Az ő világképét az emberi egyen-lőség gondolatköre uralja. Számára is – aki szintén író és fi lozófus volt – a munka és az öntörvényű gon-dolkodás a legfontosabb érték. Az ember eredendően és alapvetően jó – véli. Talán ezért tarthatja számon életművét s főként Èmile vagy a ne-velésről című munkáját a pedagógia tudománya – a neveléstörténet – mint forrásmunkát. Rousseau min-den művét áthatja valamilyen mó-don a hit, hogy az eleve jó embert csak a magántulajdon tette rosszá, önzővé és erkölcstelenné.
A rousseau-i világ azonban nem reménytelen világ. A kiút lehetőségét jelzi a másik nagy munka, a Társadalmi szerződés a népfelség elvének meg-fogalmazásával. (Ez azt jelenti, hogy az elégedetlen nép leválthatja az ural-kodót.) Az Új Héloïse (e. ’eloiz’) című levélregény pedig a szentimentalizmus egyik előfutáraként olyan emberekről szól, akik ismerik és mélyen megélik a világ igaz értékeit.
Rousseau gondolatai mögött nemcsak kora egyik legfontosabb el-méletalkotója áll, hanem ott rejtőzik az esendő ember is. Aki regényt írt ugyan a nevelésről, de saját gyermekeivel sehogyan sem boldogul.
Aki legmélyebb kétségei és elveszettség-érzetei közepette is őszinte, titkaival együtt is kitárulkozó tudott lenni. Aki mély költői erővel írta meg utolsó művét, lírai emlékezéseit A magányos sétáló álmodozásai címmel. Ebben még egyszer, immár utoljára számot vet egész életé-vel, felidézi kedves témáit, sok csalódását s kevés örömét, míg végül megbékél sorsával. Lemondással, türelemmel tekint a világ még itt maradó dolgaira.
Az Álmodozások befejezetlen mű, de ez a fajta töredékesség a shakespeare-i, a vörösmartys teljességélmény megrendültségét hor-dozza magában. A kis könyvecske közvetlenül is nagy hatást tett a ma-gyar irodalom alkotóira, Kármán Józsefre, Eötvös Józsefre s másokra.
Jean-Jacques Rousseau (1712–1778).
Maurice-Quentin La Tour festménye, 1753
Tanulmányozz néhány hosz-szabb részletet Rousseau mű-veiből! Mit állapíthatsz meg a szerző logikájáról, érveléséről, egyáltalán: mi a véleményed gondolkodásáról?
1.
Olvasd el A magányos sétáló álmodozásainak egy-két részét!
Szerinted milyen ízlésirány ele-mei fedezhetők fel a szövegben?
2.
Az Èmile első kiadásának belső cím-oldala
AzÈmileelső kiadásának belső
cím-67
kiderűl | A sötétlő konyha is éjjel, | Ha kólyika kezdi gyötörni | A mopszli-kutyácskát, | S a tekintetes asszony | Réműlve kiált |
„Ma virágvasárnap van: pontosan ötven esztendeje, hogy először találkoztam Warensnéval. Huszonnyolc éves volt akkor, a századdal együtt született. Én még tizenhét éves sem voltam, és bontakozó temperamen-tumom, amelyet nem ismerhettem még, új tüzeket szí-tott föl természettől fogva eleven szívemben. Ha nem meglepő, hogy benne rokonszenv támadt egy élénk, de szelíd és szerény s eléggé jó külsejű fiatalember után, még kevésbé meglepő, hogy engem egy elraga-dó, szellemes, bájos asszony a hálán kívül gyöngédebb érzésekre is fakasztott, melyek akkor még csak sejlet-tek bennem. De az már nem olyan mindennapi dolog, hogy az az első pillanat egész életemet eldöntötte, és a következmények vasláncolatával holtom napjáig megszabta sorsomat. Lelkem, amelynek képességeit még nem bontakoztatták ki érzékeim, még nem öltött határozott formát. Volt benne valami türelmetlenség, szinte várta azt a pillanatot, amikor formáját megkap-hatja, s bár találkozásunk révén közelebb került hozzá, továbbra is várnia kellett, és én a nevelésemnek kö-szönhető együgyűségben még sokáig élvezhettem azt a drága, de mulandó állapotot, amely szerelemnek és ártatlanságnak együtt nyújt szállást ugyanabban a szív-ben. […] Nincs olyan nap, hogy boldogan és ellágyulva föl ne idézném életemnek ezt az egyetlen, kurta idősza-kát, amikor az voltam, aki vagyok, teljesen, zavartalanul, akadálytalanul, amikor igazán éltem. […]
Ha nem jut osztályrészemül az a rövid, de drága időszak, talán soha meg sem ismerem magam; később ugyanis gyenge voltam, ellenállásra képtelen, s úgy do-báltak, cido-báltak, pofoztak a mások szenvedélyei, hogy én, aki csaknem tétlenül hánykolódtam ebben a viharos életben, alig tudnám megmondani, mi az enyém a tulaj-don tetteimből, olyan súllyal nehezedett rám a kegyet-len szükség. De amíg az a néhány rövid év tartott, s egy jóságos, szelíd asszony szeretett, azt tettem, amit tenni akartam, az voltam, ami lenni akartam… […]
Akkor gondoltam arra, hogy nyugtalanságom elől valamiféle tevékenységben keresek menedéket, s ezzel ugyanakkor biztosítékot is teremtek a várható következ-ményekkel szemben. Úgy véltem, a nyomor ellen nincs jobb biztosíték a kiművelt tehetségnél, s ezután a felké-szülésre fordítottam időmet, hogy ha lehetséges, egyszer még visszaadhassam a legjobb asszonynak azt a támoga-tást, amelyet én kaptam tőle.”
Jean-Jacques Rousseau, A magányos sétáló álmodozásai, Bp., Magyar Helikon, 1964, 217–220, Réz Ádám fordítása
Párizsi szalonélet a 18. században: Madame Geoff rin szalonjában
Montesquieu
Montesquieu (e. ’monteszkjő, 1689–1755) Perzsa levelek című mun-kájával a levélregény műfajának őse teremtődött meg. A szöveg szel-lemes, kedves öniróniájú, könnyed, mégis fi lozófi ai mélységű alkotás.
Ő maga életműve csúcsának A törvények szelleme című törté-netfi lozófi ai művét szánta, melyen majd másfél évtizedig dolgozott.
A későbbi olvasó számára azonban élőbb könyv a Perzsa levelek, mely az egyik legérdekesebb kérdést teszi fel: milyenek is vagyunk mi mások szemével? Milyenek a szokásaink, az előítéleteink, a nyomorúságaink, a gondolkodásunk, milyenek az örömeink vagy akár a ruházatunk?
Lehetséges volna, hogy a földön minden ember egyenlő? Az egyes népek, emberek különösnek is tűnnek, mert elválasztja őket sok évszá-zad vagy több ezer kilométer. Lényegében azonban mégis egyformák vagyunk – mondja Montesquieu. Sem szokás, sem hajszín, sem bőrszín nem lehet olyan fontos, hogy megkülönböztessen egymástól bennünket.
Két Párizsban tartózkodó perzsa főúr levelezéséből bontakozik ki a szatíra.
Ők azok az idegenek, akik más szemmel nézik a franciákat, illetve gyakran őket is csodabogaraknak tekintik a franciák – mondanunk sem kell: nem lényegi vonásaik, csupán öltözködésük alapján… A műfaj közvetlenséget, az egyszerűség világosságot, a rácsodálkozások humort és derűt biztosítanak Kelet és Nyugat eme találkozásának. Az olvasó pedig lelki gazdagodás és sok-sok mosoly közben felismeri minden dolgok viszonylagosságát. Továbbá hogy minden esendőség ellenére és mellett is vannak közös, fontos és örök értékeik az oly különbözőnek látszó népeknek, személyiségeknek. S végül mégiscsak fontosabb lesz az, ami összeköt, mint ami elválaszt egymástól bennünket.
Egy kiállítás a kultúrák közötti megértésről
Barátaiddal vagy osztálytársaiddal játszd el, hogy a két perzsa úr megjelenik Párizsban (XXX. levél)!
1.
Írjátok-játsszátok tovább a történetet – egészen az abszurdig „fokozva” a helyzet groteszkségét, tragi-komikumát! Próbáljátok meg a jelenet lényegét mai környezetben, mai emberekre gondolva előadni!
2.
Te melyik papucsot választanád? Gyűjts még valamely népre, nemzetre jellemző papucsokat, lábbeliket. Készíthettek egy szép lábbelikiállítást is, akár valóságosan, akár virtuálisan!
Perzsa papucsok egy budapesti 3.
üzletben…
…és papucsok egy másik kultúrából…
69
A cselédi szobába: | „Panni te! kelj fel, | Rakj tüzet, és melegíts téglát… | De szaporán!” || Panni pediglen | Föltápászkodik…
„Aki szeret művelődni, sosem he-nyél. Noha semmiféle fontos meg-bízatásom nincs, mégis folytonosan van valami elfoglaltságom. Időmet megfi gyelésekkel töltöm; este aztán leírom, amit a nap folyamán tapasz-taltam, láttam és hallottam; minden érdekel, minden meglep: olyan va-gyok, mint a gyermek, akinek még zsenge érzékszerveit a legkisebb ap-róság is élénken megragadja.
Talán el sem hiszed: minden kör-ben, minden társaságban szívesen fogadnak minket. Azt hiszem, sokat köszönhetek ezen a téren Rika friss szellemének és természetadta jó kedélyének: mindenkit meglátogat,
s őt is sűrűn látogatják. Idegen külsőnk már senkit sem bánt; sőt, még hasznunk is van abból a meglepetésből, amit afölött éreznek, hogy meglehetősen pallérozottak vagyunk; a franciák ugyanis el sem tudják képzelni, hogy a mi égövünk alatt is emberek élnek. De meg kell vallanom, megéri a fáradságot, hogy az ember eloszlassa balhiedel-müket.” (XLVIII. levél)
„Párizsban nagyon divatos a kávé; sok nyilvános helyiség van, ahol kávét mérnek. Némelyikben új híreket terjesz-tenek, némelyikben sakkoznak. Az egyikben pedig olyan kávét főznek, hogy szellemessé teszi azt, aki iszik belőle;
legalábbis azok közül, akik onnét kijönnek, egy sem akad, aki ne képzelné, hogy legalább négyszer elmésebb, mint amikor bement.” (XXXVI. levél)
„Nincs lesújtóbb vigasz, mint amit a rossz szükségszerűségének, az orvos-lás hiábavalóságának, a sors végze-tességének, a gondviselés rendjének és az emberi élet nyomorúságának gondolatából merítünk. Gúnyt űz belőlünk, aki azzal akarja csillapítani a bajt, hogy emlékeztet rá: nyomo-rultnak születtünk. Sokkal többet ér, ha kivonjuk lelkünket az ilyesfaj-ta töprengésekből, s ahelyett, hogy pusztán értelmi lényként kezelnénk az embert, úgy bánunk vele, mint ér-zelmi lénnyel.” (XXXIII. levél)
„Párizs lakói egészen a különcködésig kíváncsiak. Amikor megérkeztem, úgy néztek rám, mintha az égből pottyantam volna: öre-gek, férfi ak, asszonyok, gyerekek mind látni akartak. […]
Ez a nagy megtiszteltetés végül is terhemre volt; nem hittem, hogy ilyen értékes és ritka ember vagyok… […]
Elhatároztam hát, hogy levetem a perzsa ruhát és európait öltök; hadd lássam, még mindig maradt-e valami csodálni való a képemen. […] Egyszerűen a szörnyű semmibe zu-hantam. Néha órákig ott időztem egy-egy társaságban, és rám se néztek, alkalmat se nyújtottak rá, hogy egyáltalán kinyissam a számat; ám ha véletlenül valaki tudtukra adta, hogy perzsa vagyok, nyomban susogás támadt körülöt-tem: ah! ah! ez az úr perzsa? Valóban különös dolog. Ho-gyan is lehet valaki perzsa?” (XXX. levél)
Montesquieu, Perzsa levelek, Bp., Európa, 1981, Rónay György fordítása
Társítsatok az itt látható papucsokhoz emberi tulaj-donságokat!
4.
Keressetek olyan irodalmi műveket, amelyekben valamilyen papucs – könnyítésül: esetleg valamilyen lábbeli – fontos szerepet játszik!
5.
Szerinted mi a lényege az előítéletes gondolkodás-nak? Ha van kedvetek, vitát is rendezhettek baráti körben, osztályban az előítéletekről! (Bőven talál-tok – sajnos – illusztrációs anyagot a sajtóban! Akit pedig a téma részletesebben érdekel, annak fi gyel-mébe ajánlom például Csepeli György A hétköznapi élet anatómiája című könyvét: Bp., Kossuth, 1986.) 6.