Pest,január 1. M u l t és j ö v ő . (Folytatás.) Fedjük be a multat, de ne felejtsük cl, forduljunk a jövőhez, de ne forduljunk el teljesen a múlttól, ebben van letéve a jövő, ebben rejlik a kis mag, mely terebélyes fává fejlődhetik, hogy árnyai alatt megpihenjünk ; vagy szúró tövissé, hogy általa bűnhődjünk. A nemzetek, mint nemzetek felett, nem fog egykor általános ítélet tartatni, hogy jutalmukat vagy büntetésöket elvegyék, részökre az ítélet már itt, e föl-dön hirdettetik ki és hajtatik végre azon jövőben, mely-nek alapját a múltban önmagok vetették meg ; nemze-tek részére az összehalmozott bün anyaga nem egy jövő Íté-letnek képezi tárgyát, hanem gyümölcse már e földön kifej-lődik, megérlelődik és midőn megérlelődött, a benne létező rosz anyag természeténél fogva, erjedésbe megy által és ezen erjedés a rá kimondott itélet, mert előre jelzi jövő megsem-misülését, leszakadását a ker. emberiség testéről. Minden nem-zet csak egy-egy tag az emberiség nagy testén, mindenik alkot jövőt, jót vagy roszat, éltet vagy halált, aszerint a mint múltjában biztos, vagy csak ingadozó alapról gondoskodott ; talán ma még nem roskad össze, nem semmisül meg, talán holnap sem, mert a nemzetek életét századok szerint szám-láljuk ; de ez nem döntő érv, mert a holnapután is a jövőhez tar-tozik és az elhintett elveknek is időre van szüksegök, hogy a nép gondolkozásába átmenjenek, hogy tetteiket azok szerint intézzék, megérlelődjenek, mig a keserű gyümölcs egykor mindenek bámulatára le nem hull. Nem valamely felcsigázott agy képzelgése ez, hanem a történelem lapjairól leolvasott igazság.
Nyissuk fel a történelmet és lássuk, hogy többet ne említsünk fel, a franczia forradalom előzményeit.
A protestáns Angolországból, a 18-ik század elején Loke, gr. Shaftesbury, Collin, Tindal stb. álbölcsészek mű-veiben letett s Francziaországba átültetett hitetlenségi szel-lem, Francziaország és egész Európa számára irtózatos jövőt készített. Tudjuk, hogy azon materialisticus, minden termé-szetfelettit tagadó, az egyház isteni intézményét kigúnyoló irány, az önmagokat bölcsészeknek nevezett franczia tudósok-és Íróknál mily kedvező talajra talált. Voltaire társai, D'Alcm-bert, Diderot, az atheismus nyílt hirdetője, nemkülönben Damilaville, kit maga Voltaire Isten gyűlölőjének nevezett, belzebubnak e fiai, a nagyoknak látszani óhajtó írók egész seregével, naponkint fokozódott dühvel támadtak meg min-dent, majd az élesen metsző guny fegyverével, majd az altu-dományosság mérges fegyvereivel, s nem volt előttük semmi szent, nem maradt előttük érintetlenül semmi, a mi csak tá-volról is önmagán viselte a vallásos jelleget. A hit tanitmá-nya, a symbolicus könyvek, az egyházi szertartások, magának az egyház alapitójának isteni személye, ennek szolgái, mind ugyanannyi tárgyai voltak a guny és megvetés előidézésére irányzott czikkek, költemények és könyveknek ; minden két-ségbe vonatott, ingadozóvá tétetett, határozottan tagadtatott, mi az embert nemesíthette. Félszázadnál tovább tartott ezen állapot, a kereszténység elvei mindig jobban és jobban hát-térbe szorultak, a hitetlenség tanai mindig több és több tért foglaltak el ; az úgynevezett műveltebbek köréből, hol a hi-tetlenség szelleme először foglalt tért, lassankint átszivárgott a nép alsóbb rétegeibe ; ez is felvilágosított (?) eszének meg-győződése szerint kezdte lelkismeretét alakítani, s az ekként szívott szellem a nép életében is kezdett tények által nyilat-kozni ; hatása mindjobban érezhetővé lett, mig végre azon lázas állapotban tört ki, melyet franczia forradalomnak ne-vezünk.
Alig néhány évtizedre volt szükség és azon nemzet, melynek a mult századokban minden intézménye vallásos szellemet lehelt, felforgatási dühében határt nem ismert ; kivetkőzve nemcsak keresztényi, de egyáltalában minden emberi érzelemből, ezrenkint lettek áldozatai a felszabadí-tott szenvedélynek és bátran elmondhatni, hogy a forrada-lom pallosa alatt legnagyobb részt épen a nemzet legártat-lanabb tagjai hullottak el. A keresztény elvek üdvös hatása alól felmentett emberi természet itt is megmutatta, hogy önmagára hagyatva legrövidebb idő alatt ismét a pogányság szomorú korszakába sülyedne vissza az emberiség, hogy meg-szűnnék Isten országa a földön, mihelyt a kereszténység ta-nai befolyásukat az emberiségre többé nem gyakorolnák.
Vagy miről tesz tanúságot azon tény, hogy Isten is megfosz-tatott trónjától ? hogy helyébe a bünökba elmerült emberiség emeltetett ? nem áldoztak-e a pogányok is bűnnel az isten-ségnek ? íme ide vezette a hitetlen bölcsészet a franczia nem-zetet ; megszűnt keresztény lenni, de vele együtt megszűnt a társaialmi rend is, a béke és jólét angyalai eltávoztak kö-réből ; mit a nemzet századokon keresztül épített, azt a for-i-adalom szelleme egy pillanat alatt összerombolta, megsem-misítette, vallási, polgári intézményeit felforgatta és ámbár már közel egy százada, hogy vértenger jelölte a hitetlenség uralmát, még sem képes felüdülni sebeiből, folyton kisért,
benne a forradalom szelleme, mig ? — ne mondjuk ki, utal-junk, mert ez is elég lesz, Afrikára, hol a kereszténység él-tető szellemének távoztával, feloszlott a rendes társadalmi élet, népes gazdag városok pusztasággá változtak és ismét a pogányság üté fel uralmi trónját az egykor kereszténység uralta téreken.
( F o l y t , köv.)
Esztergom. Ú j é v n a p j á n a főszékesegyházban főméltóságu herczegprimásunk pontificált és prédikált. A mai szent ünnep ránk, esztergomiakra nézve, nem csak annyiból nevezetes, hogy egy uj polgári évnek kezdetét képezi, hanem még inkább annyiból, hogy a megyeszerte mindennap más és más plébániában megtartatni szokott szentségimádás uj cyclusa, ma vette kezdetét a főszékesegyházi basilicában. Ö herczegsége is az ünnep ezen oldalát kincselte fel elragadó szónoklatában, a mi lelki épülésünkre. Beszédének tárgyát képezte Jézus Krisztusnak valóságos jelenléte a legméltósá-gosabb oltári szentségben, a kenyér és bor szine alatt. Sok szent beszédet olvastam és hallottam már e tárgyról, de oly alaposan begyőzőt, oly világosat és népszerűt hasztalan ke-resnék. Rövid vázlata a következő : Jézus a megígért Meg-váltó és Üdvözítő, a második Ádám, ki a végre küldetett, hogy a mit az emberi nem ősatyjában — az első Ádámban — elveszített, azt benne, mint második Ádámban visszanyerje.
A paradicsomban állott az élet fája, melynek gyümölcse a halhatatlanságra volt táplálandó az első emberpárt. A bün következtében kiveszett a halhatatlanság fája, de a második Ádámban ismét visszanyertük — az oltári szentségben ! — Miután a magas szónok az oltári szentségnek méltóságát s erejét, szemben az ószövetségi typusokkal (Melchizedek áldo-zatával, a bélpoklosokért bemutattatni szokott áldozattal, a
pusztai mannával és Michaeas minchah tehőrali-jával) kimu-tatta volna, magára a tárgyra ment át s Jézus ígéretéből (János 6. fej.), az utolsó vacsorán mondott szavaiból, sz. Pál és sz. János apostolok tanuságtételeiből, napnál világosab-ban leszármaztatta a kath. egyház ezen legtitokteljesebb, legfontosabb s egyszersmind legvigasztalóbb hitczikkelyét. A szent atyákból szőtt érvelés, részint történeti (sz. Ignácz, sz. Jusztin) részint bölcsészeti s természettani jelentőségű volt. Legjobban tetszett azon idézet — ha nem csalódom sz.
Ambrusból — melyben a sz. atya a hitetlenhez fordulva kérdi : Csudálkozol, hogy Jézus teste- és vérévé változik a ke.
nyér és bor? Hogyan? és azon nem csudálkozol, hogy a búzamag, miután a földben megrohadt, kihajt, fűvé lesz;
kalászt ver, a kalászban búzamag terem, a búzából kenyér lesz, s a kenyér tentesteddé változik ! és azon nem csudálko-zol, hogy a szőlő venyigéjében a víz borrá s a bor ereidben vérré változik? sat." És azután mennyei ihlettel folytatta a főpásztor : „Én, Kedvesim ! részemről soha sem csudálkoztam a fölött, hogy az Istenfia, miután a bold. Szűz anyaméhében megtestesült és a keresztfán meghalt, a kenyér és bor szine alá rejté dicsőségét, nem csudálkoztam a fölött, hogyan te-hette ezt, de igen is csudálkoztam a fölött, és még most is bámulom s nem vagyok képes megfogni azon nagy szeretetet, melyet Jézus tanusitott irányunkban, midőn nem csak ábrá-zatilag, képzeletileg, hanem valóságban és igazán rendelé leikeink táplálására, az ő szent testét és vérét." Végül az
oltári szentségben rejlő Istenember iránti szeretetre és tánto-rithatlan bizalomra gerjesztette sziveinket, s annak áldásait kívánta le, a megkezdett uj évben végzendő munkáink és cse-lekedeteinkre.
A szent beszéd végeztével körmenetileg vitetett a legm.
oltári szentség a Bakács-kápolnából a főoltárra azon uj, ritka műizléssel készült és nagyértékü, arany, szentségmutatóban, melyet ő herczegsége, mult évi betegségéből való, szerencsés felgyógyulásának emlékeül, hálából készítetett. Műértők becslése szerint értéke 20—25 ezer ftra tehető. A mű töme-gét 550 db arany képezi, és drága kövekkel, melyek közt csak gyémánt 160 számlálható, pazaron van feldíszítve. Kivált a munka köti le a szemlélő figyelmét, mely nemes ízléssel, rubinok- és smaragdokba foglalt gyémántokkal van kirakva.
A talapzaton ő herczegségének emaillirozott czimere szintén gyémántok, smaragdok és rubinokból fűzött koszorúba fog-lalva látható. A mű különben renaissance stylben van tartva, s az egyházi ornamentikában annyira kitűnő Lippert József lovag rajza szerint készült. A mi az ostensoriuin becsét még inkább emeli, az azon körülmény, hogy ő herczegsége, felséges urunk koronázása alkalmával,koronázási ajándékul nyert, nagy-értékü mellkeresztjét is ezen magasztos és szent czélra szen-telte. A talapzatot a következő felirat díszíti :
„22. Mart. 1872. medici manu e mortis ereptus fauci-bus, ideoque Deo gratus fieri et datae a coronato Rege crucis lapidibus ornari iussit Princ. Prím. Joann. Simor."
A mily kegyeletes hálára ébresztett bennünket ezen valóban szép emlékműnek szemlelése, az isteni gondviselés iránt, mely szeretett főpász torunkat, közel egy esztendeje súlyos bajából fellábadoznia engedte ; époly forró imára dag-gasztá keblünket a jövőre nézve is : hogy ő Főméltósága az egyháznak, a hazának s megyénknek, még soká, épen s
egész-ségesen megtartassék ! Sajó.
Rajnavidék. M i c h e l i s ó k a t h o l i k u s v á n -d o r - p r é -d i k á t o r n a k l e g ú j a b b a n s z e n v e -d e t t k u d a r c z a utóvégre is már arra figyelmeztethetné az óka-tholikus urakat, hogy szerepök ki van játszva, s hogy legjob-ban tennék, ha bizonyos titkos berlini pénztárakból zsebökbe átszivárgó napi dijait valahol, a nagynémet birodalomnak valamelyik félreeső zugában költenék el, semhogy folytonos járásuk-kelésök által a kath. népet még folyvást boszantsák.
Michelis esete pedig a következő volt. Már régebben, több a Rajnavidéken kivül megjelenő liberális lap, meglehetős irány-zatossággal azon hírnek ismétlésében tetszett magának, hogy Michelis nemsokára a mi tájunkra is eljövend, itt is az u. n.
„ókatholicismus"nak alapját megvetendő. Különösen L i p p -s t a d t váro-sa jelöltetett ki annak, melyet a tanár -s vándor-szónok ekbeli experimentumainak színhelyévé elválasztott. S valóban deczember 21. egyszerre csak azon hír terjedt el az egész kis városban, miszerint az estéli öt órakor érkező vonat megliozandja ama nagy férfiút, kiről a fama már régen any-nyit hozott hírül, hogy beszélni ugyan sokat, de okosat mon-dani, vajmi keveset tud. Természetes, hogy minden lippstadti ember, a kinek épen akkor nem volt okosabb teendője, öt órakor ott volt a pályaudvaron, hogy eme „nevezetes" egyé-niségnek bevonulását szemlélje. Ezen egyéegyé-niségnek azonban a fogadtatásnak e furcsa neme, ugy látszik nem nagyon
tet-2 3
szett ; mert ámbár az emiitett vonaton volt, még sem szállt ki, hanem egy állomással tovább ment s onnan aztán teljes incognitóban, per pedes Apostolorum tartá bevonulását Lipp-stadt városába ; oda, honnan néhány órával későbben még kevesebb pompával kivonulandó vala.
Deczember 22-én, mint vasárnapi napon, a reggeli mise után jelent meg a katholikus templomban, s ott egy hajóbeli padba ülvén, breviáriumában olvasott. A papság közül senki sem ismervén őt, történt, hogy még a nagy mise alatt is ott maradhatott, anélkül, hogy őt ezért valaki megszólította volna.
Roszabbul járt azonban délután, midőn vendéglőjéből egy lippstadti „ókatholikus" ember háza felé ballagván útközben az épen a délutáni isteni tiszteletből haza özönlő néppel ta-lálkozott. Oda menve ugyan semmiképen sem bántalmazta-tott, csakhogy egy meglehetősen számos néptömeg egészen az illető házig elkísérte őt, s ott kijöttét megvárni készült.
Hogy ezen várakozás sem történt csendesen, s hogy vasárnap délután lévén, sokan csak ad hoc Michelis uram exspectánsai-nak szegődtek s a lármát öregbíteni tőlük telhetőleg segítet-ték, az ternieszetes. A várakozóknak magatartása nem épen kellemes benyomást tehetett Michelisre, mert midőn félőt órakor ókatholikus barátjának házát elhagyta, ezt csak két csendőr kíséretében merte tenni, mi azt bizonyítja, hogy ak-kor már annak öntudatára ébredt volt, miszerint Lippstadt-ban az ókatholicismusra épen nem valami nagy jövő vár.
Kilépvén a házból ismét nagy lármával fogadtatott, mely még nagyobbodott, midőn az ott összesereglett tömeg őt ven-déglője felé elkísérni kezdte, mi közben oly fenyegető állást vett, hogy a csendőrök kénytelenek voltak néhány arra járó huszárt segítségül hívni, kik aztán a tanárt kivont karddal, vendéglője felé escortirozták. Mindennek daczára azonban mégis kövekkel dobáltatott, s útközben kétszer el is esett, mi utóbbinak okát nem tudni. Midőn a nép a vendéglő előtt is folytatta a fenyegető lármát, katonaság által szétüzetett*
mely alkalommal néhányan megsebesíttettek, többen befo-gattak.
Távol legyen tőlünk, hogy ilyetén kihágásokat mente-getni akarnánk. Tagadhatatlan azonban, hogy a felelősség ezen s hasonló kellemetlen esetekért, magán Miclielisen kívül azokat is illeti, kik őt egy tisztán s igazán katholikus nép közé meghívják, hogy ott a pápát és az egyházat szidja. Hogy a katholikus népnek nincsen kedve ezt túrni, az természetes s hogy olyankor kellemetlen dolgok történnek az sajnos ; de hát feleljenek ezért azok, kik jobb ügyhez méltó buzgósággal fáradoznak abban, hogy a katholikus népet megfoszszák hité-től, s az isteni kinyilatkoztatás kenyere helyett, saját hazug-sajátságaik s gonoszságuk kövét nyújtsák neki !
Róma. Ú j é v i g o n d o l a t o k . A s z e r z e t e s r e n -d e k e l l e n i i z g a t á s . Ama „buon capo -d'anno", melylyel a rómaiak újévkor egymást üdvözölni szokták, ezidén bizo-nyosan azt jelentette : Vajha viszonyaink ez évben gyökeresen megváltoznának. Mert a dolgok jelenlegi rendjének még leg-forróbb, legbuzgóbb tisztelőije sem tagadhatja, miszerint a piemonti kormány még ma is époly népszerűtlen a rómaiak előtt, mint ezelőtt három évvel; sőt hogy e tekintetben, ha ez lehetséges volt, még vesztett is ; nem csak azért, mert egyenesen elviselhetlen adót ró a népre ; nem csak azért,
mert a buzgón vallásos római polgárnak legbensőbb érzülete minden lépten nyomon arczul veretik ; nem csak a hontalan, csupáu csak csalásból s zsarolásból élő naplopóknak ama légiói miatt, melyeket az uj kormány itt megtelepített, hogy legyen, kire támaszkodnia ; nem csak azért, mert a piemon-tiakuak betörése óta az élet mesésen megdrágult itten ; — hanem még száz más okból is. Az idegenek, a máskor itt telelni szokott külföldiek, kik Róma városának költségveté-sében mindenha kitűnő szerepet játszottak ; ezek most elma-radnak. Legfelebb néhány napig maradnak itt, hogy az örök város nevezetességeit futólag megtekintsék, s aztán Florenczbe vagy Nápolyba mennek, hol az élet ezidőszerint nem csak jobb, hanem biztosabb is. Már pedig a bennszülött rómaiak-nak jó nagy része, a külföldiekre szorult, képzelhető tehát, hogy azok, kik ilymódon rendes keresetöktől elüttetnek, épen nem kedvelik ama kormányt, moly őket még ez uton is kol-dusokká teszi.
De a „buzzurrr'-k mint ezzel nem törődnek ; hacsak helyről közről egy kis tüntetést sikerül rendezniök a pápa, a papok, vagy a szerzetesek ellen. Ilyen volt deczember 22-én is, a képviselőkamrának palotája előtt. Annyi igaz, hogy a mi forradalmáraink épen nem félnek a rendőrségtől, vagy, mi szintén valószínű, bizonyos alkalmakkor előlegesen is engedélyt kapnak arra, hogy ismét egyszer mint „morális eszköz" szerepeljenek. Igy volt ez most is. Már korán reggel óriási falragaszok hirdették, miszerint délután, midőn a kép-viselők az ülésből távoznak, „nagyszerű" demonstratio lesz a Montecitorión. Az egyetem is tele volt ragasztva ilyetén
hir-detésekkel, melyek a deákoknak ezenkívül még házokhoz is megküldettek. Legtöbb azonban a ghettóban kelt el ; mert ha egyik szabadoncz lapunk nem régen egyenesen kimondotta is, miszerint a zsidó mindenütt a világon hontalan semmi-liázi ; azért még sem kevésbé igaz, hogy épen ez a hontalan, mindenütt a világon igen hasznavehetőnek bizonyul, mihelyt forradalmi — notabene : veszélytelen — tüntetésről van a szó ; annál inkább, midőn ezen tüntetés egyszersmind valami keresztény intézmény ellen is irányul.
A falragasz a tervezett tüntetésnek idejéül a délutáni négy órát jelelte ki, mely időben csakugyan párszáz lármázó összejött; kik az alsóháznak palotája előtt mint „közvéle-mény" szerepelni kezdtek. Ezek közt a bennszülött rómaiakat körülbelöl ötven szál zsidófiu képviselte, a többi tömeg pie-montiakból, milánóiakból s nápolyi naplopókból állott, mint azt az eléggé élesen megkülönböztethető tájszólások kétsé-genkivülivé tették. Midőn a képviselők négy óra tájban az üléstermet elhagyni kezdték, kezdődött a „nagyszerű" tün.
tetés is. Az összesereglett „souverain" nép tudniillik, adott jelre, ezeket kezdé kiáltani : „Le a vallási testületekkel, le a ministeriummal, le Lanzával, le a jezsuita-képviselőkkel, le a jezsuitákkal, éljen a baloldal, éljen Nicotera!" Egyéb baj nem történt ; mert mihelyt a nemzetőrségnek ugy látszott, mintha már elég lenne a lármából, legott megtisztitá a tért, anélkül, hogy a legkisebb ellentállást tapasztalta volna. Az egész játéknak megrendelt volta sokkal feltűnőbb, sem hogy még nevetséges is lehetne. De azért Visconti-Venosta ismét nagy komolyan „Europa előtt" fog a „közvélemény eme nyi-latkozatára" hivatkozni, mihelyt majd arról lészen szó, hogy az utolsó szerzetes is elűzessék Rómából.
A városi hatóság legújabban megtiltotta a szegények-nek, ebéd idején a zárdák előtt összegyülekezni, hol eddig egy kis ebédfélét kapni, szoktak. Ezen rendszabály főleg a zárdák ellen irányul, melyeket meg akarnak fosztani azon lehetőségtől, jót tenni a néppel, s ezáltal annak ragaszkodá-sát biztosítani magoknak ; csakhogy itt legelső sorban a sze-gények érzik a hatósági vallásgyülöletnek következményeit, íme, a forradalomnak humanismusa !
IRODALOM.
„Kirchengeschichte in Lebensbildern. Von Ferdinand Stiefelhagen. Frei-burg-, Herder'sclie Verlagshandluug. VII. 596. pagg. 8. 1 Tblr. '27 sgr."
(Folytatás.)
Ámde jól kell figyelnünk azon különbségre, mely mód-szer tekintetében az egyháztörténetem művelőit, iróit, egy-mástól elválasztja. Azon eljárást illetőleg t. i., melyet a tör-ténészek tárgyok kezelésében követtek, majd elmondhatjuk szintén az ismeretes közmondást, hogy „cjuot capita tot
sensus."
Mert, hogy egyéb irányulatokat fel ne hozzunk, vagy ugy tárgyalják a fölötte szellemképző egyháztörténelmet, mi-szerint annak anyagául szolgáljanak minden időbeli, Jézus egyházában történt, nevezetes események, annak hajnalkorá-tól, kellő egymásutánban jelen időnkig, amennyiben azok hi-teles kútfők nyomán kiállitvák ; vagy pedig akként, hogy egyes kiválóbb személyek élete és kora adassék elő, szorgos
figyelemmel kisérve ama tevékenységet, melyet kifejtettek s azon hatást, melyet buzgalmuk, állásuk és lángoló szellemök
súlya által az események alakulására és folyamára gyakorol-tanak . . . .
A kik már az utóbbi módon járnak el a történelmi mü-vek összeállitásában, magától értetik, hogy arra vannak el-határozva, miszerint szintérbe hozott egyéneik tevékenységét beléilleszszék az egyház egyetemes történelmének keretébe, s e miatt előadják mindazokat, mik az illetők által közvetve vagy közvetlenül a béke napjaiban épen ugy, mint a
küzdel-mek idején végrehajtattak . . . .
Következőleg itt is megtanulhatni, miként terjedett el lassankint az igaz hivő keresztények, kezdetben mustármag-hoz hasonlított, társulata, — melyet Krisztus Jézus egy lát-ható fej alatt, kijelentésének mindenkorra fentartása és csal-hatatlan eszközlése, vagyis megváltási müve áldásos gyümöl-csének az emberekre minden időben alkalmaztatása végett, alapított, — a világgal szakadat nélküli küzdés között a Szentlélek segedelme által az egész földön ; mit tőnek annak elöljárói a vallás megerősítése és előmozdítása czéljából,
milyen a pogányság által mélyen elfajult társadalmi életre gyakorolt, nemesítő befolyással karöltve járó, erkölcsi ered-ményeket hozott elő ; egyszóval, mily nyomorúságot hárított
el Istenországa a fóld színéről ? . . .
(Folyt, köv.)
VEGYESEK.
— Megjelent és beküldetett : „A kath. egyház szertar-tásainak régészeti s magyarázati kézikönyve. Készíti Némethy
— Megjelent és beküldetett : „A kath. egyház szertar-tásainak régészeti s magyarázati kézikönyve. Készíti Némethy