Szinte minden, a politika meghatározására törekvő szerző elismeri azt, hogy a hatalom megszerzése, megtartása, működtetése a politika lényegi eleme, vagy lényeges elemei közé tartozik. Már Platón és Arisztotelész is részletesen elemzi, leírja, csoportokba sorolja a városállamok hatalmi és uralmi formáit, azok helyes és elkorcsosult változatait, az eltérő hatalmi és uralmi rendszerek törvényszerűségeit.
* * *
Az állam- és politikatudományi gondolkodók között azonban az olasz Niccolò Machiavelli (1469–1527) az első, aki A fejedelem (1513) című művében egyértelműen és határozottan a hatalmat állítja a politika középpontjába. Machiavelli a politikát a hatalom megszerzésével, sikeres működtetésével és megőrzésével azonosítja.
Machiavelli szakított azzal a tudományos, elemző szemlélettel, amelynek lényege annak leírása, hogy milyenek a valóságos, és milyennek kellene lenniük a jó uralmi formáknak, hatalmi és alkotmányos berendezkedéseknek.
A normativista (előíró, milyen legyen valami) szemlélet helyett a szigorú, a dolgokat a nevén nevező realizmus és a kíméletlen őszinteség jellemezte műveit.
Machiavelli az első, aki hangsúlyozza, hogy a politika világának, a hatalomért folytatott harcnak és a hatalom működtetésének sajátlagos (sui generis) törvényszerűségei, racionalitásai, mércéi és módszerei vannak, amelyek nem az erkölcsre, a vallásra, az erényekre épülnek. A politika lényege a
hatalom megszerzése, megtartása és sikeres gyakorlása. Nem veti el ugyan azt, hogy jó, ha a politikai hatalom gyakorlása során az uralkodó betartja az erkölcsi, a vallási elveket és parancsokat, de rengeteg történelmi példán keresztül mutatja be, hogy az erkölcstelen politika is hatékony lehet, a szószegő, a hazug, a kegyetlen, a csak szenteskedő uralkodók politikája hatékonyabb lehet, mint az ezektől tartózkodóké. Azt tapasztaljuk, hogy azok a szószegő uralkodók vittek véghez nagy dolgokat, akik az emberek eszén kifogtak. Ezek végül is többre vitték, mint akik igazul cselekedtek – írja Machiavelli A fejedelem című művének XVIII. fejezetében.4
„A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, amelyek miatt ígéretet tett, megszűntek.” A fejedelem a hatalom gyakorlása során alkalmazza a törvényeket, de ha kell, az erőszakot is. Nagy szenteskedőnek és színlelőnek kell lennie: olyan ostobák az emberek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja közöttük a „maga emberét” – fejtegeti Machiavelli.5
Machiavelli a politika lényegének a hatalomért folytatott harcot, a hatalom megtartását és gyakorlását tartotta.
A hatalmat megtestesítő fejedelem (uralkodó, államférfi, politikus) legfőbb erénye a virtù. A virtù a politikai cselekvést tápláló erő (akarat), amely nélkülözhetetlen a fejedelem (a politikus) számára ahhoz, hogy céljait – a közjó megteremtését – előmozdítsa, a várost megvédje, a rendet fenntartsa.
A politikai cselekvés mércéje a politikai hasznosság, ami nem más, mint a hatalom megszerzése és megtartása, a köz jólétének előmozdítása.
A politikai hasznosság elérésének eszköze, a hatalom megtartása és működtetése nélkülözi az erkölcsi jelleget. Lényeg, hogy a fejedelem (a politikus) a változó körülményekhez igazodva – a végcélt szem előtt tartva – őrizze meg hatalmát: „Győzzön tehát a fejedelem, s eszközeit tiszteletre méltónak fogják ítélni, és mindenki dicsérni fogja.”
Bár Machiavelli művében nincs szó szerint leírva „A cél szentesíti az eszközt!” mondat, de ebben a formában terjedt el Machiavelli nézeteinek lényege.
4 „XVIII. HOGYAN TARTSA MEG A FEJEDELEM AZ ADOTT SZÓT
Bárki megértheti, mennyire dicséretes, ha a fejedelem megtartja adott szavát, őszinteséggel és nem ravaszsággal él. Napjainkban mégis azt tapasztaljuk, hogy a szószegő uralkodók vittek véghez nagy dolgokat, kik az emberek eszén kifogtak; ezek végül is többre vitték, mint akik igazul cselekedtek.
Tudnunk kell tehát, hogy kétféle módszer van a küzdelemben: az egyik a törvényekkel, a másik az erőszakkal. Emberi tulajdonság az egyik, állati sajátság a másik. Mivel azonban az egyikkel némelykor nem boldogulsz, a másikhoz kell folyamodnod. Ezért a fejedelemnek tudnia kell használni a benne rejlő embert és állatot. (…)
Vigyáznia kell tehát a fejedelemnek, hogy soha mást ki ne ejtsen a száján, csak olyan dolgokat, melyek magukba foglalják a fenti öt jó tulajdonságot, s amikor mások látják vagy hallják, legyen csupa könyörületesség, csupa becsületesség, csupa feddhetetlenség, csupa emberség, csupa vallásosság. És semmi sincs, ami ennél az utolsó tulajdonság látszatánál fontosabb lenne; az emberek pedig inkább hisznek a szemüknek, mint tapasztalásuknak, mert látni mindenki képes, de kevesen tudnak tapasztalatot szerezni. Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen érzik meg, milyen vagy valójában.” (Niccolò Machiavelli: A fejedelem. In: Niccolò Machiavelli művei, első kötet, ford. Lutter Éva, Európa Könyvkiadó, 1978, 58–59.)
5 „XVII. A KÖNYÖRÜLETESSÉGRŐL ÉS KEGYETLENSÉGRŐL; INKÁBB SZERESSÉK-E A FEJEDELMET, MINT FÉLJÉK; VAGY ELLENKEZŐLEG, INKÁBB FÉLJÉK, MINT SZERESSÉK Mindebből vita származik: szeressék-e inkább az uralkodót, mint féljék, vagy ellenkezőleg. Azt feleljük, egyik is, másik is szükséges lenne, de mivel nehéz e két dolgot összekapcsolni, biztonságosabb, ha tartanak tőle, mint ha szeretik, ha a kettő közül egyiknek már hiányoznia kell. Az emberekről ugyanis általában elmondhatjuk, hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők; a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak; ha adakozó vagy velük, lábad elé vetik magukat, életüket és vérüket kínálják, amikor nincs rá szükség, mint már fentebb mondottam, de mihelyt szorult helyzetbe kerülsz, fellázadnak ellened. (…) Inkább támadnak az emberek olyan valaki ellen, aki megszerettette magát velük, mint akitől félnek; mert a szeretetet a hála köteléke tartja fenn. (…) A fejedelemnek
Mindazonáltal Machiavelli nem egyszerűen a személyes hatalom bármi áron való megőrzését tekintette a fejedelem céljának, hanem azt, hogy a fejedelem, az államférfi, a politikus a virtù (politikai cselekvést tápláló erő és akarat) birtokában a közjó gyarapítására kell hogy törekedjen.6
* * *
A modern szociológiatudomány – és azon belül a politikai szociológia, továbbá a hatalmi és uralmi formák szociológiájának – megteremtője a német Max Weber volt (1864–1920).
A „Mit értünk a politikán?” kérdésre kétféle irányban kereshetjük a választ Max Weber szerint. Az egyik válaszkeresés és meghatározás, amelyik arra irányul, hogy milyen politikát, milyen tartalmú politikát folytat, hirdet meg, próbál megvalósítani valamelyik politikus, pártvezér, kormány, miniszter.
A másik irányú válasz teljesen eltérő ettől. Amikor a politikát mint tevékenységet akarjuk definiálni, akkor a hatalomból való részesedéshez, illetve az erre való törekvéshez jutunk el. „A politika eszerint számunkra azt jelenti: törekvés a hatalomból való részesedésre vagy a hatalomelosztás befolyásolására akár államok, akár olyan embercsoportok között, melyeket egy-egy állam foglal magában” – hangsúlyozza M. Weber a Politika mint hivatás című előadásában és annak írásban megjelent szövegében. „Aki politizál, az hatalomra törekszik – akár más (idealista vagy egoista) célok elérésének eszközeként, akár önmagáért, hogy élvezze a hatalom nyújtotta presztízst.”7
A politikum (a „politikai”) tartalmát tekintve pedig nem más, mint törekvés a hatalom elosztásának, megtartásának vagy átrendezésének a megváltoztatására. Azok a tevékenységek, döntések, amelyeket a hatalomra törekvő érdekek határoznak meg „politikai kérdéssé”, „politikailag”
motivált tevékenységekké változnak. A politikum lényege: a hatalomra törekvő érdek.
A politika legfontosabb kérdése: az erőszak, mégpedig a fizikai erőszak.8
A társadalom politikai-hatalmi viszonyai és a politikai tevékenységek az államban mint szervezetben és mint hatalmi gépezetben koncentrálódnak.
„Az állam ugyanúgy, mint a történetileg megelőző politikai szövetségek, emberek emberek fölötti hatalmi viszonya, amely a legitim (azaz legitimnek tekintett) erőszak eszközére támaszkodik. Tehát ahhoz, hogy fennálljon, az uralom alatt lévőknek engedelmeskedniük kell annak a tekintélynek, melyet a hatalom mindenkori birtoklói igényelnek” – teszi fel a kérdést M. Weber (M. Weber: i. m. 55.).
„Az államnak persze nem a normális vagy egyetlen eszköze az erőszak – erről szó sincs –, de igenis a rá jellemző eszköze.”
Max Weber külön hangsúlyozza, hogy: „Az államnak az erőszakhoz való viszonya éppen manapság különösen intim.” (M. Weber: i. m. 54., kiemelés B. M.)
Az uralom alatt lévőknek engedelmeskedniük kell az állami hatalomnak, „a legitim fizikai erőszak monopóliumával rendelkező szervezetnek”, s ezt az engedelmességet a hatalom mindenkori birtoklói igénylik, elvárják.
6 „Az emberek cselekedeteiben, de különösen a fejedelmében, akivel szemben nincs helye a jogos számonkérésnek, a végcélt kell tekinteni. Győzzön tehát a fejedelem, és tartsa fenn hatalmát, s eszközeit tiszteletre méltónak fogják ítélni, és mindenki csak dicsérni fogja; mert a tömeg csak a látszat és az eredmények után megy; a világon pedig csak tömeg létezik, az egyes embernek csak akkor nyílik tér a cselekvésre, amikor a nagy tömegnek nincs kire támaszkodnia. A mi időnkben is van egy olyan uralkodó, akit jobb nevén nem nevezni, s aki másról sem beszél, mint békéről és bizalomról, pedig egyiknek is, másiknak is esküdt ellensége; el is vesztette volna hírnevét és országát, ha akár az egyiket, akár a másikat megtartja.” (Niccolò Machiavelli: i. m. 60.)
7 Max Weber: A tudomány és a politika mint hivatás. Ford. Glavina Zsuzsa. Kossuth Könyvkiadó, 1995, 55.
8 „A modern államot szociológiailag végül is csak egyetlen speciális eszközével határozhatjuk meg, mely éppúgy sajátja, mint ahogy minden politikai szövetségnek, ez pedig a fizikai erőszak. »Minden állam erőszakon alapul« – mondta annak idején Breszt-Litovszkban Trockij, s ez valóban így van” – idézi M. Weber Trockijt.
Az államhatalom fennállása és működése részben az uralom alatt lévők belső igazolásán (a hatalom helyességébe vetett hitén), részben külső eszközökön múlik.
A fennálló állami hatalom belső igazolása (legitimációja) Max Weber szerint elvileg háromféle lehet:
1. a hagyományok elfogadásán alapuló tradicionális uralom,
2. a vezető politikus, a vezér rendkívüli személyes adottságába (karizma) vetett hit és bizalom,
3. a törvényes előírások és szabályok racionalitásába vetett hit, és az ebből fakadó objektív szakértelem, kompetencia elismerése, amiből következik az a beállítottság, hogy az előírt kötelességeket teljesíteni kell.9
A politika mint tevékenység a modern korban hivatássá vált. „Az emberek kétféle módon tehetik hivatásukká a politikát. Vagy úgy, hogy »érte«
élnek, vagy úgy, hogy »belőle«. Ez az ellentét egyáltalán nem kizáró jellegű. Sőt rendszerint – eszmeileg mindenképp, de többnyire materiálisan is – mindkettőt egyszerre teszik. Aki a politikáért él, az belső értelemben erre »alapozza az életét«: vagy a hatalom puszta birtoklását élvezi, vagy saját belső egyensúlyát és önérzetét táplálja azzal a tudattal, hogy egy »ügy« szolgálata értelmet ad az életének. Ebben a belső értelemben bizonyára minden komoly ember, aki valamilyen ügynek él, ugyanakkor ebből az ügyből is él. A különbség tehát a dolognak egy sokkal súlyosabb oldalára vonatkozik, nevezetesen a gazdaságira. Hivatásszerűen a »politikából« él az, aki arra törekszik, hogy tartós bevételi forrást csináljon belőle, a
»politikáért« pedig az, akinél ez nem így van.” (M. Weber: i. m. 65.)
A politikai tevékenységet folytató hivatásos politikusok (a politikáért és a politikából élő politikusok) mellett azok, akik valamilyen politikát folytatnak ugyan, tehát igyekeznek befolyásolni a hatalom elosztását a politikai intézményeken, szervezeteken keresztül, csupán „alkalmi” politikusok.
„Aki valamilyen politikát folytat – vagyis igyekszik befolyásolni a hatalom elosztását a politikai képződményeken belül és ezek között –, az teheti ezt »alkalmilag«, valamint mellék- vagy főállásban, ugyanúgy, mint a gazdasági foglalkozások esetén. »Alkalmi« politikusok vagyunk mindnyájan, amikor leadjuk szavazócédulánkat, vagy hasonló módon kinyilvánítjuk akaratunkat, akár tetszésünket, akár tiltakozásunkat egy »politikai« gyűlésen, vagy »politikai« beszédet tartunk stb. Sok embernek teljes egészében erre korlátozódik a politikával való kapcsolata. »Mellékhivatású« politikusok ma például a pártpolitikai egyesületekben mindazok a bizalmi emberek és elnökségi tagok, akik – amint az messzemenően szokásos – csak szükség esetén gyakorolják ezt a tevékenységet, és elsősorban nem erre »alapozzák az életüket« sem anyagi, sem eszmei tekintetben.” (M. Weber: i. m. 63.) A modern politikában a pártok és a pártvezérek részben politikai tartalmi célokért, részben a hatalmi pozíciók, a hivatalok elosztásának jogáért harcolnak, versengenek.
„A pártokat érzékenyebben érinti a hivatali tisztségekben való részesedésük csökkentése, mint az, ha érdemi céljaik ellenében történik valami.” (M.
Weber: i. m. 69.)10
9 A legitim hatalom három típusát lásd részletesen: Max Weber: Állam, politika, tudomány (Tanulmányok). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970.
10 „Ma a hű szolgálatokért a pártvezérek különféle hivatalokat osztogatnak a pártokban, újságoknál, szövetkezetekben, betegbiztosító pénztáraknál, a helyi és állami igazgatásban. A pártok minden esetben nemcsak érdemi célokért csatároznak, hanem elsősorban a hivatalok elosztásának jogáért is. Németországban a partikularista és centralista törekvések között folyó harcoknak elsősorban
Összefoglalva Max Weber nézeteit a politikáról, a politikai tevékenység lényegéről:
• a politika törekvés a hatalomból való részesedésre vagy a hatalomelosztás befolyásolására, akár államok, akár embercsoportok között;
• minden kérdés politikai (vagy azzá válik), amelyet a hatalomszerzés vagy a hatalombefolyásolás érdeke határoz meg;
• aki politizál, az szükségszerűen hatalomra törekszik – akár egy ideológia, egyéni ambíciók és célok, magasztos eszmék, akár az egyéni érdekek vagy a hatalom igézete vezeti;
• a modern politikai hatalom az államhatalomban koncentrálódik. Az államnak az emberek emberek feletti hatalmi viszonya, a legitim (legitimnek tekintett, igazolt) erőszak-monopolizálására támaszkodik. A legitim erőszak belső igazolása tradicionális, karizmatikus vagy legális uralom, amelya racionális szabályok helyességébe vetett hiten és bizodalmon alapul.