A liberalizmus eszméje radikális és totális (vagyis mindenre kiterjedő) kritikai elméletként jött létre. A feudális társadalmi berendezkedés és intézmények totális kritikájából és tagadásából született.
Szellemi előzményei és részben forrásai a késő reneszánsz politikai filozófiája és gondolkodása (pl. N. Machiavelli), a felvilágosodás eszméi (Voltaire, D’Alembert), a racionalizmus (Spinoza, Hume), de különösen a skót és angol politikai filozófusok és műveik: Hobbes, John Locke, James Mill és John Stuart Mill.
A XVIII. században az angol whigek szabadelvűségre alapozott pártja és gondolkodói jelentettek erős szellemi forrást, maga a liberális (szabadelvű) kifejezés is a XVIII. század elején honosodott meg.
A liberalizmus gazdaságelméletének alapjait az angol kritikai közgazdaságtan s különösen Adam Smith és David Ricardo fektette le a szabad piac gazdaságszervező elveinek a kidolgozásával. Az utilitarista filozófia (Jeremy Bentham) hozzájárulása a liberális eszmék fejlődéséhez az átfogó politikai és jogi reformok követelése volt, jelszavuk szerint: a cél a lehető legtöbb szabadság és boldogság a lehető legtöbb embernek.
Kiemelkedő és jelentős szellemi forrása a liberalizmusnak Immanuel Kant elmélete. Kant az emberi méltóságból vezette le a szabadságértéket, amelyet az emberi ész által posztulált normatív elvek és jogok biztosítanak a szabad rend keretében.
Az Amerikai Egyesült Államok alapító atyái lelkes hívei és terjesztői voltak, egyúttal az USA alkotmányos jogrendszerébe átültető tevékenységükkel megalapozták koruk legliberálisabb jogrendszerét. A hatalom megosztását biztosító garanciák (checks and balancies) a kormányzati hatalom törvényes ellenőrzését biztosították.
Charles-Louis Montesquieu elmélete vitathatatlanul elfogadott szellemi forrása és jogeszménye a liberalizmusnak. Alexis de Tocqueville a szabadság és a demokrácia, az állapotok egyenlőségén alapuló demokrácia, a többség zsarnokságának veszélyeit taglaló írása (A demokrácia Amerikában) elvitathatatlanul jelentős forrása a liberalizmus eszmevilágának.
A második világháború utáni liberális filozófusok, közgazdászok, társadalomtudósok és jogfilozófusok közül kiemelkedő hatást gyakoroltak műveikkel a liberalizmus továbbfejlesztésében: Friedrich A. Hayek, Karl Popper, Milton Friedman, James Buchanan, Isaiah Berlin, Ronald Dworkin és John Rawls.
A liberalizmus elmélete és filozófiája szerint a társadalom szabad egyénekből áll, akiket erkölcsi és társadalmi értékrendjük megvalósításában semmilyen társadalmi intézmény, közösség vagy az állam nem korlátozhat.
Az individuum szabadságának a feltétlen elismerése és minden más értéket megelőző jelentősége a liberalizmus társadalom- és egyénfelfogásának a lényege.
Az egyén szabadsága elsősorban a másoktól, intézményektől, szervezetektől s az államhatalomtól való szabadságban (negatív szabadság) valósul meg.
A szabadság az egyén autonómiájának, szabad önmegvalósításának a folyamatában teljesedik ki, ez a szabadság pozitív tartalma. Az egyén nemcsak elfogadja a szabadságot, hanem él is vele szabad választásai, önmagára vonatkozó döntései révén.
Az egyenlőség csak formális jogi egyenlőség lehet, s nem tartalmi eredményegyenlőség, és semmilyen egyenlőség nem kényszeríthető rá a szabad egyénekre, mert az megszüntetné a szabadságot, és egyenlőtlenséget okozna, az egyenlőséget a szabad egyénekre rákényszerítő erők javára.
A liberalizmus szerint a gazdasági élet és szervezés alapja a szabadpiac.
A piac szabadsága (a gazdasági tulajdon és tőkeszerzés szabadsága, a vállalkozás és a verseny szabadsága) a politikai szabadság alapja.
Az állam szerepe csupán a piacgazdaság működési feltételeinek – a szabadpiac érvényesülésének – a jogszabályokban történő garantálása és szabályozása, valamint őrködés e szabályok betartása felett („éjjeliőr”-szerep).
Az állami hatalmat el kell választani a gazdasági hatalomtól, és az állam beavatkozását a gazdasági folyamatokba minimalizálni kell. A „be nem avatkozó állam” minimálisra csökkentett állami bürokráciát működtet és tarthat fenn csupán.
A politikai államot, a közhatalmat szigorúan el kell választani a magánszférától, és az állam hatalmát a magánszféra védelmére és nem annak ellenőrzésére kell felhasználni.
Az államot el kell választani az egyháztól, és az állam mindenféle társadalmi és politikai értékrend szempontjából semleges kell hogy maradjon.
A semleges állam követelménye értéksemlegességet jelent a vallások, az oktatási elvek és módszerek, a tudományos igazságok, az erkölcsi és esztétikai-kulturális értékekhez való viszonyban. A semleges állam egyik értékrendnek sem lehet preferálója. Kissé paradox állítás, ezért bírálóik fel is vetik a liberálisokkal szemben, hogy az értéksemleges állam csak a liberális értékrend, társadalom és ideológia tekintetében nem lehet semleges, azt kell érvényesíteni minden más értékrenddel szemben.
Az állam legfőbb rendeltetése és feladata az egyéni szabadság védelme és garantálása, az egyéni szabadság legfőbb veszélyeztetője éppen maga az államhatalom.
Az állam túlhatalmának megakadályozására hivatottak: a hatalmi ágak elválasztása és egymást ellensúlyozó rendszere, a parlamentarizmus, a decentralizált hatalmi rendszer, az önkormányzatok szabad működése, a politikai szabadságok maximalizálása és jogi garanciákkal körülbástyázása, a politikai nyilvánosság, minden állami szerv tevékenységének átláthatósága, nyilvánossága és ellenőrizhetősége a társadalom részéről.
A nyilvánosság az államhatalom ellenőrzésének egyik legfontosabb eszköze. Az állami döntéshozók kötelesek döntéseiket érvelő kifejtés formájában igazolni (legitimációs kényszer). A kritikai nyilvánosság, a bármely döntés vitathatósága és az állami szervek érvelésre kötelezése a demokratikus legitimáció alapja. A hatalom döntései helyességének igazolása csak a vitatkozó-okoskodó közösség által nyerhet elfogadást (Jürgen Habermas).
A liberalizmus a polgári, tőkés, kapitalista társadalom megteremtésének az ideológiája. A szabadságelvűség doktrínájához ragaszkodva különböző liberális irányzatok alakultak, részben a liberális eszmék és ideológia alapján megteremtett társadalmak történeti fejlődése, átalakulása, részben az új és újabb társadalmi, gazdasági kihívásokra adott eltérő válaszok formájában. A liberalizmust bíráló ideológiák nagyrészt tagadták (konzervativizmus, szocializmus ideológiák) a liberalizmus doktrínáit, elveit, ugyanakkor átvettek a liberalizmus elveiből, értékeiből is jó néhányat.
A liberalizmus története részben évszázadokon keresztül kibontakozó sikertörténet, részben sajátos vesztese is az ideológiák, eszmék harcának.
Ezt a kettősséget – miként arra már korábban is utaltunk – Ralf Dahrendorf (1929–) német liberális szociológus, a London School of Economics többször megválasztott, volt igazgatója a következőképpen fejezte ki:
„A liberális pártok a szabadelvű eszme sikerének az áldozatai. Egyetlen szellemi irányzatból sem vettek át és olvasztottak be saját gondolatvilágukba annyi elvet, felismerést más pártok, mint a liberalizmusból.” R. Dahrendorf szerint ennek következménye az, hogy számos választó szemében feleslegessé váltak a szabadelvű embereket képviselő pártok. A liberális pártok – sok tekintetben – mára saját történelmi sikerük vesztesei, áldozatai.
A „felfegyverzett eszmék” (E. Burke), az ideológiák harcában kétségtelenül rendkívül sikeres volt a liberalizmus, mert egyrészt a nem liberális kormányzatok alatt is elvitathatatlanokká váltak bizonyos liberális értékek, jogintézmények, alkotmányos elvek, másrészt a nagy változásokon átment liberális eszme és a liberális pártok ma is hatnak és működnek; a kormányzati váltógazdálkodás résztvevői.
Két rivális ideológiával szemben – nem egyedül – győztesen került ki a liberalizmus – a fasizmussal és a kommunizmussal szemben – írja a japán származású, de az Amerikai Egyesült Államokban élő és angolul publikáló liberális gondolkodó, Francis Fukuyama (1952–) A történelem vége című írásában. (Eredeti címe és megjelenése: The End of History? in: The National Interest 1989. évi nyári számában, azóta több kiadásban, könyv alakban is megjelent, magyarul először a Valóság c. folyóirat 1990. 3. számának 16–31. oldalán volt olvasható.)
F. Fukuyama szerint két rivális ideológiával, illetve ezen ideológiáknak megfelelő társadalmi, politikai kormányzati rendszerekkel nem bírt el a liberalizmus: a vallással és a nacionalizmussal. A vallási fundamentalizmus térhódítása az utóbbi évtizedekben főleg három területen figyelhető meg F. Fukuyama szerint: a kereszténység, a zsidóság és az iszlám területén. A vallásos érzület újjáéledése mélyen gyökerező elégedetlenségre vezethető vissza: a liberális fogyasztói társadalom személytelenségére és szellemi ürességére.
A másik nagy történelmi és társadalmi probléma, amit úgy tűnik, hogy a liberalizmus nem tud megoldani: a nacionalizmus, illetve az etnikai kultúrák és tudat egyéb formáinak léte, hatása és kihívásai. Nem a liberalizmus ideológiájában van a nacionalizmusból eredő ellentmondások forrása, de kétségtelen tény – F. Fukuyama szerint –, hogy ez az ideológiai ellentmondás ott van a „liberalizmus kellős közepén”.
A nacionalizmusok nem egyformák, sőt létezhetnek a liberális dominanciájú rendszerekben is – a legeltérőbb formákban.
A liberalizmussal csak az ún. módszeres nacionalizmusok doktrínája összeegyeztethetetlen, amelyek azonban nem rendelkeznek átfogó politikai programmal. Az ellentmondás nem magából a liberalizmusból jön, hanem részben a liberalizmus „tökéletlenségéből”, részben abból ered, hogy az emberek jelentős része olyan politikai rendszerekben kénytelen képviselet nélkül élni, amelyeket nem ők maguk választottak – fejezi be gondolatmenetét F. Fukuyama.