Azt, hogy a politika konfliktusos viszony, a legtöbb politikával foglalkozó szerző elismeri.
A politika világa a konfliktusok világa. Amióta emberi társadalom létezik, azóta a társadalom mikro- és makropolitikai viszonyait konfliktusok determinálják. Különböző történelmi korszakokban, társadalmi körülmények között eltérő konfliktustartalmak uralták, határozták meg az emberi társadalmak életét. A politika világát meghatározó főbb ellentétek, konfliktustartalmak:
• a törzsi, nemzetiségi konfliktusok;
• az államilag szervezett társadalmak, birodalmak közötti államkonfliktusok;
• a vallások és a vallási irányzatok közötti konfliktusok;
• az osztályok, rétegek és csoportok közötti konfliktusok;
• a nemzetek, a nemzeti közösségek között kialakult konfliktusok;
• a fajok, a (fajnak tekintett) népcsoportok között kialakult konfliktusok;
• az ideológiák (Burke szavaival élve a „felfegyverzett eszmék”), politikai értékek közötti konfliktusok;
• a politikai ellenfelek és riválisok között kialakult konfliktusok.
az a tétjük, hogy melyik hatalmi központ, a berlini, a müncheni, a karlsruhei vagy a drezdai oszthatja szét a hivatalokat. A pártokat érzékenyebben érinti a hivatali tisztségekben való részesedésük csökkentése, mint az, ha érdemi céljaik ellenében történik valami. Franciaországban egy prefektus pártpolitikai elmozdítása mindig nagyobb változásnak számított, és erősebb visszhangot keltett, mint a kormányprogram módosítása, amelynek szinte csak frazeológiai jelentősége volt. Bizonyos pártok, különösen az amerikaiak, az alkotmányértelmezés körüli régi ellentétek megszűnése után csupán pozícióvadászattal foglalkoznak, s érdemi programjukat mindenkor a szavazatszerzés esélyei szerint változtatják. Spanyolországban a két nagy párt felülről irányított választások formájában egészen a legutóbbi évekig hagyományosan rögzített turnusokban váltogatta egymást, hogy híveit elláthassa hivatalokkal.” (M. Weber: i. m. 69.)
A felsorolt társadalmi konfliktusok időnként és társadalmanként a politikát meghatározó (túlsúlyos determináló szerepet betöltő) ellentmondásként uralták a politikai viszonyokat, a politika tartalmát és a társadalom politikai meghatározottságát, akár végletes kettészakítottságát.
A politikai konfliktusok kapcsán kialakult történelmi törésvonalak súlya, mélysége és tartalma változott és változik ma is. A politika világát átható és meghatározó ideológiai és értékkonfliktusok, gazdasági, kulturális, vallási, etnikai, területi, tradicionális és újonnan kialakult konfliktusok sokszor szétválaszthatatlanul áthatják és felerősítik egymást.11
A politika világát átható konfliktusok tartalma konfliktust hordozó, azokat megjelenítő csoportokra, osztályokra, rétegekre, nemzetekre, vallási csoportra, államokra, politikai pártokra osztja a szemben álló feleket.
A konfliktust hordozó csoportok szervezett mozgalmak, pártok, egyesületek, államok, legális és illegális társadalmi alakzatok, „barát és ellenség”,
„Mi és Ők” csoportok formájában a politikai világnak szereplőivé válnak.
A politika világát átható konfliktusok dinamikus erőtérben alakulnak, változnak, elsimulnak, háttérbe szorulnak vagy éppen kiéleződnek, és akár végletesen megfogalmazott és kiélezett ellentétekké változhatnak, akár oly mértékben, hogy a konfliktusok megoldására tárgyalásos, kompromisszumokban megfogalmazódó feloldására sincs remény.
* * *
A politika világát megosztó konfliktusokat, azok szerepét, jellegét és megoldási módjait illetően legalább három – egymástól szinte mindenben eltérő – szemléleti módot, felfogást és magyarázatot különböztethetünk meg a politikatudományi irodalomban.
A politika osztályharcos elmélete szerint: a politika lényege az osztálykonfliktus és a forradalmi harc
A marxizmus és annak eltorzult gyakorlati megvalósulása, a lenini bolsevizmus a gazdaság és a politika világát egyaránt a tőkések és a munkások osztálya között kialakult, a tőkeviszonyokból eredő kibékíthetetlen (antagonisztikus) osztályellentéttel magyarázta. A politika lényege az osztályharc a két alapvető osztály között. A forradalmi osztályharc végső célja az antagonisztikus osztálykonfliktus megszüntetése a kizsákmányoló tőkésosztály létalapjának, a termelési eszközök magántulajdonának a megszüntetésével. Az osztályharc központi kérdése és feladata a kizsákmányoló osztály érdekeit érvényesítő államhatalom „szétzúzása” (mivel a kapitalista államgépezet nem használható fel a proletárdiktatúra feladatainak a megvalósítására) és egy új állam, az ún. „kommün típusú állam” létrehozása, amelynek alapvető elveit és módszereit az 1870-es párizsi kommün spontánul megszerveződött formája mutatta meg. A politika nem más, mint az osztályok közötti érdekviszonyok koncentrált kifejeződése – írta Lenin. A forradalmi harc végső célja a kizsákmányolás társadalmi létfeltételének, a tőkés magántulajdonnak a megszüntetése és ezzel együtt a tőkésosztálynak a megszüntetése. Ennek eszköze a proletariátus diktatúrája, a „kommün típusú állam”, a párizsi kommün során „végre felfedezett forma”. A forradalmi osztályharc legfőbb értékmércéje: minden eszköz jó, ami a forradalmi osztályharcot segíti, és minden eszköz rossz, ami a forradalmi osztályharcot gyengíti vagy célkitűzéseit veszélyezteti. (Lukács György)
A forradalmi osztályharc győzelme pedig majd átvezet az osztálykonfliktusok nélküli társadalomhoz, a kommunizmushoz.
11 Az írek és az angolok évszázados ellentéte birodalmi, állami, területi, etnikai, szociális és vallási ellentétek összegeződése volt évszázadokon keresztül. Japán és Kína évszázados ellentéte és kiéleződése a XX. század elején-közepén birodalmak, eltérő tradíciók, értékrendek, faji alapú fensőbbségtudatból eredő évszázados ellentétek keveredéséből állt elő.
A „politikai” lényege a barát és az ellenség megkülönböztetése
A másik, a konfliktust a politika legfontosabb magyarázó elveként elfogadó felfogást a német Carl Schmitt fejtette ki.
Carl Schmitt felfogása szerint a politika lényege: a barát/ellenség felismerése és megkülönböztetése. 1927-ben megjelent könyvében Carl Schmitt az európai szuverén államok nemzetközi viszonyait egy alapvető kritérium (kategóriapár): a barát és az ellenség közötti megkülönböztetéssel írta le.
Németország számára a nemzetközi viszonyokban a legfontosabb az államok barát vagy ellenség alapján való megkülönböztetése. A legfontosabb politikai cselekedet a döntés a háború és a béke kérdésében, amely döntés a szuverén hatalom legfontosabb megnyilvánulása.
Az 1932-ben megjelent A politikai fogalma (Der Begriff des Politischen) című könyvében és későbbi tanulmányaiban kiterjeszti a belpolitikai és mindenféle politikai viszonyra a barát/ellenség azonosítását és megkülönböztetését.
A barát és az ellenség megkülönböztetése a „politikai” kritériuma.12
„A barát és ellenség megkülönböztetésnek az az értelme, hogy megjelölje az összekapcsolódás vagy szétválás, az egyesülés vagy felbomlás intenzitásának legvégső fokát; elméletileg és gyakorlatilag fennállhat anélkül, hogy egyidejűleg mindama erkölcsi, esztétikai, gazdasági vagy más megkülönböztetéseket alkalmazni kellene. A politikai ellenségnek nem szükséges erkölcsileg rossznak, nem szükséges esztétikailag rútnak lennie;
nem kell gazdasági versenytársként fellépnie, és talán akár előnyösnek is tűnhet üzletet kötni vele. Az ellenség éppen a másik, az idegen, és lényegéhez elegendő, hogy különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen, úgyhogy szélsőséges esetben konfliktusok lehetségesek vele, melyek nem dönthetőek el sem előzetesen meghozott általános normatív szabályozással, sem a konfliktusban »részt nem vevő«
és ezért »pártatlan« harmadik ítéletével.
Itt ugyanis a helyes megismerés és megértés lehetősége és ezzel a beleszólás és ítélkezés jogosultsága is csak az egzisztenciális részesüléssel és részvétellel adott. A szélsőséges konfliktushelyzetet csak maguk a résztvevők tudják egymás között feloldani; nevezetesen mert minden résztvevő egyedül maga döntheti el, hogy az idegen más-léte a konkrétan fennforgó konfliktushelyzetben az egzisztencia saját fajtájának tagadását jelenti-e, és ezért az idegent elhárítja vagy harcban legyőzi, hogy megőrizze az élet saját, létszerű fajtáját. A lélektani valóságban az ellenséget igen könnyen kezelik gonoszként és rútként, mivel minden – leginkább természetesen a politikai mint legerősebb és legintenzívebb – megkülönböztetés és csoportosítás a támogatás érdekében igénybe vesz más felhasználható megkülönböztetést. Ez nem változtat semmit az ilyen ellentétek önállóságán.
Ennek következtében fordítva is érvényes: ami erkölcsileg rossz, esztétikailag rút vagy gazdaságilag káros, azért még nem kell ellenségnek lennie;
ami erkölcsileg jó, esztétikailag szép és gazdaságilag hasznos, még nem válik baráttá a szó specifikus, azaz politikai értelmében. A politikai létszerű tárgyisága és önállósága már abban a lehetőségben is megmutatkozik, hogy egy ilyesfajta specifikus ellentétet, mint a barát és ellenség, elválasztanak más megkülönböztetésektől, és valami önállóként értik meg.” (Carl Schmitt: i. m. 19–20.)
12 „A politikai fogalmi meghatározása kizárólag specifikus politikai kategóriák feltárásával és megállapításával fejthető ki. A politikai ugyanis saját kritériumokkal rendelkezik, melyek az emberi gondolkodás és cselekvés különböző, relatíve önálló tárgyi területeivel, kiváltképp az erkölcsivel, az esztétikaival, a gazdaságival szemben jellegzetes módon válnak hatékonnyá. A politikai ezért szükségszerűen azokban a saját végső megkülönböztetésekben rejlik, amelyekre minden specifikus értelemben politikai cselekvés visszavezethető. Tegyük fel, hogy az erkölcsi területén a jó és rossz végső megkülönböztetés; az esztétikaiban a szép és rút; a gazdaságban a hasznos és káros, vagy példának okáért a rentábilis és nem rentábilis. Ekkor az a kérdés, vajon létezik-e egy különös, az említett más megkülönböztetésekkel ugyan nem azonos jellegű és analóg, azonban tőlük mégis független, önálló és mint ilyen minden további nélkül meggyőző megkülönböztetés is a politikai egyszerű kritériumaként és lényegét tekintve miben áll.” (Carl Schmitt: A politikai fogalma. Osiris–Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, 18–19.)
Carl Schmitt hangsúlyozza, hogy az ellenség nem egyszerűen versenytárs vagy ellenfél általában. Az ellenség nem magánellenfél. Az ellenség – reális lehetőség szerint – az emberek harcoló összessége, amely szemben áll egy éppen ilyen harcoló összességgel. Az ellenség továbbá kizárólag nyilvános ellenség, mivel ez a megkülönböztetés lényegileg az egész népre vonatkozik. A „politikai” tartalom, jelleg felismerésében, a barát és az ellenség megkülönböztetésében „Mindig csak a konfliktushelyzet az, ami lényeges”.13 (Carl Schmitt: i. m. 34.)
A politika szabályozott versengés, amelynek alapja a politikai megosztottság és a konszenzusteremtés
A politika konfliktusos természetének harmadik magyarázata szerint a társadalmi csoportok közötti konfliktusok megszüntethetetlenek ugyan, de a konfliktusokat politikai konszenzusok megteremtésével fel lehet oldani, s ez előrevivő, a társadalmi fejlődést elősegítő folyamat.
Alexis de Tocqueville (1805–1859) huszonhat éves korában (1831-ben) utazott Franciaországból Amerikába azért, hogy az amerikai demokráciát tanulmányozza. 1835-ben jelent meg az amerikai demokráciát, a politikai szokásokat, az alkotmányos berendezkedést leíró elemzésének első kötete, majd öt év múlva a második kötet.14
Utazásain szerzett tapasztalatai lényegét abban foglalja össze, hogy a nemzeti jellem összefügg az uralkodó társadalmi elvvel. „Amerika nyújtja – mégpedig jó és rossz értelemben egyaránt – a legtökéletesebb képet az angol faj nemzeti jelleméről. … Ami tetszetős, nagylelkű, büszke, fényűző az angol jellemben, az tulajdonképpen nem is angol, hanem arisztokratikus.”
Úgy véli, hogy az angolok arisztokratikusak Angliában, és demokratikusak Amerikában. Bár egy tőről sarjad, mégis a két nép két ellentétes társadalmi elv képviselője.
Az Egyesült Államok népe túlságosan fiatal nemzet még – írja Tocqueville –, nem fogják össze közös emlékek, hitek, szokások. Csak egy közös dolog fogja és kapcsolja össze az embereket: és ez az érdek. Pénzsóvárgás, szakadatlan változás, nyughatatlanság, a meggazdagodás égető vágya. Ezek a vágyak valójában az angol nemzet jellemző vonásai – a józan számítás, a hideg és makacs önzés, a mindenáron való érvényesülés –, de ezek az angol nemzeti jellemvonások az amerikai demokráciában teljesedtek ki, és alakították ki azokat a sajátos amerikai politikai, szervezeti intézményeket, amelyek azután felerősítették az amerikai demokratikus jellemet.
„Az Egyesült Államokat átható politikai aktivitás felfoghatatlanabb, mint az ott tapasztalható szabadság vagy egyenlőség.”15 (Tocqueville: i. m. 348.)
13 „Amíg egy nép a politikai szférájában létezik, addig e népnek magának kell meghatároznia a barát és ellenség megkülönböztetését, még ha csak a legvégső esetre vonatkozóan is, melynek fennforgásáról azonban maga dönt. Ebben rejlik politikai létezésének lényege. Ha már nem rendelkezik e megkülönböztetésre irányuló képességgel vagy akarattal, akkor politikailag megszűnik létezni.
Ha eltűri egy idegentől, hogy az írja elő számára, ki az ellensége és ki ellen szabad harcolnia vagy ki ellen nem, akkor már nem politikailag szabad nép, és betagolódik egy másik politikai rendszerbe vagy alárendelődik annak. A háborúnak nem abban van az értelme, hogy eszményekért vagy jogi normákért harcolnak, hanem abban, hogy egy valóságos ellenséggel szemben folytatják. A barát és ellenség e kategóriáinak minden homályossága a legkülönbözőbb absztrakciókkal vagy normákkal való összekeveredésből magyarázható. ” (Carl Schmitt: i. m. 34.)
14 Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993. Tocqueville könyve két kötetben 1841-ben jelent meg először magyar nyelven.
15 „Alighogy Amerika földjére lépünk, valamiféle nagy kavargás közepében találjuk magunkat: mindenünnen zsibongás hallatszik, a fület egyszerre ezernyi hang éri, s mindegyik valamilyen társadalmi szükségletet fogalmaz meg. Körös-körül minden mozgásban van: emitt egy városrész lakói azért gyűltek össze, hogy eldöntsék, emeltessenek-e templomot, avagy sem; amott azon munkálkodnak, hogy képviselőt válasszanak maguknak, másutt egy terület küldöttei iparkodnak lóhalálában a város felé, hogy lakhelyük fejlesztésének dolgában eljárjanak, megint másutt földművesek csoportja álldogál, kik abbahagyták a szántást, hogy megtanácskozzák egy új út vagy iskola tervét. Egyes polgárok kizárólag ama célból gyülekeznek, hogy egyet nem értésüket fejezzék ki a kormány ténykedésével szemben, mások pedig azért verődnek csoportokba, hogy kijelentsék: a hivatalok betöltőit tekintik a haza atyjainak.” (Tocqueville: i. m. 349.)
Amerikában a civil társadalmat átható hatalmas mozgás folytatódik, és kifejezésre jut a törvényhozásban. Nem a törvényhozás hozza lázba, készteti politikai aktivitásra a társadalmat, hanem fordítva.16
A szüntelenül újjászülető, társadalmi méretű cselekvési láz, amelyet a demokratikus törvényhozás és a kormány indított el, onnan átkerül a civil társadalomba. „Nem is kétlem, hogy a demokratikus intézmények, az ország földrajzi helyzetével egyetemben, ha nem is közvetlen, mint annyian állítják, de legalábbis közvetett okai az Egyesült Államokban végbemenő ipari fejlődésnek. Mindez ugyanis nem a törvényeknek, hanem a törvények szellemében tevékenykedő embereknek köszönhető.” (Tocqueville: i. m. 351.)
Az amerikai demokrácia legfontosabb alapelve Tocqueville szerint a többség zsarnokságának tilalma. „Utálatosnak és istentelennek tartom azt a tételt, mely szerint kormányzás dolgában egy nép többsége mindent megtehet; ugyanakkor minden hatalmat a többség akaratából eredeztetek.
Vajon ellentmondok-e önmagamnak?
Van egy általános törvény, amelyet nemcsak egyik vagy másik nép többsége hozott vagy legalábbis elfogadott, hanem az egész emberiség törvénye.
Ez a törvény pedig az igazságosság. Az igazságosság szab határt minden nép jogalkotásának.” (Tocqueville: i. m. 360.)
Mintha csak a politeia Arisztotelész által meghatározott alapelvét olvasnánk: egy gyűlésen, szavazáson kialakult többség nem forgathatja fel a nép egészének többsége által elfogadott törvényeket. „Ha Amerikában a szabadság valaha is elvész, azt a többség mindenhatóságának kell felróni, mely kétségbeesésbe taszította a kisebbségeket, s arra kényszerítette, hogy anyagi erőszakhoz folyamodjanak. Akkor anarchiát fogunk tapasztalni, de ez a zsarnokság következtében áll majd elő.” (Tocqueville: i. m. 373.)
Tocqueville felfedezte és leírta az amerikai demokrácia és politika fő elveit:
• a társadalomban meglévő csoportok pluralitását és a csoportpluralitás megszüntethetetlenségét,
• a többségi és a kisebbségi csoportok alkudozásainak, érdekeik érvényesítésének a szabadságát,
• a többség túlhatalmának a veszélyeit, a kisebbségi érdekek védelmének a szükségességét,
• a civil társadalom politikai aktivitását, participációs igényét, az eltérő érdekek alapján kialakuló vitatkozás, alkudozás szabályozott formáit,
16 „Nem könnyű megmondani, milyen helyet foglalnak el a politikai kérdések az amerikai ember életében. Számára a legnagyobb dolog, ha beleavatkozhat a kormány ügyeibe, és beszélhet róluk;
úgyszólván ez jelenti egyetlen élvezetét. Ez életének legapróbb szokásaiban is megmutatkozik: még az asszonyok is gyakorta eljárnak nyilvános gyűlésekre, és a politikai beszédek hallgatása közben pihenik ki a háztartás fáradalmait és unalmát. Számukra a klubok bizonyos mértékig a látványosságot helyettesítik. Az amerikai egyébként nem tud beszélgetni, hanem vitatkozik; mit vitatkozik, értekezik! Mindig úgy beszél, mintha népes gyülekezet előtt állna, s ha netán nekihevül, »Uram!«-nak szólítja beszélgetőtársát.
Némely ország polgárai vonakodva fogadják el a törvény adta politikai jogokat; időrablásnak tűnik számukra a köz érdekeivel foglalkozni, szeretnek inkább bezárkózni önzésük szűk világába, melynek négy árok s a fölöttük húzódó sövény húzza meg pontosan a határait.
Ha viszont az amerikai polgárt arra kárhoztatnák, hogy csak önnön ügyeivel törődjék, elrabolnák tőle élete egyik felét: óriási űr keletkezne hétköznapjaiban, és hihetetlenül boldogtalanná válna.
• a megosztottság és a konszenzusteremtés állandó folyamatát, amely integrálja a társadalmat.
A csoportérdekek folyamatos képviselete, az érdekkonfliktusok artikulálása a civil szervezetekben és a kormányzati döntéshozatali folyamatokban aktivizálja a társadalom tagjait, egyúttal bevonja őket a konszenzusteremtés folyamatába. Ezek a folyamatok létrehozzák és fenntartják a demokratikus társadalom létéhez szükséges konszenzusokat.
Tocqueville végső következtetése: a demokratikus intézmények – az érdekmegosztottság és a konszenzusteremtés elve alapján – működő rendszere, „ha nem is közvetlen, mint annyian állítják, de legalábbis közvetett okai az Egyesült Államokban végbemenő csodálatos ipari fejlődésnek”.17
* * *
Az amerikai jogász és politológus Roscoe Pound (1870–1964) szerint is a politika lényege: szabályozott versengés a csoportérdekek érvényesítése céljából. Társadalomelméleti kiinduló tételei és fő következtetései:
• a társadalomban eltérő csoportok léteznek, amelyeknek eltérő csoportérdekeik vannak;
• a csoportok pluralitása (sokfélesége és új- és újabb csoportok kialakulása) megszüntethetetlen;
• az eltérő csoportok érdekei különböznek, sőt ütköznek egymással;
• egyik csoportérdeket sem lehet teljes egészében elfogadtatni, abszolutizálni vagy teljes egészében elnyomni, figyelmen kívül hagyni;
17 Az amerikai Seymour Martin Lipset összehasonlítva Marx és Tocqueville nézeteit a konfliktusok, a konszenzusok alakulását illetően, rámutat és élesen megvilágítja a két gondolkodó végletesen eltérő értékelését a politika és a társadalmak természetrajzáról.
„OSZTÁLYKONFLIKTUS ÉS KONSZENZUS: MARX ÉS TOCQUEVILLE
Konfliktus és konszenzus ellentétének a problémája a francia forradalom után vált központi kérdéssé. A forradalmárok természetesen elsősorban a konfliktus továbbvitelében voltak érdekeltek, a konzervatívok a társadalmi stabilitás fenntartásában. Hosszú éveken át azonban csak kevesen elemezték azokat a feltételeket, amelyek közt konfliktus és konszenzus egyensúlyba került vagy kerülhetett volna. Karl Marx volt a legvilágosabban fogalmazó szószólója annak a szemléletmódnak, amely a politika tanulmányozásának központi kutatási területeként a konfliktust jelölte meg, és amint azt a könyv későbbi fejezeteinek nagy része tükrözi is, Marx számos termékeny megfigyelést tett a konfliktusok okait illetően. Alexis de Tocqueville ugyanakkor annak a gondolatnak volt első jelentős képviselője, mely szerint a demokrácia magában foglalja a konfliktus és a konszenzus erői közti egyensúlyt is. Marx számára egy komplex társadalom vagy állandósult (habár esetenként elfojtott) konfliktushelyzettel, vagy konszenzussal jellemezhető, de soha nem a kettő kombinációjával. (…)
Első pillantásra Tocqueville elmélete hasonlónak tűnik fel Marxéhoz, minthogy mind a ketten a társadalmi egységek közti szolidaritást, illetve az ezen egységek közti konfliktus szükségességét hangsúlyozták. (Marxnál ezek az egységek osztályok, Tocqueville-nál helyi közösségek és civilszervezetek voltak.) Tocqueville mindazonáltal, Marxszal ellentétben, tudatosan a társadalmi egységek azon vonatkozásait hangsúlyozza, amelyek egy időben képesek fenntartani a politikai megosztottságot és a politikai konszenzust. Ő a maga harmonikus társadalmát nem vetítette a jövőbe, és nem különítette el egymástól időben a társadalmi integráció és a társadalmi megosztottság forrásait. Ugyanazon egységek – például a szövetségi és az állami kormányzat vagy a kongresszus és az elnök –, amelyek egymástól funkcionálisan függetlenül és ezért szükségképpen feszültséggel terhes viszonyban működnek, egyben függenek is egymástól, és a politikai pártok révén össze is kapcsolódhatnak.
A civilszervezetek, melyek a kormány korlátok közé szorításának forrásai, egyben a legfontosabb gyűjtőcsatornákként is szolgálnak azzal, hogy bevonják az embereket a politikába. Röviden: ezek azok a mechanizmusok, amelyek létrehozzák és fenntartják a demokratikus társadalom létéhez nélkülözhetetlen konszenzust.” Az idézetek Seymour Martin Lipset: Homo politicus (A politika társadalmi
• ezért a társadalmi béke, a fejlődés, a modernizáció feltétele: a csoportérdekek közötti kompromisszumok megteremtése, a nagy társadalmi konfliktusok megszelídítése (domesztikálása).
R. Pound szerint tehát a politika lényege a szabályozott versengés a csoportérdekek ütköztetése, érvényesítése során, továbbá érdekeltségi alapú kompromisszumok megkötése, amelyek a társadalmi fejlődés húzóerejeként, a társadalmi fejlődés és a modernizáció motorjaként funkcionálnak.