Délkelet-Ázsia és Latin-Amerika összevetése

Fejlesztő államok Délkelet-Ázsiában³

A délkelet-ázsiai országok, úgynevezett kormányzott piacokon (governed market) érték el a sikeres felzárkózásukat (Wade 1990). Japánban 1949-ben alapították meg a Kereskedelmi és Ipari Minisztériumot (Ministry of Trade and Industry, MITI), amely kiemelkedett a többi minisztérium közül, és feladata a  felzárkózást biztosító, a  gazdasági növekedést támo-gató gazdaságpolitikák kidolgozása és alkalmazása volt. Egyeztethetett az árakról, illetve

1 A gyarmatok adminisztrációjának vezetését a gyarmatosító országok képviselői látták el általában.

2 Japánban shingikainak hívják őket (Johnson 1982).

3 Részletes esettanulmányokért Dél-Korea, Japán és Szingapúr esetében lásd Veress 2009.

a technológiai importról. Hatékonyan ellenőrizte az importot, biztosította az olcsó hitelt a hazai iparfejlesztés érdekében. A beavatkozások hatására a vállalatok koncentrálódtak, és létrejöttek a kereitsuk (Caldentey 2008).

A dél-koreai kormányzat az első ötéves terv (1962–1966) keretében támogatta az export- orientált politikákat. „Az árfolyampolitikájukban kombinálták a periodikus leértékelést és az exporttámogatásokat, így téve az árfolyamot kompetitívvé a helyi termelők számára”

(Caldentey 2008: 29). Az állam együttműködött a nagyvállalatokkal, amelyek koncentrá-lódtak és olcsó hitelt biztosított a számukra. Míg Dél-Korea esetében az államilag irányított hitelekkel serkentették a vállalatok beruházásait, addig Tajvan esetében adójóváírásokon és az állami vállalatok támogatásán volt a hangsúly (Weiss 2003). Míg az 1950–60-as években Japán célkitűzése a  gazdasági felzárkózás volt, addig az 1960–70-es években a  hangsúly az exportképes vállalatok fejlesztésére tevődött. Az 1980-as évtizedtől fogva a  magas növekedésű technológiai szektor került a figyelem középpontjába (Caldentey 2008).

Az 1997-es ázsiai válság súlyosan érintette a  térség országait. Hatására az érintett államok újabb erőteljesebb fellépésre szánták el magukat. Dél-Koreában ezen fellépés egyik célkitűzése a meglévő nagyvállalatok szektorális részegységei közötti koncentráció kikényszerítése volt. A koreai állam támogatja a kockázati (venture) iparágakat, a high-tech start-upokat, illetve serkenti a szoftverpiacot. Előmozdítja az állami-magán kockázati tőkevállalatok (joint public-private venture capital) térnyerését. Tajvan esetében a támo-gatandó iparágak körét a nagyobb hozzáadott érték növelésének céljával, a bürokrácia, a kutatóintézetek, az üzleti csoportok és iparági szakértők bevonásával határozzák meg.

Fejlesztő állami attitűdök Latin-Amerikában

Latin-Amerika országaiban a 15. századtól kezdve a kolonizáció következményeként jelen-tős spanyol befolyás érvényesült, ami monopolizálta a bányászatot (először az aranyat és ezüstöt), majd aktívan uralta a kereskedelmet. Ez erős és hozzáértő bürokráciát feltétele-zett. Az 1820-as években a függetlenedési folyamatok erős belső rivalizációval tarkítottan zajlottak le. Az európai ipari forradalom következményeként megnövekedett az igény az agrártermékek és nyersanyagok iránt, amelynek exportját támogatták a  helyi vezetők, ezért gazdasági liberalizációs intézkedéseket vezettek be aktív állami szerepvállalás mel-lett. Jelentősen csökkent a katolikus egyház szerepe, ugyanakkor megerősödött az agrá-relit.

Az 1919-es gazdasági világválság súlyosan érintette a fellendülő latin-amerikai orszá-gokat, mivel jelentősen lecsökkent az igény a  legfontosabb exporttermékeik iránt. Ezt követően számos forradalom és puccs rázta meg a  térség országait. Gazdaságpolitikai megközelítésüket az 1940-es évektől kezdve döntően az „importhelyettesítő iparosítás”

(import-substitution industrialization) jellemzi, ami az erős befolyással rendelkező katonai vezetői réteg támogatását is élvezte (élvezi). Ez olyan belső nézőpontú fejlesztési stratégia, amely alapvetően három kereskedelemvédelmi intézkedést tartalmaz: behozatali vámok;

importkorlátozás; és hivatalos referenciaárak rögzített, de változtatható nominális átvál-tási árfolyamok mellett (Perrotini – Vázquez – Avendaño 2008).

Az 1940 és 1980 közötti időszakban a gazdasági növekedés 4–6 százalék között mozgott a latin-amerikai térségben. Az állami beruházásokat a külső környezet is támogatta ezen időszak alatt, mivel az olcsó petrodollárokat szívesen kölcsönözték az állami vállalatok-nak. A kamatterhek az 1980-as évek közepére jelentős kihívások elé állították az országo-kat. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a felmerült problémákat a washing-toni konszenzus receptje alapján próbálták meg kezelni: a magánvállalatokat támogatták, liberalizációs politikákat vezettek be, és csökkentették az állami szerepvállalást. A helyzet paradoxona, hogy ezeket a változtatásokat olyan államoknak kellett végrehajtani, ame-lyeknek – ezzel egy időben – a gazdaságpolitikát befolyásoló képességeiket is csökkente-niük kellett (Smith 2018).

A korábbi olcsó forrásokból megvalósuló beruházások biztosították a politikai rendszer stabilitását és a demokratikus berendezkedés fennmaradását. A belső szempontú iparosí-tás népszerű volt a lakosság körében, hisz munkahelyeket teremtett. Ugyanakkor a kelet-ázsiai vállalatokkal ellentétben a térség vállalatai nem váltak versenyképessé a külföldi szereplőkkel szemben, amelyek megjelenése a  vállaltvezetők részéről kikényszerítette a termelékenység és hatékonyság előtérbe helyezését. Ez már viszont munkanélküliséget okozott, ami instabilitást okozott az országokban, amit azonban csak erős kormányzattal lehetett volna kezelni.

1980 és 1990 között a  latin-amerikai országok GDP növekedése már csak -2,9 és 3,8 százalék között mozgott. Habár a demokratizáció foka emelkedett, a jövedelem koncentrá-lódott, a foglalkoztatottsági és üzleti lehetőségek csökkentek, a szociális jogok pedig kor-látozódtak (Wylde 2012). Az 1990-es évektől fogva az országokban eltérő mértékű „balra tolódás” (pink tide) figyelhető meg,amelynek politikai aktorai az állami beavatkozást favorizálták.⁴ Politikájukban nagyobb hangsúlyt helyeznek a  társadalmi igazságosság érvényesülésére, a gazdasági erőforrások jobb elosztására. A beavatkozás eredményessége nemcsak a mértékétől függött, hanem az intézményi determinációtól is, amely gyengesé-gekkel terhelt a térségben (Panizza 2009).

Jellemző a törekvés a térségben olyan „inkluzív piacgazdaságok kiépítésére, amelyek előmozdítják a befektetéseket, tisztelik a magántulajdont, ezzel egyidejűleg munkahelye-ket teremtenek, és védik az egyéni és szociális jogokat” (Lynch 2007: 382). A 2000-es évek

„új iparpolitikáiban” különösen hangsúlyosan jelenik meg a  termelékenység és export növelése, kifejezett figyelmet szentelve az innovációra. Fontos célkitűzés a hazai bajnokok bekapcsolása a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe, versenyképességük növelése a meg-lévő komparatív előnyeikre alapozva. A köz- és magánszektor kapcsolatában megjelennek a szövetségi tanácsok (alliance councils), mint új formái a szférák közötti együttműködés-nek (Stiglitz – Lin – Monga 2013). Mindemellett Perottini és szerzőtársainak (2008: 76) ajánlásai alapján a latin-amerikai országoknak az új fejlesztési stratégiák során az ársta-4 A kialakult rezsimek részletes összehasonlító elemzését lásd: Wylde 2012.

bilitás célja mellett, a „foglalkoztatottságra, a kibocsátás növekedésére, a szegénység csök-kentésére, az export termelékenységre és a tőke akkumulációra” is törekedniük kell. Prag-matikus pénzügyi liberalizációt kell megvalósítaniuk a kereskedelmi egyensúly végett.

A latin-amerikai és a délkelet-ázsiai térség intézményei közötti eltéréseket mutatja be a 2. táblázat.

2. táblázat. A latin-amerikai és délkelet-ázsiai térség intézményi sajátosságai (Forrás: saját szerkesztés)

Adózás (Di John 2006) – az elit sikertelen megadóztatása – az elit sikeres megadóztatása

Politikai stabilitás – instabilabb – stabil

Geopolitikai sajátosság – az USA hegemóniája megkérdő-jelezhetetlen

– erős társadalom, gyenge állam – gyenge társadalom, erős állam

Földtulajdonosi szerkezet

– nagybirtokok, latifundium – földreformokat hajtanak végre

Bürokrácia