A gazdaságpolitika, mint említettük, korántsem tisztán zárt közgazdasági logikát követ, és még kevésbé egzakt tudomány. Sokak szerint leginkább művészetnek tekinthető, ami persze hasonlatként jó, de igazán nem állja meg a helyét. A jó gazdaságpolitika nem
nél-külözheti az intuíciót sem, de semmiképpen sem szakadhat el a közgazdaságtan alapösz-szefüggéseitől. Amikor például egy ország kormányzata meghatározza a gazdaságpolitika cél- és eszközrendszerét, akkor többek között a fiskális és monetáris politika (közös néven pénzügypolitika) keretei is kirajzolódnak. Egy adott pénzügypolitika belső elemei szoros logikai kapcsolatban állnak egymással, és mint ilyenek, már szorosan tapadnak a közgaz-daságtan elveihez.
A gazdaságpolitikákhoz tovább közelítve azt mondhatjuk, hogy a belátható múlt mak-ropolitikáira két elméleti iskola nyomta rá leginkább a bélyegét: a monetarista és a key-nesi. A monetarista gazdaságpolitika a monetarizmushoz, a keynesi gazdaságpolitika pedig a keynesi tanokhoz kötődik. Tiszta gazdaságpolitikák nincsenek, de az iskolák steril leírása lehetséges. Az 1. táblázat ez utóbbira tesz kísérletet néhány kiemelt dimenzió men-tén. Mint látható, a két iskola szöges ellentétben áll egymással. Ismételten hangsúlyozzuk azonban, hogy a gazdaságpolitikai gyakorlat nem ismer tiszta eseteket.
1. táblázat. A monetarista és a keynesi gazdaságpolitika (Forrás: saját szerkesztés)
Nincs garancia arra, hogy a gazdaság a tényleges termelési lehetőségek határához igazodjék.
Az állam (kormány) gazdasági szerepe
Tagadja az állam aktív gazdasági szerepét.
Hirdeti az állam aktív gazdasági szerepét.
A bérek „lefelé” merevek. Nincs tehát garancia a teljes foglalkoztatottság (újbóli) elérése. Az államnak ezért be kell avatkoznia. Ha a bérek lefelé rugalmasak, a helyzet akkor is ugyanaz.
Kamatpolitika Elutasítja az aktív állami (kormányzati) kamatpolitika szükségességét. A reálkamatláb fontos, nem pedig a nominális.
A reálkamatlábról adott időben nem tudunk semmi fontosat, csak ex post információink lehetnek.
Nem tudnánk helyes (aktív) kamatpolitikát folytatni.
Aktív kamatpolitikát kell
foganatosítani. Ez a tézis az állam aktív gazdaságpolitikai szerepéből következik
Árfolyam-politika Az árfolyam alakulásába nem kell beavatkozni. Engedni kell az árfolyam ingadozását.
Az állam aktív szerepe nem terjedhet ki az árfolyam-politikára. Stabil árfolyamot kell biztosítani. (A lebegő árfolyam nem mutatja ki a gazdaság belső, szerkezeti ellentmondásait.)
A kínálatorientációs gazdaságpolitikát a harmadik fontos iskolának tekinthetjük, de rögtön leszögezzük, hogy azt nem lehet teljesen függetlenül tárgyalni az előző kettőtől.
A monetarizmus a maga világos előnyei mellett a gazdaság dinamizálásában gyenge, ugyanakkor a konjunkturális válságkezelésben kiváló keynesizmus majdhogynem érzé-ketlen a makrogazdasági indikátorok romlásával kapcsolatban. Mind a keynesiánusok, mind a monetaristák egyaránt a gazdaság keresleti oldalára összpontosítanak. Ezzel szemben a kínálatorientációs gazdaságpolitika – amint a neve is utal rá – a gazdaság kínálati oldalát, azon belül is elsősorban a beruházások ösztönzését helyezi előtérbe. Ez az irányzat – amely elméletileg még kevésbé letisztult, mint a másik két iskola – a gazdaság mizálásának átmeneti gazdaságpolitikájaként is értelmezhető. E politika képes a gazdaság dina-mizálására akkor, amikor a keresletösztönző és a monetarista válságkezelés egyaránt kudarcot vallott. Mély válságban az aggregált kínálati görbe vízszintes (keynesi modell), a gazdaság dinamikus, fellendülő szakaszában – közel a teljes foglalkoztatottsághoz – pedig függőleges (monetarista modell). A két extrém állapot között, a fellendülés kezdetén a terep a kínálatori-entált gazdaságpolitikáé lehet.
A kínálatorientált gazdaságpolitika legfontosabb alappillérei a megtakarításokat ösz-tönző adócsökkentések, a beruházásokat öszösz-tönző adókedvezmények és az intenzív piaci dereguláció. A kínálatorientációs gazdaságpolitika szerves részét képezi továbbá
– a szubvenciók leépítése, – a privatizáció,
– a munkaerőpiac rugalmasságának növelése,
– a foglalkoztatás növelését szem előtt tartó bér- és jövedelempolitika, – a személyi jövedelemadó kulcsainak csökkentése,
– az állami és a társadalombiztosítási költségvetés konszolidációja.
Ezen elméleti iskolák mellett, az elmúlt fél évszázadban három gyakorlati gazdaságpoli-tikai irányzat vonulata figyelhető meg: a jóléti állam, a neoliberalizmus és szociális piac-gazdaság piac-gazdaságpolitikai koncepciója.
A jóléti közgazdaságtan és a jóléti állam szorosan összefüggő fogalmak. A jóléti állam felfogásának kulcspontja, hogy az állam, vállalt gazdasági szerepének betöltése során hoz-zájárul a jólét növeléséhez. Az állami szerepvállalás markánsan a kormányzati gazdaság-politikában jelenik meg. A gazdaságpolitika funkciói közül a redisztribúciós (a keletkezett jövedelmek újraelosztása) és az allokációs (az erőforrások és a tőke makrogazdasági szintű áramoltatása) funkciók tartalma és szerepe a jóléti államban túlmutat a piaci hibák által szabott kormányzati ösvényen. Az állami szabályozás tudatosan korlátozza a piaci koor-dináció primátusát, de nem szünteti azt meg. A kormányzat és a vállalkozások partneri kapcsolatra törekednek. A gyakorlati tapasztalatok azt igazolják, hogy a jóléti államban a piacszabályozás ott működik hatékonyan, ahol a vállalkozó állam a gazdasági aktorok profitérdekeltségének figyelembevételével alakítja a gazdasági és a pénzügyi szabályozás kereteit.
A jóléti állam jellemző példájaként Svédországot szokták emlegetni, ahol közel negyed-százados szociáldemokrata vezetés alatt, a gazdaság fejlettségének hátterével, rendkívül magas szintű szociális ellátást sikerült biztosítani, és az ország a modern vegyes gazdasá-gok egyik mintapéldája lett. (A maastrichti egyezményhez való csatlakozás és különböző gazdasági problémák együttes jelentkezése az 1990-es évek elején a szociális jogosultságok korlátozásaival járt.)
A második gazdaságpolitikai áramlat a neoliberalizmus. A gazdasági liberalizmus hegemón szerepet szán a piacnak; a gazdasági tevékenység összehangolására a legmeg-felelőbb – majdhogynem kizárólagos – eszköznek a piacot és a versenyt tekinti. Az állam szerepét rendkívül korlátozza, lényegében csak olyan kormányzati – gazdasági – tevé-kenységet tart legitimnek, amelyet a piac nem tud ellátni. A neoliberalizmus központjában a vállalkozók és a beruházók állnak, tehát mintegy alulnézetből vizsgálják a gazdaságot.
Ez a kínálati gazdaságtan elvén alapuló gazdaságpolitika azt hirdeti, hogy minimális állami beavatkozás mellett a vállalkozások képesek nemcsak a termelésről, a beruházá-sokról és az innovációról, hanem a szükséges kereslet megteremtéséről is gondoskodni.
A neoliberális gazdaságpolitika eklatáns példájaként említik az 1980-as évek Angliáját.
A szociális piacgazdaság a piacgazdaság német modellje. Az irányzat elméleti előké-szítője az 1930-as és 1940-es években kialakult német közgazdasági iskola, az ordolibera-lizmus. Ez az irányzat a klasszikus liberalizmus alapértékeit vallotta magáénak, miköz-ben hatott rá a német történeti iskola institucionalizmusa és szociális érzékenysége is. Az ordoliberalizmus képviselői abból indultak ki, hogy az erőforrás-allokáció leghatékonyabb módja a piaci koordináció. Az állam szerepét ezért a piac intézményi keretfeltételeinek megteremtésére és stabilitásuk biztosítására, valamint a piaci mechanizmusok működése során fellépő negatív hatások semlegesítésére kívánták korlátozni. Éppen ezért fontosnak tartották a gazdasági hatalom koncentrálódása elleni fellépést, az erős piaci versenyt, ugyanakkor indokolt esetben a szociális gazdálkodást is. A jóléti állam koncepciójával ellentétben nem tartották szükségesnek a rászorultságtól független szociális juttatások kiterjedt rendszerének kiépítését.
A szociális piacgazdaság legfontosabb elvei Helmut Leipold nyomán a következőkép-pen foglalhatók össze:
Alkotmányos elvek
– A verseny kikényszerítésének, erősítésének elve.
– A stabil árak és a pénz értékállandóságának elve.
– A nyitott, nyilvános piacok elve.
– A magántulajdon preferálásának elve.
– A szerződéses szabadság elve.
– A gazdaságpolitika stabilitásának és kontinuitásának elve.
A szabályozás elvei
– A monopóliumok elleni küzdelem elve.
– A piacon kialakult jövedelemarányok korrekciójának és redisztribúciójának elve.
– Az elfogadhatatlan kínálati magatartás korrekciójának elve.
Az állami magatartás elvei
– Az érdekcsoportok és lobbik befolyásának korlátozása.
– A rendszerszabályozás prioritása a részérdekek miatt foganatosított beavatkozások felett.
Mindhárom bemutatott gazdaságpolitikai irányzat a növekedést és az életszínvonal (álta-lában a jólét) fokozását tekinti legfontosabb célnak, de más-más prioritásokkal. Ezeket mutatja be a 2. táblázat, amely a „másodlagosan” fő gazdaságpolitikai célokat is bemutatja.
2. táblázat. A gazdaságpolitikai irányzatok nézeteinek összevetése (Forrás: saját szerkesztés)
Ismérv Jóléti állam Neoliberalizmus Szociális piacgazdaság
A versenyről Szükséges rossznak tartja Abszolutizálja Igenli A gazdaságpolitikai
A szociális hálóról Univerzális – mindenkire kiterjedő –, a szelektivitás Az állam szerepéről A különböző
egyenlőtlenségek
Minden gazdaságpolitikai döntésnek társadalmi kihatása van. Túl azon, hogy a gazda-ságpolitika mint az állami szerepvállalás egyik legfontosabb letéteményese önmagában – értsd a közgazdaság és a társadalomtudományok logikájából következően – számos kor-láttal bír; sajátos meghatározottságokkal (determinációkkal) is szembesülnie kell. Először is a politikai meghatározottságról kell szólnunk. Nem kétséges, hogy a politikának sok tekintetben teljesen eltérő a viselkedési mechanizmusa, mint a gazdaságnak, s ez jelen-tősen befolyásolja a gazdaságot és a gazdaságpolitika egészét is. Nyilvánvaló az is, hogy intézményi meghatározottság is jelen van, vagyis a gazdaságpolitikát korlátozhatja vagy rugalmasabbá teheti az adott intézményi, szervezeti rendszer is. A világ jelenlegi beren-dezkedéséből adódóan egyértelmű a nemzetközi meghatározottság is, hiszen lassan