A jövő modellje – na de milyen modellje?

További probléma, hogy eközben az is állandóan változik, hogy mit tekintünk fontosnak/

meghatározó jelentőségűnek akár általában véve, akár az állammal kapcsolatban. Pél-dául, a 20. század második felében még az „Orwell vagy Athén?” típusú kérdések voltak divatosak, azaz annak a latolgatása, hogy a számítástechnika mindennapi életben való elterjedése vajon a megfigyelések társadalmához fog-e elvezetni vagy egyfajta digitális demokráciautópiához (Donk – Tops 1995). Mára viszont egyértelműnek látszik, hogy számolnunk kell a mesterséges intelligencia (AI – artificial intelligence) szerepével is. És hasonlóképpen a jövőben is olyan kérdések és szempontok merülhetnek fel, amelyek ma még eszünkbe sem jutnak – miként az az AI esetében is történt.

A nehézségeket illusztrálandó, vessünk egy pillantást egy olyan, a fenntartható fej-lődéssel foglalkozó és az 1990-es évek végén kifejlesztett modellre, amely hat tényező lehetséges változásaival számol. Ezek a populáció, a gazdaság, a környezet, az egyenlő-ség, a  technológia és a  konfliktusok (Gallopín – Hammond – Raskin – Swart 1997).

Míg a technológia fontossága már valamikor az 1600-as évek elején nyilvánvalóvá vált az európaiak számára, a  populációs változások fontossága csak mintegy kétszáz évvel később, Malthus idején. A (természeti) környezet fontossága pedig csupán az 1960-as évek-től, Rachel Carlson Néma tavasz című könyvének megjelenése (1962; magyar kiadás 1994, 2007) és az első világűrből készített földfelvétel után került be a közgondolkodásba. Illetve, említhetnénk az „egyenlőség” gondolatát is, amely még a 19. század második felében is értelmezhetetlen volt az emberek számára: miközben Lincoln egyetértetett a rabszolgaság eltörlésével, aközben nem gondolta úgy, hogy ebből az afroamerikaiak egyenjogúsága is következne (Dawkins 2006). Hasonlóképpen, annak a feltételezése sem szükségszerű, hogy a gazdaság alapvető szerepet játszhat a jólétünkben, ugyanis a közgazdasági szempontú megközelítések csak azokban a társadalmakban jelennek meg, ahol a gazdaság nyilván-valóan meghatározó szerepet játszik – ami viszont korántsem minden társadalomra volt jellemző a történelem folyamán (Shermer 2008).

Jó kérdés persze, hogy hány és milyen összetevőkből fog állni egy, a  fentebbihez hasonló modell száz, ezer vagy éppen tízezer év múlva. Mindez nem csupán azt teszi nyil-vánvalóvá, hogy a történelem folyamán változik, hogy mikor mekkora jelentőséget tulaj-donítunk az egyik vagy másik összetevőnek, hanem azt is, hogy eközben az sem állandó, hogy egyáltalán milyen komponensekkel számolunk – elvégre bármikor felbukkanhatnak újabbak vagy éppen megszűnhet a fontosságuk a régieknek.

Steven Pinker például azt mondja, hogy részben éppen az állam erőszakmonopóli-uma miatt, részben pedig annak köszönhetően, hogy a piac hatékonyabban működik béke idején (és mivel a gazdaság jelenleg elsődleges fontosságú), a háború és az erőszak egyre inkább „kimegy a divatból”, még ha vannak is lokális konfliktusok (Pinker 2011). A terro-rizmust azért tekintjük fenyegető veszélynek, mert a modern államiság egyik ígérete az, hogy nem engedi, hogy bármi is megfossza az életüktől állampolgárait. A keresztes hábo-rúk idején azonban még nem lett volna hatékony egy terrorakció: „[H]a 1150-ben egy

csa-pat fanatikus meggyilkol néhány jeruzsálemi polgárt, és azt követeli, hogy a keresztesek hagyják el a Szentföldet, a reakció inkább nevetés lett volna, mint félelem”, írja a történész Harari (2018: 148).

4.4. A jövő kezdetei

Most, a 21. század elején úgy tűnik, hogy az állam a keretrendszer. De még ha nem is merészkedünk olyan messzire, hogy egy olyan világ gondolatával játsszunk el, ahol – mondjuk a technika fejlődésének köszönhetően – államok helyett immár csupán autonóm és önellátó egyének léteznek, akkor is megválaszolatlanul marad a jövő kérdése. Ugyanis még ha tisztában is vagyunk azzal, hogy mint ahogy az államok közötti fegyveres konflik-tusok jellege, úgy más tendenciák is megváltozhatnak, ez nem jelenti azt, hogy magát a változást is meg tudjuk jósolni. És ezzel el is jutottunk az egyik alapproblémához.

A modern jövőkutatás az író és gondolkodó H. G. Wells Anticipations [Várakozások]

című, a 20. század elején megjelent művével kezdődött, és bár a megoldásai mára megha-ladottá váltak, a közgondolkodást azóta is leginkább ezek határozzák meg (Wells 1902).

Ilyen például az, amikor a  jelenből kiindulva és a  jelenlegi trendeket a  jövőbe vetítve próbáljuk előre jelezni, hogy mi lesz a háborúkkal – vagy éppen magával az állammal.

Amivel nem az a probléma, hogy a trendeken alapuló előrejelzés sosem működik, hanem az, hogy nem tudjuk, hogy mikor működik.

David Hume angol filozófus már a 18. században rámutatott, hogy az indukció nem szükségképpen használható, és a jövőre nem következtethetünk megbízhatóan a múlt alap-ján. Ez a megoldás ugyanis a „természet uniformitásának” feltételezésén alapul, vagyis azon, hogy a dolgok a jövőben is ugyanolyanok lesznek, mint korábban. Csak éppen ez az, ami kérdéses – elvégre kizárólag a múlt eseményeiről van tudomásunk, de arról, hogy a jövőben hogyan fognak alakulni, nincs (Okasha 2002.).

Az előrejelzés nehézségeit jól példázza maga Wells is, aki „megjósolta”, hogy a posta hatékonnyá válásának, a  telefon és az autók elterjedésének köszönhetően meg fognak jelenni a külvárosok/elővárosok (suburb). Ugyanakkor viszont azt is biztosra vette, hogy a repülőgépek legalább a 20. század közepéig nem válnak használhatóvá (Wells 1902).

Abból indult ki ugyanis, hogy korábban már évtizedeken keresztül sikertelen kísérletek folytak, és ezt a  sikertelenséget vetítette előre a  következő fél századra. Ami azonban nem biztos, hogy jó megoldás, hiszen ebből annak kellene következni, hogy minél tovább próbálkozunk, szükségképpen annál kisebb esélyünk van a  sikerre. Wells tévedése ter-mészetesen nem volt példa nélküli (sőt): 1901-ben még az első működőképes repülőgépet megépítő Wright-fivérek is úgy gondolták, hogy évtizedeket kell várni a sikerre. 1903-ra kiderült, hogy tévedtek.

Vagy, hogy egy időben közelebbi példát hozzunk: ott van az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) 1991-ben kiadott, az IT lehetséges jövőjét taglaló Technológia 2001:

A számítástechnika és a kommunikáció jövője című kötet (lásd Briggs – Burke 2004). Ezt

ugyan az egyes szakterületek vezető kutatói írták, de az internetet meg sem említették benne. És nem is volt okuk rá: az amerikai kormány csak 1993-ban döntött úgy, hogy a „szabadság és demokrácia” eszközeként mindenki számára hozzáférhetővé teszi (Briggs – Burke 2004). Ahhoz tehát, hogy valaki 1991-ben felismerje az internetben rejlő lehetősé-geket, előre kellett volna látnia, hogy a jövőben a politikai akarat milyen jelentőséget fog tulajdonítani neki. Ezt azért érdemes kiemelni, mert a modern jövőkutatás egyik központ fogalma a változás, a másik pedig a mély bizonytalanság. Illetve azért, mert ennek meg-felelően a jövőről beszélve háromféle tudással rendelkezhetünk.

1. Lehetséges, hogy tudjuk, hogy tudjuk. Sok minden sorolható ide az ismert fizikai törvényektől a széles körben elfogadott, megalapozottnak tekinthető tényekig.

2. Tudjuk, hogy nem tudjuk (senki sem tudja például, hogy lehetséges-e az olcsó, szo-bahőmérsékletű szupravezetés – bár bízvást feltételezhetjük, hogy ha lehetséges lenne, akkor a hatása legalábbis az elektromosság elterjedéséhez lenne fogható).

3. Végezetül ott van a leginkább problémás eset: amikor nem tudjuk, hogy nem tud-juk.

Az I. világháború kitörése előtt a kor gondolkodói nagyon is a tudatában voltak egy fegy-veres konfliktus lehetőségének. Nem utolsó sorban azért, mert akkoriban a  háborúk – ellentétben a Pinker által vázolt mai helyzettel – sok esetben jó befektetésnek bizonyultak, és a  várható nyereség egy viszonylag kis költségvetésű, sikeres hódítás esetén nagyon is kecsegető volt (Harari 2018). Egy, az egész kontinensre (sőt, az egész világra) kiter-jedő háborúról viszont úgy gondolták, hogy túlságosan drága lenne, és bár a potenciális hadviselők gazdagok, egyszerűen nem tudnának elég sok pénzhez eléggé gyorsan hozzá-férni. Még Keynes is ezzel érvelt – az I. világháború kitörése után is (Ferguson 2006). De hivatkoztak arra is, hogy az egymással rokonságban álló európai uralkodók nem fognak egymásra támadni; és az is általános meggyőződés volt, hogy a szabad kereskedelem sike-rességében érdekelt Nagy-Britannia nem fogja megengedni egy fegyveres konfliktus kitö-rését, amely a számára kedvező körülmények megszűnéséhez vezetne (Ferguson 2006).

Persze ez sem volt helyes feltételezés, noha Nagy-Britannia valóban ahhoz hasonlóan volt szabadkereskedelem-függő, mint ahogy ma az USA olajfüggő. Ennek megfelelően nem lehetett nehéz előre látni, hogy abban a pillanatban, amikor a Pax Britannica megszűnik, a brit hegemónia is véget ér. Nem véletlen, hogy G. P. Gooch brit történész már 1911-ben Pinkerhez hasonló következtetésre jutva jelentette ki, hogy „a civilizált nemzetek közötti háború ugyanúgy elavult lesz [a jövőben], mint a párbaj” (Gardner 2011: 2). Mindez akko-riban valóban az aktuális trendnek tűnt – mint ahogy ma Pinker megállapításairól is ez mondható (és csak remélni tudjuk, hogy ezek jobban beválnak, mint Gooch előrejelzése).

Ráadásul, hogy még egy elméleti nehézséget említsünk, ha valaki a  hidegháború csúcspontján azt kérdezte, hogy mekkora valószínűsége van egy, az egész emberiséget elpusztító összecsapásnak az atomhatalmak között, akkor valójában hibás kérdést tett fel.

Ezzel az erővel azt is firtathatta volna, hogy mekkora valószínűsége volt a Nyugat-Ró-mai Birodalom bukásának. Azaz mindig különbséget kell tennünk aközött, hogy egy

ismert törvényszerűségeken alapuló folyamatnak/eseménynek mekkora a valószínűsége, és aközött, hogy mihez mekkora szubjektív valószínűséget rendelünk hozzá. Amikor azt mondom, hogy a Marson 10 százalékos valószínűséggel van élet, akkor valójában csupán annyit mondok, hogy szinte biztosra veszem, hogy még valamilyen primitív mikroor-ganizmust sem fogunk találni rajta. Viszont függetlenül attól, hogy mi az én személyes meggyőződésem, vagy így van, vagy nincs így. Hasonlóképpen: annak sincs valószínű-sége, hogy a Nyugat-Római Birodalom 476-ban megszűnik. És annak sem, hogy ki fog-e törni egy atomháború (Okasha 2002).

A fentieket figyelembe véve a mai jövőkutatásnak nem az a célja, hogy megpróbálja megmondani, hogy mi lesz. Hanem csupán az, hogy a jelenlegiekből kiindulva a lehetsé-ges jövőbeni alternatívákra próbáljon felkészíteni, miközben nem mellékesen azt is meg-mutatja, hogy aktuálisan milyen dolgokat/kérdéseket tartunk fontosnak.

4.5. A jövő szintjei

Freeman Dyson amerikai fizikus szerint ugyanúgy, mint ahogy a  múlt, a  jövő is több, különböző időbeli szinten létezik. Tízéves skálán általában még nagyjából előre tudjuk látni, hogy mi lesz (mármint ha nem jön közbe semmi rendkívüli). Lehet, hogy másik párt nyeri meg a választásokat, de az államiság keretei várhatóan ugyanazok maradnak.

Az ezeréves időtávval (tízszer tízszer tíz év) alapvetően más a  helyzet: mindeddig sem a nyelvek, sem a vallások, sem pedig az államok nem voltak képesek ennyi időn keresztül alapvető átalakulások nélkül fennmaradni.

Egymillió év múlva pedig az utódaink még akkor sem lesznek biológiailag azonosak velünk, ha közben nem kezdjük genetikailag módosítani magunkat – mint ahogy egy-millió évvel ezelőtt sem voltunk biológiailag emberek (Dyson 1998). Vagyis azok az építő-kövek is megváltoznak, melyekből a társadalom (és ennek megfelelően jelenleg az állam) összeáll. Innentől kezdve az az egyik kérdés, hogy – egy hasonlattal élve – csak másmi-lyen házat építünk-e majd belőlük vagy pedig valami olyasmit, amit ma még elképzelni sem tudunk.

Ez esetben az jelenti a gondot, hogy nagyobb, mint néhány éves időtartamot választva biztosan be fognak következni olyan események, illetve fel fognak erősödni vagy jelen-téktelenné fognak válni olyan hatások, amelyekkel most még nem számolunk, mivel még nem jelentek meg a lehetségesnek (vagy legalább elképzelhetőnek) tartott dolgok között.

Ismét a  háború példájához visszakanyarodva: az első keresztes hadjárat után nem volt nehéz megjósolni a másodikat, de a kor számára értelmezhetetlen lett volna egy világ-háború, amit ráadásul nem hercegségek, kalifátusok, királyságok, hanem nemzetállamok vívnak – vagyis olyan entitások, melyeket a  középkorban még elképzelhetetlen össze-tartozási tudat (a nemzeti érzés) hozott létre. És hasonlóképpen: bár az I. világháború előre vetíttette a második lehetőségét (ha szükségszerűségét nem is), 1945 után a politikai

szakértők tévesen számítottak arra, hogy egy harmadik, negyedik és sokadik is be fog következni a közeljövőben. Ehelyett ugyanis a hidegháború kezdődött el.