„Jones úr, ön túlságosan is jó.
Nem erre a világra való.”
(Millerné) A Tom Jones című regény „enciklopédia”. Pikareszk, mint Swift Gullivere.
A következő évszázad derekán játszódó cselekmény s a jellemek valósze-rűsége azonban az első realista regénnyé teszik a fi eldingi életmű csúcsát jelentő alkotást.
Az utazás itt már nemcsak külső színtereken – akár álomi tájakon – zajlik, hanem belül a lélekben is. A villoni őszinteséggel és humorérzékkel, életszeretettel megáldott talált gyermek, Tom úrfi kalandos élettörténe-tét a végül elnyert boldogság derűje lengi át keresztül-kasul. Tom Jones egyszerűen nem tud veszíteni az életben, mert környezetével, mindenkivel szemben behozhatatlan előnye van. Ő minden hibájával együtt is vállalja saját magát. Ez az őszinteség és keresetlen egyszerűség, segítőkészség és jó-ság a biztosítéka annak, hogy Tom nem keveredik kora társadalmi életének konfl iktusaiba. Sosem viselkedik képmutató módon, s gyarlóságait – ha meg nem is bánja, de – teljes mélységükben feltárja szerettei előtt.
E regény egészét ugyanis határtalan jókedv, derű s az a hit hatja át, hogy minden gyűlölködés és ármány ellenére az ember lehet jó is, kedves is, sze-retetreméltó s barátságos is – egyáltalán és végre: boldog is.
Önrefl exió s önirónia, kaland, pikareszk műfaj, lélektaniság, realizmus, boldog vég (happy end). Alig-alig egymáshoz illeszthető fogalmak, sőt, olykor szinte kizárják egymást. Fielding regénye – szintetizáló jel-lege okán is – kivételes pillanata az irodalomtörténetnek. Az író a fi a-tal műfajt, a regényt szeretné nagykorúvá tenni, ezért mindenképpen a teljesség élményét kell közvetítenie. Ő ezt a reneszánsz életérzést nyújtja egyrészt a korfestéssel, másrészt pedig hőse, Tom Jones jelle-mének megrajzolásával.
Mind a történetet, mind a jellemábrázolást tekintve végigkö-vethetjük a hitelességre a legapróbb részletekig ügyelő írói szándék megvalósulását. Például a csillagok járásának vagy a holdjárásnak a bemutatása tökéletesen megfelel a valóságos 1745-ös év valósá-gos csillagászati eseményeinek. A képzelet szülte mozzanatok sem tűnnek e bő sodrú cselekményfolyamban sem esetlegesnek, sem mesterkéltnek.
Henry Fielding (1707–1754) Három képünkön: Albert Finney
Tom Jones szerepében. Tony Richardson fi mje, forgatókönyv: John Osborne (1963)
A regény egészét áthatja a már emlegetett fi nom lebegés: egy-szerűség és lehetetlen bonyolultság kettőssége. Így az ellentétekből szerveződő világ ábrázolásának szándéka is megtalálható a Tom Jones-eposzban. S közben minden komolyságot játék és irónia neme-sít nemcsak sorssá, hanem hétköznapokban élhető életté is. Valódi életté: testi-lelki nyavalyákkal és testi-lelki örömökkel, galádsággal, szeretettel és szókimondással teli hétköznapi életté.
Stendhal szerint a Tom Jones úgy viszonyul az összes többi regény-hez, mint ahogyan az Íliász mértékköve minden más eposznak – di-cséretként, értékelésként ennél több aligha mondható.
Vizsgáld meg a Fielding-regényben a szerző beszédpozíció-váltásait! Tisz-tázd narratíva és narráció fogalmát! Értelmezd beszédmód, stílus és világ-kép egymáshoz való viszonyát!
1.
Nézd meg valamelyik Fielding-regényből készült fi lmet! A leghíresebb az 1963-ban készült Tom Jones, Tony Richardson rendezésében – ebből köz-lünk néhány képet könyvünkben mi is.
2.
Legutóbb 1997-ben készült tévéfi lmsorozat a regényből. Nézzetek utána ennek is!
3.
„Kedves olvasóm, én természete-sen nem is sejtem, milyen ember vagy te. Lehet, hogy éppannyira ismered az emberi természetet, mint annak idején maga Shakes-peare, de az is megeshetik, hogy nem vagy bölcsebb, mint egyik-másik kiadója. Nehogy tehát az utóbbi eset következzék be, jó-nak látom, hogy mielőtt tovább mennénk, egynémely épületes intelemben részesítselek, mert nem szeretném, ha ugyanolyan otromba módon félreértenél, mint ahogy az említett kiadók félreértették és félremagyarázták szerzőjüket.
Először is óva intelek attól, hogy a történetemben előfordu-ló epizódokat hebehurgya mó-don a tárgyhoz nem tartozónak vagy célkitűzésemtől elütőnek bélyegezd csak azért, mert nem jössz rá az első pillanatban, hogy miképpen segítik az ilyen epizó-dok a célkitűzést. Joggal tekint-hetjük ezt a művet olyan univer-zumnak, amelynek én vagyok a teremtője, hallatlan arcátlanságra vall tehát, ha valami kis kritikus-féreg odáig merészkedik, hogy munkám bármely részében hibát talál, mielőtt eljutott volna a vég-kifejletig, s nem tudhatja, milyen összefüggések vannak az egész műben. Beismerem, hogy ez a megjegyzés és ez a szókép bizony nagyon túlzó, de másképp nem tudom szemléltetően kifejezni, mekkora a különbség egy első-rendű író és egy alacsonyelső-rendű kritikus között.
75
konyha sötéte, | Úgy oszlott a ború | Hősünk komor orra hegyéről, | Midőn e szót ejtette ki: „Megvan!” || S a kiváncsi világ azt
Az utókor nem fukarkodott a Fieldinget illető elismerő jelzőkkel. Byron
„a próza Homéroszá”-nak, Walter Scott „az angol regény atyjá”-nak nevez-te őt. Kétségnevez-telen, hogy a Tom Jones egészében – s bizonyos elemeiben különösen – a modernség eszközeit teremtette meg és használta fel. Kom-ponálásban, jellemábrázolásban, hangnemben, stílusban, világképben, s min-denekelőtt narrációjában, szerző és elbeszélő sajátos viszonyának közvetlen, addig nem tapasztalt ábrázolásában egészen újszerű a szöveg. E beszédpo-zíció lehetővé teszi, hogy a szerző humorral és iróniával tekintse önmagát mint írót s az olvasót mint olvasót. Szeretné megosztani közönségével az alkotás gondjait, illetve a regény megszületésének izgalmát.
A Tom Jones nemcsak Tom Jones élettörténete, hanem egy darabka Henry Fielding életéből is. A nagyívű epikus kompozícióba a szerző bele-rejtett egy másik „regény”-t, a mű megszületésének történetét. A szerző állandó „beszélgetés”-ben van az elbeszélővel, hőseivel s az olvasóval, így a beavatás élményét nyújtja. Úgy érezzük, mi is beleszólhatunk Tom úrfi vagy szerelme, Sophia életének alakításába. Fielding még azt is eljátssza, hogy ő csak lejegyzője az eseményeknek, minden a saját törvényei szerint történik.
S mi el is hisszük neki…
Szerzőnk szövegének beszédmódja és elbeszélésmódja a legmodernebb, 20. század végi írók és irodalmárok elvárásainak is eleget tesz. Bizonyos érte-lemben joggal kérdezhetjük: hogyan is lehete(tt) Fielding után prózát írni?
Hiszen abban a pillanatban, amikor az ő tollán a (poszt)modern regény létre-jött, az egyszerre a maga tökéletességében teremtődött meg.
A kompozíció fegyelme, a szövegszerveződés és a narráció szintjeinek többszörözése, az állandó önértelmezés és önrefl exió jellemzi a Tom Jonest.
Mindezt úgy valósítja meg Fielding, hogy közben egy percre sem téveszti szem elől olvasója elváráshorizontját. Műve minden ízében megfelel a klasz-szikus regény követelményeinek. Ekképpen modern és „régimódi” egyszerre.
Talán csak Shakespeare tudott ugyanabban a szövegben magasrendű mű-vészetet és lektűrt ötvözni. Ő tudott ennyire művészi szöveget populáris regiszterre (’közérthető nyelvre’) hangszerelni.
Az argentin Jorge Luis Borges, a kolumbiai Gabriel García Márquez írá-sainak elbeszélésmódja egyaránt fellelhető a fi eldingi regényben. Hasonló-képpen a magyar Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter látásmódja.
De a tolsztoji, csehovi, kafkai narratíva, a Th omas Mann-i zenei szerkezet különleges szövegritmusának, többszörös narrációjának ősképe is.
A fi eldingi beszédmódot és írástechnikát a 20. századi szépirodalom viszi s fejleszti tovább. Ám azt az őszinte életörömöt, amely e regény soraiból árad, feltámasztani talán már soha nem tudja senki. Sem irodalom, sem más hatalom.
Íme, adok neked egy másik jó tanácsot is, derék kis féreg: ne állíts olyant, hogy bizonyos itt szereplő fi gurák túlontúl hasonlí-tanak egymáshoz, mint például a hetedik és a kilencedik könyvben bemutatott két fogadósné. Tudd meg, barátom, vannak bizonyos jellemvonások, amelyek az egy-azon hivatást vagy foglalkozást űző emberek legnagyobb részé-ben megtalálhatók. Kiemelni ezeket a közös vonásokat, de egyben megmutatni a különb-séget hatásaikban: ebben áll többek között a jó író tehetsége.
De abban is, hogy felismerje az árnyalatnyi eltéréseket két olyan személy között, akin ugyanaz a bűn vagy hóbort uralkodik. Már-pedig ez a képesség igen kevés íróban van meg; természetes te-hát, hogy az igazi éleslátás is ke-vés olvasóban lehet meg, noha, azt hiszem, ezeket az árnyalato-kat megfi gyelni – legalábbis azok számára, akik képesek rá – igen nagy élvezet. De lássunk példát:
senki sem téveszti össze Arany-bornyi Dőzsömér és Bájgúnárdy Bódog urat, de azt felismerni, hogy mi a különbség Bájgúnár-dy Bódog és Kellemfy Arszlán úr között, ahhoz már sokkal élesebb ítélőképesség kell. […]”
Henry Fielding, Tom Jones, Bu-karest, Kriterion, 1971. II, 5–6;
Julow Viktor fordítása