A Levéltöredék barátnémhoz című vers mindenekelőtt nem levél – és sem-miképpen nem töredék. A diszharmonikus létélményt ily tökéllyel kifejezni egy ilyen magasrendű összhangot sugárzó alkotásban még legnagyobbja-inknak is csak kivételes pillanatokban sikerült.
Létösszegzés tehát ez a vers is, idő- és értékszembesítő motívumokkal.
De nem a sejtett vég előtt, hanem épp csak a férfi korba érkezvén – úgy har-mincévesen. Esetleg harminckettő – s ez már babonásabb évszám a magyar költészetben: ennyit élt Csokonai s ennyit József Attila…
A formailag megszólított barátné – feltehetően Perlaky Judit – csak lát-szólag tanúja az összegzett életnek. A költő elsősorban önmaga felé tekint.
Tanúságot tesz saját maga előtt: erre tellett és arra nem. Ennyi a véghezvitt remény, a beteljesített áhítat, s amott a foghíjas sors, a pókhálós ország.
Magyarország-rajz ez a vers is, nemcsak egyéni életútelemzés. Mint ahogyan Csokonainál, Berzsenyinél is észrevétlenül tűnik át a saját sorsvázlat az ország, a nemzet állapotának rajzává. Egyén és közösség sorsa persze hasonlóképpen azonosul-hasonul egymáshoz minden nagy versben, s főképp a 19. század első felében. Ekkor az irodalom sajátos közéleti-politikai-társadalomalakító szerepe miatt nem is lehet elválasztani egymástól a kétfajta motivációt. Az irodalom az öntudat-ra ébredés-ébresztés eszköze. Ennek a feladatnak pedig azok a versek felelnek meg, melyek az egyéni életút bemutatásával igyekeznek hat-ni a közösség értékválasztásaira.
Ebben a versben is: az első szakasz még szerepszerű veszteségidé-zése után amott a lehetségességek, vagyis a pozitív értékek birodalma.
Ha csak gyöngéd sejtésként, ha csak a múltból visszaidézve is: „a kép-zelet égi álma”, a harmóniába foglalt élet lehetséges, megvalósítható.
A diófa képe hosszú évtizedeket idéz, érlelő századokat akár – ösz-szeköt múlt és jövő közötti bizakodásokat. Mert aki diófát ültet, uno-kájának cselekszi azt, vagyis bízik a jövendőben.
Emitt külön világába vonul a vershős, hogy gondolkodhasson, hogy tűnődhessen elmúlásokon és jövendöléseken. Amott mégis ráköszönt az est, a versbéli este s az élet estéje egyaránt. De a termé-szet ősze is ez az idő, mert az összegzés, a hosszú tűnődések ideje jő immár. Ami van, ami megmaradhat, az múlt idővé szelídül ott belül a lélekben. „Már elestvéledtem”.
Berzsenyitől szinte szokatlan a magyaros versritmus, de ebben is oly honosan mozog, mint kedvencei klasszikus veretű sorfajtái, strófái között.
Ez a vers a nagy számadásköltemények egyike. Méltán sorakozik A lélek halhatatlanságát versbe szedő Csokonai műve, Kölcsey Zrí-nyi-dalai, Petőfi utolsó versei, Ady Hunn, új legendája, Arany Epilógu-sa, Radnóti eclogái, József Attila végső önmegszólításai, Kosztolányi Számadása, Hajnali részegsége, a semmiről szóló éneke s Babits Jó-nása mellé. Ahogy azokban, úgy itt is az igazi, a végső megszólított maga a költő.
Levéltöredék barátnémhoz
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, S távolléted alatt kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem.
És csak alig hallom a vígság lármáit, Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Leplembe burkolva könyökemre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az őszibogárnak búsongó hangjai Felköltik lelkemnek minden érzéseit, S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
Életem képe ez. – Már elestvéledtem, Béborult az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melancholiám szomorgó nótája.
(1804–1808 között)
Nemeskürty István könyve 1993-ban helyezte új meg- világításba a költő életművét, azt elsősorban a keresztényi szeretetika felől értelmezve
A költő szülőháza Egyházashetyén (ma emlékmúzeum)
A költő szobra a niklai Berzsenyi Emlékmúzeum kertjében (Rieger Tibor alkotása – 1976)
o-n, gis
é-jő a is fái zik
rí- u-yi ó-tt
niklai jében 1976)
140
ii. rész \ portrék \ berzsenyi dániel S olyformán néze szemével, | Mint nézni szokott a halandó, | Ha nem érti a dolgot. || S vala még több érdemteljes egyén |141
Létösszegzés „töredék”-ben?
A Levéltöredék barátnémhoz című vers mindenekelőtt nem levél – és sem-miképpen nem töredék. A diszharmonikus létélményt ily tökéllyel kifejezni egy ilyen magasrendű összhangot sugárzó alkotásban még legnagyobbja-inknak is csak kivételes pillanatokban sikerült.
Létösszegzés tehát ez a vers is, idő- és értékszembesítő motívumokkal.
De nem a sejtett vég előtt, hanem épp csak a férfi korba érkezvén – úgy har-mincévesen. Esetleg harminckettő – s ez már babonásabb évszám a magyar költészetben: ennyit élt Csokonai s ennyit József Attila…
A formailag megszólított barátné – feltehetően Perlaky Judit – csak lát-szólag tanúja az összegzett életnek. A költő elsősorban önmaga felé tekint.
Tanúságot tesz saját maga előtt: erre tellett és arra nem. Ennyi a véghezvitt remény, a beteljesített áhítat, s amott a foghíjas sors, a pókhálós ország.
Magyarország-rajz ez a vers is, nemcsak egyéni életútelemzés. Mint ahogyan Csokonainál, Berzsenyinél is észrevétlenül tűnik át a saját sorsvázlat az ország, a nemzet állapotának rajzává. Egyén és közösség sorsa persze hasonlóképpen azonosul-hasonul egymáshoz minden nagy versben, s főképp a 19. század első felében. Ekkor az irodalom sajátos közéleti-politikai-társadalomalakító szerepe miatt nem is lehet elválasztani egymástól a kétfajta motivációt. Az irodalom az öntudat-ra ébredés-ébresztés eszköze. Ennek a feladatnak pedig azok a versek felelnek meg, melyek az egyéni életút bemutatásával igyekeznek hat-ni a közösség értékválasztásaira.
Ebben a versben is: az első szakasz még szerepszerű veszteségidé-zése után amott a lehetségességek, vagyis a pozitív értékek birodalma.
Ha csak gyöngéd sejtésként, ha csak a múltból visszaidézve is: „a kép-zelet égi álma”, a harmóniába foglalt élet lehetséges, megvalósítható.
A diófa képe hosszú évtizedeket idéz, érlelő századokat akár – ösz-szeköt múlt és jövő közötti bizakodásokat. Mert aki diófát ültet, uno-kájának cselekszi azt, vagyis bízik a jövendőben.
Emitt külön világába vonul a vershős, hogy gondolkodhasson, hogy tűnődhessen elmúlásokon és jövendöléseken. Amott mégis ráköszönt az est, a versbéli este s az élet estéje egyaránt. De a termé-szet ősze is ez az idő, mert az összegzés, a hosszú tűnődések ideje jő immár. Ami van, ami megmaradhat, az múlt idővé szelídül ott belül a lélekben. „Már elestvéledtem”.
Berzsenyitől szinte szokatlan a magyaros versritmus, de ebben is oly honosan mozog, mint kedvencei klasszikus veretű sorfajtái, strófái között.
Ez a vers a nagy számadásköltemények egyike. Méltán sorakozik A lélek halhatatlanságát versbe szedő Csokonai műve, Kölcsey Zrí-nyi-dalai, Petőfi utolsó versei, Ady Hunn, új legendája, Arany Epilógu-sa, Radnóti eclogái, József Attila végső önmegszólításai, Kosztolányi Számadása, Hajnali részegsége, a semmiről szóló éneke s Babits Jó-nása mellé. Ahogy azokban, úgy itt is az igazi, a végső megszólított maga a költő.
Levéltöredék barátnémhoz
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, S távolléted alatt kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem.
És csak alig hallom a vígság lármáit, Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Leplembe burkolva könyökemre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az őszibogárnak búsongó hangjai Felköltik lelkemnek minden érzéseit, S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
Életem képe ez. – Már elestvéledtem, Béborult az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melancholiám szomorgó nótája.
(1804–1808 között)
Nemeskürty István könyve 1993-ban helyezte új meg- világításba a költő életművét, azt elsősorban a keresztényi szeretetika felől értelmezve
A költő szülőháza Egyházashetyén (ma emlékmúzeum)
A költő szobra a niklai Berzsenyi Emlékmúzeum kertjében (Rieger Tibor alkotása – 1976)
o-n, gis
é-jő a is fái zik
rí- u-yi ó-tt
niklai jében 1976)
A látszattal ellentétben ez a vers egyik legfeszültebb lírai alkotásunk.
A sorok mögött a végtelenül egyedülvaló emberrel, aki a saját létének csak rá jellemző bizonyítékait keresi. Teremtő értelmének eredményeit kutatja szem-mel és szívvel a közhelyes környezetbe beleszorítva. S aki rettenetes erővel ismeri fel: a világ nélküle is lehet teljes, a lét nélküle is „megtörténhet”. Vagyis nem a vers, hanem az élet maga töredék a képzelet, az álmok nagy Egészéből.
Ma már kétségtelen, hogy Berzsenyivel egy másik fajta időszámítás kez-dődött a magyar lírában. Az a – korábban Csokonai érzékenysége jelezte – korszak, melyben a vers öntörvényűsége immár megkérdőjelezhetetlenné vált. Ez a modern költészet kiindulópontja, a költészet – mából tekintett – felnőttségének, autonóm szépirodalommá válásának katartikus pillanata.
A verset már „nem a költő írja”, hanem a vers írja önmagát. A szöveg már nem megszólalás, hanem a hallgatás, a csend körülírása. Szép szóval hallgat, hogy a hiány ne fájjon nagyon, hogy olykor talán bevallani se kelljen fájdal-mat, szomorúságot, őszi esőt, magányt, tehetetlenséget. A vers érzéseinkről beszél. A vers: egésszé álmodott világ.
Talán azért is lehet fontos a Berzsenyi-típusú beszédmód, talán azért is lehet oly fogékony a 20–21. század az ő kimondhatatlansággal bíbelődő ki-mondásaira, mert ez a költészet megvilágítja századunk emberének egyik legfontosabb élményét. Szabadság csakis a kiküzdött és megszenvedett-megteremtett belső idő tájain születhet.
Ezt pedig nem mérik órák és naptárak, időjárás-jelentések. De mérik a lelkek rezdülései, a kiszolgáltatottság gyötrelmei, és óvják a szabadság gyön-ge hajlékai. Mert akinek saját ideje a legnagyobb kincse, az a szabadságot birtokolja. S történhet-e velünk ennél több a Földön?
„Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk, Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.”
(Búcsúzás Kemenesaljától – részlet)
Ahová minden út vezet: a virágos-nap-sütéses niklai kúria a költő emléktáblá-jával és szobrával (2007 nyarán)
Bertók László: Niklán
Előbb a tenger, s hogy rajta vagyunk, aztán az ég beesett szemealja:
a part, valahol emlékeinkben, aztán az utolsó palackposta hintázása a végtelenből, aztán a mindent kihajigálni tébolya, mert part kell, odaértünk, aztán a semmi kikötőjébe belógó hurkolt hajókötelek, aztán a csupasz árbocrúd iránya, aztán: minden út Niklára vezet.
De úr Niklán Berzsenyi Dániel, s lesz szolga a sors, hogy beleremeg a tenger, sajog Magyarország, földübörögnek csillagrendszerek, ha Dániel úr ujjai között megpörget egy diófalevelet, nincs alku, nincs haszontalan öröm, csak az van, ami végleg elveszett, csak teremtő szép, lélek s szabad nép, versbe nyűgözött nincs-harmónia, az ujjak körül keringő világ.
Uram, levonom fehér vitorlám, jöttem, e-földi tunguz-ivadék, kapaszkodom fekete szárnyaidba, dobbants, hasadjon ketté a sötét, csúszkáljanak a simák víz színén, Niklán a mérték mélység–magasság, emelkedik puszta virány fokáról, kínból, kő alól a másik ország, zászlóján írás: a nagy népeket nem tenger, nem egyéb helyhezet, de ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá.
(A Hóból a lábnyom című gyűjtemé-nyes kötetben, 1985)
A Portrék fejezet Ráadásában még találkozhatsz Berzsenyivel, illetve a Le-véltöredék barátnémhoz című verssel. Csoóri Sándor, Kányádi Sándor és Farkas Árpád költeményét ott olvashatod, s azokról biztosan eszedbe jut még néhány költő, akik szintén felhasználták verseikben a dió-motívu-mot. Keress ilyen költeményeket! (Akiknél például biztosan eredménnyel kutakodhatsz: Babits Mihály, Radnóti Miklós.)
1.
Berzsenyitől való búcsúzásképpen egy Bertók László-verset közlünk. Elég, ha csak elolvasod, de ha kutatni, keresgélni is van kedved vele kapcsolat-ban, akkor ez igazán méltó feladat: keresd meg egy Berzsenyi-kötetben (mind)azokat a verseket, melyeknek szavait, motívumait, gondolatait valamilyen módon felidézi mai költőnk (vagyis a parafrazált részleteket, kifejezéseket, az allúziókat stb.)!
2.
Könnyűszerrel elkészítheted a szöveg hipertextes változatát, ha az egyes motívumokat belinkeled a megfelelő helyekre!
3.
Mi lehet ennek a versnek a legfontosabb mondandója? Miért szép – ha Te is úgy találod – Neked?
4.
Legeslegvégül pedig magyarázd meg, értelmezd ezt a két szép Berzsenyi-idézetet, s keresd meg lelőhelyüket!
„A szent poézis néma hattyú, S hallgat örökre hideg vizekben.”
5.
Horváth Sándor Berzsenyi-érme – vajon a nagy eszmék „aprópénz”-re is válthatók?
vá
ázd meg, értelmezd ezt a két szép Berzsenyi ly
142
ii. rész \ portrék \ berzsenyi dániel A vendégek koszorújában. || Megnyílt akközben az ajtó, | S lett széles az ő nyílása, | Mint szája a helybeli kántornak, | Mikor143
A látszattal ellentétben ez a vers egyik legfeszültebb lírai alkotásunk.
A sorok mögött a végtelenül egyedülvaló emberrel, aki a saját létének csak rá jellemző bizonyítékait keresi. Teremtő értelmének eredményeit kutatja szem-mel és szívvel a közhelyes környezetbe beleszorítva. S aki rettenetes erővel ismeri fel: a világ nélküle is lehet teljes, a lét nélküle is „megtörténhet”. Vagyis nem a vers, hanem az élet maga töredék a képzelet, az álmok nagy Egészéből.
Ma már kétségtelen, hogy Berzsenyivel egy másik fajta időszámítás kez-dődött a magyar lírában. Az a – korábban Csokonai érzékenysége jelezte – korszak, melyben a vers öntörvényűsége immár megkérdőjelezhetetlenné vált. Ez a modern költészet kiindulópontja, a költészet – mából tekintett – felnőttségének, autonóm szépirodalommá válásának katartikus pillanata.
A verset már „nem a költő írja”, hanem a vers írja önmagát. A szöveg már nem megszólalás, hanem a hallgatás, a csend körülírása. Szép szóval hallgat, hogy a hiány ne fájjon nagyon, hogy olykor talán bevallani se kelljen fájdal-mat, szomorúságot, őszi esőt, magányt, tehetetlenséget. A vers érzéseinkről beszél. A vers: egésszé álmodott világ.
Talán azért is lehet fontos a Berzsenyi-típusú beszédmód, talán azért is lehet oly fogékony a 20–21. század az ő kimondhatatlansággal bíbelődő ki-mondásaira, mert ez a költészet megvilágítja századunk emberének egyik legfontosabb élményét. Szabadság csakis a kiküzdött és megszenvedett-megteremtett belső idő tájain születhet.
Ezt pedig nem mérik órák és naptárak, időjárás-jelentések. De mérik a lelkek rezdülései, a kiszolgáltatottság gyötrelmei, és óvják a szabadság gyön-ge hajlékai. Mert akinek saját ideje a legnagyobb kincse, az a szabadságot birtokolja. S történhet-e velünk ennél több a Földön?
„Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk, Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.”
(Búcsúzás Kemenesaljától – részlet)
Ahová minden út vezet: a virágos-nap-sütéses niklai kúria a költő emléktáblá-jával és szobrával (2007 nyarán)
Bertók László: Niklán
Előbb a tenger, s hogy rajta vagyunk, aztán az ég beesett szemealja:
a part, valahol emlékeinkben, aztán az utolsó palackposta hintázása a végtelenből, aztán a mindent kihajigálni tébolya, mert part kell, odaértünk, aztán a semmi kikötőjébe belógó hurkolt hajókötelek, aztán a csupasz árbocrúd iránya, aztán: minden út Niklára vezet.
De úr Niklán Berzsenyi Dániel, s lesz szolga a sors, hogy beleremeg a tenger, sajog Magyarország, földübörögnek csillagrendszerek, ha Dániel úr ujjai között megpörget egy diófalevelet, nincs alku, nincs haszontalan öröm, csak az van, ami végleg elveszett, csak teremtő szép, lélek s szabad nép, versbe nyűgözött nincs-harmónia, az ujjak körül keringő világ.
Uram, levonom fehér vitorlám, jöttem, e-földi tunguz-ivadék, kapaszkodom fekete szárnyaidba, dobbants, hasadjon ketté a sötét, csúszkáljanak a simák víz színén, Niklán a mérték mélység–magasság, emelkedik puszta virány fokáról, kínból, kő alól a másik ország, zászlóján írás: a nagy népeket nem tenger, nem egyéb helyhezet, de ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá.
(A Hóból a lábnyom című gyűjtemé-nyes kötetben, 1985)
A Portrék fejezet Ráadásában még találkozhatsz Berzsenyivel, illetve a Le-véltöredék barátnémhoz című verssel. Csoóri Sándor, Kányádi Sándor és Farkas Árpád költeményét ott olvashatod, s azokról biztosan eszedbe jut még néhány költő, akik szintén felhasználták verseikben a dió-motívu-mot. Keress ilyen költeményeket! (Akiknél például biztosan eredménnyel kutakodhatsz: Babits Mihály, Radnóti Miklós.)
1.
Berzsenyitől való búcsúzásképpen egy Bertók László-verset közlünk. Elég, ha csak elolvasod, de ha kutatni, keresgélni is van kedved vele kapcsolat-ban, akkor ez igazán méltó feladat: keresd meg egy Berzsenyi-kötetben (mind)azokat a verseket, melyeknek szavait, motívumait, gondolatait valamilyen módon felidézi mai költőnk (vagyis a parafrazált részleteket, kifejezéseket, az allúziókat stb.)!
2.
Könnyűszerrel elkészítheted a szöveg hipertextes változatát, ha az egyes motívumokat belinkeled a megfelelő helyekre!
3.
Mi lehet ennek a versnek a legfontosabb mondandója? Miért szép – ha Te is úgy találod – Neked?
4.
Legeslegvégül pedig magyarázd meg, értelmezd ezt a két szép Berzsenyi-idézetet, s keresd meg lelőhelyüket!
„A szent poézis néma hattyú, S hallgat örökre hideg vizekben.”
5.
Horváth Sándor Berzsenyi-érme – vajon a nagy eszmék „aprópénz”-re is válthatók?
vá
ázd meg, értelmezd ezt a két szép Berzsenyi ly