(Összehasonlító verselemzés)
Szilágyi Domokos, erdélyi magyar költő írja Arany Jánosról szóló esszékönyvében: „…nincs meddőbb, reménytelenebb foglalatosság, mint két költő összehasonlítgatása. […] két köl-tőt, két költői világot, tehát egész, teljes, zárt világot össze-mérni nem lehet, legalábbis nem szabad […].”*
De mit tegyünk, mit tehetünk akkor, ha az összehason-lítás „kényszeré”-t maguk az alkotók állítják elénk? Ha olyan
műveket hoznak létre, melyek nemcsak hogy valamilyen mó-don vonatkoznak, utalnak egymásra – gondoljunk az egyenes vagy rejtett idézetekre, allúziókra, parafrázisokra –, hanem mondandójuk csak akkor lesz teljes, ha azt vagy azokat az alkotásokat is ismerjük, melyekre hasonlítanak! Az előbbire példának láthattuk a Csokonai-fejezetben „a semmi ága” ki-fejezést, közös motívumot, az utóbbira itt mutatunk be egy – intertextuális – példát.
Míg a Reménytelenül című József Attila-versben nem bi-zonyított a szándékos összecsengés, addig például Csoóri Sándor Berzsenyi elégiája című versének értelmezésébe,
hatá-* Sz. D., Kortársunk, Arany János. Magyarországon leginkább
Szilágyi Domokos Élnem adjatok című kötetében érhető el (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990).
178
i. rész \ a klasszikus modernség (–) és az avantgárd (–) beszédmódjai \ ráadás178
ii. rész \ portrék \ ráadás179
RÁ A D Á S
179
| Teremében nagy vigalom. | Mindennek előtte | Összeütötte bokáját | Vitéz Csepü Palkó, | A tiszteletes két pej csikajának |
RÁ A D Á S
Berzsenyi Dániel
Levéltöredék barátnémhoz
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, S távolléted alatt kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem, És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Leplembe burkolva könyökemre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az őszibogárnak búsongó hangjai Felköltik lelkemnek minden érzéseit, S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
Életem képe ez. – Már elestvéledtem, Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melancholiám szomorgó nótája.
[1804 után]
Csoóri Sándor Berzsenyi elégiája
Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!
Nem szeretem hallani ifj úságom visszhangjait,
Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza, mintha a lepedőmet etetné velem a hóhér.
Húsvét van, mondják, újra húsvét –
Látom: a félbenmaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona – ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje, hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.
Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám, hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,
pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem, hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.
Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fi úk, de legyen vége, disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?
már halottaink orrát harapják, nyög a gége.
Seregelés voltam egymagam, magamból sokasodó,
virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény – lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok, de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül
s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és lámpafény.
(A látogató emlékei című kötetben, 1977)
Farkas Árpád Egy diólevélre
Csoóri Sándornak Csupán egy árva diólevelet küldhetek néked a kifosztott széllel: termett az ablakom alatt.
Sárgul, de őrzi még kesernyés-édes illatát a nyárnak; fölitta sorsunk,
s a világot-látni kitett csecsemők ablakmaszatos integetését.
Könnycseppet ne keress rajta, forgasd:
fölhólyagzott kissé az aszályos nyárban, míg jártak alája kósza, tátongó jászol elől elkötött, kis paripák torst legelészni, s nyaldosni nyitott ablakomon át lázgyöngyös halántékomat.
Hegy- és vízrajzát nézzed: ugye gyűrött képét mutatja ez a mi kancás patkóvas-szívünk, s a híres hegykaréj ívét se keresd:
ablakom alatt éjente állongó férfi bakancsvasa csak.
Vadul daloljuk néha átal az éjt,
zsoltárt dúdolok én, jő tőle sírós, magányos szerenád; szorongok érte: ne fázzék!:
ellik-e fi út, mondd, ily hím-szerelem?
Csupán egy árva diólevelet küldhetek néked, írva vagyon rá sok s más. Morzsolván olvasd.
Tengerre vágyott; s óceán mossa partjaidat.
(Sepsiszentgyörgy, 1989. IX. 27.) Kányádi Sándor
Alázuhanó diólevélre (Csoóri Sándornak) vannak vidékek ahol nyáron is a kút melletti vályú alján reggelre megszajzik a víz megköt a színe
akár a kiöregedett szavakon az emlékezet horkanva hőköl vissza a gyanútlan kis tavaszi csikó pikkelyeket prüszkölve inal anyjához
korai őszt
hosszú kemény telet csárogva rugaszkodnak tova a csókák alázuhan az első
(A Sörény és koponya c. kötet-ben, 1989)
A dió-motívum értelmezéséhez
(Összehasonlító verselemzés)
Szilágyi Domokos, erdélyi magyar költő írja Arany Jánosról szóló esszékönyvében: „…nincs meddőbb, reménytelenebb foglalatosság, mint két költő összehasonlítgatása. […] két köl-tőt, két költői világot, tehát egész, teljes, zárt világot össze-mérni nem lehet, legalábbis nem szabad […].”*
De mit tegyünk, mit tehetünk akkor, ha az összehason-lítás „kényszeré”-t maguk az alkotók állítják elénk? Ha olyan
műveket hoznak létre, melyek nemcsak hogy valamilyen mó-don vonatkoznak, utalnak egymásra – gondoljunk az egyenes vagy rejtett idézetekre, allúziókra, parafrázisokra –, hanem mondandójuk csak akkor lesz teljes, ha azt vagy azokat az alkotásokat is ismerjük, melyekre hasonlítanak! Az előbbire példának láthattuk a Csokonai-fejezetben „a semmi ága” ki-fejezést, közös motívumot, az utóbbira itt mutatunk be egy – intertextuális – példát.
Míg a Reménytelenül című József Attila-versben nem bi-zonyított a szándékos összecsengés, addig például Csoóri Sándor Berzsenyi elégiája című versének értelmezésébe,
hatá-* Sz. D., Kortársunk, Arany János. Magyarországon leginkább
Szilágyi Domokos Élnem adjatok című kötetében érhető el (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990).
RÁ A D Á S RÁ A D Á S
sába a költő eleve beleszámítja, hogy ismerjük a Levéltöredék barátnémhoz című Berzsenyi-költeményt! Vagyis a két vers lényege az életérzés azonossága, tettekre feszítő akaratok és melankólia harca, diszharmóniája. Pontosabban: az utóbb keletkezett megértése akkor lehet a teljességet közelítő, ha hozzá „Berzsenyi-előtanulmányok”-at folytatunk.
Sőt, azt sem hagyhatjuk fi gyelmen kívül, hogy ráadásul a később keletkezett vers is hatással van a korábbi értelme-zési tartományára (!). A majd két évszázad során kialakult megegyezést a Berzsenyi-vers fő mondandóját illetően alig befolyásolja a Csoóri-vers. Viszont újabb és újabb jelentésré-tegekkel gazdagítja a Levéltöredék…-et, melyek itt is „hagy-mahéjszerűen” rakódnak az előzőekre. A jelentéseknek, jelzé-seknek, egymásra utalásoknak ez a sokszínű „mindensége” az irodalom létének egyik értelme, s mindenképpen egyik legiz-galmasabb területe.
Természetesen Szilágyi Domokos idézett szövege sem az eff ajta összehasonlításokat, keresgéléseket „tiltja”, hanem a
„méricskélést”. Azt mondja, hogy nincsen értelme az olyan kérdésfeltevéseknek, hogy melyik vers szebb vagy jobb, mint a másik. Másrészt költőkről s nem egyes művekről beszél, il-letve hangsúlyozza, hogy minden alkotás önmagában is a tel-jesség letéteményese. Mind egyformán értékes. Teljes világok pedig egymás mellett, egymást erősítve még többet képesek elmondani a mindenségről s a benne didergő emberről, mint külön-külön.
Mindhárom, illetve mind a négy fenti versben évek, évszakok,
emlékképek villannak föl, a vackába húzódó ember hangja szól. Számadás ideje jött el, lelassult az idő, bölcsességgé csi-tultak a mindennapi lázadások sors ellen, kényszerek ellen. Az a ritka pillanat ez, amikor úgy tűnik egy fáradt, békés pillanat-ban, hogy a bizonytalanságokból lehetnek még bizonyossá-gok, hogy a névszók többet mondanak az igéknél.
Mindegyik vers értékeket vetít egymásra, s arról beszél, hogy időben és térben kell lennie egy másik, értelmesebb és derűsebb emberi létnek valahol. Hogy elveszejtette ezt ez az ország, arról Csoóri Sándor szól a legelkeseredettebben, dü-hösen, indulattal: „Magyarország: bál-ország”. Berzsenyi így fogalmaz: „…egy szebb lelki világ szent óráit élem”. Csoórinál később „…a félbenmaradt esők ágyából is föltérdepel az or-gona”. Kányádi Sándor verse pedig felszárnyal a végén. Farkas
Árpád „árva diólevele” is „…őrzi még kesernyés-édes illatát / a nyárnak”.
Legmélyebb kapcsolat kétségtelenül az első két szöveget fűzi össze egymással. Csoóri Sándor tudatos gesztussal fordul Berzsenyihez, és formálja át az ő rejtetten ars poetica-szerű, 19. század eleji elégiáját 20. századivá. Kimondja a költőelőd látszatnyugalma mögötti feszültség kijelentő mondatokba szuszakolt kérdő és felszólító mondatait.
Hasonlóan tudatos Kányádi Csoórihoz fordulása. Ő azon-ban már nem ölti magára egy másik vers formáját, mint Csoóri a Berzsenyi-versét. (Láthatjuk, az első két költemény ugyanannyi sorból s ugyanannyi strófából áll.) Elsősorban motívumhasználata okán kerül kapcsolatba az előző két költeménnyel. Farkas Árpád versét is köti ezekhez a dió-mo-tívum. A ló-motívum és az évszak-említés azonban elsősor-ban Kányádi verséhez kapcsolódik, az ajánlás gesztusa pedig Csoórihoz.
Mindegyik versben megjelenik a múlttól, fi atalságtól való búcsúzás hangulata, de megjelenik az értékőrzés gesztusa is.
„Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem” (Berzsenyi) – „…lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök” (Csoóri). Különös erővel köti össze Berzsenyi sorait Kányádiéval az emlékezet, az idő egymásra rakódott rétegeit értelmezhetővé bontó em-beri gesztus.
Az idő minden léptéke, mértéke megtalálható az első há-rom versben. Berzsenyi egy emberéletnyit metsz ki a minden-ségből. Kérdése éppen az, hogy ez a kevéske személyes idő, ez a kicsike végesség idézheti-e az állandóságot, részévé válhat-e a végtelennek. Csoóri évszázadokra tekint, nála a versidő év-századokat ível át, Kányádi évszakokkal, Farkas pedig nyárral s napszakokkal méri az időt.
A Berzsenyi elégiája szó szerint Berzsenyi elégiájáról, vagyis a Levéltöredék barátnémhoz című versről szól. Eközben Ber-zsenyi Dániel magyar költőről, 19. század eleji értelmiségiről és Csoóri Sándor költőről, 20. század végi magyar értelmiségiről beszél.
Mindkét vers valaki másnak a megszólításával kezdődik, s „elutasításá”-val folytatódik, amit majd egyfajta kívülállás megfogalmazása követ. (Berzsenyinél: „cselédimet nyugodni eresztem”; Csoórinál: „ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos ke-zetek házamat elkerülje”.). Még a címekben is fölfedezhetünk rokonságot, mivel mindkettő tartalmaz személyre való uta-lást és műfajjelölést.
Az újabb vers úgy bontja e századivá Berzsenyi zárt formá-ját, hogy az alapképletet valójában érintetlenül hagyja. Az első szakasz itt is kérdez, megszólít, a középső három elmondja a múltat, s szabadon engedi a Berzsenyit feszítő akaratokat és kérdéseket. Az utolsó strófa pedig bölcsességgé szelídíti azokat. Nem megértéssé, hanem szókratészi, szemlélődő böl-csességgé.
A Levéltöredék… látszatra harmóniát sugalló képeit Csoóri brutálisan keménnyé, 20. századivá fogalmazza át. Ugyanab-ból a motívumkörből merít, de a „vígság lármái”-Ugyanab-ból a „tapsos kezek” elutasítása lesz, az „őszibogár”-ból (ez egyébként tü-csökfajta) „pók az ágyon”. S „kolerás tyúkok” és „göndör husú himfyk”, „pajta-csönd” és „disznók”.
Mély identitásvers a Berzsenyi elégiája, melyben a földi lét időbeli és személyiségbeli rétegei „csúsznak” egymás-ra. Mindkét költő megszólítja a kort, melyben él, szólítja a múltat s a jövőt – de ezt teszi Kányádi Sándor és Farkas Árpád is. A vállalni-tenni akarás lehetetlensége és remény-kedése is egymás mellé rendezi e verseket.
Kányádi megszólítottja konkrét személy, az ő dióleve-lére azonban nemcsak ez a vers van „ráírva”, hanem egy egész emberi-emberiségnyi történelem. Maga az eleven emlékezet, a lét tapasztalata. Ettől nehéz, ettől „nehezül”
e diólevél, amely azonban mégis szárnnyá nemesedik, te-hát felemel. Rárímel ugyanekkor Berzsenyi emlékezetének
„repdező szárnyai”-ra.
Farkas Árpád diólevele is repül, „a kifosztott széllel”
száll, s az ő verse az, amelyik a lét tapasztalatát közössé-givé bontja, közös sorssá fogalmazza át. Miközben egyes számban szól, akkor is többes számú igéi hangzanak em-lékezetünkben.
Minden párhuzamok és kapcsolatok közül azonban a legkülönösebb s a legkedvesebb, hogy négy költőnk e négy versben „közös metonímiá”-t alkotott. Ennek érde-kességét fokozza, hogy a szóképet nem is a költők terem-tették, hanem a befogadó hozza létre.
Íme, megint egy bizonyíték arra, hogy az irodalom gyö-nyörű játék is. Berzsenyi egy diófáról, Csoóri valamely dió-fának a lombjáról, Kányádi egyetlen diólevélről, míg Far-kas Árpád egy diólevél morzsáiról, darabkáiról írja versét.
Anélkül, hogy ebben bármilyen szándékosság munkálna, létrejön egy rész–egész viszonyok érintkezésén alapuló többszörös metonímia (szinekdoché)…*
A Berzsenyi-, a Csoóri-, a Kányádi- és a Farkas Árpád-vers esetében olyan, az alapjelentésen túli egybeesésekről van szó, melyek részben tudatosak. Másrészt azonban a személyiségek mélyrétegeiből adódóan lehetnek ugyan véletlenek, de azt a jelrendszert, melyet magyar költészet-nek nevezünk, együtt kétségtelenül tovább gazdagítják.
* A jövőben várhatóan egyre több olyan új jelenséggel kell szá-mot vetnie az irodalom- és nyelvtudománynak, melyek az ál-landó formával nem feltétlenül rendelkező művekkel lesznek kapcsolatosak. A digitális irodalom terjedésével várhatóan kialakul a digitális stilisztika, retorika is, melyben például több mű szövege „között” is keletkezhetnek szóképek, alakzatok.
180
i. rész \ a klasszikus modernség (–) és az avantgárd (–) beszédmódjai \ ráadásRÁ A D Á S
180
ii. rész \ portrék \ ráadás Jókedvű abrakolója. | Követé e csáberejű példát | A többi legénység, | Béhurcolva szelíden | Egy pár fürge leányzót, | Kik eddig181 181
RÁ A D Á S
sába a költő eleve beleszámítja, hogy ismerjük a Levéltöredék barátnémhoz című Berzsenyi-költeményt! Vagyis a két vers lényege az életérzés azonossága, tettekre feszítő akaratok és melankólia harca, diszharmóniája. Pontosabban: az utóbb keletkezett megértése akkor lehet a teljességet közelítő, ha hozzá „Berzsenyi-előtanulmányok”-at folytatunk.
Sőt, azt sem hagyhatjuk fi gyelmen kívül, hogy ráadásul a később keletkezett vers is hatással van a korábbi értelme-zési tartományára (!). A majd két évszázad során kialakult megegyezést a Berzsenyi-vers fő mondandóját illetően alig befolyásolja a Csoóri-vers. Viszont újabb és újabb jelentésré-tegekkel gazdagítja a Levéltöredék…-et, melyek itt is „hagy-mahéjszerűen” rakódnak az előzőekre. A jelentéseknek, jelzé-seknek, egymásra utalásoknak ez a sokszínű „mindensége” az irodalom létének egyik értelme, s mindenképpen egyik legiz-galmasabb területe.
Természetesen Szilágyi Domokos idézett szövege sem az eff ajta összehasonlításokat, keresgéléseket „tiltja”, hanem a
„méricskélést”. Azt mondja, hogy nincsen értelme az olyan kérdésfeltevéseknek, hogy melyik vers szebb vagy jobb, mint a másik. Másrészt költőkről s nem egyes művekről beszél, il-letve hangsúlyozza, hogy minden alkotás önmagában is a tel-jesség letéteményese. Mind egyformán értékes. Teljes világok pedig egymás mellett, egymást erősítve még többet képesek elmondani a mindenségről s a benne didergő emberről, mint külön-külön.
Mindhárom, illetve mind a négy fenti versben évek, évszakok,
emlékképek villannak föl, a vackába húzódó ember hangja szól. Számadás ideje jött el, lelassult az idő, bölcsességgé csi-tultak a mindennapi lázadások sors ellen, kényszerek ellen. Az a ritka pillanat ez, amikor úgy tűnik egy fáradt, békés pillanat-ban, hogy a bizonytalanságokból lehetnek még bizonyossá-gok, hogy a névszók többet mondanak az igéknél.
Mindegyik vers értékeket vetít egymásra, s arról beszél, hogy időben és térben kell lennie egy másik, értelmesebb és derűsebb emberi létnek valahol. Hogy elveszejtette ezt ez az ország, arról Csoóri Sándor szól a legelkeseredettebben, dü-hösen, indulattal: „Magyarország: bál-ország”. Berzsenyi így fogalmaz: „…egy szebb lelki világ szent óráit élem”. Csoórinál később „…a félbenmaradt esők ágyából is föltérdepel az or-gona”. Kányádi Sándor verse pedig felszárnyal a végén. Farkas
Árpád „árva diólevele” is „…őrzi még kesernyés-édes illatát / a nyárnak”.
Legmélyebb kapcsolat kétségtelenül az első két szöveget fűzi össze egymással. Csoóri Sándor tudatos gesztussal fordul Berzsenyihez, és formálja át az ő rejtetten ars poetica-szerű, 19. század eleji elégiáját 20. századivá. Kimondja a költőelőd látszatnyugalma mögötti feszültség kijelentő mondatokba szuszakolt kérdő és felszólító mondatait.
Hasonlóan tudatos Kányádi Csoórihoz fordulása. Ő azon-ban már nem ölti magára egy másik vers formáját, mint Csoóri a Berzsenyi-versét. (Láthatjuk, az első két költemény ugyanannyi sorból s ugyanannyi strófából áll.) Elsősorban motívumhasználata okán kerül kapcsolatba az előző két költeménnyel. Farkas Árpád versét is köti ezekhez a dió-mo-tívum. A ló-motívum és az évszak-említés azonban elsősor-ban Kányádi verséhez kapcsolódik, az ajánlás gesztusa pedig Csoórihoz.
Mindegyik versben megjelenik a múlttól, fi atalságtól való búcsúzás hangulata, de megjelenik az értékőrzés gesztusa is.
„Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem” (Berzsenyi) – „…lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök” (Csoóri). Különös erővel köti össze Berzsenyi sorait Kányádiéval az emlékezet, az idő egymásra rakódott rétegeit értelmezhetővé bontó em-beri gesztus.
Az idő minden léptéke, mértéke megtalálható az első há-rom versben. Berzsenyi egy emberéletnyit metsz ki a minden-ségből. Kérdése éppen az, hogy ez a kevéske személyes idő, ez a kicsike végesség idézheti-e az állandóságot, részévé válhat-e a végtelennek. Csoóri évszázadokra tekint, nála a versidő év-századokat ível át, Kányádi évszakokkal, Farkas pedig nyárral s napszakokkal méri az időt.
A Berzsenyi elégiája szó szerint Berzsenyi elégiájáról, vagyis a Levéltöredék barátnémhoz című versről szól. Eközben Ber-zsenyi Dániel magyar költőről, 19. század eleji értelmiségiről és Csoóri Sándor költőről, 20. század végi magyar értelmiségiről beszél.
Mindkét vers valaki másnak a megszólításával kezdődik, s „elutasításá”-val folytatódik, amit majd egyfajta kívülállás megfogalmazása követ. (Berzsenyinél: „cselédimet nyugodni eresztem”; Csoórinál: „ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos ke-zetek házamat elkerülje”.). Még a címekben is fölfedezhetünk rokonságot, mivel mindkettő tartalmaz személyre való uta-lást és műfajjelölést.
Az újabb vers úgy bontja e századivá Berzsenyi zárt formá-ját, hogy az alapképletet valójában érintetlenül hagyja. Az első szakasz itt is kérdez, megszólít, a középső három elmondja a múltat, s szabadon engedi a Berzsenyit feszítő akaratokat és kérdéseket. Az utolsó strófa pedig bölcsességgé szelídíti azokat. Nem megértéssé, hanem szókratészi, szemlélődő böl-csességgé.
A Levéltöredék… látszatra harmóniát sugalló képeit Csoóri brutálisan keménnyé, 20. századivá fogalmazza át. Ugyanab-ból a motívumkörből merít, de a „vígság lármái”-Ugyanab-ból a „tapsos kezek” elutasítása lesz, az „őszibogár”-ból (ez egyébként tü-csökfajta) „pók az ágyon”. S „kolerás tyúkok” és „göndör husú himfyk”, „pajta-csönd” és „disznók”.
Mély identitásvers a Berzsenyi elégiája, melyben a földi lét időbeli és személyiségbeli rétegei „csúsznak” egymás-ra. Mindkét költő megszólítja a kort, melyben él, szólítja a múltat s a jövőt – de ezt teszi Kányádi Sándor és Farkas Árpád is. A vállalni-tenni akarás lehetetlensége és remény-kedése is egymás mellé rendezi e verseket.
Kányádi megszólítottja konkrét személy, az ő dióleve-lére azonban nemcsak ez a vers van „ráírva”, hanem egy egész emberi-emberiségnyi történelem. Maga az eleven emlékezet, a lét tapasztalata. Ettől nehéz, ettől „nehezül”
e diólevél, amely azonban mégis szárnnyá nemesedik, te-hát felemel. Rárímel ugyanekkor Berzsenyi emlékezetének
„repdező szárnyai”-ra.
Farkas Árpád diólevele is repül, „a kifosztott széllel”
száll, s az ő verse az, amelyik a lét tapasztalatát közössé-givé bontja, közös sorssá fogalmazza át. Miközben egyes számban szól, akkor is többes számú igéi hangzanak em-lékezetünkben.
Minden párhuzamok és kapcsolatok közül azonban a legkülönösebb s a legkedvesebb, hogy négy költőnk e négy versben „közös metonímiá”-t alkotott. Ennek érde-kességét fokozza, hogy a szóképet nem is a költők terem-tették, hanem a befogadó hozza létre.
Íme, megint egy bizonyíték arra, hogy az irodalom gyö-nyörű játék is. Berzsenyi egy diófáról, Csoóri valamely dió-fának a lombjáról, Kányádi egyetlen diólevélről, míg Far-kas Árpád egy diólevél morzsáiról, darabkáiról írja versét.
Anélkül, hogy ebben bármilyen szándékosság munkálna, létrejön egy rész–egész viszonyok érintkezésén alapuló többszörös metonímia (szinekdoché)…*
A Berzsenyi-, a Csoóri-, a Kányádi- és a Farkas Árpád-vers esetében olyan, az alapjelentésen túli egybeesésekről van szó, melyek részben tudatosak. Másrészt azonban a személyiségek mélyrétegeiből adódóan lehetnek ugyan véletlenek, de azt a jelrendszert, melyet magyar költészet-nek nevezünk, együtt kétségtelenül tovább gazdagítják.
A Berzsenyi-, a Csoóri-, a Kányádi- és a Farkas Árpád-vers esetében olyan, az alapjelentésen túli egybeesésekről van szó, melyek részben tudatosak. Másrészt azonban a személyiségek mélyrétegeiből adódóan lehetnek ugyan véletlenek, de azt a jelrendszert, melyet magyar költészet-nek nevezünk, együtt kétségtelenül tovább gazdagítják.