Oroszi Sándor
2.6. Sajátosságok a magyar gazdaságpolitikában
Magyarország számára az önálló politikai-gazdasági cselekvésre az Európai Unióba tör-tént belépést követően jóval korlátozottabb lehetőség nyílott, mint amilyennel az Unió magországai annak idején rendelkeztek. A nemzetgazdaság dualitása, a vállalati szféra külföldi és hazai tulajdonú szektorának elkülönülése súlyos szabályozási nehézségeket okozott. Súlyosbította a helyzetet, hogy a további aggregációs blokkok funkcionálása miatt a belföldi tulajdonú szektor sem képezett homogén egységet. Az önálló, sikeres
gazda-ságpolitika megteremtése – melynek egyik központi elemének éppen a húzóágazatok17 kijelölését tekinthetnénk – ezzel a heterogenitással szinte megoldhatatlan feladattá vált.
A piacgazdasági átmenet során szükségszerűen sűrű egymásutánban indított nagy horderejű gazdaságpolitikai lépések fogadására a kormányzat nem biztosíthatott ele-gendő felkészülési időt a gazdasági szereplőinek. 1990 végéig a fogyasztási cikkek mintegy 9/10-e szabadárassá vált, felszámolták az ármozgások adminisztratív korlátját, az Orszá-gos Anyag- és Árhivatalt, ugyanakkor teljesen más feladatkörrel létrehozták a Gazdasági Versenyhivatalt. A hazai vállalatok védtelenül kerültek az importliberalizáció örvényébe.
Utóbbi, illetve a számviteli és csődtörvény rideg szigora, a külföldi érdekeltségeket előny-ben részesítő magánosítás, valamint a KGST felbomlása miatt bekövetkező nagymérvű piacvesztés következtében az 1990-es évek elején 1,5 millió munkahelyet számoltak fel az iparban és a mezőgazdaságban.
A helyzetet súlyosbította, hogy az üzleti szervezetek élőmunka-felhasználásának költ-ségeit túlzott adó- és járulékterhek tetézték, elsősorban a medián alatti jövedelmek ese-tében.18 Találóan minősítette Kopits György – a szaksajtóba általa bevezetett kifejezéssel – a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok gazdaságpolitikáját „fiskális alkoholizmusnak”.
A piacgazdaság kiépítésének periódusában a rendszerváltó erők régiónkban egyolda-lúak voltak, nem alakult ki a megelőző időszakban a tulajdonosi polgárság, az átalakulás az értelmiséghez kötődött. Ez magában hordozta annak lehetőségét, hogy a folyamat ne érintse kellő mélységig a nagy elosztószektorokat. A magyar gazdaságnak mind a mai napig súlyos, szinte állandó feszültsége az oktatás és az egészségügy alulfinanszírozott-sága és az ebből fakadó – a társadalom jólétét és a közhangulatot negatívan befolyásoló – működési zavarok.
Jelentős hatékonyságvesztés mutatkozik az állam gazdaságirányítási feladatainak ellá-tásában. Ez visszafogja a működő tőke beáramlásának ütemét, mivel a külföldi nagy-vállalatok szempontjából a realizálható komparatív előnyök egyik komponense az állami szolgáltatások minősége.
A hatalomra jutott pártok, pártkoalíciók rákényszerülnek a szakapparátus tudásának igénybevételére. A gazdaságpolitikai akciók nagy része ugyanis igen bonyolult, emiatt azok következményei csak pontatlanul mérhetők fel. Ráadásul a kormányzat csak korlá-tozott ellenőrzési lehetőséggel bír döntései konzekvenciái tekintetében. Hasonló indokok alapján Stiglitz is hangsúlyozza a szaktisztviselők információs előnyét a törvényhozók ellenében (Stiglitz 2000: 229).
17 Olyan ágazatok kijelölése lett volna kiemelkedő fontosságú, amelyek nem csak statisztikailag, a GDP-hez történő hozzájárulásuk alapján tűntek volna alkalmasnak a fontos szerep betöltésére, hanem kisugárzásuk, spillover hatásaik révén is meghatározói lennének a nemzetgazdaság fejlődé-sének. A Magyarországon működő nagyvállalatok azonban külföldi tulajdonosaik határokon túli érdekeltségeihez kötődtek, ezért belső kisugárzásuk meglehetősen korlátozottnak bizonyult.
18 A magyar adóék egyébként mindmáig magas: 2016-ban a belga és a német után a legmagasabb volt az EU-n belül, több mint tíz százalékponttal meghaladva a cseh, a lengyel vagy a szlovák szintet (OECD 2017).
Ez a fölény azonban a gyakorlatban nem mindig nyilvánul meg. A bürokraták tevé-kenységében gyakran megjelenik a változatlanság fetisizálása, a kockázatvállalástól való félelem, a látszatcselekvések vagy éppen a teljesíthetőnek álcázott teljesíthetetlen célok kitűzése, a felelősség elhárítása. Működésüket nem látványos kudarcok kísérik, hanem elmaradnak a normális működéssel elérhető pozitívumok. A hatalomba újonnan bekerülő politikusok viszont más irányú felkészültségük, minimális rutinjuk következtében csak nagyon korlátozott ellenőrzést tudnak gyakorolni a szakapparátus fölött.
Bár a kormányzat alapvető törekvése a gazdaságpolitikai célkitűzések harmonizá-lása, ez azonban többnyire csak részlegesen valósul meg. A növekedés gyorsítása ugyan kedvezően hat a foglalkoztatás színvonalára, de megingatja az egyensúlyt, aláássa az árstabilitást. A külkereskedelmi és nemzetközi fizetési mérleg aktívumának megterem-tése, fenntartása, az államadósság GDP-hez viszonyított arányának csökkentése érdeké-ben bevezetett intézkedések sokszor nem a kívánt irányban befolyásolják az előzőekérdeké-ben vázolt törekvéseket. Amennyiben a kormány nem tud úrrá lenni a célkitűzések közötti belső ellentmondásokon, nem képes ellensúlyozni a gazdasági szereplők gyakran hibás helyzetfelismeréséből, nem optimális – néha irracionális – döntéseiből következő nega-tív folyamatokat, könnyen bekövetkezhet az egyensúly megbomlása. Nem hatékony kor-rekciós intézkedések esetén előfordulhat a zavarok felerősödése, a feszültségek fokozó-dása, az infláció és a nominálbérek növekedésének felgyorsulása (bér-ár, illetve ár-bér spirál), a külföldi tőke menekülése. Mindenképpen stabilizálni kell tehát a gazdaságot még a feszültségek végletes kiéleződése előtt.
Több tényező miatt – melyek közül csak egy az egységes politikai akarat hiánya – a sta-bilizációs lépések 1995-ben késve következtek be, akkor is erős ellenszélben. A hatalmon levő pártok nem kockáztattak a rendelkezésre álló ciklus alatt, az egyértelműen szükséges reformok indítására is szinte csak csődhelyzetben nyílt lehetőség. A kiéleződött helyzet megkövetelte a sokkterápiát, a gazdasági szereplők által megtapasztalt tények ugyanis beépültek a várakozásokba, az egyensúlytalanság mértéke állandóan növekedett. Mester-ségesen kialakított szakadást kellett előidézni és felvállalni a folyamatokban, az árak és bérek részleges befagyasztásával le kellett törni az inflációt.
Surányi György akkori jegybankelnök, a Bokros-csomag „társszerzője” 2013-ban így emlékezett vissza a krízishelyzetre: „Az ortodox helyett a heterodox gazdaságpolitikai út, és ezen belül a fokozatos, de kiszámítható dezinfláció tudatos választás volt” (Lengyel – Surányi 2013: 184). A kötet egy másik helyén a következőket írja a csomagról: „Szem-bement az IMF szokásos kiigazító programjával. Alapvetően nemcsak a költségvetés kiiga-zítására épült, hanem a jövedelempolitikán keresztül a reálbérek, reáljövedelmek súlyos és nagyon fájdalmas visszavételével a belföldi fogyasztást fogta vissza” (Lengyel – Surányi 2013: 179).
A stabilizáció megvalósult, lehetőség nyílott egyensúlyőrző gazdaságpolitika indítá-sára. A politika azonban, amint erre lehetőség nyílott, ismét osztogatni kezdett. A feszült-ségek ismét éleződtek. Konszolidációra, amely évtizedes távlatokban gondolkodva,
idő-tálló intézményeket alkotott volna, nem mutatkozott közakarat. Nem jött létre társadalmi szerződés.