A MÉDIAMŰHELY MINT VIZUÁLIS KULTÚRA TANULÓKÖZÖSSÉG A PEDAGÓGIAI MÓDSZER

A VTK működését a magyar munkacsoport egyik vizsgálati terepén, egy buda-pesti médiakészítő közösség életében követjük nyomon. Írásunk második szer-zője pedagógusként a formális és informális oktatást ötvözve alkotta meg a cso-port iskolai hátterét jelentő mozgóképkultúra és médiaismereti képzést. Most részt vevő értékelőként vizsgálta, hogyan él a mozgóképes kifejezés köré szerveződött, önkéntes csoport, amelynek tagjai közül sokan már régen elhagyták a közép -iskolát, de nem hagyták abba a vizuális nyelv tanulását. Immár önállóan, egymást tanító közösségben készítik tovább műveiket. A csoport tagjai két regionális te-levíziós műsor munkájában is részt vesznek, és persze fotóznak, filmeket csinál-nak, rádióműsorokat készítenek és újságot is írnak az alatt az öt év alatt, amelyet a formális képzésben töltenek. A művek egy része a nemformális kultúra terméke, hiszen a tanulók szabad idejükben egy VTK tagjaiként folytatják a médianyelv el-sajátítását. Az alábbiakban a formális működést, az iskolai képzést mutatjuk be.

A vizuális fejlesztés a fotózássalkezdődik, kezdetben fekete-fehérben, később, az év végétől színesben is. A fekete-fehér fotózásnak az az előnye, hogy a kom-pozíciós készségek jelentéshordozó funkcióját nem fedi el a színdramaturgia se-gítsége, vagyis a kifejezési eszközök csökkentése a megmaradó elemek haszná-latának tudatos elsajátítását erősíti. A módszer az egész program során gyakorolva tanulás (learning by doing). Háromhetente készítenek a csoport tagjai egy-egy fo-tósorozatot, legalább tíz képpel. A fotókat tanárukkal közösen elemzik, és ennek fényében készülnek a következő sorozatok. Az eredmény meglehetősen látványos fejlődés, természetesen az egyéni készségek meglétének függvényében eltérő tem-póban, de az öt év alatt a csoporttagok túlnyomó többsége megtanul ezen a nyelven beszélni, némelyiküknek kifejezetten ez válik a legfontosabb kifeje-zőeszközévé.

A következő lépés az ismerkedés a mozgóképpel. Kamerakezelési gyakorla-tok, a vágás elemei. Kezdetben fotókból hoznak létre zenés etűdöket. Játékok ezek, amelyek átvezetnek a már ismert képi nyelvből a mozgókép világába.

Animálással kezdünk, megmozgatjuk a képeket, belenézünk, végignézzük, fel-dolgozzuk, ha úgy tetszik, modellezzük a módot, ahogyan a néző kellene, hogy értelmezze a képi mondandónkat. Ekkor tudatosul bennük, hogyan szeretnék, ha a néző végiggondolná, feldolgozná a képeiket. Az animáció tehát olyan esz-köz, amely technikai úton kényszeríti a befogadót arra, hogy olyan sorrendben ismerkedjen az alkotásainkkal, ahogyan azt eredetileg elterveztük. A sorozatot áttekintve belátható, hogy vajon jól gondoltuk-e, amikor a képet kitaláltuk, hogy mi a természetes sorrendje a szem kalandozásának, és ez visszahat a képi dramaturgia tudatosodására.

A következő lépés a verbális információ elhelyezése a filmen, a feliratok ke-zelése. Ez valójában egy betűanimáció, amely érdekes nyelvi játékokra is alkal-mat ad, bár csak a neveiket kell megjeleníteni, de képekkel, amelyek róluk szól-nak, tehát ez egyben valamiféle önvallomás is. Ezután a tizenévesek már filmeket forgatnak, évente legalább kettőt, az egyszerű, egyszereplős, zenés, klipszerű etűdtől a bonyolultabb, fikciós filmekig.

AZ ALKOTÓFOLYAMATOK SZERVEZÉSE, AZ ÉRTÉKEK, ALKOTÓ MÓDSZEREK ÉS STÍLUSOK KÖZVETÍTÉSE

A pedagógiai módszer lényege a technikai és esztétikai tudás megalapozása után az önálló alkotásra nevelés. Itt lép be a VTK. Ugyanis a fiatalok nem érik be a mé-diaoktatás tantervi kereteivel, és saját alkotóközösséget működtetnek, amely az iskolai munkán alapul, azt viszi át egy, a hivatásos televíziósok működéséhez ha-sonló életformába. A munka szervezése egy internetes felületen zajlik. A cso-portok az iskolában egymást váltva veszik fel a produkció tagjainak szerepét, a VTK-ban pedig kedvenc szerepükben gyakorolnak tovább. A diákszerkesztő, ha talált valamilyen eseményt, amelyről forgatni érdemes, felteszi a legfontosabb információkat egy erre a célra létrehozott közösségi weboldalra. Ha van jelent-kező a témára, az adatok átkerülnek egy szintén online munkaszervező felületre, ahol a stábok beosztása készül. Ha éppen rajta a sor, a témagazda lesz a riporter, ha nem, akkor meg kell elégednie egy másik szereppel. Ezután a tanár operatőrt, asszisztenst rendel hozzá ugyanezen a felületen, és a gyártásvezetéssel foglalkozó néhány fiatal a feladathoz rendeli az eszközöket. A leendő stábtagok elérhetősé-gei szintén itt találhatók, tehát azonnal felveszik egymással a kapcsolatot, és ne-kifognak a munkának. Stábtagnak lenni több is, más is, mint egy hagyományos mozgóképkultúra-órán részt venni. Állandó online kapcsolatot, felelősségteljes magatartást kíván, és mellette rendszeres odafigyelést, állandó készenlétet. A kép-zés véget ér, ha kicsengetnek, de a feladatok megoldása és az új feladatok kidol-gozása tovább zajlik a VTK keretei között. A virtuális szervezőfelületek, a hát-térben a munka rugalmas kereteit kidolgozó pedagógus, a fiatalabbakat figyelő és szükség esetén segítséget nyújtó idősebb tanulótársak garantálják a folyama-tos és a legtöbb fiatal „médiamunkás” számára kielégítő működést.

A sikeres alkotáshoz persze az eszközök használatában való jártasság is szük-séges. A formális, iskolai képzés (a Mozgóképkultúra és médiaismeret művelt-ségterület órái) technikai tréninget is bőven tartalmaz, az informális, a vizuális tanuló közösségben végzett munka pedig lehetőséget nyújt a képességek tökéle-tesítésére. A filmező csoportok felváltva játsszák a filmkészítés szokásos szerepeit:

forgatókönyvet írnak, rendeznek, operatőrködnek, vágnak, szerepelnek egymás filmjeiben, így a csoportos alkotás közben egyéni kifejezési lehetőségekhez is jutnak. A rendszeres megmérettetés, a közös vetítések és a filmek megbeszélése

egyre igényesebbé teszi az alkotókat, az egymástól ellesett megoldások gazda-gabbá a nyelvet, amelyen elmesélik, amit el akarnak mondani.

A játékfilmezésen kívül a csoport műsorokat is készít a helyi televízió szá-mára. A csoport az iskolai munka során is majdnem teljesen önállóan dolgozik, valódi stábokat alkotva. A szerkesztői feladatok ellátásától a gyártásvezetésen át a riporter, operatőr-vágó szerepbe belekóstolva a műsor teljes összeállításáig. Egy kerületi kábeltelevízió ifjúsági magazinját készítik hétről hétre. A cél az, hogy mindenütt ott legyenek, ahol a kerületben az ifjúsággal történik valami, és sa-játos nézőpontjukból számot adjanak róla. A helyszíneket, ahol érdekes és fon-tos dolgok történhetnek, beosztják egymás között, mindenkinek jut három-négy intézmény. Óvodák, iskolák, művelődési intézmények, sportlétesítmények, ki-állítóhelyek – minden olyan tér, ahol egy kerület közösségi élete zajlik. Itt dol-goznak az iskolai feladatokon, és tovább, immár saját késztetésre.

A csoport munkájának megismerésére a nemzetközi kutatásban egységes kérdőívek, egyéni és csoportos interjúkérdések, részt vevő megfigyelés (a VTK munkájának helyszíni megfigyelése) és a fiatalok fotóinak, filmjeinek szakértői és laikus befogadói értékelései alapján kerestük a választ. A továbbiakban a mé-diaműhely tagjaival készült interjúkból idézünk részleteket.

Mit szeretnél ezzel a művészeti formával kifejezni? – szólt az első kérdés. Leg-többen az érdekességeket, maguk megmutatását, a világról való tudás fejleszté-sét említették:

„A véleményemet, világnézetemet, esetleg stílusomat.”

„Érzéseimet és érzelmeimet, világról alkotott képemet.”

„Megpróbálom megmutatni másoknak a világban azokat a dolgokat, amiket ro-hanó életük során elkerülnek.”

„Történeteket. Olyan szituációkat és élethelyzeteket, amiken nehéz túljutni.

Hatni akarok az emberekre. Segíteni nekik, és olyat alkotni, ami megríkatja, megnevetteti őket. Olyat akarok alkotni, amire mindenki azt mondja: wow.”

„Leginkább azt, hogy szeretem ezt csinálni, és hogy jó, amit csinálok.”

Arra a kérdésre, hogy társadalmi problémákkal foglalkoznak-e, többnyire igenlő volt a válasz, ugyanakkor az derült ki, hogy a csoport többségében nem tudatosult, hogy ez a fajta „munka”, amelyet csinálnak – a közösség számára fon-tos problémák érzékletes, állásfoglalást is tartalmazó feldolgozása – voltaképpen maga a társadalommal való foglalkozás.

MIT JELENT AZ EGYÉNI FEJLŐDÉS SZÁMÁRA A CSOPORTOS KREATÍV FOLYAMAT,

MENNYIRE TEKINTHETŐK EGYÉNI TELJESÍTMÉNYNEK A VIZUÁLIS ALKOTÁSOK? A háromfős stábok szerkesztő-riporter, operatőr, asszisztens feladatokat ellátó fiatalokból állnak, és az évek során mindenki bejárja azt az utat, amelyet ezek

a szerepek meghatároznak. A legfiatalabbak asszisztensként kezdik, és a rend-szeres forgatás élményeit már itt magukba szívják. A feladat persze nem túl iz-galmas, de azért lehet találni tennivalót. Általában igyekeznek ellesni az idő-sebbektől, amit tudnak. Néha-néha megkapják a kamerát, próbálgathatják a szárnyaikat, ismerkednek az eszközökkel. Az operatőri feladatba folyamatosan nőnek bele. Az év elején még csak riportok során kapják meg a kamerát, áll-ványról rögzítik a beszélgetést, a nagyobb gyakorlatot igénylő munkát a legidő-sebbek végzik el, de egyre gyakrabban adják a kezükbe az eszközt a vágóképek elkészítéséhez is. Mire az év véget ér, az operatőri munkát gyakorlatilag teljesen rájuk bízzák. A riportkészítés és a vágás a legidősebb stábtagé, a hozzá tartozó felelősséggel együtt, természetesen.

Egymás munkáját megbecsülő, erős csoporttudattal rendelkező közösséggé formálódik a csapat. Fontos az a hatás, amellyel az idősebb csoporttagok hatnak a fiatalabbakra. Látják egymás munkáit, büszkélkednek egymásnak azzal, ha va-lamit sikerül hatásosan megoldaniuk. Odafigyelnek ezekre a jó megoldásokra, technikákat tanulnak egymástól, de a mondandójukat továbbra is sajátos, egyéni stílusban próbálják megfogalmazni.

„Nincs igazán példa előttem, de néha sokat lehet tanulni a többiek munkájából és a saját hibámból.”

„Próbálom a saját elképzeléseimet véghezvinni, nem veszek mintát másokról.

Követendő példának azokat tartom, akik megtartották az egyediségüket, elvei -ket, és azokkal tudtak érvényesülni.”

A stábbeosztás nem állandó, a képzés során mindenki mindenkivel talál-kozik. Olyan munkaszervezési forma ez, amely a teammunkára való képességet egészen magas színvonalra fejleszti. Egy-egy stáb kéthetente készít el egy ilyen tudósítást, a csoportot két részre osztva, így hetente van 35-40 perces műsoruk.

„Saját stúdiónk van, ami lehetővé teszi, hogy ezt a feladatot is önállóan gyako-roljuk, igyekszünk a felvételt élőadásszerűen, tehát egy munkafolyamatban fel-venni.” A műsorvezetők és beszélgetőpartnereik a szerkesztő-riporterek. Ők lát-ják el az adásszerkesztői, rendezői, díszlettervezői, berendezői, világosító és vezető operatőri feladatokat. Az év elején a hangmérnök és a képvágó feladat is az övék, az eggyel fiatalabb nemzedék az operatőr, a bejátszó, illetve a feliratozó szerepét alakítja, és a legkisebbek a nélkülözhetetlen kamera- és világítóasszisz-tensi, valamint hangtechnikusi funkciókat látják el.

Az informális tanulás terepén idő is, kedv is van egymás munkájának mi-nősítésére. A kiválóság vagy sikertelenség megítélésénél az egyéni értékítélet erő-sebb a csoportnyomásnál. A VTK-ban alig érzékelhetők a felnőtt világ érték-mérői. Az egyediség, a kreativitás, az érdekesség fontosabb, mint a technikai tökéletesség.

„Legyen egyedi és kreatív!”

„Legyen olyan, ami leköt, érdekes, beleélheti magát az ember, és semmiképpen se legyen untató.”

„Szerintem az ember mindig kritikusabb szemmel vizsgálja a saját műveit, mint másokét, így magunknak a legnehezebb megfelelni, mindezek ellenére a körülmények néha úgy hozzák, hogy nem tudjuk elérni a számunkra »töké-letes« szintet. Emellett azonban van egy közösen felállított értékrendünk, amit mindenki próbál betartani, amikor egy művet készít.”

„A vágás minősége, a párbeszédek logikussága, a kompozíció, a hang minősége, a mű hossza, témája, a színészek alakítása, aláfestő zene, egyediség.”

„Én úgy látom, hogy ennek a művészeti ágnak nincsenek a minőségre vonat-kozó írott szabályai (ahogy egyébként a legtöbb művészetnek sincsenek), mert igazából bármit meg lehet magyarázni, hogy mit miért csináltunk.”

A közösség részének lenni a válaszok alapján jó dolognak tűnik – akkor is, ha ezek a csoportok erős belső hierarchiával rendelkeznek, hiszen a stáb egyes feladatkörei sajátos presztízsértékkel bírnak. Ám az együtt töltött évek során min-denki kipróbálhatja magát valamennyi szerepben, ezért harmonikusan alakul-nak a kapcsolatok a csoporton belül.

„A csoport tagjának lenni jó érzés, hisz mindenkit ez érdekel. Érzem, hogy ide tartozom, van közös élményünk, témánk.”

„Sokat fejlődök; megtiszteltetés, mert ide csak kevesen kerülnek be, és jó a tár-saság is.”

„Egy közösség része vagyok, melyet néha irányítani kell. Sokszor próbálom ösz-szetartani ezt a csoportot.”

„Rengeteget fejlődöm, egyre jobbnak érzem magam. Kiváltságnak érzem, hogy itt lehetek.”

„Nagyon sokat jelent számomra hogy a csapat tagja lehetek. Egy nagyon jó kö-zösségbe kerültem. Együtt dolgozunk, együtt tanulunk, és ha még marad egy kis szabad időnk, együtt is szórakozunk. Igazi nagy csapat vagyunk.”

„Rájöttem, hogy sokkal több dolgot tudok elviselni, mint hittem. És a többiek is segítenek.”

„Természetesen, ahogy bekerültünk ebbe a csoportba, mindenki egy kicsit megváltozott vagy nagyon (de ez nem feltétlenül rossz). Mégis mindemellett ki-alakult az egyéniségünk is.”

„Két év alatt pozitív irányba változtam: nyíltabb lettem, és már más a hozzáállá-som a munkához is. Sokat jelent számomra, mert értékes emberekkel találkoztam.”

„Nyitottabbá váltam a csoport által, ezáltal nőtt az önbizalmam, és jobban hi-szek önmagamban.”

„Segít fejleszteni a felelősségtudatomat, és a csoport tagjaként könnyebb meg-birkózni a nehézségekkel is, mert tudom, hogy bármikor kérhetek segítséget, így bátrabban vágok bele a dolgokba.”

„Rengetegféle emberrel találkoztam, így könnyebb más szemszögből is vizsgálni a dolgokat. Könnyebben megértek embereket. Jó érzés a csapat tagjának lenni, nem túl sok ember mondhatja el magáról, hogy 17 évesen már riportot készí-tett a nyilvánosság részére. Kívülállók szerint magabiztos vagyok, és határozott a fellépésem. Úgy érzem, ez a két tulajdonság kialakulása/erősödése is ezeknek tudható be.”

A filmek tematikája természetesen illeszkedik a kamaszkor eseményeihez.

A szerelemről, a szülőkkel való konfliktusokról, a világhoz való viszonyaikról szólnak, persze a bulizás, az ivás, a narkó is megjelenik a történetekben. Hosszú évek furcsa tapasztalata, hogy miután ezeket a gyakorlatilag minden generáció által elkészített filmeket rendre megcsinálják, és a filmnyelv kezd a sajátjukká válni, ugyanakkor elfogy a mondanivalójuk. A kamaszkor végére, amikor már sok mindent el tudnának mondani, nehezen találnak mondandót maguknak.

A médiaműhely tagjai alapvető fontosságúnak ítélik a kreativitást, és bár nem ez a filmkészítés, fotózás fő célja, mégis majdnem valamennyien művészi tevé-kenységnek gondolják, amit csinálnak – akkor is, ha a saját tevékenységük ér-tékét illetően van is némi bizonytalanság a dologban.

„A fotográfia egyértelműen művészet, viszont én nem vagyok biztos benne, hogy az a szint, ahogy én fotózok, művészetnek számít-e.”

„Mert szeretem megörökíteni a pillanatokat olyan formában, amihez kicsit el kell vonatkoztatni, hogy meglássuk a lényegét.”

„Szerintem művészet az, ami úgy mutat meg/alkot valamit, hogy elgondol-koztatja az embereket, vagy érzelmeket szabadít fel bennük. Ilyen fotókat sze-retek készíteni, illetve arra törekszem, hogy a filmjeimnek is legyen üzenetük.”

MIT TANULNAK A FIATALOK A VIZUÁLIS TANULÓ