„…unalommá hül virtusa.”
(Puskin, Anyegin, VI/1.) Minden nemzet történetében vannak klasszikus, az adott irodalom egészét, későbbi fejlődését alapvetően meghatározó személyiségek, alkotók. Ilyen volt Puskin is az orosz irodalomban.
Klasszicizmus, romantika és realizmus egyaránt áthatja művészetét.
Az irodalmi nyelv megújítása, új műfajok bevezetése is neki köszönhető.
S ő volt az, aki elsőként megfogalmazta azokat a kérdéseket, melyek az orosz életnek bizonyos értelemben ma is lényeges problémái. Prózába, versbe oldotta a vidékiségnek, a megkésettségnek, a feleslegességnek, az értelmiség szerepének ellentmondásait.
Ennek a létnek talán legfontosabb jellemzője a hiány. Hiány a társadalom életének minden szintjén, hiány a gazdaságban és a kultúrában. Helyette valamilyen misztikus hit a nem-racionális világban. Nem a munkában, nem az észben, hanem az eföldi lét gyötrelmei utáni túlvilági boldogságban.
A romantikával az orosz irodalom belép a világirodalomba – a Pus-kintól Csehovig ívelő korszak nemcsak a felnőtté válásnak, de a hegy-csúccsá emelkedésnek is korszaka. Szinte a semmiből lépnek elő a világirodalomban is meghatározó szerepű alkotók: Gogol, Goncsarov, Turgenyev, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov.
Az orosz próza – uralkodó műfaja a regény – e néhány évtizede kiemelkedő időszak a világirodalom történetében. Szinte irracionális-nak tűnő összegződése és kifejezése mindanirracionális-nak, ami évszázadokon keresztül „az orosz lélek”-ben felhalmozódott. Ha az ekkor szüle-tett művekre – lehetetlen módon – egyetlen jellemző szót kellene keresnünk, akkor a szabadságkeresés lenne az. Szabadságkeresés a feleslegesség-érzet megszüntetésének céljával. A tunyasággal-tehe-tetlenséggel birkózik Anyegin, Goncsarov Oblomovja és megannyi Csehov-fi gura. Önmaga életébe bonyolódik bele Raszkolnyikov, Anna Karenina és sok-sok Akakij Akakijevics Basmacskin.
Alekszandr Szergejevics Puskin (1799–1837)
„A pravoszláv egyházat időnként csaknem katasztrofális válsá-gokba sodorja, hogy hivatalosan kihirdetik, mikor lesz vége a világ-nak; a nép nem is veti már be föld-jeit, és a világvége nem következik be.” – Éhínség viszont igen…
„Mindvégig érthetetlen, hogyan fér el az orosz lélekben egymás mellett ennyi vadság és ennyi krisztusi jóság, az orosz szel-lemben ennyi tiszta, nagyszerű gondolat és ennyi káosz, amikor megvalósításra került sor. […]
Hogy […] a híres orosz alázat a hosszú elnyomás következmé-nye-e, vagy pedig azért lehetett az oroszt ennyire elnyomni, mert természettől fogva ilyen alázatos, azon hiába is tűnődik az ember.”
Szerb Antal, A világirodalom története, Bp., Magvető, 1989, 615–616.
93
vagyon; – | Mint mondom: a helység | Nyúgati részén, | Környékezve csalántól | S a növények több ily ritka nemétől, | Áll a
Az irodalomkritikus és esztéta Belinszkij „az orosz élet enciklopé-diájá”-nak nevezte az Anyegint. Mondván, benne van minden, ami jellemző erre a hatalmas országra, melyben a lelkek is inkább csak bo-lyonganak, semmint élnek.
Különös-furcsa, hogy ebben a verses regényben milyen erőteljesen megjelenik maga a szerző, az alkotó. Érezhetően ott van, jelen van a történések helyszínén, és ezt el is árulja, vagyis felfedi magát. Beleszól a hősök életébe, gunyorosan ironizál teremtett fi guráin, az olvasón és önmagán, magamagát is szereplővé avatja. Izgul, szomorkodik, nevet és legyint, ha valami tetszik vagy nem tetszik neki. S nemcsak kom-mentál, rezonál, hanem hangsúlyt is ad megjelenésének. Még azt is megengedi magának, hogy néha kihagyjon a műből néhány strófát, vagy be se fejezze azt… Esetleg kétszer is úgy tegyen, mintha most aztán tényleg befejezné…
Igen, az Anyegin „(poszt)modern” alkotás. Abban az értelemben mindenképpen, hogy a mű szövege néhány igen modern jellemvo-nást hordoz – főként a fentebb említetteket. De eff ajta jellegzetesség az olvasónak-befogadónak az önértelmezés folyamatába való bevo-nása is. Ez pedig a vele való társalgástól – mint Az arany virágcserép vagy a Tom Jones esetében is láttuk – szinte a „szereplővé avatás”-ig terjedhet.
Az Anyeginben felerősödik a hangsúlyozott műalkotásszerűség, az irodalmiság. A rengeteg kommentár, kiszólás, szándékos művészi gesztus a „csináltság”-ot jelzi. A szerző és a mű világának különálló-ságát s természetesen mégis egymásra vonatkozását hangsúlyozza.
Azt, hogy ezt a verses regényt a velejéig szépirodalmi alkotásnak kell tekintenünk.
Hogy mennyire azonos Puskin Anyeginnel? Sok mindenben egyek, olykor alig lehet megkü-lönböztetni őket, másutt azon-ban a szerző határozottan elkü-löníti a két Én-t, mint például itt: „Akkortájt én is elvetettem / A hívságos világ nyűgét, / S ba-rátja lettem: megszerettem / Jev-genyijünk természetét…” (Első fejezet, 45. strófa). Meglehet, mindez csak szerepjátszás – s persze, hogy az is! –: „Anyegin természetesen én vagyok, s most azt is elmondom, mit szeretek magamban és mit nem.”
Puskin, Goncsarov, Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij egyaránt bírálatot mond az orosz tehetetlenségről, melyből azonban hőseik kilábalni nem tudnak. Ez nem a kritika esetlegességét, inkább hitelességét támasztja alá. Figuráik, lá-tásmódjuk elemei majd a 20. században születnek újjá. Belőlük táplálkoznak, tőlük veszik kezdetüket a nagy lélektani regények, a polifón regények, a töp-rengő novellák. Az irónia pedig, mellyel Puskin ábrázolja antihőseit és saját magát, Gogoltól Becketten keresztül Dürrenmattig lesz az emberiség legfon-tosabb kérdéseiről gondolkodó írók kedves-kegyetlen eszköze. A tehetetlen-ség élményét az orosz irodalomban majd Gorkij, a tragikus groteszket pedig Bulgakov narratívája fogalmazza és jeleníti meg az Éjjeli menedékhelyben, illetve A Mester és Margaritában.
1999-ben Martha Fiennes rendezésében, Ralph Fiennes főszereplésével új fi lm készült az Anyeginből. Fejezetünket e fi lmből vett képkockákkal illusztráltuk
Puskin már a romantikán túlra tekint beszédmódjával, az irodal-miság hangsúlyozásával, de hősének deheroizálásával is. Ráadásul ezek a rendkívüliségtől megfosztott esendő emberek típusokká vál-nak. Antihősökké, akik a saját életük és tehetetlenségük, feleslegessé-gük megszállottjai. S e tulajdonságaikkal egyben az általuk képviselt embercsoport, társadalmi réteg jellegzetes, típusos képviselői lesznek.
Anyegin a feleslegesség, Tatjána a tudatos, önérzetes nő őstípusát for-málja meg. Az Anna Kareninák, az Arkagyinák és a Nyinák, a Bovary-nék és a Nórák előképét.
A szabadság utolsó morzsáit is felzabáló orosz társadalomban van-e más kiút, mint a tudatos feleslegesség-vállalás, s ezáltal a tiltakozás a világ fenn-álló berendezkedése ellen? Lehet, hogy a semmittevés a szabadság utolsó menedéke? Az európai kultúrkör gondolkodása szerint nem lehetséges – az orosz élet s a világ sajátosságai azonban mást látszanak mondani. Talán ezért is furcsák számunkra az Anyeginek s az Oblomovok. A másságukat nem értjük. Szeretnénk, ha ők is a mi értékeink szerint rendeznék be az életüket.
Tatjána nem fogadja el Anyegin későn kínált szerelmét, de még most is bevallja: „Szeretem még (mit rejtegessem?), / De másnak szánt a sors oda, / S hűtlenné nem leszek soha.” (VIII/47.) A hűség, az erkölcs fontosabb, mint az indulat, a bizonytalan férfi szív vágya – az önérzet megmaradt: feltétlen őszinteség, rendíthetetlenség arcát ölti. S a folytatás:
„S kiment [ti. Tatjana]. Jevgenyijünk remegve Csak áll villámsujtottan ott,
Az érzések vad fergetegje Hökkent szívén hogy átcsapott!
Sarkantyúhang pendül fülébe, S Tatjana herceg-férje lép be.
S a kellemetlen perc előtt Itt, olvasóm, elhagyjuk őt, Búcsúzunk hősünktől sok évre, Örökre tán. Jártunk vele, Amerre vitte Sors szele, Köszöntsük egymást partot érve:
Hurrá! Elég volt, ugyebár Régóta vártunk erre már!”
(VIII/48.) Szerinted sikerült-e
Puskin-nak megvalósítania szándékát, tudniillik hogy műve unalmas legyen? Ha igen, akkor milyen eszközök segítségével?
1.
Gyűjts példákat az Anyeginből a nyelvi és a tartalmi-gondolati iróniára!
2.
Milyen példáit találod a 19. szá-zadban a verses regénynek? Ma-gyar verses regényről is tudsz?
3.
Keress még példákat – kortól függetlenül – a már korábban is említett vegyes műfajúságra!
4.
deheroizálás hősietlenítés
95
díszes kocsma, amelyet | Sajátjának nevez | Isten kegyiből | És egykori férjének szorgalmából | A szemérmetes Erzsók asszony…
Puskin már nemcsak ironizál és gúnyolódik, de rá is játszik arra az élet-érzésre, mely művének talán legfontosabb mondandóját hordozza: az una-lomra. Nemcsak azt jelenti ez, hogy a hősök unatkoznak, hanem azt is, hogy a szerző művét szántszándékkal unalmasra formálta. Legalábbis neki ez a véleménye saját munkájáról. Hőseink persze „unalmukban” néha különböző párbajokban meghalnak, akár még barátok is, egymás golyójától…
Aztán, miután búcsút vett olvasójától, jó kedvét nem veszítve búcsúzik hősétől is a szerző. Élet és halál, pillanat és örökkévalóság nagyszerű találko-zásának percét ajándékozva nekünk:
„Kik első strófáim fi gyelték, Szétszórta már a messzeség, Vagy már a sírok átölelték, Ahogy megírta Szádi rég.
Nélkülük lett kész művem, árván, S kiről eszményképem, Tatjanám Kapott nemes vonásokat…
Jaj, elragad a sors sokat!
Boldog, ki serlegét fenékig Nem hajtja fel élet-torán, Otthagyja ünnepét korán, Regényét nem forgatja végig, S megválik tőle könnyedén, Mint Anyegintől válok én.”
(VIII/51. – a részletek Áprily Lajos fordításából valók)
Az Anyegin kapcsán megint lehet alkalmatok többféle közös játékra is:
a) dramatizálhattok és előadhattok jeleneteket a műből;
b) írhattok – versenyben – szerelmes leveleket vagy levélparódiákat stb.!
5.
Mi a véleményed Tatjana kezdeményezéséről? Ma történik ilyen „dolog”?
6.
És ő a mű végén miért utasítja vissza Anyegin közeledését? Helyesen teszi ezt? Vitasd meg ezeket a témákat társaiddal, barátaiddal!
7.
Feltétlenül hallgasd meg Tatjána levelét eredetiben! Esetleg kérj meg vala-kit, aki tud oroszul, hogy olvassa fel Neked! Ha kicsit is ismered ezt a szép nyelvet, akkor a „monológ”-ot megtanulni is érdemes!
8.
Poe
Azok a műfajok, melyeknek megteremtése Edgar Allan Poe (1809–1849) nevéhez fűződik, a romantika korában jöttek létre. Ezek közül is ma a legin-kább élő és ható a detektívtörténet, a krimi, illetve az akciófi lmek egyik ősének tekinthető rémnovella.
Poe ráérzett arra, hogy a közönségnek néha szüksége van játékra, a rejt-vényfejtés izgalmára. Másfelől pedig arra, hogy olvasás közben ne csak sír-hasson és nevethessen, de reszkethessen is a félelemtől, borzongsír-hasson és szoronghasson „kedvére”.
Ezek a történetek tehát mindenekelőtt a logikus gondolkodás és az iz-galom lehetőségeit kínálják. Gyakorta nincsen konkrét helyszínük, az sem fontos – még ha esetenként a szerző ezt jelzi is –, hogy pontosan mikor játszódnak. Velük vonul azonban be az irodalom történetébe és kelléktárá-ba végképp a csoda, a félhomály, a halálvágy és a halálközelség motívuma.
Külön csoportot alkotnak Poe elbeszélései között a lírai novellák, más né-ven prózaversek. Közülük az egyik legfontosabb a művészet-témát feldolgo-zó Az ovális arckép című, melyben különös csoda történik. A novella a maga egyszerűségében minden műalkotás születésének a lényegére mutat rá.
A szöveget csak fél kerettel, egy különösebben nem érdekes bevezető történettel övezi a szerző. A „belső történet” azonban annál érdekfeszítőbb s költőibb – ezért talán nem is fél keretről vagy bevezetésről kellene beszél-nünk, hanem a két rész kontrasztjáról. Ez az ellentét készíti elő a mű lényegi mondanivalóját, élet és művészet felcserélődésének megrázó látomását.
A Morgue utcai kettős gyilkosság című elbeszélés horro-risztikus elemeket is tartalmazó detektívtörténet. Érdeklő-désünket nemcsak a gyilkos(ok) kilétének kutatása tartja erősen ébren, hanem az egész bűntény körülményeinek elképesztő valószerűtlensége – aztán kiderül, hogy…
A teljességgel logikátlan világot rendezi át értelmessé a rendőrnyomozó – típus születik! –, a kutató, nem nyugvó elme, aki biztos benne, hogy szigorú logikájával minden nyitott kérdést le tud zárni, meg tud fejteni.
A rémnovellák közül is az egyik legnépszerűbb és leg-ismertebb A kút és az inga. A hős egy feneketlen kút mé-lyén, ágyhoz kötözve, tehetetlen állapotban várja a halált:
mert fölötte egy irdatlan inga leng ide-oda, mely minden lengésekor parányival lejjebb ereszkedik. Így pontosan tudható, hogy mikor fogja elérni a lekötözött embert.
Még patkányok is „segítenek” a szíjakat szétrágni, de ez is kevés, a fogolynak nem sikerül megmenekülnie. Ám ekkor… De mégsem… Aztán…
A magyar irodalom történetében majd száz évvel később jön egy alkotó, akinek világa hasonlatos lesz Poe borzalmaktól érintett világához: Csáth Géza. Ő is arra törekszik, hogy megmutathassa mindazt, ami legmé-lyebb ösztöneink mélyén szunnyad. Talán mindketten úgy vélik, hogy lényegünkben ilyenek vagyunk ott belül:
keserűek, kiábrándultak, erőszakosak. A civilizáció csak magunkra égetett maszk, álarc, nehezen viselhető sza-bályrendszer. Olykor pedig épp e nehéz elviselhetőség miatt menekülünk a „pihentető” rémnovellák világába.
Mondjuk, hogy a krimi kikapcsol bennünket – de nem abszurd ezt mondani?
detektívtörténet, krimi, rémno-vella Magyarázatukat lásd ezen az oldalon, illetve részletesen az iroda-lom_12 tankönyv 284–285. oldalán!
Poe egy blogon…
Olvass el néhány Poe-elbeszé-lést, s próbáld meg esztétikai értékük szerint „rangsorolni”
őket! Mitől érzed egyiket vagy másikat jobbnak vagy gyengéb-ben sikerültnek?
1.
97
| Mint őt nevezék. || Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el: | Honnan ez elnevezés. || Erzsók asszonyom ékes, | Holdkerek
„»Ritka szépségű lány volt, bájos, kedves, tele boldog életörömmel. És végzetes az az óra, amely-ben meglátta, megszerette a festőt, és a felesége lett. A férfi : szenvedélyes, buzgó, komoly és sötét; már volt menyasszonya: a művé-szet. A lány: ritka szépség, bájos, kedves, tele életörömmel; csupa világosság és mosoly és jókedv, akár egy ifj ú őz – mindent szeretett és dédelgetett, csak a művészetet gyűlölte – vetélytársát! –, csak a palettától és az ecsettől irtózott, és min-den más otromba eszköztől, amely megfosztotta szerelmese látásától. Szörnyű volt hát hallania, hogy a festő őt, ifj ú asszonyát is le akarja festeni. De alázatos volt, engedelmes, és tü-relmesen ült heteken át a magas, homályos toronyszobában, ahol a sápadt vászonra csak felülről hullott a fény. A festő, amint óráról órára, napról napra haladt munkájában, megittasult művétől.
Szenvedélyes, vad, szeszélyes ember volt, elmerült álmaiban; nem akarta észrevenni, hogy az a fény, amely kísérteti sápadtsággal szűrődik a magányos toronyszobába, megtámadja ifj ú asszonya lelkét, egészségét, aki láthatólag csupán érte eped. Csak mosolygott, egyre csak mosolygott, nem panaszko-dott, mert látta, hogy a festő (nagy hírű művész) milyen lázas és lángoló örömet talál munkájában, mint gyötrődik éjjel-nappal, hogy minél tökéletesebben jelenítse meg őt, aki szereti, aki napról napra gyen-gébb, szomorúbb és élettelenebb. És akik látták a képet, suttogva dicsérték hasonlatosságát, a bámulatos csodát – nemcsak tehetségének, hanem mély szerelmének is elragadó, felülmúlhatatlan bizonyságát.
De mikor a kép befejezéshez közeledett, a festő nem engedett többé senkit a toronyszobába. Mintegy őrületben dolgozott, szemét a vászonról szinte le sem vette, és még szerelmesére sem nézett. És nem
látta, nem akarta látni, hogy a remek színeket, amelyek olyan élettelivé tették a képet, az arcáról rabolta el. És hosszú hetek múltán, amikor már majdnem elkészült a kép, és csak egy ecsetvonás
kellett a szájhoz, egy fénysugár a szembe: akkor még egyszer, utoljára, fellobbant az életerő az asszonyban, mint ahogy a kanóc utolsót lobban a lámpában, mielőtt elalszik. És megtörtént
az utolsó ecsetvonás: a szembe belelopta az utolsó fényt – a festő egy pillanatig megit-tasulva, rajongva állott a kész kép előtt, nézte, nézte! de a következő másodpercben
remegve sápadt el, lélegzet után kapkodott, és hangos szóval felkiáltott:
– Csakugyan ez maga az Élet!
S ekkor hirtelen kedvesére nézett – halott volt!«”
E. A. Poe Válogatott művei, Bp., Európa, 1981, 260–263;
idézet: 262–263. – Pásztor Árpád fordítása – részlet
Poe újságíró, esztéta és kri-tikus volt; de költőként is nagy hatást gyakorolt az utá-na következő nemzedékekre.
A szimbolizmus benne véli fel-fedezni egyik ősét. A műalkotás fi lozófi ája című értekezésében – többek között – elmondja talán leghíresebb, A holló című versé-nek keletkezéstörténetét. Nem feltétlenül kell hinnünk neki, de arról beszél, hogy minden mű-vet a legapróbb részletekig meg kell tervezni, s csak utána lehet megírni.
Ilyen szigorú tervszerűséggel készült volna a világirodalom egyik legsejtelmesebb, az észen túli birodalmak közvetlen szom-szédságába pillantó vers, A holló is? (A verset lásd Tóth Árpád for-dításában e fejezet Ráadásában a 108–109. oldalon!!)
„És a holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan, A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon, A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen S nem virrad meg – sohasem!
(Részlet – Kosztolányi Dezső fordítása) Manet hollója. Poe
művei Mallarmé fordí-tásában jelentek meg franciául Eduard Manet illusztrációival 1889-ben
A halál mint téma s a halálfélelem mint érzés adja Poe műveinek motivá-cióját. Talán azért is, amiért a mulandóság – így a halál – a megismeréssel könnyebben legyőzhető?
3.
Elemezd részletesen Az ovális arckép című novellát! Milyen egyéb, a mű-vészet általános kérdéseivel, értelmével kapcsolatos irodalmi alkotásokat ismersz még?
4.
Érdemes kutakodnod Luis Borges, Karinthy Frigyes – A cirkuszra talán emlékszel is! –, Kosztolányi Dezső, Örkény István, Rilke szövegei között!
Itt most az utóbbi szerzőnek e szempontból érdekes munkájára hívom föl fi gyelmedet. A címe: Levelek egy ifj ú költőhöz. (Jövőre találkozunk majd vele!)
5.
Szerinted mit veszített a festő a Poe-novellában azzal, hogy mindenkép-pen befejezte művét? Tehetett volna másként is? Hogyan?
6.
Te is úgy véled, hogy mindannyiunkban van egyfajta borzalomszükség-let, csak ennek a szintje más és más? Ha igen, akkor miért lehet ez így?
7.
Gondolj napjaink akciófi lmjeire, thrillereire, háborús fi lmjeire, krimijeire stb., melyekre tódul a közönség a moziba s a video- és DVD-tékák pult-jaihoz! Az igazán értékes művekre pedig sokkal kevesebben kíváncsiak…
8.
A föntebb említett Karinthy-novella dilemmája is éppen ez a kérdés: mű-vészet és közönség viszonyának furcsa ellentmondásossága. – Te hogyan látod mindezt?
9.
A holló című versnek több ma-gyar fordítása létezik – érdemes őket összevetni egymással és az eredetivel!
2.
99
arculatán, – hol még csak | Ötvenöt év lakozik, – | Örökös hajnalnak | Pirja dereng. | S innen ez elnevezés. | Vannak ugyan, kik