájában, ismeretelméletében és vallásfilozófiájában, az itt feltáruló és értelmezett teológiai anyag Pestalozzi nézeteivel együtt kerül szintézisbe és együttesen alkotják Sailer pedagógiájának alapját. vö. HOFMEIER, J., Der religionspädagogische Ansatz in der Erziehungslehre Johann Michael Sailers, 305., különösen az 5. lábjegyzetben.

értékről vagy értéktelenről. A lelkiismeret nem pusztán ítélő fórum, hanem ismeretelméleti szempontból is jelentős, ismeretek és biztos tudás forrása, hiszen a szent és az igaz mivolt fogalmait a természetből nem lehetséges felismerni.

A korszellemnek a kereszténységhez intézett kérdésére katolikus részről először Sailer, majd pedig Johann Adam Möhler tübengeni professzor (1796-1838) adott választ.

A német evangélikusok részéről a legátfogóbb és legalaposabb választ Friedrich Schleiermacher (1768-1834) a Reden über die Religion, an die Gebildeten unter ihren Verächtern című munkájában adta meg.

Sailer korábbi pedagógiai opuszához, a Glückseligkeitslehre kifejtéséhez (1787), valamint részlegesen a pasztorálteológiai előadásaihoz 1807-ben csatlakozott az Über Erziehung für Erzieher című írása.⁵⁹⁷ Sailer 1804-ben pályázta meg a megürült professzori állást és jelentkezett a pedagógia tárgyának oktatására.⁵⁹⁸ Valószínűsíthetően ezzel igyekezett megakadályozni többek között a filantróp nevelési irányzat megjelenését az egyetemen.

Írásai közül ez a legjelentősebb pedagógiai munka, melyben az új humanitáseszme megvalósulását a nevelésben, az erkölcsi személyiség autonómiájának gyakorlati célkitűzését a vallás primátusának megtartásával fejti ki.⁵⁹⁹ Míg egyéb más írásait számos kritika éri, addig pedagógiai munkája katolikus körökben mindig osztatlan tekintélynek örvendhetett.⁶⁰⁰

A korábban vázoltakban felsejlett Sailer „pedagógusi alakja” és működése, mindezt itt, a pedagógia kapcsán a következőkben összegezhetjük: Sailer gyakorlati teológus, akinek szemében a pasztorális tevékenység a pedagógiai tevékenységnek csupán egy speciális esete, vagy megfordítva, a pedagógia tevékenység a pasztorális tevékenységnek egy speciális esete.⁶⁰¹ Pedagógiai felfogása azonban szoros értelemben véve csak is

597 München, Joseph Lentner 1807.

598 Sailer a pályázatának szövegéből kiderül, hogy személyes érdeklődése a pedagógia tudománya iránt visszanyúlik korábbi időkre és stúdiumaiban folytonosan jelen volt. „Ha Önök egy tiszta pedagógia számára nem tudnak megfelelő tanárról, jelenleg ilyenről én sem tudok ilyenről egész Németországban, aki egyedüliként rászolgált volna arra, hogy e tantárgy oktatására meghívhatnák; ha Önök az itteni kollégák valamelyikét előzetesen nem jelöltek ki erre a tárgyra, akkor csak annyit szeretnék mondani, hogy a pedagógiát szívesen magamra vállalom, annál is inkább, mivel én kezdettől fogva a gyakorlati filozófia, a morális, a vallásbölcseleti és az életbölcsességi tanulmányaimat erre a területre is irányítottam; e tárgy tiszteletének megteremtését és a fiatalság előnyét méltán remélem.” ld. uo. 309.

599 KIRCHENVATER, 95.

600 A. Petzelt jegyezte meg, hogy „katolikus körökben mindig tekintélyt élvezett, ami Sailer egyéb más munkáiról aligha jegyezhető meg”. uö. Johann Michael Sailer und das Problem der Erziehung, in Vierteljahsschrift für wisschenschaftlche Pädagogik 28(1952) 82-91; 193-205; 82. Sailer pedagógiai munkásságának méltatáshoz idézi HOFMEIER, J., Der religionspädagogische Ansatz in der Erziehungslehre Johann Michael Sailers, 305.

601 Sailer a neveléstudomány célját – egységesítve minden igazi tudomány céljával – az emberi egzisztenciát illetően teológiai horizonton nyilatkozik: „A halandó élet mellett egy halhatatlan élet létezik, mely tiszta

teológiai munkásságának keretein belül értelmezhető.⁶⁰² Tudományos munkásságát a pedagógia területén alapvetően biografikus „adatokkal” lehet megalapozni, melyek a személyes hit és egyéni keresztény küldetéstudata, valamint teológiai munkássága köré csoportosíthatók. Sailer teológiai gondolkodásmódjából válik érthetővé a nevelés céljának meghatározása, az ember egészét átfogó nevelési követelménye, valamint a nevelés átfogó feladatának értelmezése. Azok a kísérletek, melyek Sailer pedagógiáját életútjától, személyétől és teológiájától izoláltan próbálták értékelni természetszerűen kudarcba fulladtak és valójában csak II. Vatikáni zsinat praktikus-teológia alapelveinek megjelenése után vált reálisan méltathatóvá.⁶⁰³ A műben nyomon követhető Sailer széles látóköre és olvasottsága, félreismerhetetlen nyomok utalnak Rousseau, Basedow, Kant, Pestalozzi munkásságának alapos ismeretére. Ezeket felhasználva épül fel Sailer valláspedagógiai szintézise, melyben az emberi természet és a személy autonómiája nem áll ellentétben a természetfelettivel, az Evangéliummal és az Egyházzal. A vallási, erkölcsi és intellektuális nevelés egyetlen egészet alkotnak, ezek együttese irányul a harmonikus és vallásos személyiség kialakítására.

Sailer érdeklődése a morálfilozófia és erkölcsteológia után folyamatosan nyomon követhető a dillingeni évektől kezdve, az eredmények átfogó és összegző tárgyalása azonban csak az 1817-ben megjelenő Handbuch der christlichen Moral című háromkötetes munkájában válik közkincsé. Ez mű Sailer utolsó nagy és a kutatásokban a legérettebbnek nevezett alkotása.⁶⁰⁴ Művével új korszak kezdődik a katolikus erkölcsteológiában, Sailer elhagyja a hagyományos iskolás nyelvezetet, módszert, felosztást, szerkezetet és formát.

Az erkölcsteológiában az egyik alapvető célkitűzése, hogy visszaállítsa a vallás és az erkölcs egységét és ezzel felülmúlja és meghaladja a felvilágosodás kritikai korszakában megjelent teodíceát. Az értelem működésének tárgyalásában funkcionális egységet teremt a ratio és az intellectus között, melyhez a lelkiismeretet az erkölcsi értelem érelmében kapcsolja. A személy szabadságának szemléletét egy alapvető megkülönböztetésre építve, kétféle aspektusban tárgyalja. A személy szabadsága (moralische Freyheit) és a cselekvési szabadság (Freythätigkeit) nem azonosíthatók egymással, lehet az ember szabadon

igazság, tiszta szeretet és tiszta boldogság. Erre az örök életre – mely a kiválasztott, istenes életet élő emberekben már a síron innen elkezdődik és azon túl pedig örökre folytatódik – kell mindannyiunkat ne v e l n i : e z minden idők m i nd e n i ga z i ne v e l é s é n e k alaptörvénye, mi nd e n e mb e r i élet elsődleges feladata és mi nd e n i ga z i t ud o má n y szándékolt célja.” vö. Blicke des heiligen Paulus in den Tiefen der Weisheit (=WW 27), 258.

602 vö. HOFMEIER, J., Der religionspädagogische Ansatz in der Erziehungslehre Johann Michael Sailers, 310.

603 uo. 307.

604 SAILER, J. M., Handbuch der christlichen Moral, zunächst für künftige katholische Seelensorger und dann für jeden gebildeten Christen, Von ordentlichem öffentlichem Lehrer der Moral- und Pastoraltheologie an der Ludwig-Maximilians Universität. München, Ignatz Joseph Lentner 1817.

cselekvő az erkölcsi szabadság nélkül is. A valódi erkölcsi szabadság az értelem és a lelkiismeret dinamikájából indul Isten felé, hogy a személy szabad legyen a jóra. Az akarat szabadsága az embernek eleve adott valóság, mely az erkölcsi szabadság elérésére irányul.⁶⁰⁵ Ez a szabadság a Deus-homo viszonyban adott és garantált, mely az üdvösség állapotának szeretetközösségében válik örök érvényűvé.

VI.6. Összefoglalás

Sailer landshuti életfázisa történelmi eseményekben bővelkedő, mozgalmas időszak, mely kicsiben és nagyban is a délnémet terület átalakulását jelentette: a felvilágosodás kritikai fázisa lezárult és a vezető szerepet az egyre erősödő romantika vette át. A tragikus következményű szekularizáció egyik pillanatról a másikra átszabta az egyházi élet valós lehetőségeit. Károly Tivadar halála és I. Miksa József trónra lépése új fejezetet jelentett az oktatásban is, ahogy az egyetem hálaadó ünnepségen elhangzó előadások és egyéb programok szövegei is új programról beszéltek: a felvilágosodott fejlődési folyamatok gyümölcseit el kellett helyezni a társadalmi élet egészében. Ennek jegyében alakult át az egyetem egésze: a tanári kar, az oktatási program és egy időre a papnevelés is. Összevetve az első ingolstadti vagy dillingeni időszakkal, Sailer számára ez a kor inkább már a szintézis időszaka: az erkölcs- és a lelkipásztori teológia, a neveléstudomány közös antropológiai pontra visszavezetve már egyre inkább ekkleziológiai vonatkozásokat öltenek. Sailer szemében az Egyház már nem a társadalom egy részeként vagy annak egy vetülete szerint jelenik meg, hanem inkább olyan önálló és lelki intézményi forma, mely a Jézus Krisztusból, az apostoli hagyomány szerinti a hiteles belső és külső vallásosság konstellációjának történelmi formája, melynek egyszerre középpontja a látható és a láthatatlan centrum unitatis (Jézus Krisztus – Summus Pontifex).

Ezért az Egyház nem csak a benne élők számára Isten élő orákuluma, hanem az egész emberiségé is, mely eszközként az egész emberiség újraegyesítésére van rendelve. Az Egyház ilyen jellegű szemlélete és éles leválasztása az államról, kivonása az állami működésből homlokegyenest ellentétben állt a korszellemmel, és a kialakult félreértések ismételten feljelentések és gyanúsítgatások táptalaja lett. Azonban ez a felfogás elég volt ahhoz, hogy a papnevelést a helyes vágányra helyezze és a klérus szerepének racionalista, minden ekkleziológiai és pneumatológiai vonatkozását tagadó irányzatot hatástalínítsa.

605 Jendrosch, 240.