TANULÓKÖZÖSSÉGEK: AZ INFORMÁLIS OKTATÁS ÚJFORMÁI A kamaszok és fiatal felnőttek kulturális tevékenységei túlnyomórészt a

szerve-zett, formális oktatás keretein kívül zajlanak. Ami újdonság: a művészeti tárgyak óraszámának csökkenésével immár a kultúrateremtés és -fogyasztás műveleteit is egyre gyakrabban az informális tanulás terepein sajátítják el. Ezek a művészeti alkotóközösségek a múlt században még többségükben felnőtt szakemberek ál-tal szervezett helyszíneken, az ő elképzeléseiket tükröző tarál-talmi és formai kere-tek között folytak. A 21. század művészetpedagógiai újdonsága: a fiatalok saját szervezésén működő, az őket érdeklő műfajokkal kísérletező, számukra releváns üzeneteket megfogalmazó vizuális kultúra tanulóközösség. (A nemzetközi szak-irodalomban: Visual Culture Learning Communities, vö. FREEDMAN−HEJNEN− KALLIO−KÁRPÁTI−PAPP2013). A tanulással szorosan összekapcsolódó, kolla-boratív alkotás terepe bármely művészeti terület lehet, mi ebben az írásban ki-zárólag a képi kifejezéssel foglalkozunk. A képalkotó közösségek tagjai kezdet-ben olyan, a művészeti kánonon kívüli műfajok köré szerveződtek, amelyeket a formális oktatás nem tartott értékesnek, a fiatalok körében viszont a vizuális kultúra legkedveltebb területei lettek. Ilyen például a képregény, különösen en-nek japán változata, a manga, a graffitiés ennek a külső tér teljesebb átformálá-sára törekvő változata, az „utcaművészet” (streetart), vagy a rajongói webolda-lak digitálisfotó-adaptációi, amelyeken a sztárok egy új történetben kelnek életre. (FREEDMAN2003, 2006). A közösségek máris több tízezer tagot számlál-nak.¹Az esztétikai nevelés számára hasznos lehet működésük alaposabb meg-ismerése, hiszen ezek a közösségek az iskolában egy művészeti ág gyakorlására

1A magyar cosplayerközösség (http://www.cosplay.hu/, filmsorozatok szereplőinek jelmezeiben im-provizálók) regisztrált tagjainak száma több mint tízezer, és ugyanilyen népes a magyar mangakör (http://www.manga.hu). A képregényrajzolók amatőr csoportjainak számát csak becsülni lehet, az in-terneten száznál több ilyennek van honlapja. A kreatív számítógépes programok készítői, a demoscene szintén ezrekben méri tagjainak számát (http://www.demoscene.hu/, http://www.scene.hu/).

fordítható idő sokszorosát töltik el önként technikák megismerésével, alkotással és egymás műveinek bírálatával. Eszközeiket és működésük egyéb feltételeit gyakran a formális oktatáshoz kapcsolódva szerzik be, és természetesen felhasz-nálják, amit ott tanultak, de a közösségekben folyó intenzív és a tagok igényeit ru-galmasan követő munka mégis alapvetően különbözik a szakkörök, klubok kul-túrájától. A pedagógiában már sokat kutatott tudásalkotó közösségekhez hasonló alkotócsoportokban „a megértés élménye és a tudás új formái a társadalmi kör-nyezetből eredeztethetők. A tudás itt nem egy birtokba vehető objektum, hanem egy tevékenység, amelyben mindenki részesülhet.” (SEFTON-GREEN−SOEP2007:

847) Korunkban a kultúrateremtéssel foglalkozó elméletekbe beépül ez a jelen-ség: a korábban kizárólag szakértőknek fenntartott működés demokratizáló-dása. A társadalmi hálózatok kiépülésével könnyebb lett a szakértők és laikusok közötti kapcsolattartás, a digitális technológiák pedig számos vizuális területen teszik képessé az amatőröket arra, hogy ötleteiket professzionális módon jele-níthessék meg. A kollaboratív alkotás új formái nyernek polgárjogot: az „újra-keverés” (remix),a filmes és állóképi idézet és adaptáció − a plágium köréből ki-kerülve − elfogadott alkotó módszer lett, sőt, hidat képez a hivatásos és műkedvelő alkotók között (LESSIG2008; MASON2008; SHIRKY2010). Mindez természetesen nem jelenti a formális képzés jelentőségének csökkenését, sőt: a gáttalanul áradó képi kavalkádban a képzettek előnye nyilvánvaló. A „Mi Nemzedék” (Wegene-ration)előnye éppen a tanulási lehetőségek bővítésében rejlik: a társak egymást segítve jutnak előre, és útjuk visszavezethet a formális képzésbe is (UNGER2009).

A tanulóközösségek működéséről a múlt század kilencvenes éveitől gyűlnek az empirikus adatok. Az alkotóközösség kifejezést – a művészeti területnél jóval szélesebb körben alkalmazva, a magyarra nehezen lefordítható szóval community of practice néven vezette be Jean Lave és Etienne Wenger (1991) a környezethez kötődő tanulás (situated learning)elméletében. Modelljükben a tanulás mindig társadalmi tevékenységek (social practices)keretében megy végbe, és csakis kö-zösségi kontextusban értelmezhető. Az informális tanulás az élet egészét átszövi, hiszen az ember napjait különböző közösségek tagjaként folyamatos, bár nem mindig tudatos tanulással tölti. Jenkins (2007) szerint kultúránk egyik legfonto-sabb jellemzője ez az egyre szélesebb rétegeket bevonó társadalmi együttműkö-dés, amelyben alkotók és befogadók, működtetők és fogyasztók között elmo-sódnak a határok. A 21. század a „részvevői kultúra” (participation culture)kora, amelyben „a kulturális tevékenységek egyre hozzáférhetőbbek, a korlátok, ame-lyek a laikust a beavatottól elválasztják, egyre alacsonyabbak. Ez a társadalmi el-köteleződés és megosztás kultúrája, amelyben a műalkotások megosztása érdem, és az alkotófolyamat segítése egyfajta informális mentorálás útján magasra ér-tékelt tevékenység. Így terjed a művészeti tudás a beavatottaktól a kultúrába újon-nan érkezőkig.” (JENKINS2007: 3).

Freedman (2006) szerint a kultúraközvetítésre szakosodott informális kö-zösségeknek két fő típusuk van: az „örökségátadó közösségek” (heritage com-munities), amelyek saját múltjukhoz való kötődésüknek és az ebben gyökerező identitásuknak adnak képi kifejezést, illetve a közös érdeklődési területen szer-vezett közösségek (interest communities), amelyek egy, mások által már gyako-rolt műfaj gyakorlására szövetkeznek. Ez utóbbiak számára a közösséghez való tartozás gyakran a mindennapi életből való időleges, de annál kellemesebb kiszakadás lehetőségét jelenti. Míg az örökségátadók gyakran egy életen át mű-ködnek mint szabadidős alkotók, az érdeklődési csoportok addig élnek, amíg a szubkultúra vonzóereje fogva tartja a tagokat.

A vizuális tanuló közösség (a továbbiakban: VTK) jelentősebb elkötelező-dést, gyakoribb és intenzívebb jelenlétet kíván, mint a legtöbb ifjúsági szubkul-túra. Ahhoz, hogy egy fiatal a gótikusvagy a punk, a New Agevagy retro közös-séghez tartozónak vallhassa magát, lehetősége van kizárólag a külsőségekben csatlakozni a választott csoporthoz. A tompán csillogó, riasztó formájú, súlyos fém ékszerekkel hangsúlyozott fekete ruha, a fehérre púderezett arc és holló -feketére festett haj egyértelműen azonosítja a gótikus megjelenést akkor is, ha vi-selője alapvetően elégedett az életével, nem vágyik más korba, és eszébe sem jutna öncsonkítással fájdalmat okozni magának – mindössze a képi jegyekkel azono-sul. A deszkások között is akad, aki pusztán stílusos kiegészítőként hordozza a mutatósra matricázott sportszert, hiszen a stílushoz tartozó, csípőre eresztett, bő nadrágjában nem is lenne képes használni. A viselettel kifejezett életérzés és gondolkodásmód lehet meggyőződésen alapuló vagy felületes, de a külső elég az azonosításhoz. A képi nyelvet a készen kapott tárgyi környezet hordozza. Nem szükséges, bár lehetséges egyéni alkotással testre szabni a mások által már ki-munkált megjelenést (KÁRPÁTI−KOVÁCS1997; SCHOLZ2008).

Egészen más a helyzet a VTK tagjaival: itt az alkotás minősít. Lehet valaki demoscenetag akkor is, ha nem virtuóz programozó: a többiek segíteni fognak, hogy eredeti ötleteit megvalósítva, valami olyan tevékenységre bírja a gépet, amely egyszerre szép és érdekes, innovatív és – most vagy egyszer majd – hasz-nos. Ha azonban nincsenek kreatív infokommunikációs gondolatai, nincs jövője ebben a közösségben. Lehet valakinek költséges felszerelése, de ha nem képes napokon át lesni, hogyan viselkedik egy vízimadár, nem tudja elkapni a meg-felelő pillanatot. Mikor a fotók közszemlére kerülnek, meghallhatja a társaitól, hogyan kell működni egy természetfotósnak. Ha a csoportban akar maradni, tanulnia kell tőlük, időt és munkát kell befektetnie. Ez a munka inspiráló, vál-tozatos, ugyanakkor nem kevés önfeladást is kíván. A VTK-ban készülő alko-tások legtöbbje kollektív mű – az egyéni kifejezés erős nyomot hagy, de jutalma nem feltétlenül a személyre szóló elismerés. Az, hogy fiatalok ezrei hajlandók részévé válni az együttműködő láncnak, bizonyítja, hogy nemcsak a művészeti

elitkultúrában, de a művészetközeli tömegkultúrában is elfogadott gyakorlat a kollaboratív kreativitás.

FIATALOK KOLLABORATÍV VIZUÁLIS ALKOTÁSAI