Lehetett volna tekintélyes értekező, fi lozófus vagy első igazán komoly kri-tikusunk. Válhatott volna belőle félelmetes szónok, de kiváló lapszerkesztő, vitapartner, nyelvújító is. Legelsősorban mindezek mellett mégis költő sze-retett volna lenni, s az is lett. Viszonylag kevés verssel, viszonylag kevés jó verssel, mégis a nagy költők egyike. Ő a Hymnus (mai írásképpel: Himnusz) költője. Ma pedig e vers – mely természetesen nem egy nap alatt született – dátuma (1823. január 22.) a magyar kultúra napja.
Munkásságában elválaszthatatlanul kapcsolódik össze politika és iroda-lom, közélet és művészet. Mindazokat a szerepeket kipróbálja, amelyeket majd Vörösmarty, Petőfi , Arany valósít meg közéletben s költészetben. Mint a legnagyobbak, ő is a szépség régióiba tudja emelni a társadalmi-politikai mondandót.
Kérlelhetetlen erkölcsű férfi . Országgyűlési követségéről lemond, amikor már vállalhatatlanok számára a képviselendő eszmék. Testi fogyatékosságá-ban – egyik szemére gyerekkori betegsége következtében nem látott – sem hagyta magát az élettől megalázni.
Debrecenből indult. A híres Kollégiumban tanult ő is, mint előtte Cso-konai, kinek temetésén diákként vett részt. Később aztán szigorú kritikát is ír a nagy elődről, nem épp hízelgőt, ma már látható, nem szerencsésen ítél-kezőt. Mint ahogyan híres-hírhedt Berzsenyi-kritikáját sem igazolta az idő.
Rengeteget olvas, könyvtára ma is tiszteletet parancsoló gyűjtemény-ként olvadt bele az Országos Széchényi Könyvtár állományába. Dolga, fontos dolga van a világban, érzi a nincsekkel, hiányokkal körülbástyá-zott fi atalember. Ám egész életét sorskényszerek közepette élte le, és soha nem lehetett része boldog megelégedettségben.
Kölcseyt „a legszomorúbb magyar költő”-nek is vélhetnénk, s iga-zunk lenne, ha életműve kisugárzását tekintjük vagy a róla elterjedt előítéleteket. S cáfolható ez az általánosítás már azzal is, hogy reá
mindenekelőtt a kettősség volt jellemző. Ugyanabban a tér–idő-pil-lanatban volt képes tragikusan, illetve reménnyel szemlélni a világ dolgait – ebből fakad iróniaérzékenysége. De innen eredeztethető kérlelhetetlensége is. Mindazok a dolgok, melyek a hétköznapi ember számára a világ látszatállandóságát jelentik, neki kevésbé fontosak.
Szerelmi kapcsolatait – ha voltak – homály fedi. Az Elfojtódás című vers is elsősorban romantikus rajongást s nem konkrét érzést fejez ki – ezért ma főképp a tanulsága fontos számunkra. Ez a tanul-ság pedig poétikai jellegű. Megtudhatjuk, hogy egy jó verset hogyan
„ront el” a költő. Az első szakasz szép szerkezete és tartalma sekélyes-sé változik a másodikban, s bizony a giccses túlzást sem nélkülözi a harmadik rész. Némi meglepődéssel állapíthatja meg az olvasó, hogy a szöveg túlírt. Az első hat sor önmagában gazdagabb jelentést hor-doz, mint a tizenkét sor együtt. A második–harmadik egység beszű-kíti, közhelyessé teszi a szöveg jelentését. Túlzása már nem hiteles, nem tesz hozzá semmit az előzőekhez, és így a szándékkal ellentétes lesz a végkifejlet: a nagyszerűség kisszerűségbe csap át, nem érezzük felemelőnek a pátoszt, megrendítőnek az ünnepélyességet. A vers elveszíti az egyszeriség varázsát, és önismétlővé válik.
Poétikai értelemben ezzel szemben: harmonikus műegésszé rendez sorsot, történelmet, szabadságot, szabadsághiányt, eszméket, erkölcsöt a Himnusz.
A vers nagy ívű történelmi tablót mutat be. Végigtekint balsorsokon, s egy jobb jövőben reménykedik. Isten segítségét kéri a magyarság számára.
Ebben legalább annyi a retorikai fordulat jelentősége, mint a vallásos hité.
Egyik sem kisebbíti azonban a másik jelentőségét, inkább mindegyik erősíti, tovább magasztosítja a mondandót.
A Himnusz szigorúan méltóságteljes kompozíciója és beszédmódja, sti-láris fegyelme és ékesszólása csendességre, nyugalomra inti olvasóját. Idő- és értékszembesítése megfontolt gondolkodásra szólít. Az egyes ember felelősségét a közösség, a nemzet sorsán keresztül érzékelteti. Mindany-nyian érezzük magyarságunkat, mikor ezt a verset olvassuk. Megdobban a szívünk, ha honfi társaink az olimpián a dobogó legfelső fokán állnak.
S amikor az öreg esztendő észrevétlenül új évvé változik, akkor is ez a vers állít meg bennünket egy percre, s szólít számvetésre. Tudjuk: a Himnusz nélkül kevesebbek volnánk. Kevesebbek magyarságban, kevesebbek em-berségben.
Ez a vers a belső szabadság himnusza – ezért lehet mindannyiunké.
Elfojtódás Ó sírni, sírni, sírni, Mint nem sírt senki még Az elsűlyedt boldogság után, Mint nem sírt senki még Legfelső pontján fájdalmának, Ki tud? ki tud?
Ah, fájdalom –
Lángoló, mint az enyém, csapongó, [s mély, Nincsen több, nincs sehol!
S mért nem forr könyű szememben?
S mért, hogy szívem nem reped meg Vérözönnel keblemen?
(1814)
A költő portréját Anton Einsle festette meg
Volna kedved egy kis „bál-ványrombolás”-hoz? Vegyél elő néhány kötetet elismert nagy költőinktől, s keress bennük rossz verseket!
1.
Milyen szempontok szerint vá-logatsz? Hagyatkozhatsz elsőül egyszerűen az ízlésedre, „tet-szik, nem tetszik” alapon, utána azonban próbálj poétikai-eszté-tikai érveket is gyűjteni!
2.
S milyen érzés volt, amikor a lapozás során egy-egy ismert, nagy vershez értél? Megválto-zott a szövegkörnyezetben?
3.
A magyar nyelvújítás kapcsán már volt szó az írói termékeny-ségről, a „szöszölők”-ről! Köl-csey sem írt sok verset. Lehet-e valami köze a mennyiségnek a minőséghez?
4.
Olyan költők is vannak, akik azt mondják – persze nem egészen komolyan –, hogy ők csak a jó verseiket írták meg, ezért olyan
„sovány” az életművük… Mi a véleményed erről?
5.
Szerinted általában mennyit ír egy költő? S hány oldalt írhat egy író naponta? Ez bizony na-gyon különböző! Nézz utána eff éle adatoknak!
6.
144
ii. rész \ portrék \ kölcsey ferenc éneket énekel | A soksípú orgona mellett. | S ki volt, ki az ajtót | Kinyitotta imígyen? | Ha a hagyomány állításának | Hinni145 Kölcsey Ferenc
(1790–1838)
„Nem közénk való volt.”
(Wesselényi Miklós)
Egy élet mintázatai
Lehetett volna tekintélyes értekező, fi lozófus vagy első igazán komoly kri-tikusunk. Válhatott volna belőle félelmetes szónok, de kiváló lapszerkesztő, vitapartner, nyelvújító is. Legelsősorban mindezek mellett mégis költő sze-retett volna lenni, s az is lett. Viszonylag kevés verssel, viszonylag kevés jó verssel, mégis a nagy költők egyike. Ő a Hymnus (mai írásképpel: Himnusz) költője. Ma pedig e vers – mely természetesen nem egy nap alatt született – dátuma (1823. január 22.) a magyar kultúra napja.
Munkásságában elválaszthatatlanul kapcsolódik össze politika és iroda-lom, közélet és művészet. Mindazokat a szerepeket kipróbálja, amelyeket majd Vörösmarty, Petőfi , Arany valósít meg közéletben s költészetben. Mint a legnagyobbak, ő is a szépség régióiba tudja emelni a társadalmi-politikai mondandót.
Kérlelhetetlen erkölcsű férfi . Országgyűlési követségéről lemond, amikor már vállalhatatlanok számára a képviselendő eszmék. Testi fogyatékosságá-ban – egyik szemére gyerekkori betegsége következtében nem látott – sem hagyta magát az élettől megalázni.
Debrecenből indult. A híres Kollégiumban tanult ő is, mint előtte Cso-konai, kinek temetésén diákként vett részt. Később aztán szigorú kritikát is ír a nagy elődről, nem épp hízelgőt, ma már látható, nem szerencsésen ítél-kezőt. Mint ahogyan híres-hírhedt Berzsenyi-kritikáját sem igazolta az idő.
Rengeteget olvas, könyvtára ma is tiszteletet parancsoló gyűjtemény-ként olvadt bele az Országos Széchényi Könyvtár állományába. Dolga, fontos dolga van a világban, érzi a nincsekkel, hiányokkal körülbástyá-zott fi atalember. Ám egész életét sorskényszerek közepette élte le, és soha nem lehetett része boldog megelégedettségben.
Kölcseyt „a legszomorúbb magyar költő”-nek is vélhetnénk, s iga-zunk lenne, ha életműve kisugárzását tekintjük vagy a róla elterjedt előítéleteket. S cáfolható ez az általánosítás már azzal is, hogy reá
mindenekelőtt a kettősség volt jellemző. Ugyanabban a tér–idő-pil-lanatban volt képes tragikusan, illetve reménnyel szemlélni a világ dolgait – ebből fakad iróniaérzékenysége. De innen eredeztethető kérlelhetetlensége is. Mindazok a dolgok, melyek a hétköznapi ember számára a világ látszatállandóságát jelentik, neki kevésbé fontosak.
Szerelmi kapcsolatait – ha voltak – homály fedi. Az Elfojtódás című vers is elsősorban romantikus rajongást s nem konkrét érzést fejez ki – ezért ma főképp a tanulsága fontos számunkra. Ez a tanul-ság pedig poétikai jellegű. Megtudhatjuk, hogy egy jó verset hogyan
„ront el” a költő. Az első szakasz szép szerkezete és tartalma sekélyes-sé változik a másodikban, s bizony a giccses túlzást sem nélkülözi a harmadik rész. Némi meglepődéssel állapíthatja meg az olvasó, hogy a szöveg túlírt. Az első hat sor önmagában gazdagabb jelentést hor-doz, mint a tizenkét sor együtt. A második–harmadik egység beszű-kíti, közhelyessé teszi a szöveg jelentését. Túlzása már nem hiteles, nem tesz hozzá semmit az előzőekhez, és így a szándékkal ellentétes lesz a végkifejlet: a nagyszerűség kisszerűségbe csap át, nem érezzük felemelőnek a pátoszt, megrendítőnek az ünnepélyességet. A vers elveszíti az egyszeriség varázsát, és önismétlővé válik.
Poétikai értelemben ezzel szemben: harmonikus műegésszé rendez sorsot, történelmet, szabadságot, szabadsághiányt, eszméket, erkölcsöt a Himnusz.
A vers nagy ívű történelmi tablót mutat be. Végigtekint balsorsokon, s egy jobb jövőben reménykedik. Isten segítségét kéri a magyarság számára.
Ebben legalább annyi a retorikai fordulat jelentősége, mint a vallásos hité.
Egyik sem kisebbíti azonban a másik jelentőségét, inkább mindegyik erősíti, tovább magasztosítja a mondandót.
A Himnusz szigorúan méltóságteljes kompozíciója és beszédmódja, sti-láris fegyelme és ékesszólása csendességre, nyugalomra inti olvasóját. Idő- és értékszembesítése megfontolt gondolkodásra szólít. Az egyes ember felelősségét a közösség, a nemzet sorsán keresztül érzékelteti. Mindany-nyian érezzük magyarságunkat, mikor ezt a verset olvassuk. Megdobban a szívünk, ha honfi társaink az olimpián a dobogó legfelső fokán állnak.
S amikor az öreg esztendő észrevétlenül új évvé változik, akkor is ez a vers állít meg bennünket egy percre, s szólít számvetésre. Tudjuk: a Himnusz nélkül kevesebbek volnánk. Kevesebbek magyarságban, kevesebbek em-berségben.
Ez a vers a belső szabadság himnusza – ezért lehet mindannyiunké.
Elfojtódás Ó sírni, sírni, sírni, Mint nem sírt senki még Az elsűlyedt boldogság után, Mint nem sírt senki még Legfelső pontján fájdalmának, Ki tud? ki tud?
Ah, fájdalom –
Lángoló, mint az enyém, csapongó, [s mély, Nincsen több, nincs sehol!
S mért nem forr könyű szememben?
S mért, hogy szívem nem reped meg Vérözönnel keblemen?
(1814)
A költő portréját Anton Einsle festette meg
Volna kedved egy kis „bál-ványrombolás”-hoz? Vegyél elő néhány kötetet elismert nagy költőinktől, s keress bennük rossz verseket!
1.
Milyen szempontok szerint vá-logatsz? Hagyatkozhatsz elsőül egyszerűen az ízlésedre, „tet-szik, nem tetszik” alapon, utána azonban próbálj poétikai-eszté-tikai érveket is gyűjteni!
2.
S milyen érzés volt, amikor a lapozás során egy-egy ismert, nagy vershez értél? Megválto-zott a szövegkörnyezetben?
3.
A magyar nyelvújítás kapcsán már volt szó az írói termékeny-ségről, a „szöszölők”-ről! Köl-csey sem írt sok verset. Lehet-e valami köze a mennyiségnek a minőséghez?
4.
Olyan költők is vannak, akik azt mondják – persze nem egészen komolyan –, hogy ők csak a jó verseiket írták meg, ezért olyan
„sovány” az életművük… Mi a véleményed erről?
5.
Szerinted általában mennyit ír egy költő? S hány oldalt írhat egy író naponta? Ez bizony na-gyon különböző! Nézz utána eff éle adatoknak!
6.
Hymnus
A magyar nép zivataros századaiból Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!
Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk,
Hányszor támadt tenfi ad Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!
(Cseke, 1823. január 22.)
Juhász Gyula: A Hymnus E bús imádságot dalolta ajkam, Mikor nem is tudtam még, mit dalol, Csak éreztem, hogy orgonás szavakban, Ezer év búja búg a hant alól.
A Végeken, hol mély magányban éltem S Rodostó gyásza szállt lelkem felett, A néma dacban, büszke szenvedésben Fajtám keserve, megértettelek!
E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal, Az éghez oly közel járt e magyar dal, Kárpátok ormán ültem egyedül És gondolkoztam Kölcsey felül, Ki félszemével a jövőbe látott, Szent táltosunk, teljék be látomásod!
(1907) A Himnusz „szomorúság”-a és a herderi jóslat
Hankiss Elemér irodalmár-szociológus szerint két „szomo-rú” himnusz van a világon: az uruguayi és a magyar. Hogy miféle lelki rokonság köthet össze bennünket, nehéz lenne kideríteni. Az azonban tudható, hogy Kölcsey verseinek drámai erejű felszólításaival fi gyelmeztet. Ha nem vesszük észre önsorsunkat rontó hibáinkat, az örökös viszályt, a
„szülötti bűnök”-et (Zrínyi második éneke), akkor Isten és történelem méltó büntetése e nemzet megszűnése lesz.
A korszak értelmiségi magatartását meghatározza a herderi jóslathoz való viszonyulás. A német fi lozófus sze-rint a magyarság el fog tűnni Európából, vagy legalábbis beolvad a szláv népek tengerébe. E jóslattal szemben er-kölcsi-emberi erőt jelentett értékeink felmérése, nyelvünk ápolása, a szellemi s az anyagi értékek gyarapítása.
Mára kiderült: Herder pontatlan történelmi forrásokból dolgozott. Ezért eleve alábecsülte a magyarok lélekszámát, illetve annak további csökkenését sem a Habsburgok tele-pítési politikájával magyarázta.
Másfelől éppen ő volt az a történetfi lozófus, aki a kis né-peknek is értéket tulajdonított, rehabilitálta azokat.
A „jóslat” szerepet játszhatott a költészetünkben többször megjelenő nemzethalál-motívum megteremtő-désében is (vö. Szózat!). Ám ahogy Herder első fordítója, Kazinczy Ferenc, úgy Kölcsey és a többi kortárs is elsősor-ban intelemnek fogta fel a jóslatot, s nem végzetnek. Ezért a versek keserű hangja elmélyül, de erőt is sugároz. Lerövidül-nek az idegpályák kezdet és vég, balsors és dicsőség között.
A Hymnus kéziratának első oldala (az Országos Széchényi Könyvtár 2007-es Himnusztörténeti kiállításának anyagából)
Vajda Attila 2008-as pekingi olimpiai győzelmének eredményhirdetésekor (kenu 1000 m)
Gondoljátok végig többen együtt, hogy milyen nemzeti himnuszokat ismertek! Azoknak világképe különbözik a magyarétól? Találtatok hasonló szem-léletűt, mint a miénk – az uruguayin kívül…? Énekel-jetek, mondjatok el néhányat!
7.
146
ii. rész \ portrék \ kölcsey ferenc szabad: | Nem más, mint a vitéz Csepü Palkó, | A tiszteletes két pej csikajának | Jókedvű abrakolója. | Jöttek nyomban utána |147
Hymnus
A magyar nép zivataros századaiból Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!
Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk,
Hányszor támadt tenfi ad Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!
(Cseke, 1823. január 22.)
Juhász Gyula: A Hymnus E bús imádságot dalolta ajkam, Mikor nem is tudtam még, mit dalol, Csak éreztem, hogy orgonás szavakban, Ezer év búja búg a hant alól.
A Végeken, hol mély magányban éltem S Rodostó gyásza szállt lelkem felett, A néma dacban, büszke szenvedésben Fajtám keserve, megértettelek!
E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal, Az éghez oly közel járt e magyar dal, Kárpátok ormán ültem egyedül És gondolkoztam Kölcsey felül, Ki félszemével a jövőbe látott, Szent táltosunk, teljék be látomásod!
(1907) A Himnusz „szomorúság”-a és a herderi jóslat
Hankiss Elemér irodalmár-szociológus szerint két „szomo-rú” himnusz van a világon: az uruguayi és a magyar. Hogy miféle lelki rokonság köthet össze bennünket, nehéz lenne kideríteni. Az azonban tudható, hogy Kölcsey verseinek drámai erejű felszólításaival fi gyelmeztet. Ha nem vesszük észre önsorsunkat rontó hibáinkat, az örökös viszályt, a
„szülötti bűnök”-et (Zrínyi második éneke), akkor Isten és történelem méltó büntetése e nemzet megszűnése lesz.
A korszak értelmiségi magatartását meghatározza a herderi jóslathoz való viszonyulás. A német fi lozófus sze-rint a magyarság el fog tűnni Európából, vagy legalábbis beolvad a szláv népek tengerébe. E jóslattal szemben er-kölcsi-emberi erőt jelentett értékeink felmérése, nyelvünk ápolása, a szellemi s az anyagi értékek gyarapítása.
Mára kiderült: Herder pontatlan történelmi forrásokból dolgozott. Ezért eleve alábecsülte a magyarok lélekszámát, illetve annak további csökkenését sem a Habsburgok tele-pítési politikájával magyarázta.
Másfelől éppen ő volt az a történetfi lozófus, aki a kis né-peknek is értéket tulajdonított, rehabilitálta azokat.
A „jóslat” szerepet játszhatott a költészetünkben többször megjelenő nemzethalál-motívum megteremtő-désében is (vö. Szózat!). Ám ahogy Herder első fordítója, Kazinczy Ferenc, úgy Kölcsey és a többi kortárs is elsősor-ban intelemnek fogta fel a jóslatot, s nem végzetnek. Ezért a versek keserű hangja elmélyül, de erőt is sugároz. Lerövidül-nek az idegpályák kezdet és vég, balsors és dicsőség között.
A Hymnus kéziratának első oldala (az Országos Széchényi Könyvtár 2007-es Himnusztörténeti kiállításának anyagából)
Vajda Attila 2008-as pekingi olimpiai győzelmének eredményhirdetésekor (kenu 1000 m)
Gondoljátok végig többen együtt, hogy milyen nemzeti himnuszokat ismertek! Azoknak világképe különbözik a magyarétól? Találtatok hasonló szem-léletűt, mint a miénk – az uruguayin kívül…? Énekel-jetek, mondjatok el néhányat!
7.
A Himnusz a nemzeti sorskérdések verse, a nemzet lelkiismerete szólal meg benne. A Vanitatum vanitas (’hiúságok hiúsága’) pedig – mely szinte ugyanabban az időpillanatban született – az egyén sorsfi lozófi ájának meg-fogalmazása.
A versben a költő mindent idéző- és kérdőjelek közé szorít. Arról beszél, hogy az értékek, amelyeket az emberiség létrehozott – tudományok, civili-záció, kultúra, művészetek –, semmit sem érnek. Mélységei és magasságai még feszítőbbek, mint a Himnuszéi, de nem olyan méltóságteljesen ren-deződnek gondolatai. A zaklatottság mögött is felfedezhetünk azonban rendezőelveket. Megtaláljuk egyrészt azt a biztos értékrendet, amely – ha tagadva is, de – állít. S mégiscsak az emberi civilizáció és kultúra legfonto-sabb – és eddig a költő által is ilyennek tartott – értékeit sorolja elő. Fellel-hetjük azt a kompozíciós elvet is, mely egyre tágabb körök felől indulva jut el az egyén sorsáig, majd a csendes beletörődés megfogalmazásáig.
A keret pillérein nyugszik a metaforasorozatra épülő szerkezet. Az ex-pozíció után elsőül a Föld életének jelenségeit idézi meg a költő, aztán a történelem következik, majd a konkrét példák sorakoznak. Közöttük két magyart találunk: Zrínyit, a Kölcsey szívének talán legkedvesebb költőt és katona-embert, illetve Mátyás királyt. Filozófusok és művészek jutnak ezután hasonló sorsra, mint a történelem nagyjai. Nemcsak azt mondja Kölcsey, hogy mindez a nagyság és
dicsőség hiú érdem, nemcsak rela-tivizálja az eddigi értékeket, hanem még gúnyolódik is azokon. „S Zrínyi Miklós szent pora / Egy bohóság láncsora”; „Kártyavár s légállítvány / Mindenféle tudomány.”
A vers értékvilágának Kölcsey egész élete mond ellent: mintha ez a költemény az utolsó elszámolás lenne a nagy tettek előtt. Elszámolás a kétségekkel, a reménytelenséggel, hogy a következő évtizedek ember-közelbe hozhassák a másik lehető-séget. A szebb, szabadságban gazda-gabb jövő ígéretét.
Olvassátok el Orbán Ottó Vanitatum vanitas című versét – 12.-ben majd részletesen összehasonlítjuk egymással a két költeményt (ezt akár most
Olvassátok el Orbán Ottó Vanitatum vanitas című versét – 12.-ben majd részletesen összehasonlítjuk egymással a két költeményt (ezt akár most