Veress József – Dombi Ákos
10.1. A francia gazdaság(politika) pillérei
Franciaország a fejlett világ élvonalába tartozik, az Európai Unió egyik alappillére. (német–
francia-tengely.) Nyelvét védő, aktívan menedzselő és azt világpolitikailag is kihasználó nemzet. Gazdaságpolitikai története hemzseg azoktól a momentumoktól, amelyek az adott kihívásokra a sajátos hazai megoldásokat keresik azzal a „másodlagos célfüggvénnyel”, hogy a világ élvonalának trendjével ne haladjanak gyökeresen szembe. Építészete, szű-ken és tágan értelmezett kultúrája méltán világhírű, akárcsak egyes presztízsberuházásai (mint például a mára már lezárult Concorde-program). Az EU ma már vezető államai is sok esetben a francia mérnöki és beruházói tudás „alkalmazói”.1
Gazdaságpolitikájában mindig is különös hangsúlyt kaptak a tervezéssel, a tulajdon-nal, a gazdaságirányítással és a vállalatirányítással kapcsolatos kérdések. Alapelv, hogy a makrogazdasági pénzügyi politikának (fiskális és monetáris politika) a gazdasági növe-kedést kell elősegítenie. A mainstreamhez közelebb álló piacgazdaságokhoz képest számos területen mindmáig erős állami szabályozással rendelkezik (pl. munkaerőpiac). A jóléti rendszer és a szociális ellátás szilárd jogszabályi alapokon áll, amit természetesen a glo-balizáció következményei nem hagynak változatlanul. Módosításukhoz azonban nemcsak a tradicionálisan erős szakszervezetek miatt előfeltétel a time-schedule, azaz a mindenki által kalkulálható és érdemi konszenzuson alapuló menetrend, hanem az a realitás is, amit az elmúlt évtizedek sztrájkjaiból, politikai csatározásaiból szűrhettek le a gazdaság kitün-tetett szereplői. Amennyiben a hatalom eltér a korábban általánosan elfogadott keretek-től, akkor a munkavállalók vagy/és az állampolgárok egy részének kemény ellenállásába ütközhet.
Az elmúlt 70 év francia gazdaságpolitikájának – változó intenzitással, de – meghatá-rozó pillérei a tervezés és stratégiaalkotás; az állami tulajdon; valamint a pénzügyi gaz-dasági hálózatok dominanciája. A következőkben ezeket mutatjuk be röviden.
1 Említhetjük példaként a madridi metróhálózatot, vagy a Madrid–Toledo vasúti szárny kialakítását.
Tervezés, stratégiaalkotás
A II. világháború után a franciák a gazdasági fejlődést és fejlettséget illetően jelentős lemaradásban voltak az angolokhoz, de különösen az amerikaiakhoz képest. A piaci ver-seny sem volt olyan intenzív, mint az említett két országban. Az utolérési szándék viszont nagyon erős volt. A francia nagyhatalmi érdek és tudat nem engedhette meg az esetleges végleges leszakadást. Ezért (is) Franciaország a gazdasági dirigizmust választotta a piac-gazdaság működtetéséhez. A francia közgazdászokra és politikusokra nagy hatással volt John Maynard Keynes munkássága, amely ideális alapnak tűnt az újjáépítés időszakában és azt követően is. A keynesi tanítások elméleti bázisán született meg a francia újjáépí-tési és modernizációs program, amelynek élén Charles de Gaulle mint politikus és Jean Monnet mint közgazdász, az indikatív (közvetett, nem kötelező jellegű) tervezés atyja állt.
Monnet egy olyan demokratikus tervezési eljárás kidolgozására törekedett, ame-lyen keresztül az állam képes irányítani a gazdaságot, anélkül, hogy a bürokrácia megfojtaná a piaci erők hatékony működését. Monnet egy hierarchikus rendszer helyett egy demokratikus, érdekegyeztető és döntési mechanizmust épített ki. Ebben minden, a döntésekért felelős érdekcsoport (pl. a kormány képviselői, az ipari és mezőgazdasági vállalkozók, a szakszervezetek, a fogyasztók stb.) képviseltetve van.
(Mosolygó 1996: 211)
A tervezés szükségességét a franciák szerint éppen az indokolta, hogy csupán a piaci mechanizmusok nem képesek a struktúrák kívánatos átalakítására és a társadalmi kon-szenzus megteremtésére (Cazes 1990). Meg kell említenünk azonban, hogy a II. világhá-borút követően nem csak a felzárkózási céloknak köszönhető az államkapitalizmus meg-jelenése, hanem annak is, hogy a francia gazdaságpolitikára, társadalomra történelmi és kulturális hagyományokból fakadóan is jellemző az aktív, centralizált állami beavatkozás iránti pozitív attitűd. Ez utóbbi determinálja, hogy a piac tartalma és szerepe a francia közgazdasági gondolkodásban teljesen eltér az angolszász liberális vagy a német korpora-tív iránytól (Clift 2012).
A tervek általában ötévesek voltak, kijelölték az elképzelt növekedés főbb irányait, és igyekeztek valamennyi jelentős gazdasági aktor kockázatait, bizonytalanságait csökken-teni (Cazes 1990). A tervezés – szervezetileg – a Tervezési Főbizottságban, és a Moderni-zálási Bizottságokban folyt. Tizenegy tervciklus volt, és ahogy egyre bonyolultabbá váltak a mikrogazdasági folyamatok, úgy sokszorozódtak a tervezés problémái (Mosolygó 1996).
Egyre inkább az érdekegyeztetés szempontjai kerültek előtérbe, kísérve azzal a hol kimon-dott, hol kimondatlan dilemmával, hogy az állami dirigizmus vagy a piaci erők kapjanak-e nagyobb teret. Akár a gazdaságpolitika egészéről, akár részpolitikákról (pl. iparpolitika, mezőgazdasági politika) legyen szó, mindmáig kulcsfontosságú a kormányzat, az állami bürokrácia és az üzleti élet hazai szereplőinek előzetes konszenzusa.
Fontos megemlíteni, hogy a tervezésen alapuló gazdaságpolitika sikerének szükséges feltétele volt a jól képzett, technokrata államigazgatás, ahova Franciaország
legtehetsége-sebb fiataljai kerültek be meritokratikus alapon az ország speciális célú, nagy presztízsű egyetemeiről, a grandes écoles-ból (pl. École Nationale d’Administration). Ez a bürokra-tikus elit gyorsan összefonódott az üzleti elittel egy szűk kör vezető állami és vállalati pozíciók közötti cirkulációjához vezetve (pantouflage). A köz- és magánszektor elitjének összefonódása mindmáig erőteljes, bizonyos értelemben oligarchikus jegyeket mutat. Ez utóbbi az egyik letéteményese annak, hogy a jelenlegi posztdirigista berendezkedésben az állam még mindig erőteljes ráhatással bír a – már magántulajdonban lévő – francia nagyvállalatok üzleti folyamataira.
Államosítás, privatizálás, tulajdon
Franciaország a múlt század nyolcvanas éveiben az akkori Európai Közösségen belül a leg-kiterjedtebb állami szektorral rendelkezett. Ezen belül a bankszektor szinte teljes egészé-ben állami tulajdonban volt.2 Az államosításnak három hulláma volt:
– a Népfrontkormány államosítási intézkedései 1936-ban, – államosítások a II. világháború után (1945–1946), – a baloldali Mitterand-kormány államosításai 1982-ben.
Az államosítási etapokat két privatizációs hullám követte, az elsőre 1986-ban, a máso-dikra 1993-ban került sor. 1986-ban szocialista elnök mellett jobbközép kormány alakult a választások után, és a végrehajtott privatizációk lényegében semmisé tették az 1982-es államosítást.3 1993-ban pedig az 1946-os államosítás revíziójára került sor, amelynek kere-tében a teljes pénzügyi szektort privatizálták.
Mára az állami tulajdon lényegesen kisebb szerepet játszik a francia gazdaságban, mint a 1980-as években, de még így is az egyik legjelentősebb súllyal rendelkezik az EU tagállamai között (OECD 2017).4 Az állami tulajdonú vállalatok visszaszorulása érintet-lenül hagyta a nemzeti bajnokok kitüntetett helyét a mindenkori gazdaságpolitikában.
A nemzeti bajnokok olyan hazai tulajdonban lévő francia nagyvállalatok, amelyek a nem-zetközi porondon is meghatározó szereplőként képesek fellépni. A dirigizmus idején – az 1980-as évekig – a francia állam a nemzeti bajnokok kinevelésében kiemelkedő szerepet szánt a tulajdonában lévő vállalatoknak. A privatizációs hullámok után, a nemzeti baj-nokok propagálásának eszköze a magántulajdonú francia nagyvállalatok protekcionista védelme, nemzetközi színtéren való támogatása lett.
2 A két legnagyobb kereskedelmi bankot (Banque Natoinale de Paris, Société Générale) 1945-ben államosították.
3 A baloldal és a jobboldal közös hatalomgyakorlását együttélésnek (cohabitation) nevezik.
4 2015 végén az iparban és a szolgáltatószektorban foglalkoztatottak közel 8 százaléka kisebbségi vagy többségi állami tulajdonban lévő vállalatnál dolgozott. Ez az arány Norvégia és Finnország után a legmagasabb az OECD-országok csoportjában (OECD 2017).
Pénzügyi hálózatok, pénzügyi csoportok
A francia gazdaságra mindmáig jellemző a nagyvállalatok hálózatba tömörülése a legna-gyobb hazai pénzügyi intézményekkel a középpontjukban. Ezek az ún. pénzügyi hálóza-tok az elmúlt 70 évben jelentős alakváltozáson estek át, de a lényeg nem változott: a pénz-ügyi szféra elitje domináns szereppel bír a reálgazdaság irányításában. A II. világháború utáni korszakot három szakaszra bonthatjuk ilyen tekintetben: az 1970-es évek végéig a pénzügyi csoportok dominanciájában; az 1980-as, 90-es években a kereszttulajdonlás-ban; a 2000-es években pedig a „kereszt-boardingolásban” testesül meg a pénzügyi háló-zatok vezérszerepe.
A pénzügyi csoportok olyan vállalatbirodalmakat takarnak, amelyek középpontjában egy-egy bank mint tulajdonos és irányító áll: „Olyan vállalatcsoportról van szó, amely-nek – terjeszkedése során – központjába olyan befektetési vagy kereskedelmi bank került, amely szélesen diverzifikált portfólióval rendelkezik a gazdaság különböző szektoraiból”
(Harbula 1999: 246).
Franciaországban a pénzügyi csoportok eredete a 19. századra tehető, amikor is egyes bankházak (pl. Crédit Lyonnais, Rothschild Bank) az ipari forradalom keretében – a hagyo-mányos banki tevékenységen túl – reálgazdasági befektetésekkel is elkezdtek foglalkozni.
A pénzügyi csoportok térnyerése a II. világháború után is folytatódott, amelyet az állam az egyes bankházak pénzügyi és reálszférában eszközölt fúzióinak, felvásárlásainak pasz-szív szemlélésével – sőt a versenypolitikai- és adózási szabályozok aktív alakításával – burkoltan is támogatott (Harbula 1999). Az 1970-es évekre a francia gazdaság három gigantikus pénzügyi csoport körül koncentrálódott: Suez, Paribas, Rothschild. Gazdasági uralmuknak az 1982-es államosítás vetett végett, amely során mindhárom befektetési cso-port állami tulajdonba került.
Az 1986-ban elindult privatizáció eredményeképpen tucatnyi kisebb pénzügyi csoport kelt újra életre, ennél is meghatározóbb lett azonban a nagy francia vállalatok között kiala-kuló (megerősödő) kereszttulajdonlás rendszere. A korábbi erőteljesen hierarchikus, néhány pénzügyi csoport köré szerveződő rendszer sokkal inkább polarizált lett, és átalakult egy-fajta vállalati-pénzügyi szövetséggé (Harbula 1999). A kereszttulajdonlással kialakult egy francia tulajdonosi kemény mag (noyaux durs), amely a privatizáció után is lehetőséget biz-tosított az állam koordinációs céljainak megvalósítására, valamint a francia nagyvállalatok külföldi ellenséges felvásárlásokkal szembeni védelmére.
A 2000-es évek elejére a kereszttulajdonlás egyre inkább háttérbe szorult. A pénzügyi hálózatok szerepe azonban nem csökkent, sőt bizonyos szempontból – a bankpiac foko-zódó koncentrációjának köszönhetően – erősödött is. Mint azt a későbbiekben részleteseb-ben is kifejtjük, a francia gazdaság újra néhány nagy francia pénzintézet körül kezdett hálózatba szerveződni. Ezeknél az új pénzügyi hálózatoknál a korábbiakkal ellentétben nem a tulajdonosi részesedés – tehát a klasszikus pénzügyi csoport –, hanem az igazgató-tagsági részvétel (kereszt-boardingolás) vált a középpontban álló pénzintézetek érdekérvé-nyesítésének elsődleges eszközévé.