„Korán jött ember”, „a legmagányosabb poéta” – szoktuk őt jelzőkkel illetni Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének kifejezései és felfogása nyomán*.
Korának egyik legelhagyatottabb, legszomorúbb, ugyanakkor dévaj vidám-sággal is megáldott, szikrázó humorú garabonciása volt. Dorottya című víg-eposzát vagy a Karnyónét, e ma is színpadi sikereket arató darabját említjük bizonyításképpen.
Költő, pedagógus, műfordító, botanikus és nyelvzseni. Szellemes vitatkozó – és nagy gyalogló is: mint majd Petőfi és Kassák lesznek azok immár a vasút, sőt a gépkocsi századában. De a 20. – sőt, 21. – századot jövendölte magá-nak a megértés századaként ő maga is. Saját korával nem találhatta meg az azonosulási pontokat. A legmélyebb emberi-költői rokonságot pedig való-színűleg József Attilával tartja, akinek ezt a szóképet ajándékozta: „…a nagy semminek ágán…” (Dr. Főldiről egy töredék) Mert ezt a sort folytatja majd a 20. századi költő: „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog…” (Re-ménytelenül). Titokzatos-szép egybecsengés ez, mely közvetlenül bizonyítja, hogy a versek együtt mindig többet mondanak nekünk, mint külön-külön.
Hisz csak egymás számára rejtegetett motívumaik mutatkozhatnak így meg.
Csokonai betetőzője a magyar irodalmi felvilágosodásnak, klasszi-cizmusnak, rokokó költészetnek. Néhány művében pedig már ott érezhetők a következő korszak, a szentimentalizmus, a romantika, sőt a népiesség stílusjegyei is. Költészetét különösen jellemzi a sokszínű-ség, a „stílkeverék” vagy „stílkeveredés”, ahogyan Horváth János, a 20.
század egyik legjelentősebb irodalomtörténésze nevezi e jelenséget.
Költőnk korai verseiben klasszicista öltözetben jelentkezik, majd rokokó jegyek vegyülnek szövegeibe. Aztán beszivárognak népies vonások, hogy később mindezek helyet engedjenek az érzékenység Harminckét évet élt ő is és József Attila
is – aki pontosan 100 évvel Csokonai halála után szüketett…
József Attila (1905–1937). Nem hasonlí-tanak egymásra…?
Költészetünk történetében vannak olyan, a legnagyobbak között emlegetett alkotók, akiknek világképe s műveiknek összessége sajátos, egyedi értékein túl úgynevezett összegző jelentőséget, szintetizáló jelleget is magában hor-doz. Ilyen költő Csokonai vagy József Attila, Petőfi Sándor, Ady Endre, Babits Mihály s még néhányan.
* Szerb Antal, Csokonai Vitéz Mihály = SZ. A., Magyar irodalomtörténet, Bp., Magvető, é. n. [1994]6, 283–290.
Nem bizonyított, hogy József Attila szándékosan használt fel Csokonaira utaló szóképet Reménytelenül című vers-ben. A szó szerinti egyezés titka a két személyiség hasonló sorsában kereshető inkább. Abban az életérzésben, mely valamilyen ésszel fel nem fogható okok folytán ugyanazo-kat a szavaugyanazo-kat hívja két költő ajkára, több mint száz év kü-lönbséggel. Ez azt jelenti, hogy mindketten állandóan csak a magányról írtak. Továbbá hogy mindkettejüknek sza-badsághiányos élet jutott osztályrészül. Ebben semmilyen változás nem történt volna az eltelt másfél évszázad alatt?
Ha a két vers teljes szövegének összefüggésében te-kintjük „a semmi ágán” kifejezést, motívumot, jól érzékel-hető a két alkalmazás között eltelt irodalomtörténeti idő is. Csokonai a maga költői képét még egy hasonlat-meg-személyesítés elemeként hozta létre. József Attila pedig ezzel a képpel az egész szöveget áthatóvá változtatta a
kozmikus árvaság-motívumot. Csokonainál a kifejezésnek illusztráló, József Attilánál alapjelentés-hordozó szerepe van. Ez a jelentés emitt is egy többszörös megszemélye-sítésre szerveződik, egészében azonban összetett költői képpé formálódik át a versindító motívum.
Ebből a példából is láthatjuk, hogy a műalkotás jelenté-se mindig nyitott. Egy vers sohajelenté-sem lezárható, befejezhető valami, hanem idő és tapasztalat, értelem és érzelem alakí-totta, hangulatok dédelgette varázslatos világ.
Ennek a világnak mérnöke a költő: s hogy Csokonai vagy József Attila egy adott pillanatban ugyanazt a való-ságdarabkát személyesíti meg a saját élete minden csa-lódásával, elhagyatottságával és árvaságával úgy, hogy ebben a mondandóban még egyfajta tragikus-groteszk je-lentésárnyalat is érzékelhető, ez maga a „kimondhatatlan-ság”. Ez az, ami „logika; de nem tudomány” (József Attila).
elemeinek. A sajnálatosan korán záruló emberi-költői pálya végén pedig megjelennek a preromantika rendkívüli képei, gondolatrend-szerei. A Vörösmartyt, Petőfi t, Aranyt, Adyt, József Attilát előlegző, a személyiség legmélyebb mélyéről feltörő indulatokat az elmúlással, a Semmivel, a minden dolgok végével való szembenézés megrendültsé-ge fegyelmezi verssé, emberi szóvá. S változtatja majd a minden pusz-tuláson úrrá levő – a Csokonai-kutató Julow Viktor kifejezésével –
„mozarti derű”-vé: megbékéléssé sorssal, kiszolgáltatottsággal, halállal.
rokokó_ „Nem törődni az élet ko-moly oldalával, többnyire felületesség, de néha a legnagyobb áldozat, amit ember hozhat eszményiért. Pompa-dour holttestét éjszaka, lopva, sarag-lyán, egy durva kendővel letakarva vitték ki a palotából, ahol egy pillanat-ra sem állt meg az ünnep. Ez a rokokó:
mindhalálig, mártírosan, bármilyen áldozatok árán is fenntartani azt a fi k-ciót, hogy az élet szép, a földön lenni ünnepély.” (Szerb Antal, I. m., 289.) rokokó_ A ~ a személyes lét öröm-teli pillanatait foglalta versbe. A stílus-eszmény kedvelt műfaja, az anakreoni dal a szerelem és a bor örömét hirdet-te. A szentimentális szerzők elérhetet-len boldogságra vágytak, a személyiség titokzatos világát kívánták szavakba foglalni. Az eltérő stílusirányzatokal élő Csokonai műveiben jelen van a fi lozofi -kus létértelmezés is.
Te még ki(ke)t tennél bele a nagy összegző költők névsorába?
1.
Ízlelgesd, értelmezd, elemezd „a semmi ága” kifejezés Csokonai–József Attila közti vándorútját! (Megkeresheted Szke György tanulmányát:
„Űr a lelkem.” A kései József Attila, Bp., Párbeszéd, 1992, 82–83.) (12.-ben is előkerül majd ez a motívum, érdemes „előredolgozni”!)
2. Hasonlítsd össze a két költő
ka-raktervonásait a képeken! Lehet, hogy nem véletlen a „Semmi”-vel való „közös” találkozásuk…?
3.
112
ii. rész \ portrék \ csokonai vitéz mihály holdsúgár, | És ennek okáért | Látogatá őt | Az egész falu népe | Oly szorgalmatosan; | Elannyira, hogy | Be se’ nézett más113
Csokonai Vitéz Mihály
(1773–1805)
„…a semmiből világokat”
(A Magánossághoz)
Élet, szerelem, költészet
„Korán jött ember”, „a legmagányosabb poéta” – szoktuk őt jelzőkkel illetni Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének kifejezései és felfogása nyomán*.
Korának egyik legelhagyatottabb, legszomorúbb, ugyanakkor dévaj vidám-sággal is megáldott, szikrázó humorú garabonciása volt. Dorottya című víg-eposzát vagy a Karnyónét, e ma is színpadi sikereket arató darabját említjük bizonyításképpen.
Költő, pedagógus, műfordító, botanikus és nyelvzseni. Szellemes vitatkozó – és nagy gyalogló is: mint majd Petőfi és Kassák lesznek azok immár a vasút, sőt a gépkocsi századában. De a 20. – sőt, 21. – századot jövendölte magá-nak a megértés századaként ő maga is. Saját korával nem találhatta meg az azonosulási pontokat. A legmélyebb emberi-költői rokonságot pedig való-színűleg József Attilával tartja, akinek ezt a szóképet ajándékozta: „…a nagy semminek ágán…” (Dr. Főldiről egy töredék) Mert ezt a sort folytatja majd a 20. századi költő: „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog…” (Re-ménytelenül). Titokzatos-szép egybecsengés ez, mely közvetlenül bizonyítja, hogy a versek együtt mindig többet mondanak nekünk, mint külön-külön.
Hisz csak egymás számára rejtegetett motívumaik mutatkozhatnak így meg.
Csokonai betetőzője a magyar irodalmi felvilágosodásnak, klasszi-cizmusnak, rokokó költészetnek. Néhány művében pedig már ott érezhetők a következő korszak, a szentimentalizmus, a romantika, sőt a népiesség stílusjegyei is. Költészetét különösen jellemzi a sokszínű-ség, a „stílkeverék” vagy „stílkeveredés”, ahogyan Horváth János, a 20.
század egyik legjelentősebb irodalomtörténésze nevezi e jelenséget.
Költőnk korai verseiben klasszicista öltözetben jelentkezik, majd rokokó jegyek vegyülnek szövegeibe. Aztán beszivárognak népies vonások, hogy később mindezek helyet engedjenek az érzékenység Harminckét évet élt ő is és József Attila
is – aki pontosan 100 évvel Csokonai halála után szüketett…
József Attila (1905–1937). Nem hasonlí-tanak egymásra…?
Költészetünk történetében vannak olyan, a legnagyobbak között emlegetett alkotók, akiknek világképe s műveiknek összessége sajátos, egyedi értékein túl úgynevezett összegző jelentőséget, szintetizáló jelleget is magában hor-doz. Ilyen költő Csokonai vagy József Attila, Petőfi Sándor, Ady Endre, Babits Mihály s még néhányan.
* Szerb Antal, Csokonai Vitéz Mihály = SZ. A., Magyar irodalomtörténet, Bp., Magvető, é. n. [1994]6, 283–290.
Nem bizonyított, hogy József Attila szándékosan használt fel Csokonaira utaló szóképet Reménytelenül című vers-ben. A szó szerinti egyezés titka a két személyiség hasonló sorsában kereshető inkább. Abban az életérzésben, mely valamilyen ésszel fel nem fogható okok folytán ugyanazo-kat a szavaugyanazo-kat hívja két költő ajkára, több mint száz év kü-lönbséggel. Ez azt jelenti, hogy mindketten állandóan csak a magányról írtak. Továbbá hogy mindkettejüknek sza-badsághiányos élet jutott osztályrészül. Ebben semmilyen változás nem történt volna az eltelt másfél évszázad alatt?
Ha a két vers teljes szövegének összefüggésében te-kintjük „a semmi ágán” kifejezést, motívumot, jól érzékel-hető a két alkalmazás között eltelt irodalomtörténeti idő is. Csokonai a maga költői képét még egy hasonlat-meg-személyesítés elemeként hozta létre. József Attila pedig ezzel a képpel az egész szöveget áthatóvá változtatta a
kozmikus árvaság-motívumot. Csokonainál a kifejezésnek illusztráló, József Attilánál alapjelentés-hordozó szerepe van. Ez a jelentés emitt is egy többszörös megszemélye-sítésre szerveződik, egészében azonban összetett költői képpé formálódik át a versindító motívum.
Ebből a példából is láthatjuk, hogy a műalkotás jelenté-se mindig nyitott. Egy vers sohajelenté-sem lezárható, befejezhető valami, hanem idő és tapasztalat, értelem és érzelem alakí-totta, hangulatok dédelgette varázslatos világ.
Ennek a világnak mérnöke a költő: s hogy Csokonai vagy József Attila egy adott pillanatban ugyanazt a való-ságdarabkát személyesíti meg a saját élete minden csa-lódásával, elhagyatottságával és árvaságával úgy, hogy ebben a mondandóban még egyfajta tragikus-groteszk je-lentésárnyalat is érzékelhető, ez maga a „kimondhatatlan-ság”. Ez az, ami „logika; de nem tudomány” (József Attila).
elemeinek. A sajnálatosan korán záruló emberi-költői pálya végén pedig megjelennek a preromantika rendkívüli képei, gondolatrend-szerei. A Vörösmartyt, Petőfi t, Aranyt, Adyt, József Attilát előlegző, a személyiség legmélyebb mélyéről feltörő indulatokat az elmúlással, a Semmivel, a minden dolgok végével való szembenézés megrendültsé-ge fegyelmezi verssé, emberi szóvá. S változtatja majd a minden pusz-tuláson úrrá levő – a Csokonai-kutató Julow Viktor kifejezésével –
„mozarti derű”-vé: megbékéléssé sorssal, kiszolgáltatottsággal, halállal.
rokokó_ „Nem törődni az élet ko-moly oldalával, többnyire felületesség, de néha a legnagyobb áldozat, amit ember hozhat eszményiért. Pompa-dour holttestét éjszaka, lopva, sarag-lyán, egy durva kendővel letakarva vitték ki a palotából, ahol egy pillanat-ra sem állt meg az ünnep. Ez a rokokó:
mindhalálig, mártírosan, bármilyen áldozatok árán is fenntartani azt a fi k-ciót, hogy az élet szép, a földön lenni ünnepély.” (Szerb Antal, I. m., 289.) rokokó_ A ~ a személyes lét öröm-teli pillanatait foglalta versbe. A stílus-eszmény kedvelt műfaja, az anakreoni dal a szerelem és a bor örömét hirdet-te. A szentimentális szerzők elérhetet-len boldogságra vágytak, a személyiség titokzatos világát kívánták szavakba foglalni. Az eltérő stílusirányzatokal élő Csokonai műveiben jelen van a fi lozofi -kus létértelmezés is.
Te még ki(ke)t tennél bele a nagy összegző költők névsorába?
1.
Ízlelgesd, értelmezd, elemezd „a semmi ága” kifejezés Csokonai–József Attila közti vándorútját! (Megkeresheted Szke György tanulmányát:
„Űr a lelkem.” A kései József Attila, Bp., Párbeszéd, 1992, 82–83.) (12.-ben is előkerül majd ez a motívum, érdemes „előredolgozni”!)
2. Hasonlítsd össze a két költő
ka-raktervonásait a képeken! Lehet, hogy nem véletlen a „Semmi”-vel való „közös” találkozásuk…?
3.
Csokonai egyéni hangját először a rokokóban leli meg. Érzi, hogy szakítania kell a klasszicizmus egyformaság-korlátaival. Ezért rokokó dalai jelentenek számára kiútlehetőséget, adják meg a saját költői hang megtalálásának esélyét.
Az estve című hosszabb költeményre rousseau-i gondolatok, a Konstancinápolyra Voltaire-t idéző egyházellenesség jellemző. Ezek a versek azt a költőt mutatják, aki virtuóz világossággal tud versben szólni mély fi lozófi áról is. Aki lényegében minden feladatot könnyű-szerrel végrehajt, ami költő számára adódhat a magyar nyelvben. A ro-kokó vagy a népies jellegű versek azonban már azt a versírót jellemzik, aki a „feladatköltészet” helyett majd az „élményköltészet”* (Szegedy-Maszák Mihály kifejezései) egyik megteremtője lesz irodalmunkban.
Ekkor Csokonai már nem akar közvetlenül tanítani. Nem leírni szeret-ne dolgokat, embereket, jelenségeket, haszeret-nem a látszatok mögötti va-lóság megragadása lesz a célja. Ahogyan szintén József Attila fogalmaz több, mint ötnegyed évszázaddal később: „az igazat mondd, ne csak a valódit” (Th omas Mann üdvözlése).
A rokokó tudatosan vállalt költőszerepe is szűkös lesz azonban an-nak számára, akinek állandóan a szellemi-anyagi nincstelenséggel kell szembenéznie. E verseiben is ott érezhető – minden boldogság, rep-desés, madárdal és aprócska kincs ellenére is – a szenvedés: az öröm csak röpke másodperc a végtelenben…
Igen erőteljes e versekben az önmeggyőzés szándéka: szerzőjük szeretné elhitetni magával, hogy ő most boldog ember…
Vajda Juliannát azonban máshoz adják férjhez, költőnk búcsúzik tőle A Reményhez című létösszegző versben. De nemcsak tőle, hanem a bol-dogságnak legcsekélyebb reményétől is, s talán már az élettől is. A tiszta értékszerkezetű vers életképből észrevétlenül, mégis a szemünk előtt lesz létfi lozófi ává. A szöveg évszázadok ízlésvilágait öleli át, érintkezteti egymás-sal a költői teremtés és az olvasói újrateremtés katartikus pillanatában.
Csokonai felhasználja a nyelv, a vers- és költészettan, az esztétika, a szerelem- és a „megmaradástan” minden eszközét. A mű, a vers meg-születik, s mögötte minden eltűnik, megszűnik, a szövegbe beleszívódik.
A szövegbe, melyben nincsen egyetlen felesleges névelő, oda nem illő szó, mely a valóság teremtett részeként az egész illúzióját nyújtja. Ettől igazán modern, ma is élő és eleven erővel ható Csokonai Vitéz Mihály költészete.
A boldogság
Most jázminos lugasban, E nyári hűvös estvén, Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat És csókolódva tréfál, Míg barna szép hajával Zefi r susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát A zőld gyepágyra tettem És gyenge rózsaszállal Száját be is csináltam, Amott Anakreonnak Kellő danái vannak Kaskámba friss eperrel.
Egy öszveséggel íly sok Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?
(1797)
Csokonai Lillája
létösszegz vers A személyiség önfejlődését lírai módon ábrázoló köl-teménytípus, mely az egyén tulajdon-ságait, gondolatait, érzelmeit általá-nosítható életérzésekként mutatja be.
Gyakran idő- és értékszembesítéssel jár együtt.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém?
Csak maradj magadnak! Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak;
Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem.
Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen, A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. – Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! – Isten véletek!
(1803)
„Az expresszionista Berzsenyi oszloprengető ódái mellett ezek az impresszionista Lilla-dalok azok, amelyek elevenen maradtak a Vörösmarty előtti költészetből, és a versszerető embert ma is felviszik abba a tisztább régióba, ahová csak a zene és a versek vezetnek. Mi tette ilyen viharállóvá ezeket a kis verseket? Bizo-nyára a forma, a forma a szó legmagasabb értelmében, amikor önmagába zárt tökéletességet jelent. A művész forma az ember legnagyszerűbb lázadása az elrohanó élet ellen, megrögzít és szigetté tesz egy kicsiny pillanatot az idő áradatában. A forma valahogy annál csodálatosabb, minél kisebb, karcsúbb, tova-siklóbb az a tartalom, amelyet szembeszögez a mulandóság-gal. Királyi paloták összeomlanak, és porcelánfi gurák megma-radnak: ez Csokonai költészete. Mint a görög vázán, amelyről Keats verse szól, időtlenül él leányok és ifj ak kergetőző táncának egy önmagában tökéletes pillanata, úgy él Csokonai verseiben egy bizonyos hervadékony szépség, ami különben világunkból már elveszett: az Eleven Rózsa múlhatatlan reggeli ragyogása.”
Szerb Antal, I. m., 284–285.
expresszív, expresszionista Nagyon erős benyomást tevő színek, formák, hangok alkalmazása a különböző művé-szeti ágakban. A 20. század első felében az avantgárd önálló irányzataként is számon tartjuk. (Szerb Antal jelképes értelemben használja a szót, Berzsenyi modern-ségére, szóképeinek,
* A fogalmakat Csokonaival kapcsolatban kifejtve lásd: Szegedy-Maszák Mihály, Csokonai: A Magánossághoz = Sz.-M. M., Világkép és stílus, Bp., Magvető, 75–95.
114
ii. rész \ portrék \ csokonai vitéz mihály kocsmába… | Az igaz, más kocsma nem is volt | A faluban. || Ide járt hát | A falu népe, kivált | Vasárnapi délnek utána, | És nagy115
Csokonai egyéni hangját először a rokokóban leli meg. Érzi, hogy szakítania kell a klasszicizmus egyformaság-korlátaival. Ezért rokokó dalai jelentenek számára kiútlehetőséget, adják meg a saját költői hang megtalálásának esélyét.
Az estve című hosszabb költeményre rousseau-i gondolatok, a Konstancinápolyra Voltaire-t idéző egyházellenesség jellemző. Ezek a versek azt a költőt mutatják, aki virtuóz világossággal tud versben szólni mély fi lozófi áról is. Aki lényegében minden feladatot könnyű-szerrel végrehajt, ami költő számára adódhat a magyar nyelvben. A ro-kokó vagy a népies jellegű versek azonban már azt a versírót jellemzik, aki a „feladatköltészet” helyett majd az „élményköltészet”* (Szegedy-Maszák Mihály kifejezései) egyik megteremtője lesz irodalmunkban.
Ekkor Csokonai már nem akar közvetlenül tanítani. Nem leírni szeret-ne dolgokat, embereket, jelenségeket, haszeret-nem a látszatok mögötti va-lóság megragadása lesz a célja. Ahogyan szintén József Attila fogalmaz több, mint ötnegyed évszázaddal később: „az igazat mondd, ne csak a valódit” (Th omas Mann üdvözlése).
A rokokó tudatosan vállalt költőszerepe is szűkös lesz azonban an-nak számára, akinek állandóan a szellemi-anyagi nincstelenséggel kell szembenéznie. E verseiben is ott érezhető – minden boldogság, rep-desés, madárdal és aprócska kincs ellenére is – a szenvedés: az öröm csak röpke másodperc a végtelenben…
Igen erőteljes e versekben az önmeggyőzés szándéka: szerzőjük szeretné elhitetni magával, hogy ő most boldog ember…
Vajda Juliannát azonban máshoz adják férjhez, költőnk búcsúzik tőle A Reményhez című létösszegző versben. De nemcsak tőle, hanem a bol-dogságnak legcsekélyebb reményétől is, s talán már az élettől is. A tiszta értékszerkezetű vers életképből észrevétlenül, mégis a szemünk előtt lesz létfi lozófi ává. A szöveg évszázadok ízlésvilágait öleli át, érintkezteti egymás-sal a költői teremtés és az olvasói újrateremtés katartikus pillanatában.
Csokonai felhasználja a nyelv, a vers- és költészettan, az esztétika, a szerelem- és a „megmaradástan” minden eszközét. A mű, a vers meg-születik, s mögötte minden eltűnik, megszűnik, a szövegbe beleszívódik.
A szövegbe, melyben nincsen egyetlen felesleges névelő, oda nem illő szó, mely a valóság teremtett részeként az egész illúzióját nyújtja. Ettől igazán modern, ma is élő és eleven erővel ható Csokonai Vitéz Mihály költészete.
A boldogság
Most jázminos lugasban, E nyári hűvös estvén, Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat És csókolódva tréfál, Míg barna szép hajával Zefi r susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát A zőld gyepágyra tettem És gyenge rózsaszállal Száját be is csináltam, Amott Anakreonnak Kellő danái vannak Kaskámba friss eperrel.
Egy öszveséggel íly sok Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?
(1797)
Csokonai Lillája
létösszegz vers A személyiség önfejlődését lírai módon ábrázoló köl-teménytípus, mely az egyén tulajdon-ságait, gondolatait, érzelmeit általá-nosítható életérzésekként mutatja be.
Gyakran idő- és értékszembesítéssel jár együtt.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém?
Csak maradj magadnak! Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak;
Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem.
Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Érzem: e kétségbe