A liberalizmus eszméje a XVIII. században keletkezett, a XIX. században vált uralkodó eszmeáramlattá Európában és az Észak-amerikai Egyesült Államokban. A szabadságelvű filozófia a kapitalizmus uralkodó eszméje, történetileg rendkívül változatos formákban jelent meg és újult meg.
A liberalizmus kritikai elméletként és ideológiaként született meg.
A liberalizmus keletkezésének alapja a feudális társadalmi berendezkedés totális kritikája:
• a feudális uralmi és hatalmi rendszer elvetése,
• a feudális rendi társadalom teljes megszüntetésére törekvés,
1 Az egyes ideológiák bemutatása során ugyanazt a kifejtési módot és szerkezetet követjük, a könnyebb megérthetőség és az egymással való összevetés, a legfontosabb különbözőségek világossá tétele érdekében. A kifejtés menete és sémája:
• az ideológia keletkezése, főbb szellemi elődök,
• az adott ideológia kritikája azzal szemben, amivel szemben fellép: nézetek, értékek, a társadalmi rend, más társadalmi ideológiák bírálata,
• az adott ideológia legfontosabb pozitív (választott) és negatív (elutasított) értékkategóriái,
• az ideológia felfogása az egyénről, a szabadságról és az egyenlőségről, a társadalomról, az egyén és a társadalom viszonyáról, az állam szerepéről, a gazdaságról, a piac és az állami beavatkozás viszonyáról.
• az uralkodó osztály és a rendek társadalmi, politikai és jogi privilégiumainak az elvetése,
• az uralkodó politikai osztályon és rendeken kívül állók jogegyenlőtlenségének és jogfosztottságának a kritikája,
• a gazdasági élet politikai és jogi korlátainak az elvetése, a tulajdonszerzés és a gazdasági vállalkozás szabadságának a megteremtése,
• a politikai szabadságok maximális elismerése, a törvények és a bíróságok előtti jogegyenlőség megteremtése.
A feudális társadalmi berendezkedés totális kritikája és elvetése, az új polgári társadalom – a kapitalizmus – megteremtésének a programjával kapcsolódott össze a liberalizmusban.
A liberalizmus elméletének és doktrínájának alapjai kezdetben óvatos kritika, majd forradalmi radikalizmus formájában jelentek meg.
A szabadságelvű állam- és politikai filozófia alapjait rendszerezett formában először John Locke (1632–1704) fejtette ki az Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról című művében. Az eredetileg nevének megjelenése nélkül közzétett értekezésben Locke azt fejtette ki, hogy az embereknek vannak az emberi természetből levezethető természetes és elidegeníthetetlen jogai (az élethez, a szabadsághoz, a tulajdonhoz). A társadalmi rend alapja a társadalmi szerződés, amelyet a nép az uralkodóval kötött, és a szerződésbe foglalt (alávetési és megbízási) nyilatkozat az alapja az uralkodói hatalomnak, amelyet a szerződésbe foglaltak korlátoznak. A kilépés a természeti állapotból és a belépés a „civil társadalomba” alapvetően egy törvényhozó gyűlés létrehozását jelenti. Szükség van egy alárendelt végrehajtó hatalomra, amely végrehajtja a törvényhozó testület akaratát. A külügyek, a béke és a háború ügyeinek intézésére pedig egy föderatív hatalmat kell működtetni.
A szerződéselméletek és a természetjogi felfogás a liberalizmus alapvető elméleti kereteit adják.
A hatalommegosztás elmélete (Charles-Louis Montesquieu [1689–1755]) – a maga különböző formáiban – a hatalomkoncentráció megakadályozását célozta a „hatalmat hatalommal lehet csak és kell korlátozni” elve alapján. „Hogy hatalommal ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak.” „Örök tapasztalat viszont az, hogy minden ember, akinek hatalma van, hajlik arra, hogy visszaéljen.”2
A rule of law – a joguralom – megteremtése a liberalizmus alapvető követelése. A politikai és jogi reformokat követelő angol filozófiai irányzat, az utilitarista filozófia célkitűzése a „lehető legnagyobb szám lehető legnagyobb boldogságának” a megteremtése (Jeremy Bentham, 1748–1832).
A jogi reformok szószólójaként az egyéni szabadság garantálásáért, a gazdaságpolitikában a laissez-faire érvényesüléséért, a külpolitikában a be nem avatkozás elvéért szállt síkra.
John Stuart Mill (1806–1873), A szabadságról című esszé szerzője a klasszikus liberalizmus legismertebb szellemi apostola.
Szabadságfelfogásának lényege: a racionális szabadság. A szabadságról nem lehet másként, mint az emberi értelem, vagyis a racionális vélekedés és a racionális viselkedés függvényében gondolkodni. A szabadság elsősorban bizalom az értelmi képességekben általában és különösen a másik ember értelmi képességében.
2 Montesquieu: A törvények szelleméről… Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962. I. kötet, 120–121. és II. kötet, 312. (Fordította: Csécsy Imre és Sebestyén Pál.)
Mill másik kiinduló tétele: „Alapelvünk feltételezi az ízlés és a foglalatosság szabadságát; szabadságot, hogy úgy alakítsuk életünket, ahogy hajlamainknak megfelel; hogy vállalva a következményeket, azt tesszük, amit tenni akarunk embertársaink akadályoztatásától mentesen, mindaddig, míg az, amit teszünk, nincs az ő kárukra, s azt tesszük még akkor is, ha viselkedésünket ostobának, ferdének vagy helytelennek vélik.”
A polgári és társadalmi szabadság (political-, civil social liberty) az egyén által a társadalomban és az államban élvezett szabadságot jelenti, amelynek alapja a hatalom (a politikai főhatalom, az államhatalom) korlátozása. A törvények feladata az egyén magánszférájának (privacy) a védelme az állami beavatkozással szemben. De korlátozni kell a „többség zsarnokságát”, a „közvélemény zsarnoki hatalmát” is.
Az emberiség történelme a szabadság kiteljesedésének folyamata, amelyben „az ember célja – az önmaga feletti rendelkezés”. Mill értekezésének legterjedelmesebb részei a szólásszabadságról (2. fejezet) és a társadalom hatalmának korlátairól (4. fejezet) szóló fejezetek. Tételei a liberalizmus tankönyvi tételeivé váltak. „Remélhetőleg elmúltak már azok az idők, amikor még védelmezni kellett a kormány önkénye és korruptsága elleni biztosítékok egyikét, a sajtószabadságot. Feltehetjük, hogy ma már szükségtelen az ellen érvelni, hogy egy törvényhozó vagy végrehajtó hatalom – melynek érdekei nem azonosak a nép érdekeivel – előírhassa, hogy miképpen kell a népnek gondolkodnia, s megszabhassa, milyen tanokat és érveket nem szabad hallania.”
A „közvélemény zsarnoksága”, illetve a közvéleményre hivatkozó hatalom zsarnoksága ellen emeli fel szavát, amikor azt írja: „Ha az emberiség egyetlen ember kivételével azonos véleményen volna, még akkor sem lenne joga ezt az embert elhallgattatni, ahogy annak sem lenne joga – ha hatalma volna is rá – az emberiséget elhallgattatni.” A politikai és a társadalmi szabadság minden egyes egyént egyenlően illet meg, akár az egész társadalommal vagy az állami főhatalommal szemben is. Mill optimizmusa és az emberi értelembe vetett rendíthetetlen hite mutatkozik meg abban a tételében, amely szerint: „A tények és a viták fokozatosan kiszorítják a helytelen vélekedéseket és a rossz gyakorlatot; ám ahhoz, hogy hathassanak az értelemre, előbb tudottá kell lenniük előtte.” „A vita elhallgattatása mindig egyenértékű a csalhatatlanság feltételezésével.”
A racionális szabadságelv alapján vallja, hogy: „Az ítélőképesség azért adatott az embernek, hogy éljenek vele.”
A liberalizmus kikezdhetetlen alapeszménye: a szabad versengésen alapuló gazdasági rend, amelynek szervező elve a piaci versengés, a kereslet-kínálat tranzakciója, a piac, amely mint „a láthatatlan kéz” szabályozza és szervezi a gazdasági életet. Ezen tételek első rendszerezett kifejtését Adam Smith gazdaságtanában találhatjuk meg, A nemzetek gazdagsága és e gazdagság természetének és okainak vizsgálata (1776) című művében.
A klasszikus liberalizmus nagy hatású képviselői az Amerikai Egyesült Államok „alapító atyái” között is szép számmal voltak. Mindenekelőtt James Madisont (1751–1836) kell kiemelni közülük. A liberalizmus értékeit a gyakorlati politikába és törvényekbe ültették át, kialakítva egy évszázadnyi idő alatt a hatalommegosztás differenciált rendszerét és finoman kidolgozott technikáit, a kölcsönös ellenőrzés és ellensúlyozás (checks and balances) hatalmi rendszerét.
Alexis de Tocqueville francia arisztokrata (1805–1859) az amerikai politikai és társadalmi berendezkedést vizsgálva így összegezi álláspontját az amerikai demokráciáról: Amerikában a demokrácia mindenekelőtt társadalmi állapot, amelynek lényege a társadalmi állapotok egyenlősége, s nem a többségi akarat mindenáron való érvényesülésének demokratikus elve (A demokrácia Amerikában).
A társadalmi állapotok egyenlősége a plurálisan szerveződött társadalmak legfontosabb alapelve. A klasszikus pluralitáselméletek virágkora a XIX.
század második fele és a XX. század eleje. A pluralizmus mint politikai gyakorlat az USA-ban alakult ki, és első rendszerezett leírását Alexis de Tocqueville adta.
Az Egyesült Államok politikai gyakorlatának elemzése közben Tocqueville lelkesen hangsúlyozza a pluralizmus kritikáját minden abszolút hatalommal (mind az állami hatalommal, mind a „többség mindenhatóságával”) szemben, mert ha az „egyéni szabadság elvész, nem másnak kell azt tulajdonítani, mint a többség mindenhatóságának...”, ezért „gonosz és kárhozatos maximának tekintem azt, hogy a kormányzási tárgyban a nép többségének joga legyen mindent tehetni...”. A megoldás: „az állapotok egyenlősége, a fő szenvedély, mely az embereket a századokban igazgatja: ezen egyenlőségek szeretete”. „A demokrata népek számára az egyenlőség a szabadságban (de a szolgaságban is) mindennél fontosabb, vagyis a pluralista demokrácia rendszere inkább az „állapotok egyenlőségén”, mint a szabadságon alapul. „A korunkbéli nemzetek meg nem tehetnék, hogy náluk az állapotok egyenlőek ne legyenek, hanem tőlük függ, hogy őket az egyenlőség szolgaságra vagy szabadságra ... vezesse.”3
Az amerikai gyakorlatias liberalizmus gyökerei az USA alkotmányának elfogadásáig nyúlnak vissza. Legkorábban és a legkövetkezetesebben az USA alkotmánya valósította meg a hatalmi ágak montesquieu-i elválasztását, a hatalmi ágak pluralitását. Az alkotmány szerzőinek legfőbb célja a hatalomkoncentráció megakadályozása volt, s erre a legalkalmasabb eszköznek a hatalmi ágak elválasztása, szembeállítása és kölcsönös ellenőrzése bizonyult. Vagyis – ahogyan Bibó István írja – „az észak-amerikai alkotmány szerzői egyáltalán nem azért követték dogmatikusan Montesquieu elvét, mert demokratikus kötelességüknek tekintették pontosan betartani előírásait. Azért követték, mert történetesen politikai szervezetük történeti előzményeinek, meglévő intézményeik beidegzett technikájának ez a séma jobban megfelelt, mint akár Anglia, akár Franciaország intézményei. Megint jellemző példája annak, hogy egy elv, egy eszme sohasem hat magában, hanem mindig valamilyen konkrét politikai, társadalmi közegen keresztül.”4
A hatalom megszervezésének gyakorlati célja az volt, hogy az angol koronát képviselő kormányzótól távol tartsák és féltékenyen őrizzék a törvényhozó testület és a bíróságok függetlenségét. A végrehajtó hatalomtól külön tartott két uralmi szerv egészült ki azután, a függetlenségi harc sikeres megvívását követően, a kormányzó helyébe lépő elnöki tisztséggel és hatalommal. A hatalmi ágak szigorú elkülönítését megvalósító amerikai rendszer pluralizmusát erősítették meg a következő sajátosságok is: a föderalista állami berendezkedés, a területi nagyság, ami eleve egy sor közvetítő intézményt, csoportot, egyletet, szervezetet és testületet hozott létre az egyének és az állam központi szervei között. A területi, a gazdasági decentralizáltság – kiegészülve a népesség etnikai, vallási, kulturális sokszínűségével – az önkormányzati hatáskörök és funkciók erős decentralizálását igényelte. Coker az így kialakult amerikai pluralista állam alapelveit és módszereit a következőkben foglalja össze: „állami föderalizmus, többpártrendszer, a döntési eljárásokban az érdekcsoportok képviselete, önkormányzati és képviseleti szervek országos hálózata, a kormányzati hatáskörök és funkciók decentralizálása, a döntések és a közvélemény alakításában az érdek- és befolyásoló csoportok nem hivatalos formáinak és szerepének elismerése, a választások rendszere és a hatalmi ágak megosztása”.5