(1776–1836)
„Minden csak jelenés…”
(A közelítő tél)
Berzsenyi az első „sokértelmű” köl-tőnk. Mintha Csokonai utolsó műveinek néhány jellegzetessége folytatódna ebben az
életműben. De már egy másik kor ízléseszményei jegyében szólal meg a lírai én. Amott a könnyed eleganciát csodáltuk, emitt a súlyos, emberiségnyi, nemzeti gondok megrendítő csöndje kísért.
Az ő költészete és személyisége tipikusan átmeneti jelenség. Felé fordu-lunk ezért is: mert ma sincsenek biztos kapaszkodók, fogyóban vannak a megkérdőjelezhetetlen értékek, sok minden viszonylagossá vált. A legjobb Berzsenyi-verseket is ez a feszültség íveli egésszé.
Ami azonban talán a legfontosabb: ezek a költemények sosem magáról a szerzőről beszélnek. Azokról az általános, egyetemes kérdésekről szólnak, melyek minden korban mindannyiunkat foglalkoztatnak: az élet értelméről és a mulandóságról.
Arról, hogy a mának éljünk-e vagy a holnapnak. Arról, hogy a dicső múl-tat értékpusztulás követte az emberiség, illetve a magyarság történetében.
S arról, hogy egyszer mindenképpen megöregszünk és meghalunk. Furcsa talán, de Berzsenyi lényegében közhelyekre építi mondanivalóját. Ráadásul nem is sok közhelyre, s szinte ugyanazokat a megállapításokat variálja. (Lásd például féltucatnyi versében a „szárnyas idő”-motívumot!) Mi lehet akkor a titka ennek a költészetnek? Az ünnepélyes hang talán? A pátosszal szóló dörgedelem? A sorok közötti csöndek dobbanásai? Mert azok a dobbaná-sok a mi szívünk hangjai is?
Ama „férfi as” félszázadnak, a 19. század első felének kétségtelen költé-szettörténeti tendenciája a metaforizálódás. E folyamat a romantika létre-hozta jelenség, s alkalmazásával Berzsenyi megelőlegzi a két-három évtized-del későbbi költői kifejezésmódot.
Versekké jelenetezett, határozott karakterű értékvilága nemcsak a mulandósággal való szembenézésre biztat. Választ is fogalmaz, na-gyon egyszerű s mégis nana-gyon nehéz választ. Tanítása „mindössze”
ennyi: igazság, szépség, jóság, szeretet. Eme értékek jegyében kell(ene) élnünk – mondja. S hogy ez lehetséges, arra bizonyíték a görögség történelme. Akkor ugyanis ezek az értékek
harmonizálták emberivé a létet – üzeni [Halljuk, miket mond a lekötött kalóz…]
című, utolsó versével.
„[…]
Gönyörre nyílt szív nyíladozza A szeretet csuda két virágit:
A szent Poézist és a dicső erényt, Mellyek hajdan öröm ünnepivé kenék A nagy görög nép boldog éltét, S létrehozák örök ideálit.”
A valóság–idea–mulandóság hármassága határozza meg Berzse-nyi költészetét. Verseiben körülírja, múltból és jövőből építi egybe azt az ideálvilágot, amely a meglévővel értékvonatkozásban áll. Ez szolgál mértékként és mintaként számára. Ehhez a mindennapok legegy-szerűbb cselekedeteit is hozzá lehet mérni, ezzel össze lehet vetni a fennállót, a létezőt. Töredékest, fogyatékost, esendőt a tökéletessel.
Azért, hogy ez az itteni világ legalább vonatkoztatási pontokat kapjon életmódhoz, gondolkodáshoz, ízléshez, harmóniához.
A metaforizálódás – és metoni-mizálódás – azt jelenti, hogy a le-írt szavak mögött egy rejtettebb jelentésrendszert kell megkeres-nünk, felfedeznünk. Más szavak-kal szólva: a vers egészében sok-kal többet jelent – s akár mást, miképpen például az allegória –, mint szavainak összessége. Ber-zsenyi Dániel költészete – és egy-egy verse önmagában is – meta-forikus lét-absztrakció.
Az ő beszédmódjának mö-göttes tartománya nagyobb szabadságot ad a befogadónak, mint bármelyik klasszicista költő szövege. Azért, hogy az olvasó a vers segítségével újra- vagy meg-alkothassa a maga véleményét és nézetrendszerét a világról.
A vers egyfajta „képlet”-ként működik tehát, melyet a befoga-dó tölt meg tartalommal. Meg-találhatók benne a dramaturgiai őstípusok, de eddig nem hallott hangon újrafogalmazva. Ilyen például rész és egész, kérdés–vá-lasz, ellentét és harmónia, semmi és egész, örök és pillanatnyi vi-szonya stb.
Szegedy-Maszák Mihály – aki a metaforizálódás mellett a me-tonimizálódást is értelmezi – sze-rint Berzsenyi verseinek jelentése
„félig kimondott”, „nem közvet-lenül hozzáférhető”. Sőt, „legna-gyobb verseinek jelentése kelet-kezésük óta állandóan változik” .
A Berzsenyi által versbefoglalt új világkép lényegét pedig így fogalmazza meg az irodalom-történész: „…megteszi az első lépést a hagyományos allegóriák újrafeldolgozásától a saját jel-kép teremtése felé” (Uo., 99. o.).
Vagyis Berzsenyi a költészet – az emberi lét – fő témáit nemcsak saját hangszerelésben képes megközelíteni, hanem szövegei jelentésének összetettsége révén új dimenziókat hoz létre a befo-gadó számára.
Sz.-M. M., Berzsenyi verstípusai-ról = U., Világkép és stílus, Bp., Magvető, 1980, 114.
idea eszmény
köl-űveinek
130
ii. rész \ portrék \ berzsenyi dániel Andalgva mereng | A szemérmetes Erzsók | Kellemes arcán. | Nem maradott el | A béke barátja | Bagarja uram sem, |131
Hallatlanul gazdag Berzsenyi Dániel utóélete: ő az egyik leg-gyakrabban megszólított költőnk. Róla nemcsak irodalom-történészek, hanem írók, költők írtak könyveket, jelentős ta-nulmányokat: Németh László, Füst Milán, Radnóti Miklós és mások. Sokan pedig versben idézték meg emlékét vagy gon-dolatait, motívumait. Gazdag a vele foglalkozó szakirodalom is. Több monográfi a is feldolgozta életművét, s van kritikai ki-adása. Emlékét élete állomásain megőrzik az ott élők, szobrot állítanak neki, intézményeket neveznek el róla. Erős és szép kultusza van Nyugat-Dunántúlon és Somogyban egyaránt.
Költészetének vázlatos áttekintésén kívül erre a tényre is ér-demes fi gyelnünk: mi lehet az a titok, amely a késő utódokat ennyire rabul ejti, elvarázsolja?
Berzsenyi Dániel
(1776–1836)
„Minden csak jelenés…”
(A közelítő tél)
Berzsenyi az első „sokértelmű” köl-tőnk. Mintha Csokonai utolsó műveinek néhány jellegzetessége folytatódna ebben az
életműben. De már egy másik kor ízléseszményei jegyében szólal meg a lírai én. Amott a könnyed eleganciát csodáltuk, emitt a súlyos, emberiségnyi, nemzeti gondok megrendítő csöndje kísért.
Az ő költészete és személyisége tipikusan átmeneti jelenség. Felé fordu-lunk ezért is: mert ma sincsenek biztos kapaszkodók, fogyóban vannak a megkérdőjelezhetetlen értékek, sok minden viszonylagossá vált. A legjobb Berzsenyi-verseket is ez a feszültség íveli egésszé.
Ami azonban talán a legfontosabb: ezek a költemények sosem magáról a szerzőről beszélnek. Azokról az általános, egyetemes kérdésekről szólnak, melyek minden korban mindannyiunkat foglalkoztatnak: az élet értelméről és a mulandóságról.
Arról, hogy a mának éljünk-e vagy a holnapnak. Arról, hogy a dicső múl-tat értékpusztulás követte az emberiség, illetve a magyarság történetében.
S arról, hogy egyszer mindenképpen megöregszünk és meghalunk. Furcsa talán, de Berzsenyi lényegében közhelyekre építi mondanivalóját. Ráadásul nem is sok közhelyre, s szinte ugyanazokat a megállapításokat variálja. (Lásd például féltucatnyi versében a „szárnyas idő”-motívumot!) Mi lehet akkor a titka ennek a költészetnek? Az ünnepélyes hang talán? A pátosszal szóló dörgedelem? A sorok közötti csöndek dobbanásai? Mert azok a dobbaná-sok a mi szívünk hangjai is?
Ama „férfi as” félszázadnak, a 19. század első felének kétségtelen költé-szettörténeti tendenciája a metaforizálódás. E folyamat a romantika létre-hozta jelenség, s alkalmazásával Berzsenyi megelőlegzi a két-három évtized-del későbbi költői kifejezésmódot.
Versekké jelenetezett, határozott karakterű értékvilága nemcsak a mulandósággal való szembenézésre biztat. Választ is fogalmaz, na-gyon egyszerű s mégis nana-gyon nehéz választ. Tanítása „mindössze”
ennyi: igazság, szépség, jóság, szeretet. Eme értékek jegyében kell(ene) élnünk – mondja. S hogy ez lehetséges, arra bizonyíték a görögség történelme. Akkor ugyanis ezek az értékek
harmonizálták emberivé a létet – üzeni [Halljuk, miket mond a lekötött kalóz…]
című, utolsó versével.
„[…]
Gönyörre nyílt szív nyíladozza A szeretet csuda két virágit:
A szent Poézist és a dicső erényt, Mellyek hajdan öröm ünnepivé kenék A nagy görög nép boldog éltét, S létrehozák örök ideálit.”
A valóság–idea–mulandóság hármassága határozza meg Berzse-nyi költészetét. Verseiben körülírja, múltból és jövőből építi egybe azt az ideálvilágot, amely a meglévővel értékvonatkozásban áll. Ez szolgál mértékként és mintaként számára. Ehhez a mindennapok legegy-szerűbb cselekedeteit is hozzá lehet mérni, ezzel össze lehet vetni a fennállót, a létezőt. Töredékest, fogyatékost, esendőt a tökéletessel.
Azért, hogy ez az itteni világ legalább vonatkoztatási pontokat kapjon életmódhoz, gondolkodáshoz, ízléshez, harmóniához.
A metaforizálódás – és metoni-mizálódás – azt jelenti, hogy a le-írt szavak mögött egy rejtettebb jelentésrendszert kell megkeres-nünk, felfedeznünk. Más szavak-kal szólva: a vers egészében sok-kal többet jelent – s akár mást, miképpen például az allegória –, mint szavainak összessége. Ber-zsenyi Dániel költészete – és egy-egy verse önmagában is – meta-forikus lét-absztrakció.
Az ő beszédmódjának mö-göttes tartománya nagyobb szabadságot ad a befogadónak, mint bármelyik klasszicista költő szövege. Azért, hogy az olvasó a vers segítségével újra- vagy meg-alkothassa a maga véleményét és nézetrendszerét a világról.
A vers egyfajta „képlet”-ként működik tehát, melyet a befoga-dó tölt meg tartalommal. Meg-találhatók benne a dramaturgiai őstípusok, de eddig nem hallott hangon újrafogalmazva. Ilyen például rész és egész, kérdés–vá-lasz, ellentét és harmónia, semmi és egész, örök és pillanatnyi vi-szonya stb.
Szegedy-Maszák Mihály – aki a metaforizálódás mellett a me-tonimizálódást is értelmezi – sze-rint Berzsenyi verseinek jelentése
„félig kimondott”, „nem közvet-lenül hozzáférhető”. Sőt, „legna-gyobb verseinek jelentése kelet-kezésük óta állandóan változik” .
A Berzsenyi által versbefoglalt új világkép lényegét pedig így fogalmazza meg az irodalom-történész: „…megteszi az első lépést a hagyományos allegóriák újrafeldolgozásától a saját jel-kép teremtése felé” (Uo., 99. o.).
Vagyis Berzsenyi a költészet – az emberi lét – fő témáit nemcsak saját hangszerelésben képes megközelíteni, hanem szövegei jelentésének összetettsége révén új dimenziókat hoz létre a befo-gadó számára.
Sz.-M. M., Berzsenyi verstípusai-ról = U., Világkép és stílus, Bp., Magvető, 1980, 114.
idea eszmény
köl-űveinek
Költőnknél mindennek idővonatkozása van. Ő mindent a maga folyamatszerűségében tekint: időben s nem térben szemléli a vilá-got. Szerb Antal ekként fogalmaz Magyar irodalomtörténetében:
„…régebbi korokban a költészetben a térérzék dominált, a költők a dolgokat egymásmellettiségben élték át, mint Dante, aki a bűnök és erények helyét pontosan kiszabta a térben – a romantikával válik a költészet tengelyévé az idő, a lepergő emberélet.”*
Eme igen erőteljes időszemléletnek még egy fontos, kevésbé költé-szeti, inkább emberi magyarázata, lelki oka is van. Mint minden dolog, így a mulandóság is, a megismeréssel legyőzhetővé válik. Egyszerűen tehát az elmúlással való megbékélés okán kell minél közelebbről meg-ismernünk őt. S el kell fogadnunk, hogy mivel „[m]inden csak jelenés”, ezért a világ nélkülünk is létezhet, nélkülünk is lehet hiánytalan.
Ugyanakkor természetesen – mint Kosztolányi Halotti beszéd című verséből is tudjuk – „minden ember egyedüli példány”. Vagyis minden ember élete megismételhetetlenül egyszeri emlékműve idők-nek, szenvedéseknek és örömöknek. Sorsnak és történelemidők-nek, vers-nek, vigasznak, boldogságnak.
Berzsenyi erről szól úgy, hogy nem elmond vagy megállapít, ha-nem a befogadóval együtt rezdülő belső húrokon lényegíti a másiké-vá saját élményét.
Szerep és személyiség kettőssége is szorítja az élete első és utolsó har-madában a világtól szinte elzárt, aztán szántszándékkal elzárkózó embert.
Ifj úkori „hőstettei”-vel, diákcsínyeivel szívesen dicsekszik, testi erejére, szőle-jének nemességére s bő termésére, gazdaságának virágzására büszke. Ami azonban a leginkább foglalkoztatja, az nagyon-nagyon távol van a rögva-lóságtól – s persze mégis közel hozzá. Hogy verset ír, azt szinte véletlenül fedezi fel Kis János papköltő barátja – s küldi el véleményezésre Kazinczynak három költeményét.
Rövid ideig aztán ünnepelt, elismert alkotó – Széchenyi István is a kor legnagyobbjaként tartja számon, gyakran idézi őt. Ekkor azonban közbeszól a fi atal Kölcsey kritikája (Berzsenyi Dániel versei, 1817), miután verset már alig, néhány értekező jellegű művet még ír.
Máig sem tisztázta megbízhatóan az irodalomtörténet, hogy a Kölcsey-bírálatnak mekkora szerepe lehetett Berzsenyi elhallgatásában. Bizonyára lelkére vette Kölcsey kritikájának néhány negatív megállapítását, főleg azo-kat, melyek az ő ihletett megfogalmazásaira vonatkoztak. Vagyis mindarra, ami a mából nézve költészetét olyannyira modernné és egyedivé teszi.
Valószínű azonban, hogy az elmarasztaló kritika már akkor érte el őt, amikor költői ereje amúgy is fogyóban volt. Nem csodálkozhatunk azon, hogy e végteleneket csokorba csomózó férfi ú negyvenéves korára szinte „kiírta” magát. Előfordul, hogy valaki éppen ilyenkor vagy még később kezdi el irodalmi munkásságát, de ez nem gyakori, másrészt Berzsenyi nem ilyen alkat volt. Számára már harmincéves kora körül eljött a számadás ideje. Ekkortájt – pontosan meg nem jelölhető időpontokban, mivel nem keltezte verseit – írta legszebb létösszegző elégiáit.
Miközben a végtelennel hadakozott „a kopár szemhatáron” (Csoó-ri Sándor kifejezése), aközben a gazdálkodás mindennapi nyűgei fog-lalkoztatták. E térben beszorított ember talán ezért is választotta a szabadság – szabadulás?! – egyetlen lehetőségeként az „időutazás”-t.
Talán ezért jelölte ki a maga számára feladatul a világ időben való megmérettetését. A nagy indulatok kimondásához bizonnyal hozzá-járult ez a feszültség is: a költő és a vidéki nemesember szerepének összecsapása belül a lélekben.
* Szerb Antal, Berzsenyi Dániel = Sz. A., Magyar irodalomtörténet, Bp., Magvető, é. n. [1994]6, 271–
277, idézet: 274.
Végezhetsz egy kísérletet Ber-zsenyi vagy más költő verseinek segítségével! Figyeld meg ma-gadon, hogy amikor olvasunk, akkor ezt is „egész testünkkel”
tesszük, mint más tevékenysé-geinket is: ha komoly beleéléssel és lassan haladunk végig egy versen, akkor bizony elpirul-hatunk, kimelegedhetünk, iz-zadhat a tenyerünk, utána úgy érezzük, muszáj felállnunk…
A sejtjeink, a vegetatív ideg-rendszerünk, a vérkeringésünk vagy a kezünk is „olvas” tehát!
Ettől lesz igazi, mély az él-mény! Főleg, ha egy ilyen 220 éves sassal is szembenézünk, amely Berzsenyi kortársa volt! (A jászberényi Lehel Vezér Gim-náziumban őrzik ezt a hagyo-mány állítása szerint a 18–19.
század fordulóján kitömött példányt!)
1.
Berzsenyi Dániel a Vas megyei Egyhá-zashetyén (Hetyén) született.
A szombathelyi költő-szobron (lásd a fejezetnyitó oldalon is egy másik néző-pontból!) jól látható a törekvés, hogy az alkotó megfeleljen Berzsenyi, illetve saját kora (1896), továbbá a vélhető jövendő elvárásainak. A talapzat egyik oldalának felirata így szól (A felkölt nemességhez című versből): „Csak sast nemzenek a sasok”. Berzsenyi versei ostromolták először eséllyel az egeket irodalmunkban. Mintha a szobor is egy sas röptét követné tekintetével…
Ha Vasban vagy Somogyban jártok, sok-sok Berzsenyi-em-lékkel találkozhattok! Indulás előtt gyűjtsétek össze, hol mit kellene megnézni!
2.
Készítsetek táblázatot a szüksé-ges GPS-koordinátákkal!
3.
Vagy: rejtsétek el (virtuálisan) egy vers strófáit, s adjátok meg a többieknek a koordinátákat!
4.
A niklai Berzsenyi-kúria
132
ii. rész \ portrék \ berzsenyi dániel A csizmacsinálás | Érdemkoszorúzta müvésze. | Méltóságos termetü férfi . | Majd akkora volt ő, | Mint a bajúsz orrának alatta. |133
Költőnknél mindennek idővonatkozása van. Ő mindent a maga folyamatszerűségében tekint: időben s nem térben szemléli a vilá-got. Szerb Antal ekként fogalmaz Magyar irodalomtörténetében:
„…régebbi korokban a költészetben a térérzék dominált, a költők a dolgokat egymásmellettiségben élték át, mint Dante, aki a bűnök és erények helyét pontosan kiszabta a térben – a romantikával válik a költészet tengelyévé az idő, a lepergő emberélet.”*
Eme igen erőteljes időszemléletnek még egy fontos, kevésbé költé-szeti, inkább emberi magyarázata, lelki oka is van. Mint minden dolog, így a mulandóság is, a megismeréssel legyőzhetővé válik. Egyszerűen tehát az elmúlással való megbékélés okán kell minél közelebbről meg-ismernünk őt. S el kell fogadnunk, hogy mivel „[m]inden csak jelenés”, ezért a világ nélkülünk is létezhet, nélkülünk is lehet hiánytalan.
Ugyanakkor természetesen – mint Kosztolányi Halotti beszéd című verséből is tudjuk – „minden ember egyedüli példány”. Vagyis minden ember élete megismételhetetlenül egyszeri emlékműve idők-nek, szenvedéseknek és örömöknek. Sorsnak és történelemidők-nek, vers-nek, vigasznak, boldogságnak.
Berzsenyi erről szól úgy, hogy nem elmond vagy megállapít, ha-nem a befogadóval együtt rezdülő belső húrokon lényegíti a másiké-vá saját élményét.
Szerep és személyiség kettőssége is szorítja az élete első és utolsó har-madában a világtól szinte elzárt, aztán szántszándékkal elzárkózó embert.
Ifj úkori „hőstettei”-vel, diákcsínyeivel szívesen dicsekszik, testi erejére, szőle-jének nemességére s bő termésére, gazdaságának virágzására büszke. Ami azonban a leginkább foglalkoztatja, az nagyon-nagyon távol van a rögva-lóságtól – s persze mégis közel hozzá. Hogy verset ír, azt szinte véletlenül fedezi fel Kis János papköltő barátja – s küldi el véleményezésre Kazinczynak három költeményét.
Rövid ideig aztán ünnepelt, elismert alkotó – Széchenyi István is a kor legnagyobbjaként tartja számon, gyakran idézi őt. Ekkor azonban közbeszól a fi atal Kölcsey kritikája (Berzsenyi Dániel versei, 1817), miután verset már alig, néhány értekező jellegű művet még ír.
Máig sem tisztázta megbízhatóan az irodalomtörténet, hogy a Kölcsey-bírálatnak mekkora szerepe lehetett Berzsenyi elhallgatásában. Bizonyára lelkére vette Kölcsey kritikájának néhány negatív megállapítását, főleg azo-kat, melyek az ő ihletett megfogalmazásaira vonatkoztak. Vagyis mindarra, ami a mából nézve költészetét olyannyira modernné és egyedivé teszi.
Valószínű azonban, hogy az elmarasztaló kritika már akkor érte el őt, amikor költői ereje amúgy is fogyóban volt. Nem csodálkozhatunk azon, hogy e végteleneket csokorba csomózó férfi ú negyvenéves korára szinte „kiírta” magát. Előfordul, hogy valaki éppen ilyenkor vagy még később kezdi el irodalmi munkásságát, de ez nem gyakori, másrészt Berzsenyi nem ilyen alkat volt. Számára már harmincéves kora körül eljött a számadás ideje. Ekkortájt – pontosan meg nem jelölhető időpontokban, mivel nem keltezte verseit – írta legszebb létösszegző elégiáit.
Miközben a végtelennel hadakozott „a kopár szemhatáron” (Csoó-ri Sándor kifejezése), aközben a gazdálkodás mindennapi nyűgei fog-lalkoztatták. E térben beszorított ember talán ezért is választotta a szabadság – szabadulás?! – egyetlen lehetőségeként az „időutazás”-t.
Talán ezért jelölte ki a maga számára feladatul a világ időben való megmérettetését. A nagy indulatok kimondásához bizonnyal hozzá-járult ez a feszültség is: a költő és a vidéki nemesember szerepének összecsapása belül a lélekben.
* Szerb Antal, Berzsenyi Dániel = Sz. A., Magyar irodalomtörténet, Bp., Magvető, é. n. [1994]6, 271–
277, idézet: 274.
Végezhetsz egy kísérletet Ber-zsenyi vagy más költő verseinek segítségével! Figyeld meg ma-gadon, hogy amikor olvasunk, akkor ezt is „egész testünkkel”
tesszük, mint más tevékenysé-geinket is: ha komoly beleéléssel és lassan haladunk végig egy versen, akkor bizony elpirul-hatunk, kimelegedhetünk, iz-zadhat a tenyerünk, utána úgy érezzük, muszáj felállnunk…
A sejtjeink, a vegetatív ideg-rendszerünk, a vérkeringésünk vagy a kezünk is „olvas” tehát!
Ettől lesz igazi, mély az él-mény! Főleg, ha egy ilyen 220 éves sassal is szembenézünk, amely Berzsenyi kortársa volt! (A jászberényi Lehel Vezér Gim-náziumban őrzik ezt a hagyo-mány állítása szerint a 18–19.
század fordulóján kitömött példányt!)
1.
Berzsenyi Dániel a Vas megyei Egyhá-zashetyén (Hetyén) született.
A szombathelyi költő-szobron (lásd a fejezetnyitó oldalon is egy másik néző-pontból!) jól látható a törekvés, hogy az alkotó megfeleljen Berzsenyi, illetve saját kora (1896), továbbá a vélhető jövendő elvárásainak. A talapzat egyik oldalának felirata így szól (A felkölt nemességhez című versből): „Csak sast nemzenek a sasok”. Berzsenyi versei ostromolták először eséllyel az egeket irodalmunkban. Mintha a szobor is egy sas röptét követné tekintetével…
Ha Vasban vagy Somogyban jártok, sok-sok Berzsenyi-em-lékkel találkozhattok! Indulás előtt gyűjtsétek össze, hol mit kellene megnézni!
2.
Készítsetek táblázatot a szüksé-ges GPS-koordinátákkal!
3.
Vagy: rejtsétek el (virtuálisan) egy vers strófáit, s adjátok meg a többieknek a koordinátákat!
4.
A niklai Berzsenyi-kúria
Klasszicizmus és romantika ket-tőssége még műfajválasztásá-ban is tetten érhető: egyfelől a fegyelmezett döntés és annak
„végrehajtása”. Az óda legyen óda, az elégia elégia és így to-vább. Másfelől éppen attól lesz valamely műfaj klasszikus meg-testesítője egy-egy vers, hogy az át-átlépi, meg-megsérti az adott műfaj szabályait. Olykor a tarta-lom romantikus izzása majdnem szétfeszíti a fegyelmezett és mér-téktartó formát.
Ennél is különösebb vonása azonban a berzsenyis műfajvá-lasztásnak, hogy az ódák, elé-giák, episztolák szinte időrend szerinti követik egymást. S ha fi gyelmesen szemlélődünk, ak-kor észrevehetjük, hogy a múlt-tal, időszembesítéssel elsősorban az ódák foglalkoznak, a jelent s annak mulandóságát az elégiák igyekeznek megközelíteni, az episztoláknak pedig erőteljes jö-vővonatkozásuk van.
Ennél is különösebb vonása azonban a berzsenyis műfajvá-lasztásnak, hogy az ódák, elé-giák, episztolák szinte időrend szerinti követik egymást. S ha fi gyelmesen szemlélődünk, ak-kor észrevehetjük, hogy a múlt-tal, időszembesítéssel elsősorban az ódák foglalkoznak, a jelent s annak mulandóságát az elégiák igyekeznek megközelíteni, az episztoláknak pedig erőteljes jö-vővonatkozásuk van.