T. A Hoff mann: Az arany virágcserép

A romantika nemcsak a nagy lelkesedések, hanem a nagy csalódások korszaka is. A felvilágosodás, az ész mindent átható időszaka után kö-vetkezik a kiábrándulás ama értékekből, melyeknek elsődlegességét a 18. század hirdette. Most már látszanak az árnyalatok és az árnyol-dalak is. A kezdet nagyszerűségét felváltja a befejezettség érzésének csalódottsága. Polgárnak lenni immár nemcsak öröm, hanem szürke hétköznap, egyformaság, olykor szenvedés és szenvelgés is.

Kispolgárokról, nyárspolgárokról szól a német E. T. A. Hoff mann kisregénye, Az arany virágcserép. Azt kérdezi, hogy lehet-e „más-képpen” is élni? De erről szól Hoffmann saját élete is: a legendák szerint nappal ő maga is hivatalnokoskodott, éjszaka viszont igye-kezett megismerni az élet szabadabb s élvezetekben gazdagabb oldalát. Emellett író volt, zeneszerző, zenekritikus, karmester és képzőművész.

Anselmus diák belebotlik a saját életébe, miközben már jó úton halad afelé, hogy ő is mindennapi nyárspolgárrá váljon, hideg és szenvtelen senkivé. Tud-e mégis valaki lenni? Tud-e történetet, sze-relmet, költészetet teremteni magának? Képes-e arra, hogy higgyen a csodákban? Sejti, hogy lelke gazdagabb annál, semhogy életét kirakat-bábuként kelljen leélnie. Amikor a boldogságot keresi, akkor döbben rá, hogy nemcsak a dupla sörök és a lélegzetelállítóan hű iratmásolás a fontos, hanem valami más is…

Élettelen dolgok életre kelnek, kígyócskák tekergőznek, levéltá-rosok szalamandrává változnak… De ez a mesevilág valójában csak őbenne létezik, az ő lelke gazdagságát mutatja.

Így is felfoghatjuk ezt a történetet: Anselmus álmainak vidékein já-runk, amikor a regényt olvassuk. Az ő fantáziája teremtette – eddig önmaga előtt is titkolt – világ lakói lehetünk mi magunk is néhány órára. Ez a világ irracionális, csodákkal teli, s mindenekelőtt szép.

Szép, mert költői, művészi alkotás. Átjárhatók benne az átjárhatat-lan utak valóság és álom, kisszerűség és nagyszerűség között, olykor még ember és ember között is. Ez egy reménnyel otthonos világ.

Hoff mann azonban nemcsak hőseinek ábrázolásán keresztül igyekszik hatni olvasóira, hanem közvetlenül is megszólít, beszél, iro-nizál. Nemcsak ars poeticáját fogalmazza meg, hanem regénye célját is elmondja, vagyis „megfejti” a rejtvényt.

A világirodalomban, a fi lozó-fi ában csak némileg korábban jelentkeznek ezek az árnyalatok, mint a magyar irodalomban és közgondolkodásban. Nálunk a 19. század harmadik–ötödik év-tizede az élet minden területén történelemformáló időszak. A hi-tek és remények egyaránt a Cso-konai, Berzsenyi jövendölte „jobb jövő” emberközelbe kerüléséről szólnak. Nagy romantikusaink, Kölcsey, Vörösmarty is ekkor fo-galmazzák a kételyeken túlmuta-tó, okos bölcsességgel szóló, hites verseket, a Hymnust, a Szózatot.

Ebben a félszázadban még alig érzékelhető az a megkésettség, amely majd a második félszázad jellemzője lesz. A mi céljaink még Európáéi is, és egy rövid történel-mi pillanatban történel-minden esélyünk megvan arra, hogy a szívek egy-szerre dobbanjanak: 1848–49-ben. A század első felében éppen az a tény jelzi Európával való együtthaladásunkat, hogy íróink-gondolkodóink munkásságában egyszerre jelentkezik a biztatás és a kétely hangja. Ami Európában egymást követő szakaszokból épülő folyamat, az nálunk egy-másmellettiségében jelentkező gondolkodásmód. Talán ezért is lehetséges, hogy – szociológu-sok vizsgálódása szerint – a világ egyik legpesszimistább népének tudhatjuk magunkat. Minden ígéret mellett alkotóink azonnal érzékenyen reagálnak az árnyol-dalakra is.

85

„A toronyba megyek fel, | És a toronyablakon által | Leereszkedem | A harang kötelén… | De ha megkondúl? | Majd úgy

A romantika igyekszik válaszlehetőségeket fogalmazni a művészet mibenlé-tére, értelmére vonatkozóan is. A művész, az író lényegében e korszakban lesz szerepének betöltője – ha még nem is főfoglalkozású alkotóként, de minden-képpen hivatásszerűen dolgozik. Egyre fontosabb a hatás, melyet a művészet a társadalomra gyakorol. A művészet is egyre kevésbé illusztratív-szórakozta-tó jellegű – a határok mindinkább világossá válnak autonóm művészetek és dilettantizmus (’hozzá nem értés’) között.

Mint ahogyan a felvilágosodás korszaka vagy a klasszicizmus korstílusa is föltette a maga kérdéseit a művészet céljaira vonatkozóan, úgy a romantika ezeket a kérdéseket új és új vonásokkal árnyalja. Ilyen új vonás mindenek-előtt az irodalomban az álom, a fantázia, a képzelet világának megjelenése, sőt, a groteszknek mint esztétikai minőségnek az alkalmazása.

Elemi erővel hat a felfedezés: a valóság nemcsak valós esztétikai élmé-nyekkel, dolgokkal, történésekkel ábrázolható! Az író tehát szétszedi a va-lóságot, s darabjaiból egy – csak a mű saját világán, saját törvényein belül érvényes – másik valóságot hoz létre. Ráadásul most már úgy teszi ezt, hogy művének számos mozzanata és eleme sohasem létez(het)ett. Mégsem mese ez, és mégis rólunk szól!

Ez a groteszk, s ebből fejlődik majd ki a 20. század egyik fontos irányzata, ábrázolásmódja: az ^abszurd.

Schopenhauer, Kierkegaard, John-Stuart Mill – a 19. szá-zad nagy gondolkodói – fi lozófi ai, társadalomelméleti eszméi, Marx és Engels társadalomkritikája már a század-középig jelzik a polgári-kapitalista világ létében, gyakorla-tában rejlő ellentmondásokat. (Ennek megteremtése ná-lunk még csak vágyott cél, ezért a „némi megkésettség”.) A disszonanciák elsősorban az egyéniség és az emberség elvesztésével kapcsolatosak. Az említett gondolkodók érzékelik és jelzik az elidegenedés jelenségeit, az ember embertől való elfordulásának veszélyét. A kor viszonyai azzal fenyegetnek, hogy a létfenntartás elemi feltételei-nek biztosítása érdekében az egyénfeltételei-nek fel kell áldoznia minden mást. Mindent, ami fontos lehet számára, lé-nyegében még az életét is. A kiszolgáltatottság minden-napos létélménnyé válása nyomán az ember elidegene-dik a másik embertől, a munkájától, szinte az állati lét szintjére süllyed vissza.

Mindez elsősorban a társadalom alsóbb rétegeire vo-natkozik – de a polgárság értékvilága is diff erenciálódik.

Megjelennek azok a rétegek, melyeknek világában nem kap helyet a művészet, a gondolkodás, a lelki fi nomság, hanem sokkal inkább a lelki restség, az intellektuális lus-taság.

A kispolgár megelégszik azzal, hogy világát apró egy-formaságokkal tudja berendezni. Örül, ha nem történnek vele váratlan dolgok, boldog, ha szerdára csütörtök vir-rad, s ebben a jövő héten is biztos lehet. A kispolgár, a nyárspolgár kedveli a pontosan rajzolt jövőt, nem érdekli a történelem, ízlésével nem törődik, csak lektűrt olvas, giccsekkel veszi körül magát; feltalálja a kertitörpét, és az-zal ékesíti a kertjét. Korán kel, korán fekszik, a hivatalban érzi magát legjobban.

De mégsem ezek a szokások, tulajdonságok teszik a vérbeli kispolgárt: alapvetően a kisszerűség az, ami legin-kább jellemzi őt. A kicsinyesség, az álmok, a fantázia hiá-nya, a megrögzöttség, a sápatag életmód.

Ernst Th eodor (Wilhelm) Amadeus Hoff mann (1776–1822) groteszk, abszurd Magyarázatu-kat lásd a keretes szövegben és a 197.

oldalon!

A regény helyszíne mindannyiunk életének helyszíne – Drezda, egy „nagy kisváros”. Hoff mann hitelesíti, valós tényekkel bástyázza körül fantaszti-kus elemekben bővelkedő meséjét. Ugyanakkor hangsúlyozza a történet

fi ktív jellegét is. A „tündéri birodalom” bennünk van, s álmunkban meg is szokott jelenni. Hogy hétköznapi életünket is örömökkel és gyönyörökkel teljessé tudjuk-e tenni, az már igazán csak rajtunk múlik…

A regény szereplői, segédtanítók és irattárosok – szürkeségünk, kicsi-nyességünk megszemélyesítői – „ma is élnek”. Anselmus diák pedig a „szeb-bik” énünk, a boldogság lehetőségének szimbóluma. Ilyenek vagyunk, ket-tős énnel ketket-tős életet élünk, s nem merjük vállalni az igazi, a nagy, a szabad kihívásokat. Anselmus azonban végül majd igen: ő mer szerelmes lenni egy kígyócskába, vagyis mer különbözni, mer szokatlan, rendkívüli lenni. Ansel-mus mer választani – vagyis szabad ember.

Az író, Hoff mann pedig értünk szenved, értünk virraszt. Kedves öniró-niával lopja bele saját magát a történetbe. Utal rá, hogy milyen nehéz is a művészember élete, mert másokért kell áldozatokat hoznia. Ez is újfajta beszédmód, mely rokon a korábbi fi eldingi modernséggel, s jól illik a Hoff -mann megvalósította álomregényhez, művész(et)regényhez. Az elbeszélő nemcsak megszólal, értelmez, hanem önironikusan tekint saját jelentősé-gére is. A romantikus világkép átértelmezi a klasszicizmus kizárólagosság-tudatát, és fontosabb lesz számára az egyszeriség s az esendőség ábrázolása.

Vagyis az öntudatra ébredés bemutatása.

A fejezetek elnevezései szintén az éjszakára, az álomszerűségre utal-nak, hiszen vigília azt jelenti, ’virrasztás’. A szó azonban egyre inkább szim-bolikus értelmet nyer. A mély és őszinte emberi értékek őrzésére utal, melyeket Anselmus diák lelke legmélyéről a felszínre hoz. Ez a regény az önmegismerés regénye tehát. A hős fokozatosan jut el odáig, hogy csetlé-sei-botlásai közben egyre tudatosabban vállalja önmagát s a szabadsággal járó felelősséget.

Hoff mann zenei természetű prózája szinte elvarázsolja olvasóját, s an-nak a bizonyos másik világan-nak a zsongásával veszi körül. (Abban, hogy ezt magyarul is érzékelhetjük, legnagyobb érdemei természetesen a fordítónak, Horváth Zoltánnak vannak.)

A varázslat nem hatástalan: immár aligha félünk holmi kristály-gömbökbe zuhanástól. Sokkal inkább szeretnénk, mint a regény elol-vasása előtt, szalamandrákkal és kígyócskákkal társalogni – elveszett álmainkat újra megtalálni.

fiktív nem valós, képzeletbeli

Vizsgáld meg részletesen a mű értékszerkezetét!

1.

Szerinted miként lehetséges, hogy a mese, a képzelet segít-ségével is a valóságról beszél az író? Hol, mikor találkoztál már idén ilyen művekkel?

2.

Sorolj olyan alkotásokat – eset-leg színházi vagy fi lmélménye-det –, amelyekben a szerző fi ktív elemeket használ fel a világ ábrá-zolására! Milyen eszközökkel ér el hatást ekképpen egy alkotó?

3.

Anselmus diák Lindhorst levéltáros házában

87

intézzük a dolgot, | Hogy szólni ne tudjon: | A kötél jó hosszu.” | Mig a bölcs férfi u tervét, | Leleményes eszének | Fényes

„Alighanem egyenesen téged kérdezhetlek meg, nyájas olvasóm, hogy nem voltak-e életedben órák, sőt napok és hetek is, amikor elkínzottan, kedvet-lenül végezted szokott tevékenységedet és munkádat, és amikor minden, amit egyébként fontosnak, gondolataidban és értelmedben megőrzésre méltónak ítéltél, egyszerre sekélyesnek és semmitmondónak rémlett? Ilyen-kor magad sem tudtad, mit tegyél és hová fordulj; szívedben egy homályos érzés élt, hogy valahol és valamikor valami magasrendű, minden földi gyö-nyörűség körét túlhaladó óhajnak kellene teljesülnie, amelyet a lélek, mint kordában tartott félénk gyermek, kimondani sem mer, és minden számá-ra, ami körülvett, elnémultál ebben a vágyódásban az ismeretlen Valami után, ami mindenütt, amerre csak jártál, áttetsző, az élesebb tekintet elől szétfolyó alakokkal, légies álomképpel lengett körül. Szomorúan tengtél-lengtél: mint a reménytelen szerelmes, s mindaz, amit az emberek tarka összevisszaságban szemed láttára műveltek, nem okozott sem fájdalmat, sem örömet, mintha már nem tartoznál ebbe a világba. Ha te, nyájas olva-só, voltál már hasonló hangulatban, akkor saját tapasztalatodból ismered azt az állapotot, amelybe Anselmus diák került. Egyáltalán, azt szeretném, szíves olvasó, ha már eddig is sikerült volna Anselmus diákot elég élénken megjelenítenem előtted. Mert való igaz, hogy az éjszakai virrasztásokban, melyeket arra fordítok, hogy az ő felette különleges történetét leírjam, még annyi csodálatos, egész egyszerű emberek hétköznapi életét szinte kísérte-tiesen ismeretlen messzeségbe ragadó dolgot kell elmondanom, hogy attól félek, te, kedves olvasó, a végén nem fogsz hinni sem Anselmus diákban, sem Lindhorst levéltárosban, de még talán egynémely igazságtalan kételyt is táplálsz magadban Paulmann segédtanító és Heerbrand irattáros szemé-lyét illetően, noha ezek a tiszteletre méltó férfi ak (legalábbis az utóbb ne-vezettek) még most is Drezdában élnek. Kíséreld meg, szíves olvasó, e tün-déri birodalomban, telve pompás csodákkal, melyek szárnyaló ütemükkel a legmagasabb rendű gyönyört és a legmélyebb elborzadást keltik… igen, ott, ahol a komoly istennő fellebbenti fátyolát, hogy szinte látjuk orcáját…

de gyakran egy mosoly csillan ki a komoly pillantásból, és ez a negédes tré-fa, mindenféle megejtő varázslatban játszik velünk, amint az anya szokott enyelegni szeretett gyermekével… igen, ebben a birodalomban, amelyet a lélek oly gyakran, legalábbis álmunkban feltár előttünk, kíséreld meg, szíves olvasó, újra felismerni azokat az alakokat, ahogyan naponta, mint mondani szokás, a hétköznapi életben körülötted járnak-kelnek. Akkor majd elhiszed, hogy ama gyönyörű birodalom közelebb van hozzád, semmint egyébként gondolnád, amit éppen most magam szívből kívánok és Anselmus diák kü-lönös történetében veled is sejtetni igyekszem.”

E. T. A. Hoffmann, Az arany virágcserép – A scuderi kisasszony, Bp., Szépirodal-mi, 1981, 32–33; Horváth Zoltán fordítása

Tetszett Neked ez a (kis)regény?

Nem unalmas? Miért?

4.

Értelmezd a keretben található szövegrészletet!

5.

Bár természetesen fordításról van szó, kétségtelenül érdemes megvizsgálni stilisztikai szem-pontból külön is a szöveget, amely olykor már szinte verses természetű. Álom, valóság, fantázia, mese és költészet ke-veredik Hoff mann „versprózájá-ban”. – Mit gondolsz, mitől lesz különös és csak rá jellemző a hoff manni beszédmód?

6.

A romantika – mint tudjuk – szerette a töredék- és romkultuszt. Ezen a képen egy budapesti park egykori padjának maradékát látod. Írj novel-lát, melyben ez a „töredék” fontos szerepet játszik…! Akár mint konkrét tárgy, akár valamilyen szimbolikus jelentést hordozó „alkotás”…! 7.

Különösen szép megoldás lenne Tőled, ha olyan novellát írnál, amely egyben Hoff mann-parafrázis vagy -paródia is lenne! (Pontosabban szólva a fordítás paródiája – bár németül is írhatsz!)

8.

A legbátrabbak pedig nekiveselkedhetnek egy Hölderlin-féle disztichon-nak is ;-)!

9.

Adj címet a fotónak! Jómagam ilyesmikre gondolok: Az idő vasfoga; Az idő vasfoga(ntyúja);

Rozsdás idő; Rozsda; Szerelem.

Mi a véleményed ezekről a ja-vaslatokról?

10.

89

tanuját, | Teljesülés koronázza: | Pihennénk tán egyet – aztán | Uj erővel | Térjünk a tettek más mezejére. || Második ének ||

Egy alkotó népszerűségét jelzi az is, ha minél több idegen nyelvre minél gyakrabban fordítják le munkáit. Kleist alkotásait az 1990-es években fordították ismételten magyarra, sőt az a – meglehetősen ritka – „megtisz-teltetés” érte, hogy műveinek magyar nyelvű kritikai kiadása létezik immár.

Tör-téneteiért, anek-dotáiért, még meg nem jelent töre-dékeiért versen-genek az irodalmi folyóiratok.