ARRÓL, AMI VAN

A bevezetőben már jeleztem, hogy a nevelésetikai és a nyelvfilozófiai para-digma közös gyökere Wittgenstein filozófiája. A fentebb vázolt logikai szempont elősegíti, hogy az új paradigma alapvető jegyeit letisztult formában ragadjuk meg.

3A gondolat kifejtése más szemponttal és hangsúllyal megtalálható egy korábbi írásomban, vö. AND

-RÁSF. (2010): A kommunikációs tér filozófiája.Gondolat, Budapest. 70−71.

Letisztult abban az értelemben, miszerint a logikai megközelítés szervesen kap-csolódik a nyelvfilozófia sokat és sokoldalúan tárgyalt, realista-antirealista di-lemmájához.

E szakasz címét Quine klasszikus tanulmányából kölcsönöztem (QUINE

1985: 273−296), aki szerves összefüggést lát a realizmus problémájának törté-neti és modern megjelenési formái közt. Mint fogalmaz, a középkori univerzálé vita három fő felfogása, a realizmus, a konceptualizmus és a nominalizmus megfeleltethető a 20. századi matematika-filozófia irányzatainak, a logicizmus-nak, az intuicionizmusnak és a formalizmusnak.

A középkori realizmus Platón tanításának örököse, amely szerint az abszt-rakt entitások a tudattól függetlenül léteznek. Fogalmazzuk most meg ezt a mon-datot kicsit más súlyponttal is, a mi szempontunkból ennek lesz döntő jelentő-sége: a realizmus elköteleződést kíván olyan létező mellett, amelyről elismeri, hogy az emberi tudat sohasem férhet hozzá. Quine logikai szempontból a mo-dern realizmus kritériumának azt jelöli meg, hogy megengedi a meghatározat-lan vagy ismeretlen entitásokról referáló kötött változók használatát. Ezt teszik – állítja Quine – a logicizmus képviselői, Frege, Russel, Whitehead, Church és Carnap.

A középkori konceptualista felfogásnak a modern intuicionizmus felel meg – folytatja Quine –, például Poincaré, Brouwer vagy Weyl, akik a kötött válto-zók használatát csak az elgondolható entitások vonatkozásában engedélyezik.

Fraenkel megállapítását idézve Quine szemléletesen megjegyzi: „[…] a logiciz-mus szerint felfedezzük az [logikai – A. F.] osztályokat, az intuicionizlogiciz-mus sze-rint viszont feltaláljuk őket […]” (QUINE1985: 290).

A formalizmus pedig − a nominalizmus régi hagyományának örököseként − egyszerűen nem ismeri el az absztrakt entitások létét, ahogyan Hilbert érvelé-séből ez világosan kitűnik.

Frege nyelvi fordulata után alapvető szerepet kap a szemantikai realizmus, ahol központi problémaként a jelentés, a referenciareláció, a fogalmak státu-szának kérdései kerülnek fókuszba. Az újabb analitikus filozófia előszeretet-tel idézi Michael Dummett realizmusmeghatározását, aki a logikai alaptörvény érvényességének korlátozásából, illetve nem-korlátozásából kiindulva fejti ki álláspontját (D^UMMETT1999: 561−590). A realizmus Dummett szerint ma-gában foglalja a kétértékűség és a kizárt harmadik törvényének elfogadását, eszerint valamennyi A állításra logikailag igaz, hogy ’A vagy ~A’, méghozzá a kizáró vagy értelmében, azaz A vagy ~A, és az egyik mindenképpen. De mi-ért mondható realistának, aki elfogadja ezt az igen általános törvényt? Nézzük, hogyan fogalmazza meg ezt a problémát Wittgenstein egy kulcsfontosságú szö-vegrészben:

„352. § S itt egyszer csak gondolkodásunk furcsa játékot űz velünk. A harma-dik kizárásának törvényére akarunk hivatkozni, és azt akarjuk mondani: „Vagy lebeg az illető előtt egy ilyen kép, vagy sem; harmadik lehetőség nincs.” – E fur-csa érvvel a filozófia más területein is találkozhatunk. „A π végtelen kifejtésé-ben vagy előfordul a ’7777’ csoport egyszer, vagy sem – harmadik lehetőség nincs.” Azaz: Isten látja – mi viszont nem tudjuk. De mit jelent ez? – Haszná-lunk egy képet; egy látható sor képét, amelyet az egyik átlát, a másik meg nem.

A harmadik kizárásának tétele itt azt mondja: vagy ígykell a dolognak festenie, vagy úgy. Voltaképpen tehát – és ez persze magától értetődő – semmit nem mond, hanem egy képet nyújt nekünk. És ekkor az lesz a probléma, hogy a va-lóság a képpel összhangban van-e vagy sem. És most látszatraa kép határozza meg, hogy mit kell tennünk, hogyan és mit kell keresnünk – de nem határozza meg, mert épp azt nem tudjuk, hogyan kell a képet alkalmazni. Ha itt azt mondjuk: »Harmadik lehetőség nincs« vagy »Hiszen harmadik lehetőség nem létezik!«, úgy ebben az fejeződik ki, hogy tekintetünket nem tudjuk erről a kép-ről elfordítani – ami úgy fest, mintha a problémának és a megoldásnak már a képben benne kellene rejlenie, miközben mégis érezzük, hogy a dolog nem így áll.” (WITTGENSTEIN1992: 166−167)

A valóság és a kép wittgensteini megkülönböztetése a két világ hierarchiá-jának kérdését veti fel. Van azonban itt egy harmadik elem is, amely döntő je-lentőségű, nevezetesen a kép alkalmazásának képessége, egyfajta használati sza-bály, amely magának a tudásnak a kritériuma. Nem lehet kétséges, hogy Wittgenstein a két világ közül melyik oldalra teszi le voksát, és döntésében mi játssza a mérce szerepét: a) a kép csupán látszatrahatározza meg, hogy mit kell tennünk; b) a kizárt harmadik törvénye a kép nyújtásával tudástnem ad; c) a kép és a valóság közti összhang hiánya nem más, mint a használati szabálynak, az al-kalmazás képességének a hiánya.

A deontikus logika kapcsán fentebb úgy fogalmaztam, hogy a deontikus sza-vak az emberi cselekvés hatókörébe eső dolgokra érvényesek. Úgy gondolom, könnyen belátható, hogy ez a hatókör történeti szempontból a konceptualista né-zet világával társítható. Mivel a modális logika imént felsorolt alapvető kifejezései kritériumként nem tartalmazzák az emberi cselekvés hatókörére való érvé-nyességet, így ennek a világnak a határa ellentmondás nélkül túlmehet az em-beri tudat hozzáférési területén. Wittgenstein szavait parafrazálva ezt a világot Isten átlátja, mi viszont nem. Történeti szempontból ez a realizmus szférája.

Fontos megjegyezni, hogy jelen szakaszban a „van” mint valóság problémáját nyelvi-logikai szempontból közelítettem meg, és kerültem az ontológiai állás-foglalást. Quine a maga szempontjából úgy fogalmaz, hogy a „lenni annyi, mint egy változó értékének lenni” kijelentés pusztán szemantikai formula. Nem azt

tartotta feladatának, hogy rivális ontológiák között döntsön, hanem a már meg-hozott döntéseket követően annak ellenőrzését kívánta elősegíteni, hogy az adott elmélet összhangban áll-e az előzetesen választott ontológia mércéjével (QUINE1985: 291). Az általam felvetett modális-deontikus dilemma sem onto-lógiai dilemma, hanem azt szándékoztam bemutatni, hogy a kétféle logikai szótár eltérő ontológiai elköteleződést feltételez. Nem az volt tehát az alapvető kérdés, hogy „mi az, ami van?”, hanem az, hogy mit mond, illetve kritériumként mit állít előzetesen az illető felfogás arról, ami van.